Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


bevezetés: A vámpírok mítoszába

 

Kép Éjszakában suhanó, titokzatos lények, akik az életünket akarják. Hasonlóak az emberekhez, de velünk ellentétben, ők: sosem öregszenek meg, különleges képességeket birtokolnak (pl. átváltozás, repülés) és nem halnak meg egykönnyen. Szenvedélyektől túlfűtött mulatóhelyeket járják, miközben lehetséges áldozataikat keresik. Nekik nem csupán a vérünk kell; a lelkünket is ugyanúgy akarják. Először felkeltik a figyelmünket, aztán rabul ejtenek, majd eljátszadoznak velünk és a végén, rávetik magunkat nyakunk ereire. Minden csepp vérünket magukhoz veszik, hogy megerősödve várják, a következő alkalmat. Kegyetlen ragadozók és megfoghatatlan csábítók. Mi egyszerű halandók, még a legendáikba is beleborzongunk.

 

A vámpír (a hagyomány szerint) magyar eredetű szó.

Egyéb megnevezései még: vamp (ezt a női vámpírokra, valamint a „kitartott” női szeretőkre is szokták alkalmazni), vérivó, vérszívó.

 

 

 

A vérivók eredete:

A legöregebb vérivó történeteket a II. században jegyezték le; ám az első vámpírok még ennél is régebbi múltra tekintenek vissza. Már az őskorban találtak olyan sírokat, melyekben a halottakat levágott a fejjel, illetve hasra fektetve és/vagy megkötözve temettek el. Ezek az imént felsorolt lehetőségek, pedig az elhunyt lehetséges visszatérését akadályozták meg.

 

Általában azokból lett nosferatu (élőhalott), akit már életében is vámpírok kínoztak, vagy gyilkosság, illetve öngyilkosság áldozata lett; bár létezett egy elmélet arról is, hogy a hedonisták (élvhajhászok) és boszorkányok is előszeretettel változnak át a haláluk után.

 

 

Minden holtest negyven napig maradt a sírjában, aztán a negyvenegyedik éjszakán az elkárhozott lelkek kikeltek sírjukból, és az élőkre támadtak. A feltámadt tetemeket, csak akkor nevezhették vámpírnak, ha megízlelték az emberi vért. Mivel a hiedelem szerint, csak a vérivással tarthatták porhüvelyüket e Földön. Viszont az emberek számára, ez csöppet sem volt kedvező. Nem csupán a vérveszteség sújtotta őket, hanem a középkorban még az a tévhit is elterjedt, hogy a vámpírok különböző betegségeket – pl. tífuszt, vagy pestist – hozhatnak a falvaikra.

 

 

 

 

 

Vámpír fajták:

- Az első személy, akit vámpírnak tekinthetünk, Káin volt. Bár a történet nem arról híres, hogy Ábel bátyja élőhalott lett volna. Mégis, a Biblia említést tesz arról; miután megölte öccsét, Káint, ivott annak véréből, így örök átkot vont a saját  fejére.Kép

- Létezik egy olyan elmélet is, miszerint bukott angyalok egy csoportja a Földre jutott, és némiképp átváltozva; éjszakánként, az emberek között éltek. Ám hogy ezt kivitelezni tudják, a halandók vérét kellett inniuk.

- A keleti mítoszokban, a bosszúszomjas halott lelkek, szörnyszellemekké váltak, hogy haragjukat az úton zarándokló élők vérével csillapítsák.

 

 

 

 

 

 

 

- A görögöknél is léteztek vámpírok. Bár ezek a lények nem féltek a napfénytől, sőt varázslatokra és illúziókra is képesek voltak. Ezeket a lényeket lamiáknak hívták; női testben éltek, és fiatal férfiakat (gyerekeket) csábítanak el, hogy varázslatot bocsátva rájuk, felhizlalják őket. Azután, pedig megitták a vérüket, valamint ettek a húsukból.

A leghíresebb lamia leleplezés, egy Apollóniosz nevű bölcshöz kötődik. Az idős férfi éppen egy lakodalomra volt hivatalos; mely egykori tanítványa, a fiatal Menipposz és egy gyönyörű, gazdag asszony egybekelését ünnepelte. Apollóniosz gyanakodva nézte a nő aranykelyheit és lelkes szolgaseregét. Nagytudású bölcs lévén, nem volt idege előtte a varázslás mestersége, ezért az idegen ara bűbáját azonnal megtörte. Így kiderült, hogy az aranykupák valójában nem is léteznek, a szolgák, pedig egyszerű fabútorok voltak. Apollóniosz elfogatta a lelepleződött nőt, akit azonnal vallomásra kényszeríttet. Az asszony beismerte, hogy ő valójában egy lamia. És az esküvő után az volt a terve, hogy fiatal férjének vérét veszi és eszik a húsából. Erre a bölcs gondolkodás nélkül elpusztította a nőt.

 

- Afrikában a vérivó árnyak, olyan szellemalakok voltak, aki fekete fantomként suhantak az éjszakában, és az alvó emberek vérét itták. (Addig szürcsölték, ameddig áldozatok teljesen ki nem száradtak.) Hajnalhasadás előtt, viszont rögtön eltűntek a szörnyetegek, hogy keressenek a vadonban egy sötét zugot, ahol elbújhattak alkonyatig. Amint ez bekövetkezett, az árnyak új áldozatot keresve, visszatértek a faluba.

A védekezés nehéz volt ellenük. Csupán a sámánok űzhették ki, de ahhoz tudniuk kellett a démon tartózkodási helyét. Ezért nagycsaládonként, egy ember ébren maradt – míg a többiek nyugovóra tértek - és valamilyen világító eszközzel figyelte, nem kúszik e a falon egy idegen árnyék. Ha szokatlan mozgást látott, az „őrszem” szólt a falu sámánjának, és az kiüldözte, vagy megsemmisítette a „betolakodó” vérivót.

Viszont az árnydémon, minél több embert ölt meg, annál erősebbé vált, és annál nehezebben lehetett végezni vele. Ha például, már az áldozata vérét szívta, akkor látni lehetett vörösen izzó szemeit is, amely önmagában elég volt ahhoz, hogy a falubeliek halálra rémüljenek. Varázserőt is tulajdonítottak az árnyaknak, mint pl. képes az embereket ledermeszteni; vagy beléjük költözve, rájuk kényszeríteni az akaratát. Ezért az elpusztítása azonnali cselekedet kívánt.

 

 

 

Mi jellemző egy hagyományos vámpírra?Kép

- Kinézetük: értelemszerűen a hosszú szemfogaik, valamint sápadt bőrük és hosszú körmeik vannak. (Stoker szerint, Drakula tenyere szőrös is volt.) Régimódi, jóképű, sármos férfiak; illetve kívánatos, formás idomú nők. Általában arisztokraták, vagy pénzes személyek, akik csupán egy dologra vágynak. Szemük világít a sötétben, tudnak repülni (lehet, hogy szárnyuk is van), és rettentő gyorsan másszák meg a falat. Sovány termetük ellenére, villámgyors helyváltoztatásra képesek.

- Érzékszerveik: mindegyik kifinomult; szemük kiválóan lát a sötétben, még hő-látásra is képesek lehetnek. Hallása utánozhatatlan, de a fülük nem mindenesetben hegyes.

- Öltözködésük: egyéniségüktől függ. Egyesek a régi klasszikus ruhadarabokat választják, míg mások a legmodernebb divatot követik. Sőt előfordulhat az is, hogy kemény rocker bőrcuccokat; vagy a nők esetében szexis, falatnyi ruhákban járnak.

- Koruk: meghatározhatatlan, nem öregszenek. Ugyanolyan idősnek látszanak, mint amikor meghaltak, vagy „megfertőződtek”. Regenerálódó képességük pedig utánozhatatlan. Még az elvesztett végtagjaikat is képesek visszanöveszteni. Bár ez a képesség nagyban függ attól, hogy mennyi vért ittak.

- Táplálkozásuk: kizárólag emberi vérrel történik. Néha az állatvérre is ráfanyalodhatnak, de ezt csak a legvégső esetben teszik meg. Az is előfordulhat, hogy ember húst is esznek (mint pl. lamia), ám ez nem jellemző rájuk.

- Vámpírutódok: elképzelhető, hogy ember és vámpír egyesüléséből „félvámpír” csecsemők születnek; ám ezekre a gyerekekre gyors halál vár; mivel előszeretettel gyilkolták mind az élőhalottak, mind az emberek. Hagyományosan a vámpírok úgy „szaporodnak”, hogy halandókat harapnak meg. Egyes legendákban, elég egyszer megharapnia a kiválasztott személyt; ám más verzió szerint háromszor kell az emberek vérét venni, hogy az átváltozzon. Egy modernebb elképzelésben, viszont csak akkor válhat egy halandó igazi vámpírrá, ha a mestere a saját véréből itatja meg.

 

 

 

A vámpírok segítői:

- Az éjszaka állatai, mint farkas és denevér (ezeknek az állatoknak, még az alakját is képesek voltak felvenni a vámpírok).

- Megbabonázott emberek, illetve zombik (akik a hiedelem szerint, csak rovarokat ettek).

- Sőt létezhetnek olyan emberek is, akik önszántukból követnek egy vámpírt, hogy az majd örökéletűvé tehesse őket.

 

- Farkasemberek: a régi történetekben csupán a farkasok alakját felvevő vámpírok léteztek. Ám előszeretettel hozzák őket össze a vérfarkasok legendájával is. Mint akik a vérivók szolgája, vagy esetleges, ősrégi ellenségei. Maga a legenda, már jóval előbb, az ősi Balkán hiedelmekben is megjelent. Mely szerint az erőszakos halált halt emberek lelkei visszajártak kutya- vagy farkas-alakban, hogy a halandókat megtámadják. Ezeket a démonlényeket werwolf-nak hívták; akik a vámpírokhoz hasonlóan embervért ittak, hogy elég erősek maradjanak ahhoz, hogy ezen a létsíkon maradhassanak.

 

 

 

 

Védekezés ellenük (a néphagyomány szerint):

- Foghagyma (ritkán a hagyma virága is megteszi): a vámpírok gyűlölik a növény szagát, egyszerűen képtelenek elviselni; így messze elkerülik.

- Kiszórt gabonaszemek és csomók: régi felfogás szerint a vámpírok „mániákus számlálók”. Ezért, ha sok apró dolgot (pl. búzát, sót esetleg lisztet) szórunk az ajtó vagy az ablak alá, akkor azzal fog foglalkozni, hogy megszámlálhassa azt. Ha elég sokat hintenek le, akkor, nem fog végezni „kényszeres elfoglaltságával” addig, amíg a Nap felkel. Így az is előfordulhat, hogy a vámpírtámadás elmarad. A csomók is hasonló időnyerést szolgálnak az emberek számára. Mivel úgy tartották, hogy a vérszívók megszállottként bogozgatnak ki dolgokat. Így ha egy gyermek megmagyarázhatatlan vérveszteségtől szenvedett, az ágya fölé halászhálót lógattak; hogy a démon azzal szórakozzon, és ne igya tovább, kicsi áldozatának vérét.

- Tükör (ez inkább leleplezést szolgálja): Mivel a vámpírnak nincsen valódi teste, nem látszik a tükörképe. Semmilyen tükröződő felületen sem látszik a démonok mása. Modernebb felfogás szerint a fényképek és videofelvételeken sem lehet felfedezni a vámpírokat. (Bár ez a tény, néhány vámpírfilmben megdőlni látszik.)

- Kereszt: keresztény felfogás szerint, ezen tárgy látványától, valósággal rettegnek a vámpírok. Mivel a feszület arra emlékezteti őket, hogy Jézus az emberekért áldozta fel magát; és mivel a vámpírok már nem halandók, kárhozott lelküket nem mentheti meg semmi sem. (A keresztet fegyverként is lehet használni ellenük, mivel a bőrükhöz érintve súlyos égésnyomot hagy rajtuk.)

- Megszentelt tárgyak: szintén szakrális jelleggel bírnak; mivel a vámpírok gyűlölik az egyházat és mindazt, ami ezt megszemélyesíti. Jó messzire elkerülnek minden megszentelt dolgot. Legyen az: templom, ereklye vagy éppen szenteltvíz. Ha szenteltvizet öntünk rájuk, akkor az, nagyjából olyan hatást kelt, mintha tömény sósavval érintkeznének. Először a bőrüket, majd a húsukat marja le; és ha kellő mennyiségben kapnak, akkor a vámpírt magát is meg lehet vele ölni. Hasonló a helyzet a szentek maradványaival, ereklyetartókkal, sőt egy esetben arról is olvashatunk, hogy egy vámpírt, a homlokához érintett ostya („Krisztus teste”) leplezte le; mivel a bőrén, csúnya égési heget hagyott. Hasonló a helyzet, ha a vámpírt a templomba erőszakkal bezárunk. Ezen a megszentelt helyen az élőhalott teste öngyulladásba kezd, és szinte pillanatok alatt porrá válik.

- Napfény (modernebb felfogás szerint UV fény): a vámpírok éjszakai lények; gyűlölik a napfényt, mivel az a vesztüket okozhatja. Életmódjukat is ennek megfelelően alakították ki; mivel nappal a koporsójukban pihennek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a vámpírok valójában démonok, akik csak sötétben létezhetnek. Az olyan tiszta dolog, mint a napfény, megöli őket. A modern filmipar előszeretettel ad a vámpírvadászok kezébe UV-lámpát, mivel azzal, olyan hatást tudnak elérni, mintha a vámpír a tűző napon tartózkodna, azaz súlyos égési sérüléseket, vagy hosszabb megvilágítás esetén, öngyulladást kelt az ördögi lényekben.

- Magával hozott „szülőföldjének” elpusztítása: Stoker regényében, Drakula hazájából (Erdélyből) hozatott magának különböző dobozokat, félig földdel megrakva. Ezekbe nappal belefeküdt, így őrizve meg természetfeletti erejét. Amikor a vámpír éjszaka elhagyta „fekhelyét”, akkor a halandók – ha megtalálják a dobozok rejtekhelyét - könnyedén legyengíthetik a démont, azáltal hogy misztikus földjét szétszórják vagy megsemmisítik.

- Karó: a vámpírok kiirtásának klasszikus fegyvere. Az igazság az, hogy bármilyen szúróeszköz megteszi, ha az a vérivó szívébe hatol; ám ha biztosra akarunk menni, akkor ajánlatos a fegyvert megszentelni.

- Egyéb fegyverek: gyakori vámpírölő tárgy még a kard; szúró és vágó eszköz lévén hatásos védelmet nyújt fogatójának. Előbbi tulajdonságának hála, a démon szívét támadhatjuk; utóbbival pedig, a fej eltávolításával érhetünk el sikert. Mindkét támadás a vámpír azonnali halálát okozza. Másik gyakran használt fegyverek az íj és az íjpuska. Ezen távolsági fegyverek lövedékei, úgy tehetnek kárt a démonban, hogy kezelője nem kerül a szörnyeteg közelébe. Ám ez is csak akkor lehet halálos, ha a szívet éri. Egyéb sérülést csak akkor érhetünk el, ha a fegyver meg van szentelve.

 

 

 

Vadászok:

- Ha van vámpír, értelemszerűen kell „vámpírvadásznak” is lennie. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az első likvidálók, különböző vallások papjai voltak, akik hivatalosan is megszabadították a nosferatuktól a falvakat.

- A helyi lakosok is előszeretettel fogtak össze, a vérívó élőhalottak megsemmisítésére. A hagyomány máig fennmaradt; még a XX. század utolsó éveiben is hallható volt olyan történet, melyben egy ukrán falu lakói, kihantoltak egy sírt és a benne fekvő holt szívébe karót döftek, mivel meg voltak győződve arról, hogy az illető vámpírrá változott, és a helyi gyerekek vérét itta.

- Romantikusabb elképzelés szerint magányos harcosok, vagy kisebb csoportok is járhatják a vámpír sújtotta falvakat (városokat), és megölték a vérivó szörnyetegeket. A történetek szerint, ők specializálódott zsoldosok voltak, akik kitűnően bántak a fegyvereikkel és jól tudták, mi módon tehettek ártalmatlanná egy vámpírt.

 

 

 

Egy régi vámpírtörténet:

1732-ben egy katonaorvos, J. Flückinger, Medvedába utazott, hogy felgöngyölítsen egy felettébb furcsának számító gyilkosságsorozatot. A helyiek elmondása szerint, egy vámpír tizedelte soraikat. Az elkövetőnek még a nevét is tudták, A. Paole volt az illető; aki öt éve vesztette életét, amikor lezuhant egy szekérről, és olyan szerencsétlenül ért földet, hogy azon nyomban nyakát törte. A falusiak jól tudták; míg Paole élt, arról panaszkodott, hogy egy idegen vámpír kínozza őt.

A férfi halála után, még tizenhét rejtélyes haláleset történt. Az áldozatok mind vérveszteség, és az ezzel fellépő betegségekben lelték halálukat. A helyiek rettegtek éjszakánként kilépni az otthonaikból; ezért némileg fellélegezhettek, amikor végre eljött a katonaorvos.

Flückinger és néhány férfi, nappal elmentek Paole sírjához, és exhumálták (kihantolták) a tetemet. Amint felnyitották a koporsót megdöbbenve látták, hogy az öt éve halott férfi meglepően jó állapotban volt. Hosszú körme és haja nőtt, valamint, bár bőre szürkésnek látszott, mégsem indult oszlásnak. A holtest száján folyékony, vörös vér szivárgott, ami egyértelműen bizonyította, hogy nemrégiben vámpírként táplálkozott.

Az emberek egyből Paole megsemmisítése mellett döntöttek. A hagyományoknak megfelelően egy karót vertek a szívébe; aminek következtében a „halott” jól hallhatóan felnyögött, miközben a mellkasán ütött sebből sugárszerűen ömleni kezdett a vér.

Ám a történetnek itt még nincs vége, ugyanis a helyiek váltig állították, hogy a tizenhét ember, akiket Paole megölt, ők is mind vámpírrá váltak. Így még aznap hasonló módon jártak el a többi holttal is; és meglepődve tapasztalták, hogy mindnek friss vér csorgott a szájából. A karók beszúrása után, a holtesteket elégették. És az ügy végleg lezárult.

 

 

 

A mítosz magyarázata:

A tudósok gyakran érveltek azzal, hogy a feltűnően sok „vére vesztett beteg” igazából, járványok (tífusz, pestis) áldozatai lehetnek. Mindössze a tudatlan vidékiek hihették azt, hogy éjszakánként egy sírjából kikelt halott, támad rá a falujukra.

A mítoszra gyakori magyarázatot szolgál még a Porfiria (latinosan porphiria) jelensége is. Ez kóros vérszegénység, mely a betegen bizonyos elváltozásokat hoz létre. Ilyen például a feltűnően sápadt bőr, a szem túlzott érzékenysége a napfényre, valamint gyakori (de nem általános) a nagyobb szemfogak megléte is. Ezeknek a betegeknek folytonos vérátömlesztésre van szükségük ahhoz, hogy életben maradjanak; így nem csoda, hogy egy kis képzelőerővel az emberek valós vámpírnak hitték őket.

 

 

 

Vámpírőrület:

A Kelet-európai vámpírmítoszok több írót is megihlettek. 1847-ben jelent meg az első nagysikerű regény: Varney, a vámpír, avagy a vértivornya – címmel.

Majd ezt követte Le Fanu: Carmilla (1870) regénye; mely egy féktelen, gyönyörű és leszbikus vámpírról szól; aki a könyv végén lelepleződik. Majd kiderül, hogy egy rég halott grófnő. (A könyv szokatlan témáját tekintve, hatalmas hírnevet szerzett, mely azután gyorsan le is csengett.)

 

 

 

 

 

 

Talán az előző mű ihlette arra B. Strokert, hogy megírja 1898-ban a Drakulát; mely a mai napig a legíresebb vámpírkönyv. Az író hossza kutatásba kezdett, melynek alanya a XV. században élt, erdélyi nemes, „Karóba Húzó” Vlad Tepes volt. A földbirtokos a Draku rendből származott, amiből az író, könyvének főszereplőjének a nevét Drakulea (melynek szószerinti jelentése „Sárkány-fi”) alakította ki. (Míg egy másik magyarázat szerint a román „drakule”, vagyis „ördög” szóból származik a név jelentése.)

Maga a mű több naplót foglal magába, melyet néhány fiktív újságcikkel fűszerez. (Igazi kincs a krimi kedvelőinek.) Talán ez a szokatlan stílus hozta meg a világsikert az írónak, mely azóta is él. A történetből musicelt, sőt több ízben filmet is készített az „álomgyár”. Melynek egyik Drakula szereplője, a magyar származású Lugosi Béla volt (1931-ben).

A régi fekete-fehér filmeken megjelenített vérivók, mai szemmel nézve, már nem rémisztő, inkább komikus hatást keltenekKép (lásd a képet). Ám ne feledjük, hogy a XX. század elején élő emberének egy ilyen képzeletbeli figura filmvászon való „megelevenedése”, valóságos sokkot jelentett.

 

 

 

 

 

 

Bár a technika fejlődésével, egyre hihetőbbé váltak a karakterek; és a harcok látványossága, mára már egyre több természetfeletti képességgel ruházz fel mint vadászt, mint pedig vámpírt. Még így is, rengeteg ősi hiedelmi elem maradt meg a filmeken.

 

 

 

A modern vámpírok:

- A nagyvárosok mélyén kialakulóbban van egy új hóbort, ez a „vámpír szubkultúra”; melynek tagjai féktelen, gazdag fiatalok. A partikon (színhelyeik titkosak), minden rejtett vágyukat kiélhetik a résztvevők. Külön szervezetek gondoskodnak arról, hogy a „klubtagok” személye és tetteik titkosak maradjanak. A partikon minden a vér és féktelen szex körül forog. Itt bármi megtörténhet. Még egymás vérét is ihatják az önkéntes „vámpírok” (mivel úgy tartják, hogy ez erőt ad nekik).

A szubkultúra tagjai, mindent megtesznek azért, hogy hasonlítsanak a halhatatlanokra. Borsos áron szerezik be a kellékeiket, mint pl. mű szemfog, vagy színezet kontaktlencse. Csak a képzelet szabhat határt az önkifejezés, eme furcsa megnyilvánulásának.

És, hogy mi történik valójában egy ilyen összejövetelen? - Azt csak a „vámpírok” tudhatják.

 

- Léteznek még „energiavámpírok” is. Lényegében, olyan különleges „emberekről” van szó, akik más emberek lélekenergiáját szívják el; addig, amíg az áldozat végleg elgyengül. Ez tulajdonképpen a szemmel-verés egy modernebb változata, melyben nem átokkal gyengítik az embereket, hanem az „életerejük elszívásával”.

 

 

 

 

 

 

Könyvek, filmek video- és szerepjátékok sokasága foglalkozik velük. Mi lehet a sikerük titka? Talán az, hogy ötvözi a halál misztikumát, a gyilkosság véres izgalmát és a féktelen, szexuális szenvedélyt; mely mind (még ha csak titokban is, de) érdekli az embereket. A tökéletes párosításnak köszönhető, hogy számtalan rajongója van a mítosznak; még akkor is, ha igazából a vámpírok veszedelmes „ellenségeink”.

 

 

 

 

 

 A novelláim, ami ehhez a lényekhez kapcsolódnak: Tartsd magad távol...     - valamint -  A véredet akarom!

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.