Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tündér a tengerből

 

Még most is tisztán emlékszem. Feleségem halála után, valóságos búskomorságba estem, és már nem találtam semmi élvezeteset az életben. Elbújva, egy sarokban akartam én is meghalni, mit sem törődve a világgal. Magamba fordulva, egy sötét zugban elmúlni. Igen az, lett volna a legjobb. Ám mégis; lemondtam az önkéntes halálról, mégpedig, egy számomra fontos személy miatt. Csak az, tartotta bennem a lelket, hogy egyetlen kisfiunkról, ezentúl nekem kellett gondoskodnom. Szép gyermekünk, alig töltötte be a negyedik életévét; de máris olyat kellett átélnie, amit még egy felnőttnek is nehezére esett feldolgozni. Gyakran fájt a szívem, amikor odafutott a lábamhoz, és térdeimet átkarolva, vékonyka hangján, kíváncsian azt kérdezte:

- Hol a Mama?

Rám nézett azokkal a hatalmas zafírkék szemeivel, amely mindig az édesanyjára emlékeztetett. Nem feleltem, egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani neki. Hogyan magyarázhatnám el egy kicsi gyermekemnek, hogy soha többé nem lesz már Mamája.

Ezekben a nyomasztó és csendes pillanatokban a kisfiam durcásan bújt a lábamhoz. Kicsi arcát a nadrágomba temette, majd némán átkarolt, mintha attól félne, hogy engem is elveszítene.

Mit mondhattam volna neked, ilyenkor Kicsim? Hogy, Anya valahol messze jár, és sosem fog visszajönni. - Ezeket a szavakat sosem bírtam volna hangosan kiejteni. Nem, soha! Hogy megríkassam azokat a csillogó, gyermeki szemeket melyek, az ő szemeinek másai voltak. Mintha ezzel a végleg lemondanék arról a csodáról, hogy esetleg, egyszer majd Zsanett belép a családi házunk ajtaján. Majd szerényen mosolyogva, - ahogy mindig is tette, amikor hazaérkezett - dallamos hangján ezt mondja:

„Itt vagyok Kedvesem! Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod rám!” - Én pedig szó nélkül átkaroltam volna; hiszen a szívem mélyén, mindig haza vártam.

 

Nem akartam elhinni, hogy nincs többé velünk. Néha már azt hittem, hogy naivabb vagyok, mint a kisfiam. Még a temetésen sem fogtam fel igazán, hogy mi történik körülöttem. Olyan mereven álltam a sír szélén, akár egy szobor. Még akkor sem mozdultam meg, amikor valaki karon ragadott, és megpróbált elrángatni a frissen hantolt föld mellől.

Ennyi, csupán egy fekete halom marad utánunk? Ilyen kevés lenne az élet?

Nem. Hiszen, itt van a kisfiunk. Vigyáznom kell rá! Zsanett benne él tovább, és a nevetésében az ő csilingelő hangját hallom. Zafír szemei, mindig a feleségemet juttatja eszembe. Lehet, hogy mindenki más szerint: Benjámin rám hasonlít. Ám én biztosan tudom; Ő is ugyanúgy benne él.

Csupán ez a tudat tartotta bennem a lelket. Reggelente, mindig azért keltem fel, hogy bár egyedül, de nekem kell felnevelnem. Minden napban erősnek kellett lennem, hogy megbirkózzak ezzel a feladattal. Úgy próbáltam Benjáminnal élni, hogy ne juttassam eszébe az édesanyját.

De, nem sikerült. Szinte minden órában a feleségemről kérdezett. Én, meg makacsul hallgattam. Erre Benjámin egy rövid, ám intenzív hisztibe kezdett; azután, szép lassan beletörődött, hogy nem kap választ. Viszont ennek az lett az eredménye, hogy megkezdődött egy hosszadalmas, kínos hallgatás, mely mindkettőnket konok és magányos duzzogásra késztetett.

 

Ahogy teltek a hetek, úgy csökkentek Benjámin kérdéseinek száma is. Nem csupán az édesanyja felől, hanem minden másról is. Régebben eleven gyermek volt, aki mindenre rámutatott és folyton azt csivitelte, hogy: „Mi ez? Mire való? Miért úgy néz ki?…” - mi meg alig bírtunk válaszolni Zsanettel a tengernyi kérdésre.

Most viszont alig érdeklődött a világ dolgairól, csupán a játékai között ült és az építő kockáival játszott; vagy egymagában rajzolgatott; ám az alkotásait alig merte megmutatni nekem. Elidegenült tőlem, pedig én minden játékot megvettem neki, amire csak vágyhatott. Sőt, gyakran játszottam is vele! Igaz, ezek amolyan néma foglalkozások voltak, mivel jól tudtam, hogy én sohasem helyettesíthetem az édesanyját.

 

 

 

A nyáron lekocsikáztunk egy csendes tengerpartra; csak én és a fiam. Az út nem volt túl hosszú, viszont én nyomasztónak éreztem. Benjámin csendben ült a kocsi hátsó ülésén, és egykedvűen bámulta az elsuhanó fákat. Most még a szokottnál is csendesebb volt, mintha megérezte volna, hogy pont egy éve vesztette el az édesanyját.

Számomra, a fájdalom lassan már kezdett megfakulni; a szép emlékekkel együtt, eltűntek az érzelmek a feledés ködében. Ám a mai napon, ezen a helyen, minden annyira elevennek tűnt, mintha csak tegnap lett volna.

Amikor megérkeztünk, letelepedtem a tenger partra, ott ültem a meleg homokban, és néztem, ahogy Benjámin a lenyugvó Nap fényében játszadozik. Szemlátomást tetszett neki a monotonon hullámzó, sós víz.

Én is néztem a tájat, miközben elmerültem az emlékeiben. Hajdan együtt sétáltunk itt Zsanettel. Leendő feleségemmel táncoltam a lenyugvó nap fényében, míg egy közeli mulatóból felénk szálltak a pörgős dallamok. Ezen a helyen csattant el az első édes csók; majd fél év múlva, a téli hidegben térdelve, itt kértem meg Zsanett kezét, a halkan zúgó tenger partján. Ő, akkor nem válaszolt azonnal; hanem egy lassú, szerelmes dalt kezdett énekelni, amelynek a végét, egy „Igen” szócska zárta le. Türelmesen vártam, amíg gyönyörű hangjával éneke végére ért; aztán, amint megint megismételte az „igen” szócskát; örömömben a karjaimba kaptam karcsú testét. Majd boldogan futottam végig a parton, amíg el nem fáradtam. Mind a ketten nevetve dőltünk le a homokba, és akkor az ujjára húztam a jegygyűrűt.

 

Annyira belefeledkeztem az emlékekbe, hogy nem is vettem észre, Benjámin milyen távolra csatangolt el tőlem. Az előbb, még kagylót, és más hasonló kincseket keresgélt. Most pedig eltűnt; pedig egy perccel ezelőtt, még láttam.

Sosem voltam még ennyire figyelmetlen. Mi történt velem? Ennyire rossz apa volnék? Úr Isten! Csak nem esett Benjáminnak valami baja?! Lehet, hogy belement a tengerbe?! - Nem, az nem lehet! Hiszen, megmondtam neki, hogy: Ne lépjen a vízbe! – De ha mégis… Még megfázik itt nekem! Vagy elesett a parton, és most vérző térddel sírdogál valahol!

Aggódva pattantam fel a homokról, és mint aki eszét vesztette, úgy indultam a keresésére.

 

 

Lélekszakadva rohantam; sietségemet még az is fokozta, hogy a távolból furcsa dologra lettem figyelmes. Feltűnt, hogy Benjámin egy ismeretlen nővel beszélget. Még sosem láttam őt ezelőtt. Csinos szabású fehér ruha burkolta be, napbarnított bőrét, és hosszú, világos haja, majdnem a földre ért, amikor lehajolt a kisfiamhoz, hogy valamit belesúgjon a fülébe.

Rosszat sejtettem. Habozás nélkül indultam el feléjük, nem bírtam volna elviselni, ha ez a nő valami rosszat akar a fiamnak. Lehet, hogy bűnöző, aki magához édesgeti a fiatalokat, majd elrabolja, hogy a szerveit beteg és gazdag gyerekek szüleinek adhassa el. Úgy futottam, ahogy csak tudtam, miközben odakiáltottam Benjáminnak, hogy azonnal jöjjön ide.

- Mit akar maga a fiamtól?! Azonnal, tűnjön el innen! - üvöltöttem a nő felé, de a figyelmemet, valójában nem ő kötötte le. Jobban érdekelt, Benjámin épsége.

A fiam meghallotta a hangom, és felém kezdett futni. Amikor végre a karjaimban tudhattam, akkor néztem vissza ismét az asszonyra. Ám Ő már nem a parton állt, hanem a tenger sekély vizében sétált, miközben folyamatosan távolodott a szárazföldtől.

Ilyen rövid idő alatt, lehetetlenség volt ekkor távot megtenni! Hihetetlenül messzire jutott, legalább húsz méter volt közte és közöttünk a távolság. Az asszony nem sietett; mégis, már a derekát nyaldosták a hullámok.

- A Néni ismeri a Mamát... - kezdte Benjámin.

Majd belém csimpaszkodott, és majdnem sírva folytatta:

- Azt mondta, hogy tudja, hol van. És egy üzenetet akar átadni... Miért kiabáltál úgy rá?!

Megsimogattam Benjámin fejét, és próbáltam nyugodtan elmondani neki, hogy:

- Nem tudhatod kicsim, de vannak olyan emberek is, akik sok mindent mondanak. Ám Ők, valójában rosszak, nagyon rosszak.

- Ez nem igaz! - kiáltotta – A Néni, nem rossz!

Bárcsak, én is hihettem volna ebben! A gyermeki ártatlanság nagy hiszékenységet hordoz magában. Veszélyes idegenekkel barátkozni, ám ezt ők nem tudhatják. Nagy szerencse, hogy az idegen nő nem bántotta. Viszont, ez csak azért történhetett így, mert én gyorsan közbeavatkoztam. Próbáltam meggyőzni magamat arról, hogy jól cselekedtem; és a lehető legtávolabb kell tudnom ezt az asszonyt, és mindenki más idegent a fiamtól.

 

Jobban belegondolva, betegesen féltettem mindenkitől, még a családtagoknak sem voltam hajlandó megengedni, hogy vigyázzanak Benjáminra. Egy szerető feleséget elvesztettem; a fiammal ez nem történhet meg! Nem, amíg rajtam múlik!

Ezért is vetettem el a babysitter ötletét. Egy felelőtlen kis csitri, csak ne az én fiamon gyakorolja az anyaságot. Otthoni munkát vállaltam, hogy minden szabad pillanatomat a fiammal tölthessem. Még óvodába sem engedtem el, mivel féltettem a pedofil gazemberektől. Ez az idegen asszony sem tetszett nekem; túlságosan barátságos volt.

 

A nő megállt a vízben, és visszafordult felénk, majd némi várakozás után, énekelni kezdett. Édes, mégis fájdalmas dal volt ez, mely vegyes emlékeket keltett bennem. Ez volt hajdan a mi dalunk Zsanettel. Ennek a nótának a végén volt az a bizonyos „igen,” ami akkor nagy örömöt szerzett nekem… De mégis, honnan tudhatja ez az idegen, hogy ez az ének, kedves a számomra?

Mint egy megigézett; úgy gázoltam bele, cipőstől a tengerbe. Nem érdekelt, hogy vizes leszek. Minden áron meg akartam tudni, hogy miért kínoz engem ez az idegen. Aztán egy pillanatra kitisztult a fejem, és megtorpantam. Mi lesz Benjáminnal? Őt nem húzhatom magammal a vízbe, még megfázik itt nekem.

Gyorsan visszagázoltam a partra, és odakiáltottam az idegen felé:

- Sajnálom, hogy goromba voltam!… Kérem, jöjjön vissza!

Nem voltam biztos benne hogy meghallotta, hiszen az asszony nem tett semmi mást, csupán tovább folytatta az éneket. Ám, egy idő után, miután végig ért a szövegen, elhallgatott, és megindult felénk a vízben. Aztán, megállt a part közelében. Épphogy csak, elérte a térdét a tenger; de a lenyugvó Nap fényében úgy tűnt, mintha sosem lett volna vizes a ruhája. A dal ismét elkezdődött, és én megint megbabonázva indultam el felé. Még egy kába suttogással utasítottam Benjámint, hogy maradjon a parton, és ne mozduljon meg, bármi is történjen. Ennek ellenére, fülemet már átjárta a lágy dallam, mely lassan kezdte elnyomni, kisfiam halk szipogását.

Én pedig, tovább gázoltam a vízben, miközben egyre közelebb kerültem a gyönyörű arcú asszonyhoz, aki úgy énekelt nekem, akár egy szirén. Talán engem is megbabonázott ez a varázslatos tengeri lény, mint hajdan a matrózokat; akiket arra kényszeríttette az éneke, hogy közeli halálukig a rabja legyen. Ám, ez a kósza gondolat, most nem izgatott. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy beszélhessek, ezzel az idegennel.

Mégis szirén volna? Ezért érte el még azt is, hogy hátat fordítsak a fiamnak; aki mellől, normális esetben, el sem mozdulnék. Miért akarok az asszony közelében lenni? Miért nem viselkedem olyan tartózkodóan, mint ahogy szoktam?… – A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben, viszont a szavak nem hagyták el a számat.

Némán léptem a fehérruhás nő elé, akinek dala, már a nóta szövegének a végén járt. Egy „igennel” zárta le az ismerős éneket, aztán elmosolyodott. Gyönyörű és kecses nő volt; még sohasem láttam őt, mégis biztosra vettem, hogy sok férfi szívét törte össze ez a szépség.

A csendben egy pillanatra magamhoz tértem, és habogva hátranéztem:

- A... a fiam... – rémültem meg, majd egy lépést hátráltam.

- Nem lesz semmi baja - nyugtatott lágy, nőies hangján az idegen.

Felém lépett, és kérte, hogy figyeljek rá. Én pedig engedelmeskedtem neki, mint egy gyermek, akit megbűvölt egy boszorkány.

- Nem akartok semmi rosszat; csupán egy üzenetet szeretnék átadni - válaszolta, és még közelebb lépett hozzám.

- Kitől? - kérdeztem gyanakodva, miközben egyre jobban visszatért valódi akaratom. Idegesen hátrapillantottam a kisfiamra, aki egyhelyben állt a parton, és világoskékinge ujját a szeméhez dörzsölte.

- A kisfiú jól van, nem esik bántódása - nyugtatott az idegen, miközben finom kezét a vállamra rakta, és gyengéden visszafordította az arcomat.

Hideg volt az érintése, mégis érződött benne a szeretetteljesség. Meglepően száraz volt a bőre, ahhoz képest, hogy a tengerben állt. Az idegen rám mosolygott, és ezt mondta:

- Zsanett azt üzeni, hogy: „Nem kell félned az emberektől. Nem biztos, hogy mindenki rosszat akar neked. Légy vidámabb, és próbálj meg mosolyogni. Hiszen, mind a ketten megérdemlitek, hogy boldogan éljetek.”

Majd mielőtt még bármit is kérdezhettem volna tőle, közelebb hajolt hozzám, és ezt súgta a fülembe:

- Megérti, hogy nehéz nektek; viszont az ő szíve is fáj, ha szenvedni lát benneteket - mondata lezárásaként, pedig egy baráti puszit nyomott a homlokomra, majd elengedte a vállam.

 

Nem értettem semmit, képtelen voltam bármit is mondani. Tanácstalanul fordultam vissza Benjámin felé, aki még mindig a könnyeit törölgette a homokos parton. Aztán, ismét az idegen asszonyra pillantottam; ám őt már sehol sem láttam.

Ahol pár pillanattal ezelőtt állt, más senki sem volt. Csupán néhány habbuborék lebegett a felszínen; de azt is hamar továbbmosta a lassan hullámzó tenger. Körbenézem, de nem láttam sehol sem a szépséges teremtményt. Közel és távol, - engem és a fiamat leszámítva - egyetlen lelket sem találtam a vízbe, és a parton.

Mégis szirén volt? Megbabonázott valami jelenés? Vagy csak az egészet képzeltem volna?

Mégis, most valahogy, felszabadult a lelkem; könnyebbnek és boldogabbnak éreztem magam. Pedig ilyen nem fordult elő velem túl gyakran.

 

Nem vagyok normális! Itt ácsorgok a vízben, miközben Benjámin egyedül van – gondoltam; majd mintha, mi sem történt volna a part felé vettem az irányt.

Már el is felejtettem volna ezt az egészet, és csak a képzeletem gonosz játékának titulálom a látomást, ha Benjámin nem kérdezi meg azt, hogy:

- Ki volt az a Néni? – rám nézett, miközben még mindig az arcát dörzsölgette, és szipogva tudakolta tovább - És, mit mondott neked a Néni?

Megdöbbenve néztem le rá. Hát mégis igaz volt? Hihetetlen. Már azon voltam, hogy legyintek, és ismét hallgatni fogok; ám ekkor eszembe jutott az asszony szavai: „… mind a ketten megérdemlitek, hogy boldogan éljetek.” – És ehhez az is hozzá tartozik, hogy nem titkolózok Benjámin előtt.

Már nekem kezdett kínossá válni a saját hallgatásom; ezért lehajoltam a fiamhoz, hogy megint a karjaimba vegyem, és végre önfeledten beszélhessek vele. Meg kellett magyaráznom neki, hogy miért gázoltam bele, olyan váratlanul a tengerbe. Bár a valódi magyarázatot, még magam sem tudtam. Ezért nem is próbáltam meg gondolkozni rajta túl sokat, azt mondtam, amit igaznak véltem:

- Tudod Kicsim, a Néni a tenger tündére volt - nem tudom, hogy miért pont a „tündér” szót használtam; sosem hittem a hallhatatlanokban, sem a túlvilági lényekben. - Üzenetet hozott a Mamától.

- És mit üzen, a Mami? - kérdezte mohó kíváncsisággal Benjámin; miközben rám nézett a nagy szemeivel, amiket már pirosra dörzsölt a kis kezével; ám írisze még így is úgy csillogott, mint a legtisztább zafír.

Egy puszit nyomtam a könnyáztatta pufók arcára, és ezt válaszoltam:

- A Mama szeretne boldognak látni – majd, kis idő múlva helyesbítettem. – Jobban mondva, mindkettőnket szeretne boldognak látni.

Majd letettem a földre Benjámint, és kézen fogva elindultunk a kocsinkhoz; miközben dúdoltam azt a dalt, amit a tündér is énekelt. A mi nótánkat, amire Zsanettel, oly sokat táncoltunk; és amit a fiamnak is meg fogok tanítani.

Igen, túl kell lépnem a fájó múlton, hogy végre boldogok legyünk. Azt hiszem ez a dal jó kezdet lesz.