Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sors

 

 1. rész  2. rész

 

1. rész

 

Kicsi, sárga, lebegő nyilacska vezetett fel a sötétmágus mágus, szűk tornyának tetejébe; melyet két napja hívott életre a városunk Fehérvarázslója. A bűvös jelenést, csak én láthattam, bár jómagam nem rendelkeztem varázserővel, most mégis erre a különleges természetfeletti hatalomra kellett hagyatkoznom, hogy megtaláljam Őt. Az ellenfelemet, kinek neve, Mányos volt.

Mint minden valamirevaló varázsló, ő is bűbájtorlaszokat állított fel, saját védelme érdekében. Ezért nekem is alaposan fel kellett szerelkeznem. Különböző csodatárgyakat halmoztam fel, de sajnos elszámoltam magam. A Fehérmágusunk bőkezűen adományozott a különleges fiolákból és varázspecsétekből, ám úgy tűnt, még ez is kevésnek bizonyult. Az utolsó béklyótégelyemet nem ott törtem össze, ahol azt szerettem volna.

A mágus ajtaja előtt, egy strázsáló lidérccel kerültem szembe. A félelmetes, csuklyás szörnnyel, úgy tűnt nehéz lesz a dolgom, mivel a bénító varázslatom csakis, akkor volt képes teljesen lekötni, ha ellenfelem minden végtagja érintkezik a földdel. Ezt a mágiát nem lehet semlegesíteni, sőt, még ha a lidérc megbűvölne, és utasítana, hogy szabadítsam ki. Hiába próbálkozna, mivel még én sem tudnám feloldani. Ez a béklyó örök és megsemmisíthetetlen.

A szörnyeteg, habozás nélkül rám támadt, amint észrevett; szerencsémre, én gyorsabban megláthattam, mint ő engem. Viszont a harc kezdetén is látható volt, hogy hiába jobb a szemem az övénél, a lidérc gyors és halálos mozdulatokra volt képes. Hátrányomat, még az is jelentősen befolyásolta, hogy ellenfelem - velem ellentétben - nem fáradt egykönnyen. Mindenesetre ne adtam fel a harcot, erőmnek erejével harcoltam a bestiával…

 

 

Egy hosszú, intenzív támadás után, végre sikerült a földre kényszerítenem, és amilyen gyorsan csak tudtam, a hátára ugrottam, majd a lidérc csonka orra előtt széttörtem, a varázstégelyt. A földől pillanatok alatt, világoskék fénynyalábok törtek föl; mint egy növény hajtásai, azonnal a térdelő szörny végtagjaira tekeredtek. Hogy rajtam ne foglyon az átok, próbáltam a fészkelődő lidérc hátán maradni, úgy, hogy még véletlenül se érintkezzek a földdel. Egy normál élőlényt, csupán lefognak volna ezek a fényindák, ám, mivel a lidércnek nem volt valódi teste, a mágia szép lassan lehúzta őt a földbe. Csupán széles púpja ért ki a talajból, amikor leugrottam róla; (mivel nem akartam én is a varázslat részese lenni) ezért gyorsan elmenekültem tőle. A lény süllyedése megszűnt, de még így is hallottam valamit, a lidérc halk morgásából. Ártani viszont, már nem árthatott nekem, mivel a földbesüppedt arcából, nem lehetett kivenni egyetlen tiszta szót sem. Legyőztem; de örömöm nem volt teljes, mivel csúnya sebeket kaptam, amelyek erősen véreztek.

Igazság szerint, ezt a béklyót a varázslónak tartogattam, hogy örökre gúzsba kösse, és éhen halljon. Meg is érdemelte volna az a Mocsok, miatta történt ez az egész... Elkeseredetten gondoltam a mágussal való, hátrányos csatámra; de be kellett látnom, hogy semmi esélyem sem lett volna a szeme elé kerülnöm, ha nem használom fel az utolsó varázslatom a halhatatlan „ajtónálló pribékje” ellen. Így, hát varázslat híján, elfáradva, és sebesülten nem sok esélyt láttam a győzelemre; ám fűtött a bosszúvágy, és nem voltam hajlandó visszafordulni.

Támadó varázslataimat tartalmazó tégelyeim mind elfogyott, viszont a ruhámat átitatta a városunk fehérvarázslójának mágiájával, ami védelmet biztosított, a kézrátételes átkok ellen. Továbbá, volt még egy fegyverem, a női báj; elvégre a sötét mágus is csak egy férfi, bár eléggé öreg, attól még férfi, nem csak nem fog megátkozni egy megfáradt, magányos nőt. Reméltem, hogy az illem ezen formája, még megmaradt benne. Bár, nem várhattam túl sok megértést, olyantól, aki hosszú évekig egyedül él egy megközelíthetetlen toronyban; annak csakhamar kikezdi az idegeit a hosszú magány. Talán ebbe őrült a helyzetébe, és ezért hívta a zöld sárkányait a városunkra.

Azok a szárnyas bestiák, ostoba lények; szinte nincs is saját akaratuk, csak egy nagyhatalmú mágus képes parancsot adni egy egész falkának, hogy egyszerre és összehangolva támadjanak. Ez a varázsló pedig pont azt parancsolta nekik, hogy rombolják le a szülővárosomat. A Fehérmágusunk, még ellátott minket, önkéntes útra kelőket, néhány varázseszközzel, és jó tanáccsal a célunkat illetően, miután mágiája segítségével, utána nézett a valódi támadó kilétének. Engem és a bátyámat apánk áldásával indítottak el. Bíztak benne, hogy még a városiak a sárkányokkal küzdenek, addig mi ketten, titokban eljutunk az irányítójukhoz, és megöljük őt. Csak remélni tudtuk, hogy a halálával a sárkányok visszavonulnak. A fehérmágus, az utolsó pillanatban még megidézett egy sárga varázsnyilat, hogy vezessen minket, aztán ő is csatlakozott a katonák védelméhez.

A bátyámmal észrevétlenül indultunk el, a biztonságosnak nem nevezhető utunkon. Egyedül ebben a nevenincs, bűvös nyílban bízhattunk, hogy jó irányba vezet majd minket. Csak ketten mentünk, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést, ám még így sem tudtunk átsurranni a sötétmágus tornyát őrző szörnyek között. Mányos épületének bejáratához, még mind a ketten eljutottunk, de a bátyám... Meghalt… miközben engem védett a ránk támadó, kapuőrző ork pribékekkel szemben.

 

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, miközben visszagondoltam az utolsó lélegzetvételeire. Szörnyű ürességet éreztem magamban; nagyjából olyat, mint aki elveszt egy pótolhatatlan dolgot, és tudja, hogy sosem kaphatja azt vissza, bármennyire is szeretné. Újból erőtlennek és fáradtnak éreztem magam; a falnak dőlve takartam el az arcom, hogy még a kövek se lássák: Sírok. Mióta az eszemet tudom, sosem itattam az egereket; még kislány koromban sem pityeredtem el, talán édesanyám temetésén sem zokogtam, pedig korán elvesztettem őt is. Ám most kilátástalannak tűnt a helyzetem. Mit tehetnék egymagam egy nagyhatalmú sötétmágus ellen?

„Ne sírj, te Ostoba!” – kiáltott egy vádló hang a fejemben. – „Inkább bosszuld meg a bátyádat, és mentsd meg a városodat! Ezért jöttél, nemigaz?! Nehogy megtörj itt nekem, közvetlenül a cél előtt!!!”

Sietve letöröltem a könnyeim. Most nincs hely az elérzékenyülésre! A megtorlás gondolata elszánttá tett. A varázslónak, mindenképpen pusztulnia kell!

Felhörpintettem, az utolsó gyógyító italt tartalmazó fiolát. A sebeim, azonnal begyógyultak, és a látásom is kitisztult. Új erőm birtokában, habozás nélkül, berúgtam a mágus szobájának ajtaját. Nem tudom, hogy a bosszú vágya, vagy a csodaital segített, de most már felkészültnek éreztem magam. Mindenesetre, az óvatosságom megmaradta, ezért miután durván „kinyitottam” az ajtót, egyből a falhoz húzódtam, mivel nem akartam rögtön a képembe kapni egy átkot. Csendben álltam, kivártam, amíg Mányos lép először.

 

Egy férfihang, valami érthetetlen nyelven varázsszavakat kiáltott odabentről, aztán - leszámítva a lidérc átkozódását - csend lett, ám az igazi katasztrófa csak ez után következett be; egy halálos tűzcsóva vágódott ki az amúgy is törött ajtón. Mi pont telibe találta a szoba felé mutató, folyosón lebegő nyilacskát, és a megbéklyózott, földbehúzott lidérc, kiálló részét. Mivel a lény láthatóan védtelen volt, pillanatok alatt füsté vált a kiálló túlvilági háta. Szörnyű üvöltés rázta meg a falakat, aztán a szörnyeteg örökre elnémult.

Csodálkozva meredtem arra a helyre, ahol az előbb, a lidérc volt megbéklyózva. Az a jelenés, már használhatatlan volt a számára. Azért ölte meg a szolgáját, mert nem hajtott neki tovább hasznot? Vagy, a támadás nekem szólt? Nem mégsem. A támadás valódi célja az útmutató nyilacska elpusztítása volt.

Egy pillanatra félelem járta át minden porcikámat: Nem lesz jó, ezzel a varázslóval szemtől szemben állni. Ostoba voltam, hogy egyedül jöttem fel ide. - Viszont a városomat csak én menthetem meg! És a bátyám lelke sem nyugodhatna békében, ha most gyávamód megfutamodnék. A többi családtagom, mind a szülővárosomat védik, és nekem is, mint az ősi zsoldosok tagja, nem hozhatok szégyent a nevükre.

Most nekem kellett lépnem. Bíztam benne, hogy a fehérmágiával átitatott pajzsom meg fog védeni az első csapásoktól. Ha a szerencse mellém áll, és elég gyorsan mozgok, akkor megölhetem, még mielőtt a következő varázslatát kitalálja. Jobb kezemben a kardommal, a balomban pedig a pajzsommal, léptem be a sötét mágushoz. Óvatosan bekukucskáltam az elszenesedett ajtó helyén keletkezett üregen át.

Egy kis szobát láttam odabent, gyéren berendezve, de meglehetősen fényesen kivilágítva. Gyorsan körbepillantottam, aztán előugrottam. A legnagyobb meglepetésemre, azonban a szoba jobb sarkában álló varázsló nem kántált semmilyen átkot sem felém. A jelek szerint Mányos, egy középkorú, feketehajú férfi lehetett. Maga elé tartotta görbe, varázsköves botját; ám nagy meglepetésemre, azt lassan a falnak támasztotta. Mintha békülni akart volna velem?! A mágus nyugodtan mozgott, hangja is kiegyensúlyozott, majdhogynem idegesítően szelíd volt, amikor megszólalt:

- Már vártam - karjával egy székre mutatott. - Üljön csak le, nyugodtan.

Az én veszélyérzetemet, azonban nem lehetett ilyen olcsó trükkökkel elaltatni. Elfintorodtam, és gyanakodva visszakiáltottam:

- Hogyisne, ki tudja, hogy milyen bűbájt bocsátott a bútorokra!

- Kár! Szerettem volna közelebbről megismerni azt, aki egyedül átjutott az összes akadályomon - elgondolkozott, és még nyájasabban folytatta. - Esetleg megtudhatnám, hogy mi volt ezzel a szándéka? Egy ilyen fiatal, és szép lánynak egy férj oldalán lenne a helye, nem pedig az én veszélyekkel teli tornyomban.

- Engem nem ver át a mézes-mázos szavaival! - válaszoltam durván, nem hagyhatom, hogy a beszéde eltompítsa az érzékeimet.

A pajzsomat, még mindig magam elé tartottam, óvatosan közelítettem meg a varázslót. A terem fényében jól ki lehet venni az alakját. A férfi, vékony testét sötét köpenybe bújtatta, melynek szegélyét aranyhímzéses rúnák díszítették. Arca szabályos, és varázslóhoz viszonyítva eléggé ápolt volt. A mágusok - legyen az, segítő vagy ártó - szinte mindig hosszú szakállt viseltek, de ő nem. Ő amolyan hiú varázsló lehetett, aki csak azért nem növesztette meg az arcszőrzetét, hogy az, nehogy eltakarja az állán lévő finom ívű gödröcskét. Akárhogy is néztem rá, nem úgy tűnt, mint egy kétszáz éves élő múmia. Aztán eszembe jutott, hogy nagy valószínűséggel, néhány fiatalító varázslattal hamisította meg a korát.

Dühösen méregettem. Ha elég közel kerülök, hozzá leszúrhatom, még mielőtt a botja után nyúlhatna. Azt gondoltam, csak ezzel az eszközzel lehet elég ereje ellenem. Sajnos, tévedtem. A sötét mágus, pillanatok alatt eltűnt a szemem elől; még felocsúdni sem volt időm, amikor a hátam mögött kezek kapták el mindkét, páncéllal borított karomat.

Hátra sem kellet néznem, már így is éreztem, hogy Mányos mögöttem állt. Valamilyen varázslattal változtathatott a helyzetén. Nem értek a mágiához, de gondolom, ez valamilyen transzportáló ige lehetett. Nem tudom, hogy miért fogott le, ám nem is érdekelt, mivel bíztam a fehérmágusunk védő ráolvasásában. Gyorsan kirántottam a kezeimet a nem kívánt ölelésből; és azonnal megfordultam. Mányos felé szúrtam a kardommal, ám a fegyver egy mágikus akadályba ütközött. A fényes varázsfal megrezdült a pallosom erejétől, de még, így is visszaverte a támadásomat. Fegyverem úgy esett ki a kezemből, mintha nem is szorítottam volna. A pajzsom is, értéktelen vasdarab módjára repült távol tőlem.

- Úgy tűnik, patthelyzetbe kerültünk! - mondta, közömbösen. Aztán komolyabb képpel, a fejét ingatta. - Én, próbáltam udvarias lenni. Letettem a varázsbotom, hogy úriemberként viselkedjek; de úgy tűnik, Maga, ezt sehogy sem képes értékeli - mondta némi gúnnyal a hangjában. - És, most ha ismételten kérhetném: foglaljon helyet.

 

2. rész

 

 

Durcásan leültem a közelben lévő ágyra - még mindig nem bíztam abban a székben, amit az előbb oly nagylelkűen felajánlott. Védő-páncélvarázslat, ide vagy oda, azért még mindig nem voltam elég nyugodt. A megfelelő pillanatra vártam, közvetlenül nem támadhattam, különben kimerülök, még mielőtt megsebezhetném. A lábammal óvatosan magam mellé húztam az ágyhoz esett pajzsomat. Nem tudtam, hogy hasznát vehetem-e még, de biztonságosabban éreztem magam, ha a közelemben van. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, majd bizalmatlanul a férfira néztem.

- Miért támadta meg a városomat? - kérdeztem, cseppet sem türelmes hangon.

- A válsz egyszerű; Maga miatt - felelte igézően a mágus. - Kellett hozzá a megfelelő, hogy is fogalmazzam, „motiváció”, hogy ide jöjjön.

- Miért kellek én Magának? - kérdeztem gyanakodva, bár nem volt szándékom hinni a hazugságainak.

A mágus elmosolyodott.

- Eléggé kellemetlen, egy toronyban élni, egyedül - válaszolta, és minden egyes lépéssel felém közeledett. - Kéne egy társ, akivel megoszthatom a tudásom, az álmaim, a vágyaim - az utolsó szót már közvetlenül az arcom előtt mondta ki.

Kezeit a térdeim mellé tette, és úgy kérlelt szürke szemeivel, mintha én lennék a baja egyetlen mentsvára. Azt hittem, hogy mindjárt képen törlöm, de türtőztettem magam.- Mit akar tőlem? - kérdeztem vissza, tettetett érdeklődéssel.

- Hogy álljon mellém. Maga rossz képzést kapott; igazából mágiát, és nem kardvívást kellett volna tanulnia - a szemeivel mosolyogva méregetett. - Ezen azonban még változtathatunk; tökéletes tanoncom lehetne.

- Miből gondolja, hogy én vagyok a legmegfelelőbb, erre a „nemes célra”? - próbáltam elrejteni a haragomat, és inkább megpróbáltam kacérkodni.

A férfi lehajtotta a fejét, és ismét megrázta.

- Bizonyára említették már önnek, hogy a születése pillanatában, kedvező volt a csillagok állása?

- Említettek valami hasonlót... - úgy tettem, mintha gondolkodnék, de a valóságban semmi ilyesmiről nem hallottam.

- Kitűnő személy lenne, hogy a tudásomat továbbadhassam. Maga lenne az, akire rábízhatnám a hatalmamat.

- És ezt pont az ellenfelének akarja felajánlani? - nem bírtam tovább, kikívánkozott ez az ironikus megjegyzés.

Ám ez a kérdés a mágust nem dühítette fel, sőt, az ellenkezőjét váltotta ki belőle, ugyanis habozás nélkül, szinte lelkesen válaszolt:

- Még az ellenfelem, de ha visszahívom a sárkányaimat, akkor nem kell harcolnia velem. Még kérnie sem kell, és azonnal megteszem. Maga pedig mellém áll, mint, egyenrangú társam. Megegyeztünk?

- Azt nem mondtam - válaszoltam szinte keserűen.

És a bátyám? Őt, ki fogja megbosszulni?

A varázsló eltávolodott tőlem, és a szoba máik végén álló üveggömb tartó állványhoz lépett. Abban egy megtermett sárgadinnye méretű, golyó nyugodott; amit furcsa kézjelekkel kezdett bűvölni. Számomra érthetetlen nyelven mormolta hozzá a szavakat, aminek hatása az lett, hogy az üveg felfénylett és kicsi képek kezdtek megjelenni benne.

Amíg Mányos el volt foglalva, addig előhúztam egy kicsi, de halálos tört a csizmámból, és az ágy matraca alá rejtettem. Ha már ennyire szeret a közelemben lenni, akkor az első adandó alkalommal leszúrom, amint nőies bájommal elaltatom az éberségét. Undorító volt ezzel a gyilkossal cseverészni, és majdnem felfordult a gyomrom, ha a közelembe jött. De el kellet nyomnom az undoromat, hogy végezhessek vele. Az első lehetőséget kihasználva, ezt azonnal meg is fogom tenni.

Aztán az elfoglalt sötétmágusra néztem vissza. A gömbjében a szülővárosom kicsinyített képe jelent meg; égett, miközben zöld sárkányok tomboltak felette. A fél település lángokban állt, és látszólag a mieink álltak alul a küzdelemben. Aztán történt valami, valami különös. Mányos még mindig kántált, és a zöld szárnyas gyíkok váratlanul irányt váltottak, és egytől egyig eltávolodtak a gömbből. Csupán a meggyötört város képe maradt, amiben zavarodottan kószáló, aprócska emberek kóvályogtak.

Elmentek a sárkányok? Vége lenne a harcnak? Vagy, csak trükk volt az egész? - nem tudtam, hogy mit gondoljak.

- Az imént bebizonyítottam, hogy tiszták a szándékaim - válaszolta, és ellépett a gömbjétől, ami még mindig mutatta a szülővárosom mását. Aztán, ismét mellém lépett. - A döntés az ön kezében van. Ígérem, ha nálam marad és a tanítványom lesz, a városa az én védelmem alatt fog állni.

Persze, egy sötét mágus, tiszta szándékokkal. Mivé lesz a világ? Lehet, hogy csak valami illúzióval akar megtéveszteni. Nem mutathattam ki az érzelmeimet, jobbnak láttam, ha megpróbálok kedvesebb lenni.

- Mit is kéne tennem, pontosan? - kérdeztem, lágyabb hangon.

Ő csak mosolygott, majd megfogta a kezem, és egy gyengéd csókot lehelt rá; aztán habozás nélkül mellém ült. El kezdett mesélni valamit a varázslat szépségéről, de minél többször hallottam negédes, duruzsoló hangját, annál jobban kezdtem elveszíteni a gyanakvásom, és nem csak azt.

A bosszú feltüzelte a testem, ám most egyre tompábbá vált az éberségem. Szép lassan megadtam magam a mágus szavai mögött rejtőző kábító mágiának, ami ellen az én védekező páncélmágiám kevés volt. A szavai megbűvöltek, és semmit sem tehettem ellene.Mire felismertem, hogy mi történik velem, már képtelen voltam megmozdulni. Egyre jobban hagytam, hogy elvesszen az elmém a nyugalom homályában. Azt sem tudtam, hol vagyok. Csak a varázsló szavai zsongtak a fejemben, de azok is egyre jobban halkultak. Nem érdekelt semmi sem. Szinte vágytam arra, hogy belengjen ez a megnyugtató mágia.

Még halványan éreztem, mintha átölelnének... Aztán végleg a tudattalanság vermébe zuhantam.

 

 

Arra már nem emlékeztem, hogy kerülhetett le rólam a páncélom és a ruháim, sem arra, hogy miért fekszek a mágus meztelen teste alatt. Akkor kezdett lassan kitisztulni a fejem, amikor a férfi abbahagyta kéjes mozgását, és lassan fölém magasodott. Szürke szemeiben, diadalittas élvezetet vettem észre. Amint elhelyezkedett, jobb tenyerét a hasamra szorította, majd, megint mormogott valamit.

Nem akartam megvárni, míg az átka végére ér. Ijedségem, azonnal elűzte kábaságomat. Ösztönösen a matrac alá rejtett tőr felé nyúltam. Reméltem, még ott találom valahol. Szerencsére, azonnal rányúltam a hideg nyélre. Megmarkoltam, és habozás nélkül a mágus jobb karjába szúrtam. Az összerezzent, viszont még mindig nem volt hajlandó abbahagyni a mormogást. A fájdalom nem zökkentette ki a koncentrációból. Bár most már erősebben nyomta a tenyerét a bőrömre, nem mozdult. Gyorsan kikaptam a tőrt, és újra szúrtam. Ezúttal a bal vállába.

Most már abbahagyta a varázslást, és felém akart nyúlni, de az én kezem gyorsabb volt. Ismét támadtam; és a mellkasába hatolt a fegyverem hegyes acélja. A mágus arca eltorzult, vért köhögött fel, aztán lefordult rólam.

- Kár... - köhögte. - Pedig azt hittem, mindenre odafigyeltem. - ismét köhögött, és a szájából vér buggyant ki. - A sorsomat, úgy tűnik, mégsem kerülhettem el... Ahogy, te sem fogod!

Jelen pillanatban nem nagyon érdekelt, amint mondott; gyorsan lelöktem magamtól a varázslót, aztán a ruháim után kezdtem kutatni. Utáltam magam, gyenge voltam, legyőzött, meggyalázott, és talán meg is átkozott, amíg öntudatlan voltam.

A varázsló ismét felém nyújtotta kezét, és ezt mondta:

- Te sem menekülhetsz... a Sorsod elől! - hangja öreges és gyenge volt.

Majd néhány rángás, aztán végleg elhallgatott; meg sem próbálta magát gyógyítani. Amint meghalt, azonnal öregedni kezdet a teste. A bőre ráncossá és szürkévé vált, a húsa pedig úgy kezdett eltűnni, mintha csak egy láthatatlan lény, kiszívott volna minden fiatalságot belőle. Mányos teteme, hamarosan egy aszott múmia látványát keltette. Ami körül vékony, sötét csíkok jelentek meg, majd a teste körül, körbe kezdtek cikázni, miközben egyre nagyobbak, és szélesebbek lettek.

Eszem ágában sem volt megvárni a varázslat végét. Gyorsan magamhoz kaptam a ruhámat, és amilyen gyorsan csak tudtam, leszaladtam a toronyból. Ott akartam hagyni, ezt az átkozott helyet. Nem érdekelt, hogy fegyvertelenül, és majdnem meztelenül futok ki a rétre. Minél távolabb akartam lenni, ettől az őrülettől.

Még biztos messzeségben láttam, ahogy a torony „felrobbant”. Vagyis, hát nem is tudom pontosan; mivel, egy gyorsan növekvő fekete gömb nyelte el Mányos építményének tetejét, pont azt a helyet, ahol a kicsi szobája volt. Aztán az a valami, egy hangos, robbanásszerű hanggal, eltűnt. Megsemmisítve ezzel a fél tornyot, és a sötétmágus tetemét. Nem láttam lángokat, sem szétszóródott kőtörmeléket, az egész úgy nézett ki, mintha egy hatalmas kőfaló szörnyeteg, leharapta volna az építmény tetejét.

Elfordultam, és gondolkodás nélkül ott hagytam, azt az átkozott helyet.

 

Azt hittem ezzel vége is a történetemnek. Végre elfejthetem a szörnyűségeket, és a bátyám halálának szörnyű körülményeit, de nem sikerült.

Mivel már nem voltam szűz, tökéletesen tudtam, hogy mi történt velem és a mágussal, odafent a toronyban. Még aznap, ész nélkül kipróbáltam néhány ismert fogamzásgátló kotyvalékot, a legközelebbi városban. A kuruzsló rémülten nézett rám, ahogy ledöntöm a torkomon a különböző „biztos hatású” gyógyszereit. Engem viszont nem érdekelt, hogy az esetleges túladagolással magamat is veszélybe sodorhatom. Csak azért imádkoztam, hogy minél hamarabb hassanak azok a löttyök. Gyűlöltem magam azért, mert bennem van az átkozott öregember magja.

 

Amint hazaértem, a saját szememmel is láthattam, hogy a sárkányok tényleg eltűntek a városomból. Hogy a sötétmágus parancsára, vagy az én gyilkolásom hatására, már nem érdekelt. A helyiek megkezdték az újjáépítést. Édesapám volt az első, akit megtaláltam, miközben köveket cipelt. A nyakába borultam, de nem örülhettem sokáig a viszontlátásra, mivel ő egyből az érdekelte, hogy miért, csak egyedül jöttem vissza.

Legnagyobb sajnálatomra bátyám haláláról szóló események annyira megtörték, hogy a magam bajáról, már nem mertem neki szólni. Így a gyógyító, Fehérmágusunkhoz mentem. Már épp el akartam mesélni, hogy mi a problémám, amikor a kezét a hasamra tette. Ő is elkezdett kántálni a varázslók ismeretlen nyelvén; végül felnézett rám, és közömbösen, ezt mondta:

- A jóslat valóra vált.

- Miféle jóslat? - kérdeztem értetlenül.

- Ne itt! - válaszolta csendesen. - Gyere velem!

A város romjainak keleti szélén állt a kunyhója. Meglepően jól nézett ki, alig sérült meg a teteje; de nem tudtam nagyon megcsodálni, mivel a Fehérmágus egyből betuszkolt. Amint bezárta az ajtaját megfordult, és hellyel kínált. Én csak a fejemet ráztam. (Amikor a múltkor egy mágus hellyel kínált nem túl sok jó sült ki belőle.) A Fehérvarázsló megszelídült dacos arcom láttán, és egyből beszédessé vált.

- A jövendőmondásod pontosan, így szól:

 

„Születés előtt eljön a halál.

Jól tudni, hogy azután mi vár.

Ha egyesül az ősi mágia, és a fiatal kard;

Meg fog szűnni a sárkányok haragja.”

 

- Ezeket a szavakat egy öreg látnokasszony mondta el nekem, aki hajdan a születésednél segédkezett. Megesketetett hogy, addig nem mondhatom el a jóslatodat, amíg vissza nem jöttél a harcodból. És arra is, hogy gondoskodjak arról, hogy a sötét mágus rád ismerjen.

- Micsoda?!

- A varázsnyilamba beleépítettem egy varázsigét, ami megsemmisülésekor, olyan rúnákat ír bele a levegőbe, amit, csak a mágusok láthatnak – válaszolta a legtermészetesebben a varázsló. - Így tudta, hogy a Kiválasztott jön el hozzá.

- Miért?! - kiáltottam - Miért, nekem kellett lennem lenem a Kiválasztottnak?

- Mert, erős mágia alatt születtél, akárcsak a feketemágus. Ő, hatalmas sötét erőt képviselt. Ezért az istenek, úgy határoztak, hogy nem veszhet el egy ilyen erős hatalom, nyomtalanul. Tudod, minden kényes egyensúlyban van ezen a világon. Ha a rossz kipusztulna, a jó is végleg elveszítené jelentését. Ezért volt szükség Rád. Kellettél, hogy tovább vidd a sötét erő vérvonalát. Te lettél a kiválasztott, aki arra születettél, hogy elpusztítsd a régi gonoszt; de mivel nem sérülhet a „kényes egyensúly”, egyben neked is kell, kihordanod az ÚJ sötétmágust.

- Nem! Tettem ellene, hogy ne szülessen meg - kiáltottam elkeseredetten.

- Bármit is cselekedtél, vagy cselekszel, hasztalan. Ellenőriztem, amikor találkoztunk, már megfogant benned az új élet. Bele kell törődnöd; ez a te sorsod - válaszolta nyugodtan a Fehér varázsló, majd szigorúan folytatta. - A Sors ellen pedig, nem lehet küzdeni!

Elkeseredetten néztem rá. Ezért kellett majdnem elpusztulni a városnak! Ezért kellett meghalnia a bátyámnak? Hogy beteljesedjen a Sorsom!? - Amit nem is akartam.

Szó nélkül futottam ki a mágus kunyhójából, nem tudtam, hogy mit tegyek. Reméltem, hogy ez, csak egy rossz álom, és nemsokára felébredek. De ez nem történt meg. Visszafordulva, még láttam, ahogy az öreg megpróbál, nehézkesen követni, ám hamar feladta az üldözésem. Ez az ember, aki elhallgatta előlem a jövőmet, aki nem figyelmeztette a városunkat a veszélyre, aki eltitkolta a bátyám elől, hogy a vesztébe rohan. Ő volt mindenért a felelős! És én, csak rohantam, és nem akartam megállni. Már képtelen voltam eldönteni, hogy a két mágus közül, ki volt a jó, és ki a gonosz.

 

Vége