Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

Epilógus:

 

Hogy megmaradt a vadóc természetem mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy nyár végén elmentünk a fiúkkal egy kemény, nyári koncertsorozat fináléjára. (Előbb nem tudtam szabadon tombolni, mivel elégé sokáig bicegtem; de most már nem volt a lábammal túl nagy probléma.) Ott aztán csináltattam egy egyéni pólót, amin - természetesen fekete alapon - egy hatalmas serpenyő képe volt, benne egy sikoltásra nyíló szájú, szőke hableány sercegett. A kép alá pedig ezt a mondatot írattam rá: Vesszenek a sellők!

Nem volt olcsó, de számomra megérte. A fiúk, persze nem értették a dolgot, de az ötletet eredetinek találták.

Nekem viszont eszembe sem volt elmondani nekik, hogy mi történt velem a vakáció első napjaiban. Ezért azt hazudtam nekik, hogy amikor a tengerben fürödtem csúnyán felsértette a lábamat egy alattomos, éles szikla. Ez a történet úgy-ahogy magyarázatot adott arra, hogy miért voltam kórházban; valamint arra, hogy miért sántikáltam néhanapján.

 

 

 

 

Amióta Sellőszigeten éltem elég nyugisan teletek a napjaim. Viszont néha, elvétve hallottam néhány furcsa hangot a tenger felől, amit szavaknak véltem; ennek ellenére soha sem láttam sellőket sem a parton sem a tengerben.

Jó hír, hogy jövő év tavaszának végére sikerült leküzdenem az ideiglenes víziszonyomat, és elmentem fürödni – természetesen, a tesók hosszas nyaggatása után - a tengerbe. A mélyebb rétegekbe nem merültem le, csupán a parttól nagyjából tíz-húsz méterre lévő sávban úsztam. Ennek ellenére nagyon jól szórakoztunk. Ez a nap olyan kevés pillanatok egyike volt, amikor érezhettem, hogy szerető család vett körül. És ezekben a percekben értettem meg igazán, hogy mit volt érdemes megvédeni a sellők vérszomjától.

 

 

 

A nyár elejére leérettségiztem és végleg kikerülhettem a középiskolából. Szeptember elsején pedig betöltöttem a tizennyolcat; ezért úgy döntöttem, hogy a nagynénémnél folytatom a „boszorkányképzésemet”. Természetesen a szüleim úgy tudták, hogy az egyetemi éveimet kezdtem meg a fővárosban. Az ősöknek persze nem tetszett, hogy elköltöztem tőlük, de nem szóltak bele a döntésembe; elvégre most már nagykorú voltam és vállaltam a felelősségemet a tetteimért.

A tréfa kedvéért persze nem szóltam előre Kasszandrának a terveimről. Ha már ilyen nagy boszorkány, ezt amúgy is előre kellett, hogy lássa. Ezért, amikor a nyári szünet végén, váratlanul bekopogtattam a „Boszikához”, két nagy csomaggal az oldalamon. Erre az ajtón keresztül, egy hang kiáltott ki:

- Egy pillanat! Mindjárt ott vagyok!

Majd megjelent Kasszandra döbbent arca. Eleinte csak bambán nézett rám, majd még furcsább mimikával ezeket a szavakat kiáltotta:

- Dedóra! De megváltoztál!

- Hát így jár az, aki nem megy el a ballagásomra, és nem nézi meg, hogy mostanában hogy nézek ki - korholtam.

- Úgysem illettem volna bele az öcsém családi idillébe - mondta lemondóan, majd végig mért sötétbarna szemeivel. - Látom igencsak megváltoztatott az az éjszaka - közölte és beengedett.

Odabent, minden fekete volt. A bútorok, a gyertyák, a lecsüngő díszítőszalagok, de még a lámpa búrák is. A nagynéném is tetőtől talpig feketében volt. A szoba komor hangulata ismerős volt, hiszen már jártam itt. De most „normálisan” egy kicsit sötétnek találtam.

- Egy jó barátnak megígértem, hogy megváltozok egy napra… - kezdtem a magyarázkodást.

- És egy egész év lett belőle! - találgatott Kasszandra

- Az ő kedvéért életem végéig megmaradok olyan természetesnek, amilyennek ő sohasem láthatott igazán – közöltem lehajtott fejjel.

- Nagyon a szívedhez nőtt az a Vincent.

- Nem is tudod, hogy mennyire hiányzik - sóhajtottam.

- És minek köszönhetem a látogatásodat?

- Jöttem tanulni - közöltem mosolyogva, majd letettem a két jókora csomagomat a földre.

- Micsoda? - most döbbent meg a legjobban.

- Kérlek, taníts meg arra, hogy igazi boszorkány legyek! - könyörögtem.

- De, te már boszorkánynak születtél! A mágia a véredben van – ellenkezett Kasszandra.

- Igen, ezt tudom – helyeseltem. - De ezt megfelelően akarom használni! - válaszoltam eltökélten.

- Hát már régebben is használtál mágiát, és nem is olyan egyszerű ráolvasással kezdted a varázslást… – töprengett a nagynéném, inkább magának, mint nekem.

- Tökéletesíteni szeretném! – feleltem határozottan.

- A beszédstílusod is megváltozott – zökkent ki Kasszandra a gondolataiból, majd rám nézett. -  „Szeretném”, te ezt a szót sosem használtad korábban. És a beszéded is érettebb elmére utal. Jobban megváltoztál, mint gondoltam. De azért a fekete talárt még felveszed, ugye? Mivel a ceremóniákhoz nélkülözhetetlen kellék maradt ez a gúnya.

- Hát persze!  - feleltem élénken. - Nem adtam fel minden jó dolgot! - mosolyogtam.

- Akkor, hát kis tanítványom! Akár már most is elkezdhetjük az első leckét. Ám előtte, még lenne egy kérdésem: Biztos, hogy a boszorkány-mesterséget akarod űzni? Az igazi mágia irányítása nem olyan egyszerű, és sokat kell tanulnod, hogy mester lehess.

- Már számtalanszor átgondoltam. Tudom, mi az életcélom: Meg fogom védeni az ártatlanokat! Fenyegesse őket bármilyen szörny vagy démoni mágia; nem fogom hagyni, hogy akár egyetlen ember is úgy járjon, mint Vincent! – feleltem határozottan, miközben Kasszandra szemébe néztem.

- Akkor kezdjük is az első leckét! - csapta össze vidáman a tenyerét a „Boszika”, majd komolyabban rám pillantott. - Tudom, hogy régebben elsajátítottál néhány könnyebb „Varázs-versikét”; valamint, hogy egy nehéz és összetett bűvölést is ismersz már; úgyhogy talán unalmasnak fogod ezt találni, de azért kezdjük az alapoktól. Jó? Ismered-e az „Álom-átkot”?

Mosolyogva ráztam a fejemet.

- Akkor most megtanuljuk! Először is hozd ide a...

 

                                Vége

 

 

Vissza a kisregényekhez