Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

IX. rész

 

Menekülnöm kellett! Minél gyorsabban ki kellett jutnom a házból! Ha most sarokba szorultam volna, akkor biztosan megtámadnak.

Sejtettem, hogy odakint is lesznek sellők, de őket inkább a bejárati ajtó felől vártam volna. Ehelyett újabb ablakcsörrenéseket hallottam. Így méltán sejthettem, hogy az ablakon jutottak be a nyomorult dögök, és most egyre többen vettek üldözőbe. Éppen ezért jobb kint, mint bent! Ennél a csupa ablak háznál, még apám laborja is biztonságosabb. Nem volt más esélyem! El kellett jutnom oda! De ha kint vagyok, akkor már teljesen védtelen lettem volna! Éppen ezért gyorsan megmarkoltam az első nagyobb dolgot, ami a kezem ügyébe került.

Az ajtó mellett egy partvis volt a falnak támasztva. Nem volt az az igazi fegyver. De jobbnak tűnt a semminél; ezért amíg elfordítottam a kulcsot a zárban, érte nyúltam. Aztán egy erőteljes lendülettel kivágtam a hátsó ajtót.

Egy tompa koppanást hatottam, minta egy sellődémonnak vágódott volna neki a falap. Sejtésem hamar beigazolódott, ugyanis az alak teste miatt nem tudtam teljesen kinyitni az ajtót. Mindösszesen alig volt nagyobb a rés, mint amin kiférhettem. Mindenesetre gyorsan ki kellett jutnom, ugyanis a sellők jellegzetes hangja, már egészen közelről hallatszott. A főnök is azt üvöltözte, hogy: „Kapjátok már el!” – nekem pedig nem kellett több motiváció a menekülésre.

Épphogy kipréseltem magam és a takarító eszközömet; már meg is jelent előttem egy szürkésbőrű, sebekkel borított kar. Ami éppen felém vágott a hatalmas, fekete karmaival. De én félre ugrottam, és amikor a rohadék keze az ajtóba hasított, oda szúrtam neki a partvis végével. A kis rohadék erre felkiáltott, amire én gyorsan elfutottam.

 

Szerencsémre több sellő nem akadályozta szemből az utamat! Viszont annál több iramodott utánam a hátam mögött. Apa laborjába kellett érnem! Ha sikerülne addig eljutnom, akkor egy ideig biztonságban lehetek, mivel ott az ablakok deszkázva voltak.

A fájós jobb lábam miatt egyre ügyetlenebbül futottam; de az adrenalin és a félelem kegyetlenül hajtott. Üldözőim is egyre gyorsabbakká váltak! Lopva tekintettem hátra; és elkeseredve láttam, hogy ezek a dögök iszonyú nagyok! Már nagyjából másfél méteresek lehettek! És mind az én véremre szomjaztak!

- Most kapd el! Sebesülten nem juthat messzire! - sisteregte a főnök a többieknek.

Túl gyorsak! – sikította a belső hangom, miközben a labor ajtaja előtt álltam meg, és a kulcsot kerestem. Amint megéreztem a hideg fémet a kezemben, kikaptam a cserépből. De a zár már nem akart ilyen könnyen engedni. Remegő kezemmel is alig találtam bele a zárba; és még ez a rohadt nyelv sem akart egykönnyen elfordulni!

- Gyerünk! - kiabáltam - Nem egy nyavalyás zár miatt akarok meghalni!

Már közel volta az első sellő! Éreztem is a vérre éhes szájának a leheletét a bőrömön. De hátranézni nem mertem.

- Nyílj már ki, te rohadt ajtó! – szitkozódtam.

Ez volt a varázsszó. A kulcs körbefordult a zárban. Én pedig gyorsan lenyomtam a kilincset. Kirántottam az ajtót, és a partvissal együtt befordultam. A mozdulatsor közben vettem csak észre az ugrásra készülő dögöt. Ijedten csaptam be előtte az ajtót. Aminek hatására hatalmasat koppant a vastag vasfelületen.

Felkenődtél az ajtóra, te rohadék! – gondoltam gonoszkodva, majd felsóhajtottam.

Idegesen rántottam el a belső reteszt, és zilálva fenékre huppantam. Egy kicsit muszáj volt pihennem, de az idebent uralkodó sötét, valahogy nem nyugtatott meg. Ezért újra feltápászkodtam és megkerestem a villanykapcsolót. Amikor felálltam, megint belém nyílalt a fájdalom. Éppen ezért önkéntelenül felszisszentem.

Amikor láttam a labor belsejét, körbenéztem. Eközben odakintről hangos szitkozódást és dörömböléseket hallottam, aminek hatására önkéntelenül is az ablakokra pillantottam. Nem éltem volna túl, ha ezek ide is be tudnak törni! Szerencsére apa fémlemezzel erősítette meg a kitört, és az ép ablakokat egyaránt, mintha ezt látta volna előre.

Remegett a lábam és levegőért kapkodtam. Üldözőm kaparták az ajtót, de mivel nem boldogultak vele, egy idő után abbahagyták.

Talán másik helyet fognak keresni, ahol betörhetnek! - futott át az agyamon - És mit tettek Vincenttel?! Az öreg nem lőtt, amikor a nyílt terepen futottam. De... Az nem lehet, hogy... Vagy, csak félt, hogy engem is megsebesíthet. Talán ezért nem lőtt. Szeretném ezt hinni. De bele sem merek gondolni, hogy már vége lehet a vénségnek.

A sebemre pillantottam. Erősen vérzett. Előkaptam a zsebemből egy papírzsebkendőt, majd elkezdtem letörölgeti a bakancsomon végigfolyó vért. Ám nem értem el vele sokat, hiszen a fehér felület azonnal vörössé vált.

Vajon menyi vért veszthettem? - Bele sem mertem gondolni.

 

Most vettem csak észre, hogy már a telefonom sem csengett egy jó ideje. Éppen ezért, amikor megnyugodtam egy kicsit, vettem néhány mély lélegzetet és tárcsáztam.

- Na, végre! - kiabálta Kasszandra. - Hol voltál? Már órák óta hívlak!

- Azok elől a rohadékok elől menekültem! - ordibáltam vissza.

- Jól vagy!

- Neeeeem!- üvöltöttem szinte hisztizve.

- Nyugi! Ha ez lecsillapít; megtaláltam a problémádra a megoldást. Figyelj jól! Ez a sziget egy jelentős vízvonalon fekszik, ezért hatalmas mágiával rendelkezik...

- Térj a lényegre! Nincs humorom, most ezt végig hallgatni.

- Azok a sellők halhattalanok. Nem pusztulnak el csak úgy! – válaszolta morcosabban Kasszandra. - Akkor vonulnak vissza, ha kiélték a tombolási vágyaikat. A Nap, viszont az ellenségük. Ameddig nem érkezik el a hajnal tombolni fognak.

- Remek honnan szedjek napot hajnali fél háromkor! – kiabáltam magamból kikelve. - És különben is ezek sellők és nem vámpírok! Hogy purcannának ki egyszerre a napfénytől?

- Figyelj, lehet hogy varázslatos lények, de akkor is csak sötét helyet kedvelő, tengeri élőlények. És mitől halnak meg a vízi állatok?

- Ha kiszáradnak?! - tippeltem.

- Pontosan! A nyári Nap hamar kiszáríthatja őket. Emlékszel az alapítóversikére? Ha fentről lefelé haladva összeolvasod a sorok első kezdőbetűit, akkor megkapod a megoldást: „HALÁLUK A NAP FÉNYE”...

- Aha, értem. Majd szépen megkérem őket, hogy addig álljanak a tűző napon, amíg meg nem pusztulnak! - gúnyolódtam.

- Természetesen nem! Van egy varázslat.

- Miféle varázslat?

- Amivel „lefagyaszthatod” őket, hogy ne tudjanak mozogni, és ezáltal képtelenek elbújni a Nap elől. Igazából lelassítja őket annyira, hogy szinte mozdulatlannak tűnnek. Figyelj jól, mindjárt mondom!

- Na, várjunk csak egy kicsit! Azt hiszed, hogy megbűvölhetem őket?

- Ne légy kishitű! Bízz magadban! Hiszen a nyelvüket is képes voltál megérteni. Mi ez, ha nem varázslat?

- Talán mázli? – tippeltem, valahogy nem akartam hinni neki, de legbelül tudtam, hogy igaza volt.

- Az eszed tokja! – mérgelődött Kasszandra. – Végre megérezted a benned lakozó varázslatot, és most kénytelen leszel ezt használni. Úgyhogy figyelj jól!

- Mindjárt! - kiabáltam és az íróasztalhoz sántikáltam. Majd a felső fiókot kihúzva előkotortam némi papírt és egy tollat vettem a kezembe.

- Mondhatod! – adtam ki az utasítást.

Erre Kasszandra a vonal túlsó végén elkezdte lassan és érthetően mondani a versikét:

 

 

 

Idő kérlek, kövesd parancsom;

Jöjj elő erős hatalom.

Figyeld meg mit két e hajadon,

Teljesüljön hát akaratom.

 

 

Állj meg idő! Lassulj le élet!

Pusztuljon mind, ki az én ellenségem!

Higanyként keringjen benne a vére

Adj haladékot nekem! Csak ennyit kérek!

 

 

 

Megállt a kezemben a toll. Hiszen én ezt a versikét már régen ismertem! Már a második sortól, önkéntelenül mormogtam magamban a szöveget, amit természetesen, hibátlanul tudtam. Furcsa, de valahogy felelevenedett, mint az álombeli varázsige. Viszont nem akartam erről Kasszandrának szólni, mivel a végén még teljesen elvesztette volna a fonalat a nagy lelkendezésében, hogy emlékszem a boszorkánytanonc gyermekéveimre.

- Le tudtad írni? – kérdezte Kasszandra, de választ nem is várva folytatta tovább. - És van még egy kis apróság: ahhoz, hogy az összest meg tudd bűvölni, meg kell szerezed az egyik példánytól valamilyen szövetdarabját, vagy testrészét; majd azt a bal kezedbe kell venned, és a jobbal a legközelebbi sellőre rámutatva ezt az igét kell elmondanod.

- Igen! Egyebet nem kell csinálnom!? – gúnyolódtam; mivel az iménti monológ egyből visszatérített a megvalósíthatatlan tettek valóságába.

- Ne legyél olyan ideges! – nyugtatott a nagynéném.

- Már hogyne lennék! Jó, hogy mindjárt azt nem mondod, hogy álljak ki eléjük, és ölesem meg magam! – fortyantam fel. - Hiszen ezeknek a haragja egyből kicsinál engem! Már egy sellő által kisugárzott energiájától is majdnem összeesetem tegnap!

- Ez nagy baj! – válaszolt a vonal másik végéről Kasszandra.

- Naná, hogy baj!!! – kiáltottam. – Az a dög, ha nem lett volna ketrecben, könnyedén rám támadhatott volna!

- Akkor viszont a „Pajzs-varázst” kell bevetned ellene! – figyelmeztetett Kasszandra.

- És az mi? – kérdeztem döbbenten.

- Egy rövid kétsoros. Ha ezt elmondod magadban, az ellenség varázsereje nem lesz rád hatással. Figyelj jól, mert ezt előbb kell elmormognod, mielőtt elérne az átok, különben nincs hatása.

- És ez meddig fog tartani? – kérdeztem ingerkedve.

- Nagyjából fél óra a hatása. Aztán ismételni kell. De nem használhatod többször, mint négy alakalom. Mivel ez elég sok varázserőt felemészt. Most pedig mondom a szöveget, figyelj jól!

 

 

 

Testem védelem alatt áll.

Ellenséges erő nem hat rám!

 

 

 

- És, hogy fogok a közelükbe férkőzni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Természetesen lebegve. Van egy levitációs varázsige.

- Még egy versike. Azt hiszed, hogy mindent meg tudok jegyezni! – ingerkedtem tovább.

- Nem kell dühöngeni, csak négy sor. És ezt különben is már használtad, amikor a kocsmában elrepítetted a széket. Emlékszel rá? Te mesélted el nekem. Csak akkor még nem érezted az erődet teljesen, és az ige szövegére sem emlékeztél. Figyelj jól, felelevenítem neked!

 

 

 

Könnyű tollpihe lebegj már!

A szabad lég csak rád vár.

Súlyod eltűnt, légies ár.

Kezemet követve szállj!

 

 

 

- Ez a varázslat súlytalanná teszi a tárgyakat, és arra fognak szállni, amerre akarod, csak a kezeddel kell mutatnod az irányt. Ne feledd! A levegő a te esetedben tökéletes menedék lehet, hiszen a sellők nem tudnak repülni. Felírtad ezt a varázsigét is?

- Nem - vágtam rá szinte azonnal a választ.

- Miért nem?! – kérdezte meghökkenve Kasszandra.

- Mert ez a rigmus már eszembe jutott egy tegnapi álmommal kapcsolatban. Álmomban gyerekként varázsolni tanítottál; éppen egy labdát akartam lebegtetni – válaszoltam visszaemlékezve. – És, amikor felébredtem, egy pillanatra azt hiszem, hogy a levegőben voltam… - Aztán megráztam a fejemet; most kaptam csak észbe, hogy milyen bunkón viselkedtem eddig vele, és sajnálkozva ezt mondtam: – Ne haragudj Kasszandra! Már belátom, hogy igazad volt. Valóban boszorkány vagyok. Sajnálom, hogy eddig kételkedtem!

- Semmi gond; hiszen... – kezdte el a mondandóját, de a vonal megszakadt.

 

Én nyomtam ki.

Mivel rájöttem valamire, amit eddig figyelmen kívül hagytam. Ez pedig hirtelen félelemmel öntötte el a testemet. Amitől önkéntelen reflexszel kinyomtam a telefon gombját.

A hirtelen jött nagy csendben gyanússá vált, hogy kint már nem dörömbölnek és átkozódnak a sellődémonok. De, nem csak ez az egy volt, ami nem hagyott nyugodni.

Ez az egy mondat sehogy sem ment ki a fejemből: „Haláluk a nap fénye.” - De a mi dögünk nappal szökött meg a laborból! Láttam belülről a kitört az ablakot! Bár várjunk! Az nem bizonyítja azt, hogy a lényünk ki is jutott volna a laborból. Csak azt, hogy meg akart szökni! De mi van akkor, ha mégsem lépett le? Ha elrettentette a napfény és elbújt.

Akkor pedig biztos, hogy…

IDEBENT MARADT!!!

 

 

 

 

A sarokba hátráltam és gyanakvóan körbenéztem. Vajon hol lehet az a nyavalyás dög? És, miért nem tett eddig még semmit sem? Hiszen a társai odakint tomboltak? Ez erőt adhatott volna neki? És így könnyű szerrel megtámadhatott volna, amíg telefonálok, vagy amíg a sebemmel foglalkozom. De nem tette. Mégis MIÉRT?

Gyorsan ránéztem a kezemben szorongatott papírra, aztán elolvastam a védővarázsigét. Még mindig tartottam attól, hogy az esetlegesen a bent ragadt sellő mágiájával rám támadhat, ezért muszáj volt magamra vonnom ezt a „Pajzs-varázst”!

Egy pillanatra megpróbáltam kizárni magamból az idegességet, valamint a fájdalmat, hogy koncentrálni tudjak. Nem ment azonnal a dolog; mégis, újra megpróbáltam. Behunytam a szemem és elismételtem magamban a varázslatot. Ahogy csak tudtam koncentráltam, és előhívtam a belső erőmet.

Kellemes melegség járta át a testemet, de semmi egyéb plusz erőt nem éreztem. Talán ez lett volna az a nagy varázslat? – gondoltam. - Lehet, hogy nem is működött igazán? Hiszen különösebb változást nem is éreztem magamon.

- De működnie kell! – kiáltottam és felkaptam az asztalról egy vastag fémtálcát. – Működik és kész! – határoztam el végül magamat.

 

Fel kellett kutatnom a bent rekedt sellőt! Mivel, ha eddig nem támadt meg; az nem garantálja azt, hogy nem is fog! A lény talán azért habozott, mert nagyon le van gyengülve. Lehet, hogy amikor szökni próbált, a napfény nagyon megégette a testét, és most még mindig a sebeit nyalogatja. De ha már eléggé meggyógyult! Akkor nem sokára támadni fog! Elvégre ez egy vérre éhes faj! És a társai átkozódási, már biztosan felcukkolta ezt a dögöt is. – gondolkoztam a dolgokon. - Akkor pedig nekem kell támadnom először! Vagy én, vagy ő! De csak egy lélegző lénynek van elég hely ebben a laborban!!!

Óvatosan mértem fel a terepet. Vajon hová bújtatott el az a nyavalyás!? Most több mint egy méter, de akkor is könnyedén összekuporodhat; szóval bármelyik szekrény menedékhelyet jelenthet a számára. Mindet ki kellett nyitnom!

Akkor is elpusztítalak, te rohadék!!! – morogtam eltökélten magamban, és a félelmem ebben a pillanatban haragba csapott át.

Magam elé tartottam a tálcát, mivel jobb védekező eszközt nem igen találtam a közelemben. És óvatosan odamentem a legközelebbi laborszekrényéhez. A szívem hevesen dobogott, a végtagjaim pedig az izgalomtól remegtek. Próbáltam fülelni, de nem hallottam semmilyen sellőre emlékeztető életjelet sem. Ennek ellenére nem hittem, hogy egyedül lennék ebben a laborban.

Majd akkor leszek abban biztos, hogy csak én vagyok itt az egyetlen élő, ha mindent átkutattam!

Olyan erővel rántottam ki a szekrényajtót, hogy az majdnem kiszakadt. Ennek ellenére félreugrottam, nehogy a dög kirontson rám. De mivel nem jött elő semmi sem. Óvatosan benéztem a szekrénybe.

Semmi sellőre utaló dolog, nem volt ott. Csak üres Petri-csészék és a dörzsmozsarak sorakoztak; néhány - számomra ismeretlen - vegyszer társaságában.

A következő szekrényhez mentem. És hasonlóan óvatosan azt is felrántottam. De megint csak laboreszközöket találtam.

- Merre bujkálsz! Te rohadt sellődémon! – kiáltottam hisztérikusan. – Tudom, hogy idebent bujkálsz valahol! De úgy is meg foglak találni.

Majd a dühtől vezérelve a következő szekrényajtóhoz léptem. A kezem már éppen a fogantyún volt, amikor…

 

Mintegy végszóra kirobbant a mosogató ajtaja, és az általam keresett, átváltozott és ingerült lényem ugrott ki belőle. Neki is két lába volt; bár ezek végtagok tömzsibbek és rövidebbeknek látszottak a kinti társainak végtagjaihoz viszonyítva. Ellenben a hatalmas karmai ugyanúgy meredeztek az ujjai végein, és a bőre is hasonlómód volt felszaggatva. Láttam, ahogy a döggel együtt egy kis víztócsa is a padlóra került.

Az a rohadék elrágta a vízcsövet! És talán úgy tartotta magát nedvesen? – gondoltam magamban.

A lény érthetetlen morgós, bugyborékolós hangot adott ki, és rám vicsorított; miközben a talpaira állt. Nagyjából kilencven centis lehetett. És a szürkés bőre, a jobb karján csúnyán fel volt hólyagosodva. Mintha ott érte volna a napfény, miközben szökni próbált. A lény nem teketóriázott sokat, valami magas frekvenciájú hangot bocsátott ki felém. Ezt már én is hallottam. Iszonyatosan zavaró volt, de nem lettem tőle rosszul. Mégis csak hatott az a „Pajzs-varázs”!

- Megöllek! Engem nem zárhat be senki sem büntetlenül!

- Nem is én zártalak be! - kiáltottam egy ismeretlen nyelven.

A lény lemerevedett. Talán nem hitte el, hogy beszélni tudtam a nyelvét.

- Érted, amit mondok?! - döbbent le a dög.

- Aha! - morogtam dühösen. – Én nem is bántottalak! Mért akarnál megölni, te nyavalyás!

- Az teljesen lényegtelen! Mind egyformák vagytok! – kiabálta magából kikelve, és hunyorgatva körbenézett. - Meg kell döglenetek, különben mi pusztulunk el!

Felém akart ugrani, de tömzsi lábaival megcsúszott a vizes kövön.

- Nem szoktad nem az átalakult tested; mi!? – gonoszkodtam.

- Az nem tartozik rád, ember! - vicsorogta a manószerű lény.

Jobbra vonszolta magát, kikerülte a tócsát. Miközben úgy zilált, mintha fulladozott volna. De én sem maradtam egy helyben, - amennyire a fájós lában engedte - az ellenkező irányba sasszéztam. Még jó, hogy köztem és a lény között egy asztal állt, így tudtam tartani a távolságot.

Húznom kellett az időt. Legalább addig, amíg kitalálok valami jó támadási módszert.

- Miért értem a nyelveteket? – kérdeztem feszülten, miközben a lény mozdulatait figyeltem.

- Miből gondolod, hogy megmondom! – morogta a dög, és felém emelte a karmait. - Nem szoktam a vacsorámmal beszélgetni!

- Mégis azt teszed! – válaszoltam gúnyolódva.

Fel kellett idegesítenem, hogy az elhibázza a támadását. Akkor talán rá tudnám mérni a végzetes ellencsapást. De hogyan tegyem ezt meg?

 

A sellő démon leguggolt és elrugaszkodott. Újból támadt! Miközben az az asztalra ugrott, addig én az arcom felé emeltem a tálcát, amibe a dög azonnal belemélyesztette a karmait; majdnem végig hasítva azt. Karmai egy darabig szántották a sima fém felületet, aztán megakadtak. Ha egy kicsivel vékonyabb lett volna ez a tálca, akkor biztos, hogy kettészeli a dög. Ám e helyett beleakadtak a karmai. Ezt azonnal megéreztem és elengedtem a fémet.

Amíg a lény a hozzáakadt tálcától próbált megszabadulni, addig én rámutattam a sellőre, és – ahogyan az álmomban a békával tettem - elkiáltottam magamat:

- Szállj!

A dög – akár az a bizonyos kétéltű – felemelkedett, és magatehetetlenül kapálózott a levegőben.

Sikerült! - örültem, de elvesztem a koncentrációmat, ezért a sellő ismét az asztalra került, ahonnan hanyatt esett a kőpadlóra.

A fenébe! – szitkozódtam magamban. – A vérveszteségtől egyre nehezebben koncentrálok!

Valóba, egyre fáradtabban éreztem magam, és a lábam is iszonyúan lüktetett. A szám is kezdett már kiszáradni. Ezt a sellő is láthatta, hogy kezdek tehetetlenné válni; ezért ismét ugráshoz készült. A levegőbe lendül, de nem a varázslatom miatt. Megint ugorva akarta rám vetni magát.

Erre a látványra az önvédelmi ösztönt új erőt adott nekem; ezért megint feltartottam a kezemet és elkiáltottam magamat, hogy:

- Szállj!

 

Alig tíz centire állt meg az arcomtól a sellő kinyújtott karjának a vége. De nem tudott megsebezni, mivel a varázserőm hatott rá. Nem is teketóriáztam sokat. Az ujjammal irányítva nekivágtam a legközelebbi falnak, majd a padló kövezetéhez csaptam. Erre a lény fején felrepedt a bőr. Kékes vére kibuggyant és a sebből elkezdett szivárogni. Újra a földhöz vágtam, mire a lény elájult.

Az ujjamat még mindig a lényen tartottam, nehogy az megint mozogni tudjon, amikor esetleg magához tér. Körbenéztem, hogy miként nyírhatnám ki ezt a sellőt; de semmilyen eszközt nem láttam, ami a hasznomra lett volna. Aztán a megakadt a szemem valamin.

 

Odamentem a labor hűtőjének ajtajához. Reméltem, hogy a gép még működik, és igazam is lett. A LED-ek világítottak rajta. Kinyitottam az ajtót, mire hűvös levegő csapott az arcomba. Hideg volt, de nem olyan hideg, mint amilyet én akartam. Elkeseredetten néztem, hogy lehetne beállítani valahol a hőfokot. Egy csomó gombot találtam az ajtó mellett, de nem igazán tudtam, hogy mire valók. Mindenesetre nem állhattam itt tétlenül! Bal kezemmel belenyúltam a gépbe, és a benne lévő elválasztó tálcákat kidobáltam. Volt benne néhány lombik is, de ezeknek sem kegyelmeztem. A vasrácsokkal együtt, ezeket is a földre dobáltam.

A sellő időközben magához tért. Talán a zaj keltethette fel? Nem tudtam biztosan! De annyi bizonyos volt, hogy varázslatom gyengült felette; ugyanis amikor hátranéztem rá, akkor már lassan elkezdett felém kúszni. Azt utolsó rekeszt, már kiszórtam a vaskos hűtőből; amikor újra kiadtam a „Szállj!” – parancsot, mire a sellődémon megint a levegőbe emelkedett.

- Ajánlom, hogy rendesen működj, te bádogdoboz! – kiabáltam a gépnek, és a legalacsonyabb hőfokra állítottam a tekerőgombot.

Pont erre vártam! Minden készen áll!

A hűtő mellé álltam. Érzem, ahogy a fagyossá vált levegő kihömpölygött a földre. Majdnem lefagyasztotta a lábam. Most már hiszek a gép oldalára ragasztott matrica feliratának. Mely ezt írja: „figyelem! ha a gép Ultraalacsony hőmérsékleten üzemel, akkor Belenyúlni tilos és veszélyes!”

- Pompás! – kiáltottam szinte hisztérikusan. - Most pedig készítek egy „mirelit-sellőt”.

A lényt egy könnyed mozdulattal, belerepítettem a szabaddá vált hűtőrekeszbe. A lény hangosan koppan a gép hátoldalán.

Gyorsan be kellett zárnom! Ezért kénytelen voltam feloldani az átkot és két kézzel kaptam az ajtó után. A beszorult dög erre eszeveszett káromkodásba kezdett. Innen tudtam meg, hogy a nedves bőre odafagyott a fagyos hűtő hátuljához. Ám ezt nem akartam nézni; inkább bezárom ide ezt a lény örökre!

Csakhogy ezt a sellő nem engedte. Hirtelen előreszökkent, majd üvöltve az ajtónak rontott. Eközben olyan hangot hallottam, mintha egy vastag szövetet téptek volna ketté.

Ez a dög megnyúzta magát! Letépte a hátáról a bőrt! Ez undorító! - futott végig az agyamon a borzongató gondolat.

A sellődémon karmos ujjaival kinyúlt a hűtő pereméhez. Így nem tudtam becsapni az ajtót!

Erősen tuszkoltam, de nem ment. Lehetetlenség volt bezárni az ajtót, amíg az a rohadék belülről kifelé nyomta.

- Azonnal eressz ki! – kiabálta.

- Majd ha fagy! - préseltem ki a szavakat a fogaim közül.

A hűtő mellett ott feküdt apa bonckészlete, ami adott egy elkeseredett ötletet. Ezért meg támasztottam a jobb kezemmel az ajtót, miközben a tálca felé nyúltam. Nem sok kellett volna hozzá, hogy elérjem; de a sellő megérezte, hogy gyengül az erőm, ezért mind a két mancsával megnyomta az ajtót.

Az kitárult, és egy legalább húszcentis rés keletkezett.

Hátra kellett lépnem; miközben megfeszítem az izmaimat, és visszanyomtam az ajtót. Csakhogy az erőlködéstől, megint bele nyílalt a kín a sarkamba.

Nem bírom ezt sokáig! Hiszen ez a dög az életéért küzd – morogtam magamban. - Csakhogy én is ezt teszem!

A hideg levegő kiszivárgott, a fájós végtagjaimra. Tiszta libabőrös lettem.

 

De összeszedem az erőmet és elmormogtam a „Szállj!” - varázsigémet. A koncentráció ebben a helyzetben iszonyú nehéz volt. Nem csoda, hogy nem is történt semmi sem. Már nem is tudtam, hogy mi gyengített le igazán: a vérveszteség, vagy a folytonosan használt varázserőm, esetleg a kezdetleges fagyhalál? Nem értettem, hogy bírja még odabent az a sellő!?

A csontollót szemeltem ki magamnak a bonckészletből. Arra spekuláltam, hogy idehívom magamhoz, ezért ismét ráparancsoltam, hogy: „Szállj!”

Ám, az megint nem mozdult meg.

Gyerünk még egyszer! – bíztattam magam.

Erre, már a markomban landolt az a bizonyos olló. Szerencsére pont kézre volt. Benyúltam a fülekbe, és a sellő ajtóba kapaszkodó kisujjának a percízületéhez tettem. Aztán egy hirtelen és erőteljes mozdulattal összenyomtam.

Iszonytató visítás tör elő a lényből. Mindkét mancsát visszahúzta, így gyorsan cselekedhettem. Az ajtót becsaptam, és a kilincsét felhúztam. Bezártam végre az a visítozó szörnyeteget! Szó szerint hidegre tettem a kis rohadékot!!!

Sejtettem, hogy a hűtő falai túl vastagok voltak ahhoz, hogy a lény kikarmolja magát; ennek ellenére tompán mégis hallottam, ahogyan az próbálkozott. Az ajtót kaparta és valamit kiabált. Csakhogy én ezt nem értettem, mivel a gép elég jól szigetelte a hangot is és a hőt is. Reméltem, hogy a hipotermia perceken belül végez majd vele. Kizártnak tartottam, hogy innen kitörjön!

Lehuppantam a kövezetre. Majd csendben figyelni kezdtem, hogyan halnak el a zajok. Nem nyugodtam addig meg, amíg hallottam odabent a dög katatását.

 

Egy idő után csend lett.

Megvolt a testrész is! Mégis otthagytam; mivel pillanatnyilag a saját vérveszteségem jobban izgatott. mihamarabb vizet kellett találnom, különben meghalok! De nem bírtam talpra állni, ezért elkezdtem a földön kúszni.

Most vettem csak észre, hogy a padló tele volt az én vörös véremmel és helyenként a sellő kékes testfolyadékával. Leszakítottam a pólóm egyik ujját, és a darabot a sebem köré tekertem. Majd szorosan megkötöttem; amitől akaratlanul is felkiáltottam. Ez rosszabb volt, mint amikor ráálltam. Túl szorosra húztam a szövetet. De most már úgy hagytam; így legalább nem vérzek olyan gyorsan. Elkezdtem kúszni a csap felé, amikor…

Egy hatalmas dörrenést hallottam a hűtő belsejéből! Mely megingatta az egész gépet.

Nem igaz! Még nem fagyott meg az a pokolbéli szörnyeteg!? A hűtő még egy kicsit imbolygott, de aztán ismét nyugalmi állapotba helyezkedett.

- Nem dögölnél meg már végre!!! - üvöltöttem haragosan a bezárt dögre. Bár sejtettem, hogy ezt a sellő odabent nem hallhatta.

 

X. rész