Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

VIII. rész

A megérkezésünk nem aratott osztatlan sikert a családomnál. Az ősök már régen észrevették, hogy megint eltűntem; és az a tény, hogy most az öreg Vincent hozott haza, egyenesen dühítette őket. Hogy a fater milyen válogatott káromkodásokkal fogadott minket, azt most nem idézném fel. Jó-apám ezen felül nem állt meg az átkozódásoknál. Hamar odafutott, hogy elrángasson Vincent mellől. Talán még a vénségre is rávetette volna magát; ha az, nem szegezte volna rá egyből a fegyverét.

A fekete, kézi pisztoly látványa megtette a hatását. Apámból egyből kiszökött a fickós virtus és hátrálni kezdett. Bár a szemein még így is látszott, hogy legszívesebben kitekerné Vincent nyakát. Anyám riadtan állt az ajtóban és kezeit a szája elé tartotta, hogy elnyomja a sikítását; de én még így is hallottam felőle valami nyikkanásfélét.

- Nem kérek maguktól sokat! – kiáltotta a vénség. – Csakhogy tűnjenek el a házukból, és töltsék máshol az éjszakát!

- Persze, hogy kiraboljon miket! – felelte nyersen a fater. - Nem igaz!

- Értsék már meg, hogy a saját életük a tét! – akaratoskodott az öreg.

- Tényleg jót akar! – kiáltottam elkeseredetten, és az anyámhoz futottam. – El kell tűnnünk innen!

Nem tudom, hogy a riadt arcom vagy valami más, de meggyőztem a mutert arról, hogy most el kell hagynunk a házat.

- Menj az ikrekért! – kiáltotta, majd miután beléptem a házba, ő is követett.

Csakhogy amíg én az ikrek szobájába voltam, addig ő egyenesen a konyhába sétált.

 

 

Az ikrek nem értették a dolgot, ezért furcsán néztek rám, amikor beléptem hozzájuk. Felzaklatni nem akartam őket, ezért azt mondtam nekik, hogy most azt játsszuk, hogy elmegyünk kempingezni. Nem tudom, hogy mennyire hitték el, de gyorsan összepakoltattam velük néhány fontos dolgot, meg néhány takarót. És azt mondtam nekik, hogy menjenek le anyához. Majd a magam szobájába futottam, és onnan is összeszedtem néhány dolgot.

Mire visszaértem a konyhába, azt láttam, hogy a muter telefont tart a kezében és a rendőrséggel beszél. Vagyis hát inkább próbál beszélni, mivel az ikrek a lábánál álltak és nyaggatták őt. A rendőrhang a telefonban is inkább csak nevetett:

- Nézze asszonyom! – hallatszott a fakabát hangja a készülékből. – Akiről maga beszél, az, az öreg Vincent. Ő teljesen ártalmatlan, még annak ellenére is, hogy gyakran csinál hülyeségeket. Lemerném fogadni, hogy a pisztolya sem valódi. De ha ez megnyugtatja, amint végeznek a helyszíneléssel, azonnal átnézünk.

Majd letette a kagylót, amire a muter hangos hallózásba kezdett.

- Mondtam, hogy mennyünk innen! – kiabáltam, mintha meg sem hallottam volna az egészet; bár ami az illeti örültem, hogy most nem jön ide a rendőrség. – Ez a hely, tiszta bolondok házává vált!

- Igazad lehet – felelete tétován a jó-anyám, majd elgondolkozott. – Talán a hotelben meghúzhatjuk magunkat ma éjszakára.

- Hogy hol?! – kérdeztem izgatottan.

- A hotel, aminek a megnyitásán dolgozom. Az épület már kész van; csak nincs bebútorozva.  Ha jól tudom, a kulcsok nálam vannak.

- Akkor keressük meg! – kaptam az ötleten.

Amíg a muter a kulcsot kereste, én addig összeszedtem valami élelmet a konyhából és beleszórtam egy kosárba, amit aztán a kocsihoz vittem. Időközben az ikrek is befészkelték magukat az ülésbe, és nemsokára anyám is megjelent.

- Kérlek, anya induljunk már! – könyörögtem, miközben a lenyugvó napra néztem.

A piros korong már a horizontot súrolta, ami egyáltalán nem nyugtatott meg. Sietve néztem az apám után, aki még mindig a ház előtt állt és Vincenttel nézett farkasszemet. Éppen ezért odafutottam hozzá, és azt mondtam, hogy:

- Mi készen állunk. Gyere te is!

- Én innen egy tapodtat sem mozdulok!- felelte határozottan a fater.

- Már pedig el fog menni! – kiáltotta Vincent és feltartotta a pisztolyát, majd lőtt.

Szerencsére a fegyverrel nem az apámra célzott, így csak a házunk vakolása bánta a lövést; de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a frász hozza mindenkire. Még én is azt hittem, hogy Vincent komolyan gyilkolni fog. Amilyen felpaprikázott hangulatban volt az öreg, minden kinéztem volna belőle. A lövés rettentő ijesztő és gyors volt; még ellenkezni sem tudtam. Mondanom sem kellett, hogy a faternek ez elég volt ahhoz, hogy némiképp jobb belátásra térjen.

- Maga teljesen őrült! – kiabálta, majd a szemét Vincentet tartva a kocsi felé vette az irányt, ahol a család többi tagja ült.

Én is csendben elindultam, nem akartam, hogy Vincent tovább lövöldözzön itt nekem. Ám az öreg szavai megállítottak.

- Várj, Debóra! – majd hozzám csoszogott, és belenyomott a kezembe valamit. - Ezt szórd szét a kocsi és a kijárat környékén mielőtt elindulnátok!

- De… - tiltakoztam tétován. - De veled, mi lesz?

- Ne aggódj! Tudok magamra vigyázni! – biztatott Vincent. – Ez most különben is az én bosszúm! Nekem kell megküzdenem velük!

- Mit kezdjek ezzel? – kérdeztem, a tárgyat felmutatva, ami valójában egy nagyobb fűszeres doboz volt.

- A sellőknek kitűnő a szaglásuk. El kell fednetek a szagnyomaitokat, vagy utánatok mennek és rátok találnak! Szórd csak szét az ajtó és a kocsi körül! Siess!!!

- De…

- Semmi, „DE”! Menekülj!!!

Olyan határozott volt, hogy nem tudtam ellene szegülni. Ezért gyorsan lecsavartam a kupakot és szétszórtam a ház előtt a meglehetősen büdös fűszerkeveréket. Aztán bepattantam a kocsiba és kértem a mutert, hogy hajtson el.

Apám természetesen tiltakozott ez ellen, de mivel az ikreket már nagyon megrémítette a fegyverdörrenés, jobbnak látta, ha nem reszkírozza a dolgot. Ám ez nem óvott meg attól, hogy megint ne én legyek a hibás. Továbbra is engem okolt azért ami történt. Nem értette az apám, hogy miért hívtam ide azt a „dilis öreget” a házunk elé. Azon felül a kutatási eredményei is felügyelet nélkül maradtak; mi lesz, ha ellopja az az „ámokfutó”?

- Persze! – vágtam egyből vissza. – Mert neked a munkád mindig is fontosabb volt a családodnál!

Olyan dühös voltam rá, mint még soha. Jót akartam, erre megint én lettem a gonosz. Erre természetesen megint engem szidott.

A fater csak nagyon nehezen nyugodt meg; ám amint átléptük a hotel küszöbét, úgy ahogy megnyugodott.

- Ezt majd holnap megbeszéljük! – fenyegetőzött és keresett valami vackot ahová lefeküdhetett.

Ami az illeti én is úgy éreztem, hogy a megszokottnál tényleg többet veszekedtünk a mai napon. Keserű szájízzel néztem körbe az épület belsejében, ami nem is nézett kis olyan rosszul. Bútorok valóban nem voltak benne, de a tapétát és a szőnyege már feltették. Sőt az előtérben már néhány nagyobb ülőalkalmatosságot is bepakoltak, amiket összetolva egész kényelmes ágyat kaphattunk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen lakályos lesz idebent. Azt persze már kívülről láttam, hogy a hotel vakolása már teljesen készen volt. Egészen szép épület volt kívülről; és talán a belseje is pompázatos lesz, ha elkészül; bár nekem azért voltak tippjeim afelől, hogy a turizmust nem éppen az épület állapota, sokkal inkább a helyiek vendégszeretete fogja taccsra vágni.

Mindenesetre ezt nem hangoztattam. Inkább gyorsan bekaptam valamit a magammal hozott élelmiszerekből, aztán segítettem lefektetni a kistesóimat. Az ősök természetesen még mindig fújtak rám, épen ezért én egy kissé távolabb telepedtem le tőlük.

 

 

 

 

Már órák óta feküdtem a rögtönzött „ágyamon”, de az izgatottságtól nem bírtam elaludni. A többiek viszont húzták a lóbőrt. Talán a veszekedés merítette ki őket ennyire? Ezt nem tudhattam biztosan, mindenesetre nekem nem ment az alvás. A mellettem lévő telefonomra figyeltem. Amikor azon már elmúlt tíz óra; nem bírtam tovább a várakozást és csendben feltápászkodtam a fekhelyemről. A pólómra egy magammal hozott, hosszú ujjú, sötétkék melegítő felsőt húztam; amin szimplán ez állt: „A rock örök és elpusztíthatatlan!” – Sejtettem, hogy már hűvös lehet odakint ezért, úgy döntöttem, hogy jól felöltözöm. Majd gyorsan felöltöttem a fekete nadrágomat. Végül a kezembe vettem az acéltalpas bakancsomat és nesztelenül kisurrantam a hotelből. A biztonság kedvéért még megtapogattam a zsebemben lapuló mobilomat és elindultam.

Mivel az ajtó zárva volt, kerestem egy földszinti ablakot és azon másztam ki. Innen kilépve a hátsó udvaron találtam magam. Ott szerencsémre a sarokba döntve találtam valami roncs biciklit. Egy kicsit cikinek találtam a zörgő roncsdarabot, mégis megfogtam. Ez az eszköz még anyám kétkerekűjénél is siralmasabb volt; zörgött a csomagtartója, láncvédőt pedig sohasem szereltek rá. Mégis egy gyors mustra után úgy döntöttem, hogy használni tudom. - Mindenesetre reméltem, hogy nem fog szétesni alattam a szerkezet. - Egy darabig toltam a járdán; míg elég nagynak éreztem távolságot, hogy ne halljanak meg, ha elkezdem tekerni; aztán felpattantam rá.

Szerencsémre a ketyere kitartott a házunkig. Onnan félredöntöttem és futva kerestem meg Vincentet.

 

 

 

A vénséget hamar megtaláltam. A földön feküdt egy mélyedésben, begubózva valami takaróféleségbe, és úgy aludt, mint a tej. Biztos a korral járhat ez az érthetetlen fáradtság. Pedig nekem eddig azt adta be, hogy fűti a bosszúvágy. Na persze. Még azt sem hallotta meg, ahogy én jövök azon a zörgő roncson.

- Vincent! – kiáltottam, miközben a füléhez hajoltam.

Az öreg látatóan megrémült, azonnal felkapta a fejét, és rám szegezte a jól ismert fekete pisztolyát.

- Rémes vagy - ráztam a fejem; mialatt az öreg zavartan visszahúzta a fegyverét.

- Te meg mit keresel itt?! - kérdezte üvöltözve, és meglehetősen meglepett állapotban.

- Na mégis mit! Magát ébresztgetem; hogy végre bosszút állhasson! – gúnyolódtam tetetett haraggal és mellé ültem.

- Maradtál volna a családoddal; neked legalább van – erősködött Vincent.

Ám én ezt meg sem halottam; ehelyett inkább a közvetlen közelébe kuporodtam le a fűbe, majd magamra terítettem a takarómat, amit a rögtönzött szobámból hoztam ki.

- Te aztán tényleg nem félsz a haláltól – morgolódott az öreg. – Vagy ennyire elment volna az eszed?! Miért nem mész már végre haza?

Erre nem válaszoltam. Nem is tudtam, hogy mit mondjak. Ámbár Vincent is úgy viselkedett, mintha nem akarná hallani a magyarázkodásomat. Talán nem is akart igazán elküldeni. Mindenesetre a vénség némasággal és tettetett nemtörődömséggel jutalmazta a makacsságomat.

Aztán egy idő után Vincent mégis rám meredt. Eleinte azt hittem valamit megint hozzá akar vágni a fejemhez, de nem így történt.

- Tudod, így smink nélkül egészen normálisan nézel ki – mondta egészen csendesen. - Mondhatni majdnem olyan szép vagy, mint... Tudod mit, felejtsd el!

- Hé, ne bókoljon itt nekem, mert ez már pedofiliának minősül – tereltem el szót. Még csak az kéne itt nekem, hogy megkérje a kezemet.

- Komolyan mondom. Miért kell, úgy kinézed, mint egy élőhalott?

- Jé, a tesóim is mindig, ezt mondják rám – mosolyodtam el, majd felnéztem a csillagokra és szinte magamnak válaszoltam. - Nem is tudom… Én így érzem jól magam – aztán, hogy ne tűnjek annyira komornak, egy humoros megjegyzéssel folytattam. – Vagy, mert valamivel idegesíteni kell a helyieket.

Furcsa volt, hogy az öreg most úgy kezel, mint egy felnőttet, és nem úgy, mint egy éretlen kamaszt. Egészen meglepett, ahogy rám nézett. Ebben a pillanatban sokkal nyíltabbnak tűnt, mint bármi máskor. Neki is vannak érzései, de azt nem hittem volna, hogy ezt egyszer nyíltan bevallja.

- Egyvalamit ígérj meg! Ha ezt túléljük, akkor szeretnélek egyszer, egy nap, normális ruhában látni – szakította meg a csendet Vincent.

- De hát látott más ruhában is! – húztam fel meglepetten a szemöldökömet.

Aztán szinte azonnal elbizonytalanodtam. Végül gyorsan igyekezetem elejét venni Kornélia ruhájáról szóló kérdéseknek, és sietősen ezt válaszoltam:

- De tudja mit! Ha túléljük ezt a kis kalandot, akkor ígérem, hogy babarózsaszín cuccba fogom égetni magam huszonnégy órán keresztül! Oké!

- Már megint komolytalan vagy! - mérgelődött az öreg.

Láttam, hogy a tekintete a távolba mered, ezért én is figyelni kezdtem. Végül nem bírtam ezt a csendet, ezért kérdezgetni kezdtem az apókát:

- Milyen nagyra nőhetnek meg ezek a sellők?

- Mit mondtál? – kérdezte szórakozottan Vincent.

- Azt kérdeztem, hogy mekkorára nőhetnek meg az átváltozott sellők?! – ismételtem meg magamat, egy kissé hangosabban.

- Nem tudom – felelte tömören az öreg.

- Mekkorák voltak, amikor magára támadtak? – helyesbítettem a kérdésemet.

- Nem értem rá megmérni őket! – fortyant fel Vincent. - Fontosabb dolgom is volt, mit például menekülni előlük!

- Vincent!- szóltam rá.

- Jól van - fogta vissza magát – Két lábon állva,… körülbelül százharminc centisek lehettek.

- Mi?! Két lábon jártak! – szinte sikoltottam a döbbenettől.

- Nem azt mondtad, hogy láttad az egyik átváltozottnak a testét?! – gyanakodva nézett rám az öreg.

- De igenis láttam az egyiket! – kiáltottam egy kissé bosszúsan. - Csakhogy azon még csupán két aprócska láb volt. Nem hittem volna, hogy ilyen nagyok lehetnek ezek a dögök.

- Pedig így van. Ha a sellődémonok teljesen átalakultak, képesek lesznek járni, szaladni, sőt falat mászni is. Ezek a dolgok azok, amik igazán veszélyesé teszi őket, nem csupán a karmaik meg a fogaik… Nehéz előlük elmenekülni. Éppen ezért én inkább várni fogok rájuk! - határozta el magát ellentmondást nem tűrően. – Meg fogom bosszulni Kornéliát!

Ezzel az elhatározással nem tudtam dacolni. Inkább hallgattam és a távolt figyeltem. Amikor az öreg a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

- Aludj egy kicsit. Szükséged lesz rá!

Biztos, hogy ez olyan jó ötlet? – gondoltam magamban. Ezért megráztam a fejemet és ismét a távolba meredtem. Ahhoz képest, hogy majdnem egy hete nem aludtam rendesen, most sem igazán akarózott. Mégis; valahogy egy idő után elnyomott a fáradtság. Vincent mellett valahogy biztonságban éreztem magam; ezért egy kicsit elbóbiskoltam, miközben hallgattam a tenger monotonon zúgó hangját.

Nem tudtam, hogy meddig volt csukva a szemem, de egyszer csak összerezzentem. Egy mély sellőhang azt kiáltotta a fejemben, hogy: „Gyertek! Nemsokára támadunk!” – Megrémültem. Ez a látomás valahogy túl haragosnak hangzott. Még a házunk képét is láttam egy pillanatra bevillanni. De ez távolinak tűnt, mintha még a tengerben úszott volna a hang tulajdonosa.

- Nemsokára itt lesznek – suttogtam Vincenthez hajolva. – Közelednek! Érzem a vérszomjukat.

Bár Vincent nem biztos, hogy elhitte; boszorkányerőmmel érzem azokat a sellőket. Mindenesetre kihasználta a riadalmamat és azonnal rám parancsolt:

- Fuss be a házba, és bújj el! Gyorsan! - kiabálta Vincent. - Mire vársz?!

- De én...

- Ne kelljen még egyszer mondanom! - mérgesen húzta össze a szemöldökét az öreg. – És bármit is hallasz! Ne gyere ki! Megértetted?!

Nem akartam vitázni vele, viszont magára sem akartam hagyni. Ahogy ránéztem Vincentre tudtam, hogy jobb lesz, ha nem ellenkezek az akaratával, ezért bólintottam és befutottam az lakásba.

Miközben a szobákban jártam, próbáltam gondolatban felkészülni a csatára. Bár nem tudtam, hogy mit tehettem volna. Vincent nem adott nekem fegyvert. A varázserőmet, meg nem biztos, hogy tudtam volna ilyen körülmények között használni. Elvére, a múltkor is kikészített a sellő felém sugárzott haragja. Minél többet gondolkodtam ezen annál idegesebb lettem.

Ennek ellenére, mégis, itt akartam maradni Vincent közelében. Furcsán hangzik, de nem akartam magára hagyni az öreget. Olyan tehetetlen az a vénség. És különben is; én kevertem bele a saját bajomba. Az a minimum, hogy nem lépek le, amíg ő harcol!

 

A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy mindjárt itt lesznek azok a lények.

Valami használható fegyverszerűséget kezdtem keresni a lakásban, amikor eszembe jutott Kasszandra.

Talán segítséget kérhetnék tőle! Éppen ezért elővettem a mobilomat és hívni kezdtem:

- Vedd már fel azt a telefont! - toporzékoltam, mivel a nagynéném nem igazán akarta felvenni a készüléket. - Szükségem van a segítségedre! Kérlek, vedd már fel!

- Dóri! Muszáj neked rendszert csinálni abból, hogy éjnek éjjelén hívogatsz?- csendült fel az ismerős és álmos hang.

- Nagy bajban vagyok. Kérlek Kasszandra, muszáj segítened, különben meghalok!

- Mi történt? - élénkült fel a hangja.

- Először is szeretném elmondani, hogy nem viccből hívtalak fel. Tényleg bajban vagyok!

- Ki vele! Mondd már, hogy mi az a „baj”!- most már ő is türelmetlenné vált.

- Én ezt nem így akartam! Csak, ott volt az a Sziklarengeteges titok, és azt hittem jó buli lesz, de...

- Ezt nem értem. Kérlek, kezd el ott a magyarázkodást, ahol még nem ismerem a történetet!

- Akkor kezd az elején.

- Emlékszel, hogy elmentem egy sziklaüregbe, és ott megbolygattam a helyi mutáns populációt. Nos, apám még erre is rátett egy lapáttal, és elrabolt egy sellőt.

- Hogy mit csinált?! – kiáltott bele Kasszandra a telefonba.

- Elfogott egy sellőt; de nem olyan félig bombázó, félig halszerű dögöt. Hanem egy szürkés bőrű démont; aminek a későbbiekben hatalmas karmai, meg hegyes fogai lettek. Ezen felül egy idő után agresszív és vérszomjas lett a természettel. Már megöltek egy fiút; és félek, hogy én leszek a következő. Mivel az a szörny megszökött tőlünk! Érted!? És most itt gyülekeznek a házunknál a barátai! Kérlek Kasszandra! Segítened kell, hogy ezeket a szörnyeket lecsillapítani. Biztosan van rá valamilyen mágia!

- És hol vannak a többiek! Ők is bent vannak a házban? – hangzott Kasszandra sietős kérdése.

- Nem! – hadartam. – Ők a város másik területén vannak. De én visszajöttem, mert…

- Mert? – kérdezte gyanakvóan Kasszandra.

- Mert nem akartam magára hagyni Vincentet – vallottam be. – Elvégre ő most azért van itt, hogy megvédje a házunkat.

- Mondtam már, hogy tartsd magad távol attól a fickótól! – kiabálta dühösen Kasszandra. – Ahogy leírtad azt a fickót, minden bizonnyal csak a bosszú élteti!

- Tudom! – válaszoltam idegesen. – De mégsem hagyhatom őt magára! – erre nem felelt a nagynéném, mire én próbáltam elterelni a szót. - Megkaptad tőlem az MMS-t, amit délután küldtem?

- Igen, bár még nem vizsgáltam át teljesen. Megnézem, mit tehetek, de ehhez egy kis időre lesz még szükségem – válaszolta durcásan Kasszandra.

- Értem, de gyorsan csináld! Jó!? Az idő az, amiből most nagyon-nagyon kevés van!

- Maximum egy óra és visszahívlak. Gyors leszek, ígérem! Addig búj el! És ne tereld magadra a figyelmet!

Megígértem és letettem a mobilomat. Majd ránéztem az órámra; éjjel egy óra negyvenkilenc. Életem leghosszabb egy órája lesz...

 

 

 

 

Bementem a konyhába és kipakoltam a felfüggesztett szekrényből az edényeket a mosogatóba, valamint annak a környékére. Végül az üres helyre néztem. Azon gondolkodtam, hogy el fogok-e férni idebent? Aztán végül az elválasztó deszkát is kiszedtem. És kipróbáltam, hogy beférek-e, meg hogy elbír-e a függesztés. Szerencsém volt. A csavarok kitartottak. Végül felkaptam egy nagyobb konyhakést, és belerejtettem a konyhaszekrénybe. Ha mégis felfedeznek, ezzel talán megvédhetem magam tőlük.

Majd kimásztam és Vincent tanácsát követve, erős szagú fűszereket szórtam a konyhapadlóra valamint a folyosóra; hogy ne érezzék meg azok a dögök a szagomat. Azután a konyhaasztalon ülve vártam.

Eltelt fél óra; és semmi sem történt. Aztán fegyverdörrenésre lettem figyelmes. Egyre majd mégy egyre, végül olyan sűrű volt a ropogtatás, hogy meg sem tudtam számolni. Összekuporodtam az asztal közepén és a fülemre tapasztottam a kezemet. Ennek ellenére mégis mindent tisztán hallottam. Nem tudom, hogy a félelemtől, vagy a varázserőm miatt, de tisztán éreztem minden egyes hangot.

Bevallom, akkor szabályszerűen rettegtem. Nem tudtam, hogy mi vár majd rám vagy, hogy Vincent vissza tudja–e majd verni a sellők rohamát. Úgy éreztem hiba volt belekeveredni ebbe az egészbe. Vagy legalább akkor kérhettünk volna segítséget a helyiektől! Bár ez eleve halva született ötlet volt a részemről. Ugyan ki hitte volna el a történetünket; és ki jött volna segíteni nekünk? Egy barátom sem volt itt a környéken; talán Vincentet leszámítva. Bár nem tudtam biztosan, hogy őt valóban a barátomnak tekinthetem-e; elvégre ő még mindig a régi szerelmét látta bennem. Lehet, hogy most is az ő emlékéért küzd? Én meg csak kolonc vagyok az ő nyakán.

Váratlanul egy hangos üvöltését törte meg a szorongó gondolatmenetemet.

Ez nem lehet! Vincent!!!

Igen, ez az ő hangja volt. Aztán egy gyors fegyverdörrenést hallottam. Végül néma csend lett. Ám ez nem tartott sokáig. Épphogy csak leugrottam az asztalról, hogy elfussak; de aztán megtorpantam. Oda nem mehettem ki! Az egyenlő lett volna az öngyilkossággal!

A bezárt bejárati ajtón agresszív kaparászást hallottam. Azok a lények egyre erősebben karmoltak! Ezen felül a döngetni is elkezdték a fa felületét. Végül, ablakcsörömpölést hallottam.

„Betörtek a házba!!!” – gondoltam rémülten.

Felmásztam a rögtönzött búvóhelyemre. Mászás közben, viszont a lábammal véletlenül lerúgtam az alsó polcra helyezett fűszertartót, és ráadásként még bele is léptem a kiborult borsba. Átkozódni, viszont nem volt időm, mivel épphogy csak elhelyezkedtem, már hallottam is a nedves mancsok csattogását a kövezeten. Rémülten csuktam be a szekrényajtót, és a kezembe fogtam a késem. Azután izgatottan kikukucskáltam az ajtók közötti kicsiny résen.

Először, csak kuttyogás-szerű hangokat hallottam; majd megjelent néhány egyed a konyhában. Élőben láttam ezeket a lényeket, bár ennek egyáltalán nem örültem. Ennek ellenére némi előnyöm származott abból, hogy én láttam őket; ők viszont nem láttak engem. Még jó, hogy nem javították meg az ősök a szekrényajtót! Így legalább nem tudnak meglepetésszerűen rám támadni. Bár ez a tudat nem nyugtatott meg; tekintetbe véve a lények kinézetét: Mindegyiknek hosszú lábai voltak. Ezen felül éles és fekete karmaik, a kezük végén sem volt túl megnyugtató. A hosszú hegyes fogaiktól meg egyenesen kirázott a hideg.

- Itt kell lennie! - hallottam egy mély hangot - Nem szökhetett meg!

„A rohadt életbe!” – következtettem hamarjába – „Ezek a dögök látták, ahogy egyedül futottam be a házba. Most már tudják, hogy egyedül vagyok! De mi lehet Vincenttel? Hogy hagyhatta, hogy ezek betörjenek hozzám?!”

- El kell kapni. Vérre szomjazom! - sisteregte a második.

- Nyugalom Aszkiz! Te lehetsz az első, aki megkóstolhatod - nyugtatta a harmadik

- Áh igen, végre érezhetem: ahogy szétnyílik a bőr a karmaim alatt, ahogy belevájhatok a nyers húsba...

- Elég volt, előbb találd meg! - morgolódott az első - Érzitek ezt a szagot?

- Fúj, mi ez a bűz! Ennyire büdösek lettek ezek a szigetlakók, mióta nem jártunk náluk?- fintorgott a harmadik.

- Nem, te Ostoba! Ezekkel a büdös füvekkel, szórják tele az ételüket. Azt hiszik azzal finomabb lesz. Láttam már ilyet, amikor „náluk jártam vacsorázni” - okoskodott az első, aki, már biztos voltam benne, hogy a vezetőjük.

Mind a hárman odamentek az egyik elgurult fűszeres dobozhoz, és fintorogva nézték a tartalmát.

- A barmok! Mindig is tudtam, hogy a főemlősök nem normálisak. Elrontják a finom nyers húst, beszennyezik az eredeti aromáját, holmi út menti gazokkal - morgolódott Aszkiz.

- Te süketelsz, aki hínárokon meg halakon éltél egészen mostanáig!- vágott vissza a harmadik.

- Ni csak, ki beszél?! Ha jól emlékszem Szipkoz, te is velem együtt zabáltad, a különféle tengeri moszatokat!

- Az akkor volt, még mielőtt át nem változtam – kis gondolkodás után ingerültebben folytatta. - Most már a vérre szomjazom. Az emberi hús igazi lakoma lesz. És nem is fogom abbahagyni az öldöklést, ameddig jól nem laktam!

„Ez a csípős bors szag, ami a cipőmre tapadt, még engem is irritál!” – gondoltam magamban, miközben az orromhoz kaptam.

- Mindannyian, abbahagyni! Most rögtön! Hajlamosak vagytok elfeledkezni, miért vagyunk itt: egy kifejletlen emberi egyedet kell, most szétcincálnunk. Ha riassza a többieket, nem csaphatunk le rájuk meglepetésszerűen! - morgolódott a főnök.

- Ugyan, ezek nem hisznek a porontyaiknak. Emlékezzetek csak vissza, mi volt kétszáz évvel ezelőtt? - mondta Szipkoz.

- Áh, tényleg, az volt a legkönnyebb portyánk. Kár, hogy ilyen szórakozásunk csak ritkán adódik! - helyeselt Aszkiz.

- Addig nem bánthatjuk őket, ameddig ők nem adnak rá okot! - morogta Szipkoz. - Tudjátok jól – majd fintorogva hozzátette. - Ebben a bűzben sosem találjuk meg!

- Akkor megkeressük az egyik családtagját! - adta ki a parancsot a főnök. - Biztos, hogy odamenekült az anyjához. Tipikus „gyerek-észjárás.”

„Mi!? Nem tudják, hogy csak én vagyok itt a házban?... Akkor lehet némi esélyem!”- mondtam magamban; bár már alig tudtam gondolkodni a félelemtől. Ezek a sellődémonok túl közel voltak hozzám.

- Jó keressük meg! Legalább egyszerre végzünk majd velük. Semmi felesleges futkosás, csak felfaljuk az összeterelődött „heringeket”- nyalta meg a száját Szipkoz.

- Szagot fogtam! Az emeleten lesznek! - üvöltötte mámorosan Aszkiz.

Nem bírtam már tovább, hiába fogtam be az orromat. Az erős illat már belülről kaparta az orrom nyálkahártyáját. Ennek ellenére levegőt kellett vennem! Azonnal! Különben megfulladok! Óvatosan mély lélegzetet vettem a számon keresztül, miközben a mutatóujjamat az orrom előtt tartottam, de...

HAPCI!

 

 

Olyan hangosan robban ki belőlem a tüsszentés, mintha puskával lőttem volna.

„Lebuktam! Nem létezik, hogy ezt ne hallották volna meg!” – villant át az agyamon.

- Itt van az emberivadék! - üvöltötte a főnök.

Egy hangos koppanást hallok. Az a dög felugrott az alsó konyhaszekrényre. Egyből karmolni kezdte a rejtekhelyem ajtaját. A gyenge fa hamarosan meg is fogja adni magát, és akkor feltárja a titkát.

„Sarokba vagyok szorítva! Most végem van!”

A gyenge szekrényajtó félig leszakadt, csak egy kis vasdarab tartja a régi helyén. A Főnök dühösen rám vicsorított.

Hogy ez mekkora hatalmas állat!

Karmos és nedves mancsát felém nyújtotta. Én viszont feléje szúrok a markomban szorongatott késemmel. De elhibáztam. A dög reflexből kicsapta a kezemből az egyetlen fegyveremet! Ami után a fém tehetetlenül koppant a földön.

A főnök, most igazán feldühödött, egy jól irányzott lendülettel benyúlt a szekrénybe, és elkapta a jobb sarkamat. A karmait belemélyesztette a bakancsomba, majd azon keresztül a húsomba is. Úgy éreztem mindjárt kiszabja az Akhillesz-ínamat.

Rettenetesen fáj!

A lábamat markolva ki akart húzni a rejtekhelyemről, hogy aztán a többiek rám vethessék magukat!

Ám ekkor...

 

 

 

Megszólalt a mobilom.

Kőkemény heavy metal; a legnagyobb hangerőn. Amire aztán hátrahőkölt az összes dög. Ilyet ezelőtt még biztos, hogy nem hallottak. A főnök is abbahagyja a húzást és visszarántja a kezét; de eközben a karmai mélyen beleszántottak a húsomba.

Pokolian fáj! De legalább már nem ért hozzám, az a nyálkásbőrű, iszapszagú állat. Amint megleltem az egyensúlyomat, gyorsan kikaptam a mobilomat a zsebemből, és a még mindig előttem álló szürke dög elé tartottam. Az, mindkét kezét a fejére tapasztotta, miközben döbbenten esett le a konyhapadlóra.

Szabad az út! Kiugrottam a szekrényből, miközben vérző sebemmel mit sem törődve, esetlenül végigfutottam az alsó szekrényen, miközben a kezemben szorítottam a telefont. Amikor leugrottam a talajra, a sarkamra nehezedett plusz erőtől, váratlanul olyan kín ért, hogy egy pillanatra megtántorodtam.

Az egyensúlyveszésemet a lények is megérezték. Látták a tehetetlenségemet, ami bátorságot öntött beléjük és támadásba lendültek. Csakhogy szerencsémre, egy szemvillanásnyi szünet után újból berobbant a metal „dallam” csengőhangja. Miután meg tudtam kapaszkodni, ismét a dögök felé tartottam a mobilomat. Amitől most már nem féltek annyira, de egy kicsit tartottak még tőle; mivel megint meghátráltak. Lehet, hogy azt hitték; valamiféle hanggal támadó fegyvert tarthatok a kezemben, ezért nem jöttek közelebb.

Ennek ellenére éreztem, hogy ez nem fog örökké megvédeni. Menekülnöm kellett! Ezt nagyon is jól tudtam; ezért a hátsó ajtó felé kezdtem rohanni. A fájó lábammal alig törődtem. Elvégre most az életem volt a tét!

Abban is tisztában voltam, hogy nem fog örökké szólni a szerkentyűm, és a meglepetés ereje is rettentő hamar el fog múlni.

Sejtésem sajnos, egyből beigazolódott. Épphogy elértem az ajtó kilincsét; máris hallottam, hogy a sellődémonok vezére kiadta a parancsot:

- Kapjátok el!!!

 

IX. rész