Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

VII. rész

 

Két rendőr kocsi ért ki a helyszínre, amiből négy ember szállt ki, köztük elsőként a Maca apja, aki közömbös tekintettel közeledett felém. Meglehetősen jól takarta az érzelmeit, de gyors léptein látszott, hogy egy kicsit megdöbbentette a látvány. Szó mi szó, amikor felhívtam nem mutatkoztam be a diszpécsernek a telefonban, így a fakabátok nem tudták azt sem, hogy én hívtam őket. Persze a zsaruk főnöke, amint a közelembe ért, szúrós szemmel tekintett rám és a közelemben lévő testre. Ezek után nehéz volt azt hazudni neki, hogy csak egy véletlen séta közben találtam rá Zalán holtestére. A férfi türelmesen végighallgatott, de egy idő után már csak a fejét rázta; és folyton azt hajtogatta, hogy nem érti, hogyan találhattam rá a fiúra, amikor még csak tegnap este jelentették be a szülők az eltűnést.

Erre én ismét ezt válaszoltam:

- Csak a Véletlen gonosz játéka lehetett!

- A „Véletlené”, mi? – morogta alig hallhatóan a rendőrfőnök. – Veled túl sok véletlen történik meg mostanában, te lány!

- Ez ellen semmit sem tehetek – feleltem sztoikusan és felhúztam mindkét vállam.

Nagyon nehéz volt megjátszanom a flegma személyiséget, tekintetbe véve a rendőr tamáskodását és a morbid helyzetemet; de én továbbra is kitartottam.

- Egyébként, miért sétálgatsz idekint, csak úgy „véletlenül”? – kérdezte gyanakodva a Maca apja.

- Mosolyszünet van odahaza; és gondoltam, jobban teszem, ha ma nem megyek haza egyhamar – találtam ki a részleges hazugságot.

Azt ugye mégsem mondhattam, hogy: „Tegnap sellőkeresésen voltam, és megbolygattam a lények habfészkét. Aztán a feldühödött lények megölték azt az ostoba fiút, akit a lánya utánam küldött kémkedni. Na és, hogy miért álltam neki megkeresni a tetemét? Talán, mert úgy éreztem, hogy a varázserőmmel képes lehetek erre.” – Ha ezt így meséltem volna el, az ürge egy életre diliházba csukhat.

Nagy lelkierő kellett hozzá, hogy ne pakoljak ki neki az igazságról; de muszáj volt hallgatnom. A nagy „vallomásom” után megkértem a rendőrfőnököt, hogy ha már nincs rám szüksége, szeretnék hazamenni; mivel nem akarok tovább egy holtest közelében maradni. Nagyon szerettem volna már eltűnni innen. Bár már régen nem álltam Zalán közelében, mégis feszélyezett valami, ami miatt legszívesebben elmenekültem volna. Akármilyen stramm lány vagyok ezt a helyzetet még én sem bírtam sokáig elviselni. Úgy éreztem, ha fél órán belül nem tűnhetek el erről a tengerpartról, akkor, tutira rókázni fogok.

A rendőr erre erősen elgondolkozott rajta, hogy elengedjen-e vagy sem. Mire én azzal érveltem, hogy egy hivatalos személynek is meg kéne magyaráznia odahaza, hogy mi történt ma délután - egy óra óta - velem. Mert, ha egyedül próbálnám meg elmesélni a látottakat; tuti, hogy ki fognak akadni.

A Maca apja néma maradt. Szerintem csak a reakciómat vizsgálgatta; de mivel én túl fáradt voltam bármit is tenni; inkább csak mereven farkasszemeztem vele.

Mivel még javában folyt a helyszínelés, a férfi is jobbnak látta, ha nem várjuk ki a végét. Szerintem rajtam is észrevehette, hogy nem vagyok éppenséggel topp állapotban; ezért társaira bízta a meló többi részét, engem pedig beparancsolt a rendőr kocsiba. Egy kicsit feszélyezett a gondolat, hogy megint abban az autóban legyek, amiben már egyszer már bevittek a rendőrőrsre; de az a tény, hogy már nagyon el akartam tűnni a tengerpartról, erősebnek bizonyult a kételyeimnél. Ezért, amikor a Maca apja azt mondta, hogy: „Hazaviszlek” – megkönnyebbültem. A férfi még arra is hajlandó volt, hogy egy kis kerülőt tegyen és összeszedje a biciklimet is a könyvtár előtt. Persze nem önzetlenül. Ezzel a kitérővel egy füst alatt tájékoztatta a nagymamát, az unokája haláláról is.

Viszont ez sem ment túl egyszerűen; ugyanis a férfi lánya is ott volt. A Maca, amint meglátott az apja mellett, erősen elsápadt, majd rám mutatott és értelmetlenül kezdetett habogni. Erre a faterja ráparancsolt, hogy menjen a kocsijába, és várja meg ott a hátsó ülésen. Erre eleinte Lili nem akart engedelmeskedni; mégis egy rövid hiszti után kénytelen volt elhagyni a könyvtárat.

Ezután a férfi engem is ki akart küldeni a lánya mellé. Amire én egyből tiltakozni kezdtem:

- Tudja, a jelen helyzetemben ez nem túl jó ötlet. Ugyanis ma délelőtt volt egy kis tettlegesség az iskolában. Ezek után pedig nem várhatja el tőlem, hogy én a lánya közelében legyek.

- Hogy érted azt, hogy „tettlegesség” volt az iskolában? – kérdezte a férfi, miközben mereven rám bámult.

Ám kérdésére a közvetett választ a vén könyvtárosnő adta meg:

- Ez a lány egy sátánista!!! – sikította, majdnem hisztérikusan.

- Ezt csak maga állítja! – kiáltottam vissza. – Magam, meg az a hisztis Lili!...

Tovább is folytattam volna, de a rendőr haragosan félbeszakított. A vénség pedig eközben megint sírógörcsöt kapott. Így a férfi rám parancsolt, hogy maradjak az ajtóba; míg ő és a „nagymama” hátrább mentek a könyvtár termében. Legalább negyed órát vártam, mire mind a ketten visszatértek.

Hogy ez idő tájt miről beszéltek, csak tippelgetni tudtam. Evett is a méreg rendesen, amiért belekezdtem ebbe a kutatásba. Hagytam volna az egészet a francba! Bár most már, ha akarnám, se vonhatnám ki magam a dolgokból. Az a hibbant vénasszony meg fúj rám, mert elhiszi, a Maca „sátánista” meséjét. Én meg ennek az unokáját akartam megkeresni?! ... Tényleg nem vagyok épelméjű!

Ekkor kaptam a fejemhez, és jutott eszembe az elcsórt fénykép. Gyorsan vissza kellett csempésznem! Vagy a „Véletlenül találtam meg Zalánt” - című mesém azonnal értelmét fogja veszteni, ha megtalálják nálam a képet! Éppen ezért kagylózni kezdtem, hogy hátul duruzsolnak-e még; majd kinéztem a folyosóra is, hátha mégis ott hallgatózik-e a Maca. De mivel mind a két oldalt tisztának találtam; úgy láttam jónak, ha most gyorsan visszacsempészem a könyvtáros pultra a fényképet.

Az eredeti helyére természetesen nem tehettem. Hiszen nagy valószínűséggel már régen észrevette a vénség, hogy a „könyvpotyogtatós” hepaj óta nincs meg a hőn szeretett képe az unokájáról. Éppen ezért egy hatalmas könyvkupac alá rejtettem, ami a pulton sorakozott. De azért az észlehetőség szempontját is figyelembe véve, egy kicsit hagytam, hogy kilógjon a fényportré sarka. Aztán keresztbefontam a mellkasomon a kezeimet, és azon morogtam, hogy mi tarthat ilyen sokáig.

Még legalább három percet kellet várnom, mire végre történt valami. Egy elkeseredett sikítást hallottam. Erre egy kicsit megrémültem, és hátrafelé indultam a könyvespolcok között. Ám egyből megálltam, amint egy hangos férfihangot halottam:

- Tudom, hogy ez szörnyű tragédia Erika asszony! De kérem, most jöjjön velem! Elviszem a fiához…

Már előre kezdtem félni a dolgoktól. A vénasszony és a Maca, valamint a fakabát egy kocsiban VELEM?! Ez ezek meg akarnak ölni!!! Vagy a rendőr büntet így, amiért megint „elrontottam” a napját?! Plusz még talán a kocsmás balhémat is így torolja meg. Az ürge tutira ki akar készíteni ezekkel a nőkkel. Vagy, ha a kocsiban nem döglöm meg, akkor a szüleim csinálnak ki. (Ide már nem is kellenek a sellők, akik nagy valószínűséggel már a fejemre pályáznak.) Már régen otthon kéne lennem; erre meg még mindig itt toporgok! Miért büntet engem a Sors!?

Gyorsan visszacsámpáztam az ajtóhoz és türelmetlenül vártam. Amíg végre meg nem jelent a színen a fakabát, meg az összetörten zokogó asszony. Olyan rémes állapotban volt, hogy már lassan olyan pocsékul éreztem magam, mintha tényleg én öltem meg volna a fiát. Ám a hamis bűntudat egyből elszállt, amint a nő rám nézett:

- Te… te tetted! Miattad halt meg az unokám! – sikította – Te loptad el a fényképét is!... Mégis milyen mocskos rituáléra kellett ez neked, mi?!!!

- Ez szemenszedett hazugság!!! – kiáltottam dühösen. – Értse meg már vén szipirtyó, hogy én nem vagyok…

- Elég legyen! – fojtotta belém a szót a férfi. – Mindannyiunknak nehéz napja volt! Egymás sértegetésével nem fogjuk megoldani a problémáinkat!

Haragos volt a hangja, mely többszörösére emelte a parancsoló erejét. Egyből elhallgattam, és rájöttem, hogy miért olyan tisztelt ez az ember a félszigeten. Ha nem haragudtam volna rá, talán még én is elismertem volna a tekintélyét, de most valami miatt inkább viszolyogtam tőle. Mindenesetre kussolva maradtam.

- Debóra a neved, igaz?! – kérdezte a férfi, némi hallgatás után.

- Igen – feleltem dacosan.

- Vidd a biciklidet a kocsihoz! Először téged viszlek haza!

- Köszönöm! – préseltem ki keserű szájízzel a szót; és már indultam is kifelé, a könyvtár előtti tároló felé.

Mire összeszedtem magam, a vénasszony és a Maca már a kocsi hátsó ülésén ültek. A rendőr segített feltenni a biciklimet a csomagtartóra, majd maga mellé ültetett. Hogy micsoda gyűlölködő pillantásokat kellett ott kiállnom. Se a Maca, se az apja, se a vénasszony nem beszélt. S, bár a lányon látszott, hogy tudni szeretné, hogy mi van; mégsem tett fel kérdéseket. Valószínűleg az apja haragjától tarthatott, ugyanis a férfi, mostanra már eléggé morcossá vált.

Tökéletesen lehetett hallani a motor zúgását a fagyos légkörben. Normális ember ebben a helyzetben már sírva fakadt volna; de én, aki már megszoktam a feszült helyzeteket, szinte úgy éreztem magam, mintha máris a saját családommal lennék.

 

 

 

Amint begurultunk a házunk elé, egy kissé fellélegeztem. Végre megszabadulhattam ettől a helyzettől! (Csak az volt a gond, hogy az otthoni mizérián még várt rám.) Szinte azonnal kiugrottam az autóból, és elindultam a bejárati ajtó felé; ám jó-anyám megelőzött és haragos arccal kinyitotta előttem az ajtót.

- Megint okoztál valami kárt, igaz?! Azért van itt a rendőrség?!!!

- Én is örülök, hogy látlak, anya – feleltem közömbös és fáradt szavakkal.

Eközben megjelent a Maca apja is, aki odatolta a biciklimet a ház elé, majd nekidöntve azt a falnak, a muterhez lépett és nyugtató hangnemben elkezdte a mondandóját.

- Asszonyom! Kérem, nyugodjon meg!

- Már hogy nyugodhatnék meg! – kiáltotta az anyám, majd fenyegetően rám nézett - Mi történt már megint?

 

 

Kellett egy kis idő, mire felfogta a híreket; ám ennek ellenére láttam rajta, hogy továbbra is én maradtam a szemében a bűnbak. Mégis, visszafogottan hallgatta, amit a férfi elmesélt. Ám, miután eltűnt a rendőrautó a színről, beparancsolt a házba.

- Nem hiszem el, hogy ez is pont veled történik meg! - harsogta anyám a kezeit tördelve, majd a konyhába kísért és egy székre parancsolt. – Először a kocsma széttörése, most meg ez! Tönkre teszel minket te lány!!! Mégis hol ronthattam el a nevelésedet?! Hogy ilyen bajkeverő lettél!... Pedig én mindent megtettem, hogy a közösség befogadjon. Még a város hotelének kialakításának procedúráját is magamra vállaltam, csakhogy fizetni tudjuk a Mogorva Kardhalban okozott randalírozásodat! Éjjel nappal dolgozom, és ezt te meg az apád nem vagytok képesek értékelni! A testvéreidet is felügyelet nélkül hagytad. Miért nem jöttél haza időben, ifjú hölgy?! Tudhatnád, hogy a szobafogságod még mindig tart?! Én a lelkemet is kiteszem, hogy legyen elég pénzünk és megbecsülésünk. Te meg…

Csendben ültem vele szemben és hallgattam a rimánkodását. Ezekkel az érvekkel nem ellenkezhettem, de nem is akartam. Túl fáradt voltam már ehhez. Már előre láttam, hogy megint én leszek mindenért a hibás. De, mégsem készültem fel lelkiekben arra, hogy már megint miattam volt a családi káosz. Már nagyon kiborított az, hogy mindenki engem cseszegetett; ráadásul, mostanában minden ok nélkül.

-…Az apád is teljesen kifordult magából. Egész délután a labor ablakait deszkázta, mint egy szemet. De, te sem vagy jobb nála…

- Hol van most apa! – kiáltottam felélénkülve; a hallottak egyből felkeltették az érdeklődésemet.

A fater a labor ablakát deszkázza? De, reggel még csak kartonlapokkal sötétítette be a belső teret! Mégis mi vihette rá erre? ... Csak nem!... Lehet, hogy megszökött a bezárt sellőnk?

- Bent van a hálószobánkban és az iratait igazgatja. Nagyon rosszkedvű. És ha meghallja, hogy megint dolgod volt a rendőrséggel, akkor megkapod a magadét! – fenyegetőzött anya.

- De nem én öltem meg azt a fiút! – tiltakoztam hevesen. – Csupán rátaláltam a tetemére!

- Az most nem számít! – felelte ingerülten anya. – Megint bajt okoztál, ezért a városiak minket felnőtteket, fognak felelősségre vonni. Apád már így is… - elhallgatott, amikor meglátta, hogy felkeltem az asztaltól. - Most meg hová mész?!

- A faterhez… Megkeresem – morogtam, miközben a konyhaajtóhoz léptem.

Ám, amint kinyitottam, apám elkomorodott képe nézett velem farkasszemet. Egy lépést hátráltam a döbbenettől. Ma mindenki ugyanazt játssza el velem! Röhej az egész!

- Mit akarsz tőlem! – kérdezte a fater fenyegetően.

- Az… Megszökött?! Igaz!!! – kiáltottam feléje hevesen.

- Semmi közöd hozzá! – válaszolta morogva az apám, majd elejét véve a további kérdéseknek, durván félrelökött az ajtóból és belépett a konyhába.

Minden világossá vált a számomra. Ez a dühödt flegmaság, csak az én gyanúmat igazolta. De nem kérdeztem többet; inkább csendben vártam az ajtó előtt, és figyeltem, ahogy a két szülőm - szinte pillanatok alatt - egymást kezdi el vádolni. Apa azzal védekezett, hogy neki folyton dolgoznia kell; elvégre nem nyaralni jöttünk erre a félszigetre. Anya meg azzal érvelt, hogy végre rendesen meg kéne büntethetni. Akkor végre megtudnám, hogy hol a helyem, és akkor kialakulna bennem a felelősségtudat a tetteimért.

Ennyit még sosem foglalkoztak velem. Ami azt illeti ez sem tartott sokáig, mivel a két ősöm elkezdte a mártíromságát hangoztatni egymásnak; így már nem is figyeltek rám. A nagy veszekedés még javában tartott, amikor úgy döntöttem, hogy nesztelenül lelépek a helyszínről.

Az idő úgy 5 óra körül járhatott, amikor felfutottam a szobámba. Volt még egy kis – a tesóim elől - elrejtett csokim az íróasztalom legfelbőbb fiókjában, így hát megkerestem, és azzal csillapítottam az éhségemet. Az igazat megvallva ma még nem is ebédeltem, ám ahogy elnéztem a konyhában folytatott vitát; valami azt súgta, hogy vacsorát sem fogok kapni.

Miközben az édességet magamba tömtem, kinéztem az ablakon. A Nap még mindig fent volt, bár már erősen sárgállott. Nem értettem a dolgot. Hogy léphetett le a sellő, amikor egész nap verőfényes volt az égbolt. Lehet, hogy egy kifejlett lény, már nem csupán az éjszaka aktív, és elviseli a napfényt is? Talán, amikor a kis dög összekarmolta magát erősebbé vált a szenvedése során felszabadult plusz adrenalintól? De hogyan szabadulhatott ki az akváriumketrecéből? Elvégre az edzett acél!

Mégis; tegyük fel, hogy képes volt széttörni és kijutott onnan. Aztán kitörte az ablakot; és a parton szaladva a vízbe vetette magát. Végülis, ha jól megnézzük, nincs messze a tengerpart, és ha valóban lábai nőttek, akkor csupán kevés ideig volt a napon. A vízben pedig elbújhatott a fény elől. Kis szerencsével, talán már meg is találhatta a fajtársait; és éppen most meséli el a vele történt eseményeket...

De várjunk csak! Az nem jó! Hiszen, akkor a családomra fogja uszítani a többi sellőt!… Ezek után könnyen ránk támadhatnak, hiszen tudják, hogy hol lakunk!!!

Segítségre van szükségem!!!

Nem teketóriázhattam sokat, bepusztítottam az utolsó adag csokimat, és lefutottam a lépcsőn. A konyhában még mindig hallottam, ahogy a szülők veszekednek; így búcsú nélkül távoztam. Reméltem, hogy a zaj a kistesókat is a saját szobájukban tartja; így ők sem veszik észre, hogy szó nélkül távoztam.

Gyorsan és csendben osontam a falnak támasztott biciklim felé. A gondom, ugyanis az volt, hogy ez a közlekedési tárgy pontosan a gyerkőcök szobájának ablaka alatt állt. Nem lett volna jó, ha észreveszik, ahogy lelépek. Ezért a biztonság kedvéért benéztem hozzájuk az ablakon keresztül.

Odabent megkönnyebbülten láttam, hogy valami videojátékkal foglalták el magukat. Hallottam a kiszűrődő zajokat is - az ikrek hozzám hasonlóan -; a nagy hangerővel próbálták meg kiszorítani a kellemetlen és haragos szülői kiabálásokat. Így engem sem hallhattak meg; ezért nyugodtan eltekerhettem a háztól.

Elkeseredetten pedáloztam, miközben azokra a tényekre gondoltam; hogy nagyjából még három órám lehetett napnyugtáig. Reméltem, hogy ez elég lesz, a megfelelő ellen stratégia kidolgozásához. Bíztam benne, hogy napnyugta előtt a sellők nem fognak támadni, hiszen ezek a lények alapvetően éjszakai szörnyek. Még ha az egyikük fényes nappal képes is megszökni. A menekülés és a támadás akkor sem azonos egymással. Az utóbbi sokkal több szervezést igényel. Arról az alapvető ösztönről nem is beszélve, hogy ők normális esetben, este aktív ragadozók; így csak sötétben támadnak.

Ezenfelül nem voltam biztos benne, hogy a sellők Zalán szétcincálásával kiélték volna az összes bosszúvágyukat. Elvégre én a fészküket bolygattam meg, apám pedig az egyik társukat rabolta el. Így most már bizonyossá vált, hogy a következő célpontja a családi házunk lesz.

Ezért volt muszáj elmennem ahhoz a bizonyos férfihez! Bár egy kicsit tartottam az öregtől, amióta "Kornéliának" nézett. De ő volt az egyetlen ember, aki most hitt volna nekem. Azonfelül tudni akartam, hogy egészen pontosan mennyi idő alatt változnak át a sellők vérengző szörnyetegekké. Vagyis tudni akartam, hogy mennyi idő telik el az első áldozatkiszemelés, és a támadás között. Bármennyire is fájni fog Vincentnek ez az emlékezés, ezt muszáj megtudnom!

 

 

 

 

 

- Vincent! Vincent! Nagy baj van! - kiáltottam, miközben leugrottam a biciklimről.

Az öreg a háza előtt ült. Valami zöldségágyásfélén dolgozott, amikor megzavartam. A vénség kezében megállt a kis kézikapa; majd felém fordult és morogván ezt mondta:

- Komolyan mondom, amióta ismerlek, egy perc nyugtom sincs tőled!

- Ne legyen… ilyen! – lihegtem, miután melléfutottam; alig kaptam levegőt a megerőltetéstől.

- Már megint mit akarsz? – tudakolta az öreg, még mindig komoran; láthatóan nem örült a társaságomnak.

- Egy... egy olyan… volt a mi házunkban… – kezdtem a mondandómat, a dolgok közepébe vágva.

- Egy olyan, mi? – kérdezte morgolódva, de szerintem sejtette, hogy mit fogok mondani.

- Olyan sellő…, vagy szirén, vagy mi a fene... Szóval, olyan lény, ami a festményén volt… Az apám szedte össze…, és kísérletezett vele… Az a dög meg más lett... Láttam az éjjel… Megpróbáltam figyelmeztetni erre a fatert…, de hiába győzködtem…, hogy az alanya veszélyes… Ő inkább lekevert egyet.

- Megérdemelted! Miért jársz éjnek-éjjelén a szobádon kívül? - gonoszkodott az öreg; szerintem azt hitte, hogy így próbálom meg megtorolni a Kornéliás dolgot. - Minden normális gyerek ilyenkor az ágyában alszik.

- Ez nem volt szép!... Én komolyan beszélek… Az a szirén ma hajnalban beszélt hozzám… Tudom, nehéz elhinni…, de különleges képességem van. Megérzek bizonyos dolgokat…, és valahogy értem ezeknek a lényeknek a beszédét… De az a dög… Agresszív lett és erős…. Megszökött tőlünk! Érti?!… - kiáltani akartam, de a hangom elfúlt, mivel még mindig alig kaptam levegőt. - De nem tudom pontosan, hogy hogyan… Ma nem voltam otthon, ugyanis találtam egy holtestet, és…

- Egy mit? –kérdezte izgatottan Vincent.

Látszott már rajta, hogy komolyan veszi a históriámat. Aggodalmasan állt fel és a vállamra tette hegekkel borított kezét.

- Milyen holtestet? – ismételte meg a kérdést, miközben megmaradt szemével az arcomat mustrálta.

- Zalánét!... – kiáltottam, majd magyarázkodni kezdtem. - Ő egy fiú az osztályomból. Miután megbolygattam a sellők nyughelyét…, a dögök rajta álltak bosszút… Higgy nekem Vincent!... Azok a lények már átváltoztak! Láttam a laborban tartott sellőn is!

- Tudsz az átváltozásról?! - kiáltotta Vincent. – És, mi az, hogy megszökött tőletek egy sellő?!

De mielőtt válaszolhattam volna; sietős léptekkel megindult a háza felé; miközben valami ilyesmiket mormogott, hogy: „Már lehet, hogy így is késő!” - meg - „Most azonnal el kell indulnunk!” - Végül felém fordult és rám parancsolt:

- Kövess!

- Miért? – kérdeztem értetlenül.

- Segítened kell! Előbb össze kell szednünk néhány dolgot, aztán elmegyünk hozzátok!

Összeszedni?! Mégis mit? – nem igazán értettem a dolgokat, de azért követtem az öreget. Odabent a házban, Vincent előkeresett egy kulcsot, majd egy nagyobb szekrényajtóhoz lépett és kinyitotta azt. Kíváncsian bekukkantottam be én is. Aztán erősen elcsodálkoztam azon, amit bent láttam. Mivel nem igazán értettem, hogy egy művész léleknek, hogyan lehet ekkora fegyverarzenálja?

Vincent nem engedte meg, hogy megérintsem a pisztolyokat, de a töltényeket velem szedette össze. Én pedig haladéktalanul engedelmeskedtem, bár nem értettem, hogy mért tesszük ezt. Amikor megpróbáltam kérdezgetni; ő letorkolt, hogy: „Most nincs idő a magyarázkodásra!”

Így jobbnak láttam, ha nem idegesítem tovább. Végülis segíteni akart, és ez egy bizonyos fokig tetszett. Csakhogy az öreg viselkedése aggodalomra adott okot. Már szinte megszállottságba mentek át a tettei. Ez pedig egy kicsit megrémített. Lehet, hogy mégis ilyen nagy a baj?!

Amikor úgy-ahogy megvoltunk a pakolással, kicipekedtünk az udvarra.

- Most pedig gyorsan el kell indulnunk! Te majd megmondod, hogy merre van a cél! Világos?!– folytatta a parancsolást Vincent.

- Mondanám én az utat – feleltem tétován – De mégis mivel fogunk menni? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Természetesen a motorommal! - mondta a vénség, miközben egy sötétzöld, vízhatlan ponyvával letakart dologhoz lépett. Ezt a leplet láttam már korábban is, de akkor nem tartottam fontosnak. Azt hittem, hogy tűzifa, vagy valami hasonló kacat lehet alatta. Most viszont ismét meglepődtem. Az öreg valóban egy nagyobb motorról rántotta le a leplet. Nem tudtam megmondani, hogy milyen márkájú lehetett, de nem lehetett olyan régi. Bár, ami azt illeti, Vincent nem használhatta túl sokat mostanában, ugyanis, amikor először beindította, a masina eléggé rekedtes hangot adott ki. Ám egy rövid bejáratás után egész hamar magához tért a gépezet.

- Felpattannál végre?! - kiabálta a motorról az öreg, miután a tartóba helyezte a fegyvereit.

Ezt elég volt egyszer mondania. Azonnal felpattantam mögé és elvettem tőle a felém nyújtott bukósisakot. Bár egy kicsit vonakodva kapaszkodtam a derekába. Reméltem, hogy ezt a vénség nem fogja félreérteni. De mivel ő nem szólt semmit sem; efelől megnyugodhattam.

Némán vártam, ahogy a motor elindult; és a továbbiakban is csendben maradtam, mivel nem akartam megharagítani a fuvarozómat.

 

 

 

Alig haladtunk valamicskét, nekem máris halálfélelmem lett. Hogy úgy mondjam, az öreg nem volt az a kimondott „szelíd motoros”. Gyakran idegesen rántotta meg a kormányt, mintha beleszúrt volna a fájdalom a karjába; és néhányszor úgy megdőltünk a motorra, hogy azt hittem mindjárt felborulunk. Vincent hiába tette fel a művégtagjait, a kormány irányítása még így is gondot okozott neki. Egyszóval borzalmasan vezetett az öreg.

De én még rákiabálni sem bírtam. Egyfelől féltem, hogy későn érkezhetünk meg; másfelől tartottam attól is, hogy netán az aggódó szövegelésem miatt, Vincent figyelmét el fogom terelni az útról, és útközben lelem majd a halálomat. Egyik variáció sem tetszett. Így is túl sok rossz dolog történt már meg velem. Mi lesz, ha ezt a borzalmat túl sem fogom élni?!

Félve karoltam át Vincentet és szorosan belékapaszkodtam. Ez ő is észrevehette, mivel hátrafordította a fejét és túlkiabálva a motor hangját felém intézte szavait:

- Most fel kell készülnöd minden eshetőségre! A sellők ma esete már biztosan támadni fognak!!!

Nem válaszoltam neki. Az iménti tény valahogy nem igazán nyugtatott meg. Behunytam a szemeimet, és szorosan hozzábújtam a férfi hátához; miközben az rendíthetetlenül száguldott tovább.

 

 

VIII. rész