Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

VI. rész

- Megértem, hogy nehezen illeszkedsz be; és dühös vagy, amiért kiközösítenek. Ám ez nem ok arra, hogy bántsd az osztálytársadat! – felelte fenyegetően az ügyeletes pedagógus, aki a tanáriban ült velem szemben.

Sötétbarna szemei haragosan mustráltak, borzas szemöldöke alól; miközben farkasszemet néztünk egymással. A csönd csak még jobban feszélyezett. Éppen szinte kiabálásnak hallatszott a védekezésem, amivel az iménti mondatra válaszoltam:

- De értse már meg, hogy a csaj akart nekem jönni! Én csak megvédtem magam. Egyáltalán miért kell mindenért engem okolni?!

- Én, nem okollak semmiért sem. Csak arra hívnám fel a figyelmedet, hogy nem lehet mindent erőszakkal megoldani… - folytatta a férfi, némileg halkabb hangon.

- Ezt annak a Lili gyereknek kéne mondani – morogtam és hosszan a borzas szemöldökbe néztem.

- Meg kell értened az ő helyzetét is! Hiszen aggódig Zalán eltűnése miatt…

- Na és, ha elment?! – válaszoltam foghegyről. - Ha én lennék annak a lánynak a pasija, és lenne egy kis eszem; akkor biza én is szó nélkül otthagynám.

- Befejezhetném, amit elkezdtem! – mordult rám a tanár.

- Csak tessék! Meg se szólalok – feleltem széttárt karokkal, majd kihúztam magam a székben, amiben éppen ültem.

- Lili és Zalán már gyerekkoruk óta jó barátok. Mondhatni együtt nőttek föl. Sosem váltak el egymástól. És Zalán nem az a fajta fiú, aki csak úgy, szó nélkül eltűnik. Senki sem tudja, hogy merre lehet most. Utoljára tegnap délelőtt látták, és akkor sem az iskolában…

Ismét elhallgatott. Magába mélyedve nézte az előtte elterülő dolgozatkupacot.

- Mindegy, nem az a lényeg, hogy akkor merre látták; hanem, hogy ki után ment. A keresztlányom azt mondta, hogy tegnap Zalánt küldte utánad.

- Na, na, na!... Várjunk csak egy kicsit! Maga Lili rokona? – kérdeztem izgatottan. – És, mi az, hogy utánam küldte kémkedni a pasiját?!

- Igen, a nagybátyja vagyok – felelte a férfi, akiről nem is képzeltem volna, hogy rokona a csajnak. – Ezért aggódom annyira Lili miatt. Illetve Zalán miatt is, természetesen.

- Aha! Csakhogy még mindig nem mondta meg; hogy miért koslatott utánam Zalán – erősködöm tovább.

- Nos, hogy is mondjam,… ez egy kissé kellemetlen.

- Kibökné végre! Órára kell mennem! – ingerkedtem tovább.

- Hivatalos „fejmosáson” vagy, úgyhogy nem kell emiatt aggódnod! Már szóltam az óraadónak – felelte fellegzősen a tanár. – Úgyhogy mivel ráérsz, több tiszteletet is tanúsíthatnál az irányomban!

Nem nagyon hatott meg a magyarázat; de nem feleseltem, inkább megrándítottam a vállaimat. Ezt azonban a férfi figyelmen kívül hagyta; és csendesebb hangnemben folytatta a mondandóját:

- Tudom, hogy furcsa az öltözködésed, heves a természeted és meglehetősen szabados a szókincsed – ingatta a fejét. - De azt nehezen hiszem el, amit Lili állított rólad – az alak rám nézett, majd fojtatta - Ugyanis, meg volt győződve róla; hogy sátánimádó vagy.

- Tessék!!! – kiáltottam; azt hittem mindjárt leesek a székről. – Micsoda idétlen kijelentés ez?! Nem tudnak megkülönböztetni egy sátánistát, egy rockertől?!

- Tudom, hogy ez abszurdnak hangzik; de Lili komolyan gondolta. És meggyőzte Zalánt, hogy kövessen és kémlelje ki a terveidet. Miután elindultál tegnap az iskolából.

- Az a szemét, követett engem?! – hitetlenkedve meredtem a beszélgetőpartneremre.

- Nem is vetted észre? – kérdezte gyanakodva a férfi.

- Nem én! – kiáltottam dühösen.

- Akkor viszont nem értem. Hogyan tűnhetett el? – kérdezte gyanakodva a férfi. - Tényleg, nem tudsz semmit sem Zalánról?

- Miért kéne tudnom? Elvégre NEM az én pasim! – ironizáltam.

- Értem – bólintott a tanár, majd magába mélyedt, mintha ott sem lennék.

- Akar még valamit mondani? – kérdeztem még mindig morcosan; nem hittem el, hogy ilyen baromság miatt rángatott be ide? Még hogy sátánista lennék! Mit képzelnek ezek?!

- Tehát, tegnap délután biztosan nem láttad Zalánt?

- Nem – felelem határozottan.

- És semmi gyanúsat sem tapasztaltál? – kukacoskodott tovább a kérdéseivel.

Erre nem válaszoltam azonnal. Nagy lelki erő kellett hozzá, hogy ne bukjak le a tegnapi füllentésem miatt. Nem láttam-e valami gyanúsat? Micsoda kérdés! Mióta ide jöttem, csak gyanús dolgok történnek velem. De Zalánt nem láttam eltűnni, az biztos!

Végül erőt vettem magamon és ezt válaszoltam:

- Semmi gyanúsat sem láttam. Tegnap szülői igazolással voltam távol; és a napom hátralevő részét otthon töltöttem a beteg kistestvéremmel. Kérdezze csak meg az osztályfőnökömet; ő látta az igazolásomat.

- Utána járok; ne félj! – felelte hamar a férfi.

Ajaj! Most könnyedén lebukhatok! – futott át az agyamon – Ha a muksó felhívja az anyámat, úgy le fogok bukni, mint a sicc. Ennek ellenére megpróbáltam pókerarcot vágni, majd közömbösen feltettem a kérdésemet:

- Végeztünk? Elmehetek?

A pedagógus bólintott.

- A viszont látásra! – köszöntöttem, majd leléptem.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Megúsztam a büntetést. Amit mellesleg érdemtelenül kaptam volna; elvégre én csak megvédtem magam Lili ellen. Még jó, hogy olyan szétszórt volt az ürge. Szerintem, legbelül ő is engem gyanúsít az eltűnés miatt. De, hát nincs mit tenni! Elvégre én egy újjal sem nyúltam ahhoz a fickóhoz. És ki hinné el, hogy egy gyenge nő - még ha olyan akaratos is, mint én -, elintézhetne egy fiút. Kész baromság!

 

Amint a folyosón sétáltam vissza az osztályterembe, hirtelen leesett valami. Tegnap, ott a Sziklarengetegben. Amikor kicsúsztam az alagútból. Egy fej árnyékát láttam a köveken. Továbbá éreztem, hogy valaki figyel; bár nem tudtam megállapítani, hogy ki volt az. Akkor egy sellő őrszemre gyanakodtam. De, azóta apám laborjában, már rájöttem, hogy ezek a lények éjszakai állatok. Lehet, hogy talán Zalán mászott fel a sziklákra?! Csak túlságosan én izgatott voltam, hogy észrevegyem. Elvégre mostanában nem aludtam túl sokat, így némiképp de-koncentrálttá váltam. Ezen felül a sellők látomása miatt is zaklatott voltam. Arról nem is beszélve, hogy a boszorkányerőmet sem tudtam rendesen használni. Mégis honnan állapíthattam volna meg, hogy Zalán az, aki figyelt?

Visszafordulok a tanári felé; de aztán meggondolom magam.

Ezt nem mondhatom el!

De akkor hol lehet Zalán?

Az nem!... Nem lehet, hogy utánam mászott az alagútba!!!

Ha ezt megtette… akkor az, az ostoba fajankó, hülyébb mint azt valaha is gondoltam volna!

 

 

Beültem az órára, de nem igazán tudtam figyelni. Folyton a sellőkön járt az eszem. Még az sem érdekelt, hogy a Maca milyen utálkozó pillantásokat vetett rám a terem hátsó sarkából.

Tanítás után, azonban egyből elmentem a könyvárba. Úgy tervezetem, hogy gyorsan hazamegyek, de néhány váratlan esemény keresztülhúzta a számításaimat.

Már a könyvtáros nő is rettenetesen idegesen és szétszórtan tette a dolgát. Még az új pólómra sem figyelt; pedig direkt az ő „kedvéért” vettem fel. A ruhadarabomon ezúttal három ördög volt; akik fejenként, három zombivá aszott emberszerű teremtményeket kínoztak, a legkülönfélébb módon.

Nem értettem, hogy mi a baja lehet az asszonynak; ezért megkérdeztem. Erre azonban nem válaszolt. Inkább – a Macához hasonlóan - gyűlölködő pillantást vetett felém. Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor hétszentség, hogy ott helyben kinyiffanok.

Nem tudtam erre hogyan reagálni. Mereven bámultam vissza rá. Talán a könyvlapért lett olyan dühös rám, amit nemrégiben téptem ki? Már észre is vette volna? … No, de ennyire azért nem mégsem kéne annyira kiakadnia rám?! Vagy legalább rám szólhatna, hogy fizessem meg a kárát! De nem. Nem szólt semmit sem.

Én azért tettem egy próbát és kikértem: A sziget benépesítésének története - című könyvet. A nő eleinte értetlenül nézett rám. Én viszont nem adtam fel, én ismét elmondtam, hogy mit akarok. Végülis megkaptam a dokumentumot. Amiből arra következtettem, hogy mégsem a könyv miatt dühös rám.

De, akkor miért?

 

Mivel kérdésemre nem kaptam választ, inkább otthagytam a vénséget, és kerestem egy nyugodt helyet. Majd felkutattam azt a csodálatosan béna versikét a könyv elején; végül küldtem róla egy-két MMS-t Kasszandrának. Aztán indultam is volna haza; amikor halk zokogást hallottam.

Érdekelt, hogy kié lehet; ezért megbújtam a könyvespolc mögött és csendben figyelni kezdtem.

 

A vén könyvtárosnő a pultja mögött ült és halkan sírdogált. Miközben jobbjában tartott fehér zsebkendőjével a szemét törölgette, kinyílt a bejárati ajtó; majd bejött rajta valaki. Nem láttam az arcát; de amint az illető köszöntött, magas és nyafogó hangján, már nem voltak kétségeim. A Maca volt az! Ösztönösen húzódtam vissza a könyvek mögé; és kíváncsian vártam a fejleményeket.

- Kérem, ne szomorkodjon Erika asszony! Zalán hamarosan elő fog kerülni – vigasztalta őt lány, és közelebb ment, hogy átölelje a nénit.

- Az unokám… az unokám… - ismételgette sírva a könyvtárosnő.

- Nemsokára hazajön – bíztatta Lili. – Ne tessék aggódni!

- Sose tett… még ilyet ezelőtt… - hüppögte a vénség; majd végigsimította a bal kezében tartott fehér lapot.

Gondolom fénykép lehetett; bár azt nem láttam, hogy mit is ábrázolt.

- Kérem, legyen erős Erika asszony! – folytatta vigasztalását a lány. – Hozok önnek egy pohár vizet! – suttogta, majd elindult valahová.

Most éreztem, hogy itt az idő a cselekvésre. A „Szállj!” - vezényszavú varázsigémmel levertem pár könyvet egy tőlem távol eső polcról, aminek következtében tompa, de jól hallható zajok keletkeztek. Erre a mozdulatsorra nem kellett különösebben koncentrálnom, hiszen csak felfordulást kellett keverem, amit szinte ösztönösen meg tudok tenni. Csupán a vezényszavamat kellett visszafognom, nehogy eláruljam a helyzetemet. Az elterelő zajra felfigyelt a vénasszony, majd némi habozás után elindult hátrafelé. Én meg azonnal leléptem a teremből. Ám előtte lenyúltam a pulton hagyott fényképet, amit a könyvtárosnő időközben felügyelet nélkül hagyott.

 

 

Nem tudom megmondani, hogy pontosan miért tettem ezt. Talán leginkább azért, mert hála a szigetlakók zárkózott életvitelének; folyton engem cseszegetnek. Egyszerűen nem bírták elviselni, ha különbözök tőlük. És csak idő kérdése lesz, hogy tényleg rám kenjék Zalán eltűnését; és börtönbe vagy javítóintézetbe csukjanak.

Ezen felül egy kis felelősséget is éreztem a fiúért. Mivel, ha tényleg volt olyan ostoba, hogy bemásszon az üregbe; miután én megbolygattam a habfészket. Akkor részben az én hibám is, ha valami történt vele. És ahogy visszaemlékszem Vincent állapotára; könnyű elképzelni, hogy Zalán nem szabadult ki a sellők karmai közül. Főleg, ha már átváltoztak, mint a laborban tartott kísérleti alanyunk.

Miközben kirohantam a könyvtárból, ezek a dolgok jártak az eszemben: Muszáj lesz megkeresnem azt az idiótát! Mert ha ez a barom tényleg utánam mászott, akkor még szívességet is tett nekem. Bár akaratán kívül segített; hiszen így csak rajta csattant a felbolydult sellőfalka haragja. Tehát engem nem vethettek üldözőbe napnyugta után. (Bár Vincent azt mondta, hogy valószínűleg nem találtak volna rám, hiszen addigra a por elfedte volna a szagomat.)

De, ez nem változtat azon, hogy nagy valószínűséggel Zalán már régen halott! Amiért könnyen lehet, hogy engem fognak okolni; főleg akkor, ha a Maca nyilvánosságra hozza azt az ostoba feltételezés, hogy a fiú engem követett. És, akkor biztosan én leszek a „gyilkos”! Figyelembe véve azt a tény is, hogy hamis az alibim. Azaz nem a beteg kistesómat ápolgattam délután, hanem elcsavarogtam hazulról.

De, még ha a városiak veszik is a fáradtságot, és nyomoznak egy kicsit – talán, még engem is kikérdeznek a dolgot illetően -, ezen felül tegyük fel, hogy egy kicsit hisznek is nekem; valamint elfogadják, hogy sellők ölték meg a társukat. Akkor meg majd el akarják pusztítani a „habfészket”. Amit már valószínűleg kifejlett és harcra kész sellők védenek. Este pedig egy dühős sellőfalka fog bosszút állni az egész városon. És tippelni sem kell, hogy hol fogják kezdeni a vérengzést. Pont nálunk; ahol az egyik társuk raboskodik. Szóval mindenképp rossz lesz.

Na, ne!!! Azt nem hagyhatom! Nem vagyok oda a családomért, de azért azt mégsem hagyhatom, hogy meghalljanak.

Miket is beszélek! Mióta lettem én ilyen nagy családbarát? Már meg is fertőzött a helyiek családcentrizmusa?! Itt mindenki túlságosan is a szívén viseli a másik sorsát. Csak rá kell nézni a könyvtárosra, meg arra a hibbant csitrire.

Nem igaz, hogy az itt élők mind egymásnak a közeli rokonai! Bár mit is várhatnék? Elvégre, ezek az emberek már régóta itt élnek; és mivel az idegenekkel nincsenek jóban, gondolom nem is nagyon keveredtek velük. Aztán mostanra lassan már, mindenki rokon ezen az árkozott félszigeten – morgolódtam magamban, miközben az úton haladtam.

 

 

 

 

A múlt héten véletlenül láttam a tévében egy médiumokkal foglalkozó sorozatrészletet. Ott egy nyiszlett ürge, úgy kutatott fel egy eltűnt kislányt; hogy fogott egy róla készült fényképet, valamint egy térképet – ami a várost ábrázolta -, és elindult egy lehetséges útvonalon. A röhej az egészben az volt, hogy fél nap után meg is találta a helyet, ahol a kislány és elrablója tartózkodott. A többi ezután a rohamrendőrök feladata volt.

Lehet, hogy a filmben az egész csupán szemfényvesztés lehetett; de úgy gondoltam, én is kipróbálom ezt a keresési módszert. Ezért is nyúltam le hirtelen ötletemben a fényképet. És bár tudtam, hogy nem vagyok médium, azért bíztam a képességeimben. Ezen felül a sellők tartózkodási helyét is meg akartam határozni! Bíztam benne, hogy ezek a lények még mindig Zalán teste közelében tartózkodnak. Bár ennek nagyon kicsi volt az esélye.

Bár tudtam, hogy az életemmel játszom, mégis megkíséreltem használni az erőmet. Mentálisan látni akartam a kifejlett lényeket, hogy felmérjem az erejüket. Vagy, ha másként nem megy, akkor legvégső esetben Zalán holtestén akartam látni az erejüket.

Ezért kerestem egy nyugodt helyet a tengerparton, és utánozva a médiumot; a fényképen lévő fiúra néztem. A kép maga nem lehetett túl régi, maximum fél éves lehetett, mivel Zalánt tegnap is pont ugyanilyen külsővel láttam. Ám, hiába bámultam az arcát, egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni a látottaktól. A színes fényképen szereplő alakot nem lehetett kimondottan jóképűnek nevezni. Legalábbis engem feszéjeztek a lapát fülei; meg a picike, mélyen ülő szemei. Amúgy a srác nem volt az a tipikusan megkülönböztethető alak. Fekete rövid haja, sötét szemei, valamint a nap barnította bőre; a szigeten élő kamasz fiúk többségére jellemző volt.

Lassan azonban kénytelen voltam elvonatkoztatni az érzelmeimtől, és megpróbáltam előhívni a mágikus képességemet.

Újra… és újra… kísérletet tettem; de semmi eredménye sem volt. Aztán végül leesett, hogy a filmen szereplő médium valami olyasmit mondott, hogy a fényképen szereplő alaknak a szemébe kell nézni.

Na, akkor így kell megpróbálni! Elvégre nem azért nyúltam le a képet, hogy ne járjak sikerrel! Csak ez a nyavalyás „koncentrálj” dolog ne lenne benne a mágiában! Gyűlölöm ezt az állapotot! De, végülis ezt én akartam magamnak, úgyhogy jobb lesz, ha nem patáliázok.

Újra a fényképre néztem; egyenesen bele a fickó szemébe. Eleinte csak a fényképet láttam. Aztán a kontúrok homályosodni kezdtek, és egy pillanatra minden eltűnt a szemem elől. A nagy ürességben aztán bevillant egy rövidke kép: A tiszta kék ég és sirályok hangja. - Aztán visszatértem a valóságba.

Ez nem volt túl sok; de nem adtam fel! Tovább folytattam. Hasonlóan az előzőhöz, ismét elkezdtem a folyamatot. Most enyhe émelygés is éreztem, mintha fel-le lebegnék. Amiből arra következtettem, hogy Zalán teste a tengerben lehetett. Ezen felül a fejemen is éreztem időnként egy kis nyomát. Tehát akkor a test valószínűleg kisodródott a tengerpartra? Bár ezzel nem lettem okosabb. Hiszen egy félszigeten tűnt el Zalán. Itt hatalmas területet ölel fel a tengerpart. Abban viszont már biztos voltam, hogy a fiú teste nem a sellőbarlangban van.

Viszont, ha a tengerben lebeg, akkor már majdnem biztos, hogy… meghalt! Bár erre az elején is számítottam, mégsem akartam igazán elhinni.

Az utolsó próbálkozásnál lettem biztos a célpontban. Akkor a látomásomban úgy érzékeltem, mintha oldalra fordult volna a fejem, és egy lerobbant fatákolmányt vettem észre. Magamhoz térve éreztem, hogy ez egy régen elhagyott kikötőféleség lehetett. A vörös zászlók a dokk végén, talán azt mutatták, hogy a helyiség használaton kívül van. Ezt a helyet már személyesen is láttam. Pont akkor, amikor letértem az útról, és a Sziklarengeteg felé vettem volna az irányt.

Most már biztosan tudtam, hogy hová kellett mennem. Ha a megérzéseim helyesek voltak, akkor húsz percen belül oda fogok érni. Nem volt vesztegetnivaló időm! Ezért eltettem a fényképet és útra keltem.

 

 

 

Szóval a Sziklarengeteg irányába indultam. A tengerparton haladtam, mikor elfogott egy érzés. Nehéz volt megmagyarázni. Inkább olyan volt, mintha álmodnék; pedig ébren voltam. De ismét gyengeség fogott el, és valami vonzott az ismeretlen tengerpart délnyugati irányába.

Elindultam hát a kavicsos talajon. Ám egy idő után, furcsa szagot kezdtem el érezni. Így, már nem a varázserőmet, hanem az orromat követtem.

Egy nagyobb sötétszürke szikla mögött megláttam a partra sodródott tetemet. Azonnal odarohantam, és izgatottan néztem a hanyattfekvőre. A holtestet, amit még mindig nyaldostak a tenger hullámai; iszonyatosan nézett ki. Meg volt csonkítva és – hasonlóan Vincent testéhez - mély karmolás nyomok éktelenkedtek rajta. De ez még semmi volt ahhoz képest, hogy a sósvíz kivilágosította és felpuffasztotta a bőrét. Ezért a sebek még szelesebbnek is hatottak. A fiú arca rettenetesen eltorzult. De nem csupán a víztől és karmolásoktól… Hanem a félelemtől is. Mintha a srác az utolsó perceiben nagyon szenvedett volna valamitől. Mintha elevenen csonkították volna meg!?

Borzalmas volt! Még én sem bírtam sokáig nézni; pedig rettentő sokat kibírt a gyomrom. Azzal viszont eddig a pillanatig nem voltam tisztában, hogy a filmen és a rajzokon szereplő halottak látványa - legyen bármilyen ocsmány is-, könnyebb elviselni, mintha azt élőben nézi az ember. Ha közvetlenül mellette állsz, az sokkal megrázóbb. A bűz csak az egyik velejárója ennek a dolognak. Ott van még az a tudat is, hogy ez az illető tegnap még valóban élt. Vagyis nem csak valami kitalált ürge volt egy huszadrangú horrorfilmből.

Nagyot nyeltem és elhátráltam, hogy friss levegőt szívhassak. Aztán újra erőt vettem magamon és közelebb mentem a tetemhez. Még megy kellett tudnom, hogy a test valóban Zaláné-e vagy sem. A frizura hasonlított, de az arcvonásit nehéz volt kikövetkeztetnem, annyira el volt torzulva. A fényképre sem igen hasonlított; ezért más ismertetőjelet kerestem rajta. Csakis onnan tudtam megállapítani, hogy helyi diák lehetett; hogy a suli nyaklánclogója volt a nyakában.

Láttam, már hasonló csecsebecsét a többiek nyakán is. Én természetesen nem kaptam, de hát kinek kellett egy nagyjából két centi hosszú pajzs alakú medál, amiben egy háromágú szigonyt szorongató férfisellő volt kialakítva. A kis éremnek az anyaga sárgaréz volt, melyet tűzzománccal kentek be; így eléggé egyedinek számított. És mivel más nem hiányzott az osztályunkból, csak Zalán; szinte biztosra vehettem, hogy ő volt az. A végleges azonosítást az adta, hogy volt a fiú nyakán egy nagy anyajegy volt, jobb oldalt, a füléhez közel. Ezt a fényképen és a holtesten is megfigyelhettem. Így már biztos lehettem benne, hogy ez az élettelen test, csakis Zalán lehet.

 

 

 

Ezeknek a tudatában jobban láttam, ha felhívom a helyi rendőrséget. Elvégre, egy hulla, mégiscsak egy hulla! Nem maradhat itt a dögevő halak, meg a sirályok martalékául. Bár az az igazság, hogy nemigen akartam a rendőrfőnököt látni, elvégre a Mogorva Kardhal-os eset óta egy kicsit berágtak rám a helyi fakabátok. Tisztában voltam avval is, hogy mit fognak gondolni; ha most meglátnak a helyiek egy holtest közelében.

Ennek ellenére vállaltam a kockázatot, és elkezdtem tárcsázni.

 

 

VII. rész