Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

V. rész

Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen kis „akármi” van nálunk. Átkozódtam is magamban, amikor a lény bűvkörébe esve elhagyott a saját éberségem. A kisugárzott érzelmeinek „hála”, hirtelen gyengeség fogott el, és szédülni kezdtem. Levettem a szemem a dögről, de már így is késő volt. A mágiája még mindig hatott rám; éreztem a lény visszhangját a fejemben: „Segíts!...Segíts!...”

Elgyengültem és le akartam ülni; de semmi olyan tárgyat nem találtam a közelembe, amibe legalább belekapaszkodhattam volna. Fáradt lábakon imbolyogtam, miközben a látásom egyre jobban homályosodott. Behunytam a szemem, miközben a föld felé kezdtem zuhanni.

Ám, valami lefékezte az esésemet.

Egy ismeretlen személy megragadta a vállamat. Érzem, hogy tart, majd erőteljesen elhúz a sellő ketrecétől, egészen a nyitott ajtóig, majd megfordítja, még mindig tehetetlen testemet. Kábán néztem az arcba, amely tulajdonosa meglehetősen komoran nézett vissza rám. Bár az esti levegő egy kissé felélénkített, még mindig gyengének éreztem a testem.

A férfi megrázott, majd dühösen rám mordult:

- Neked tilos itt lenned! Egyáltalán, mit keresel itt?!!!

Most térek, csak magamhoz. Ez a férfi az apám! És én a laborjában vagyok! Viszont nem tudom, hogy ő hogyan kerülhetett a közelembe. Úgy eltompította a nyavalyás kis dög az érzékeimet, hogy nem is tűnt fel, amikor belépett.

- Segítséget kért...- habogtam értetlenül, miközben elnehezült kezemmel a ketrecre mutattam; nem tudtam, hogy hirtelenjében mit mondjak.

- Ne hazudj! – kiáltotta ingerülten, és váratlanul arcon csapott – Azt kérdeztem: Mit keresel itt?!!!

A pofon egyből felélénkített. Azonnal magamhoz tértem és felugrottam a földtől. Majd a pizsamájában feszítő apámtól, és az akváriumketrecben kuporgó sellőtől minél messzebb léptem (Bár ez a távolság a labor méretei miatt, nem lehetett több három hátráló mozdulatnál.)

- Tudod mi ez! - rikoltottam, miközben fájó arcomat dörzsölgetve a faterre néztem. – Ez egy sell...

- Ez az ÉN kísérleti alanyom! Magam fogtam. És én fogok rájönni, egyedül, hogy milyen faj példánya ez a lény!

A fejemet rázom, nem hiszem el, hogy ilyeneket mond; úgy beszél, akár egy megszállott. Apa a sellőhöz lép, és én tehetetlenül figyelem, ahogy az akvárium-ketrec fölé hajol és csodálattal tekint a félelemtől reszkető lényre.

- Egyetlen ismert állathoz nem hasonlít! Tudtad, hogy nincsenek is valódi csontjai!? A porcai viszont kiteszi az egész vázát. A felépítése a lábasfejűekre és a csigákra is egyenlő mértékben emlékeztet; ellenben azoknál sokkal fejlettebb... Ez egy csodálatos lény! - magyarázta lelkesen miközben a sellőt bámulta, ami a vízzel telt edény hátuljába húzódott, mintha tartana tőle.

- És veszélyes is! Kérlek apa, engedd el! – könyörögtem, de közelebb nem mertem menni, mivel még mindig attól tartottam, hogy a vízi-teremtmény ismét rám küld valamilyen varázslatot.

- Mi tudsz te erről? – kérdezte dühösen az számomra ismeretlen temperamentumú férfi. - Ez a lény tesz engem híressé! Felfedeztem egy új állatfajt! És senkinek sem hagyom, hogy akadályozzon vagy megállítson! Még a saját lányomnak sem!

- Ez a lény meg fog ölni!!! - kiáltottam rá kétségbeesetten. – Láthattad, hogy velem is mit tett az előbb!!!

- Éppen ezért az lesz a legjobb, ha nem lennél itt! Tűnj el innen!!! – parancsolta; majd elkapott és még egyszer megfogta a vállamat, ám most még erősebben szorította meg, mint az előbb. - De anyádnak és a testvéreidnek erről egy szólt se! Nem akarom, hogy tudják. Megértetted! – mondja fenyegetően.

Értettem én, meg nem is. Szó nélkül kiszabadítottam magam a szorításból, majd elfutottam. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszaszaladtam a házba és lefeküdtem az ágyamba, de megint nem tudtam elaludni.

Hogyan tudott ilyen ridegen bánni velem?! Mintha nem is lennék a lánya! Természetes az, hogy a munkája fontosabb, mint a családja? És pont egy ilye veszélyes állaton kell ügyködnie. Hiszen ez a lény varázserővel bír!!!

Vagy lehet, hogy rá nem is hat?! Lehet, hogy nem érzi a sellő mágiáját?! Elvégre, csak én vagyok mágiával bíró a családban! És ezt már kezdem egyre jobban elhinni. De az is lehet, hogy apám a varázslata alatt van; ezért fordította őt ellenem a sellő?! … Áh! Ez teljességgel kizárt; hiszen a lény félt tőle. Amúgy meg a fater, mindig úgy kutat, mint egy eszement. Ilyenkor, mindegy neki, hogy mi van a külvilággal, csak a munkáját isteníti.

Felkeltem és villant gyújtottam, majd a kezembe vettem az asztal mellett álló képkeretet.

- Nem tudom, hogy mit tegyek! – sóhajtottam, miközben a közel egy éves fényképet szorongattam; mely akkor készült, amikor Kasszandra és én egy helyi boszorkánytalálkozón voltunk.

Mosolyogva emlékeztem vissza arra az időre. Hosszú évek után végre találkozhattunk, és akkor is egy boszorkányszombatra ráncigált el. Persze az nem valami sátánista összejövetel volt; mindössze néhány középkorú nő, meg egy marcona kinézetű férfi dicsőítették a nyári napfordulót. Kimondottan jól éreztem magam a bizarr „ünnepen”; bár akkor még nem hittem abban, hogy nekem is lenne varázserőm.

- Jaj, Kasszandra! Mond meg kérlek, hogy mit tegyek?! – kérdeztem a képtől, de tudtam, hogy úgy sem fog válaszolni.

 

 

 

 

Az est hátralévő részében természetes, hogy nem tudtam elaludni! Szinte már hiányzott a sellő okozta kábaság, hiszen akkor legalább azonnal kidőlhettem volna. Ehelyett inkább megállás nélkül agyaltam a tegnap történt dolgokon. Viszont semmi érdemleges nem jutott az eszembe. Mindössze arra a következtetésre jutottam, hogy beletenyereltem valami veszélyesbe. Valami rettentő baljós dologba.

Már hajnal előtt kiugrottam az ágyból, és telefonomhoz kaptam. Aztán némi gondolkodás után letettem. Ez ügyben nem hívhattam Kasszandrát. Tudtam, hogy ha elmondom, hogy egy eleven sellő van az apám laborjában; biztos, hogy ideutazna, aztán kiverné a balhét, és a család mindent megtudna. Az apám, meg kitekeri a nyakamat. Bár nem ez volt, ami igazán aggasztott. Az jobban megrémített, hogy esetleg a nagynéném is veszélybe kerülhet. Ha egyszer rám így hatott a dög átka – pedig nem is használtam semmilyen varázserőt sem -, akkor nála, a valódi bűbájosnál, hogyan fog hatni?! Az egyetlen segítségemet veszteném el vele. És abba beleőrülnék, ha most magamra maradnék!

Tehát letettem arról, hogy telefonáljak. Inkább felöltöztem és kisminkeltem magam, majd csendben kilopóztam a szobámból.

Hiába volt az éjszakai elrettentés. Reggel összeszedtem minden elszántságomat, és amíg a többiek durmoltak, én elindultam egy ismételt villámlátogatásra. Erre az elhatározásra mindössze az késztetett, hogy mióta a szobámban rostokoltam egyszer sem halotta a sellő mentálisan kiküldött „Segítsetek!” – üzenetét. Lehet, hogy apa már meg is ölte, és felboncolta!? Látnom kellett, hogy életben van-e ez a kicsi lény. Ha netán mégis meghalt; az katasztrófa lenne! Mivel akkor a többiek biztosan eljönnek és bosszút állnak; és akkor a családom minden tagjának – beleérve engem is - vége lesz, mint a botnak!

Az ajtóban megtorpantam. Mi van, ha jó-apám, megint a laborban van?! (Bár ez nem is kérdés, hiszen biztosan ott őrködik a kis „szem fénye” felett, hogy én még véletlenül se jussak a közelébe.) És mi van, ha a többi sellő is kint szobroz gyilkolásra készen?!

Egyáltalán, miért érdekelne ez az egész dolog?! Tiszta hülye vagyok, hogy fárasztom magam ezzel a dologgal!

Mivel ma már egyszer elég jól felhúztam a fatert. Arra a következtetésre jutottam, hogy jobban tenném, ha az elkövetkező huszonnégy órában nem kerülnék a szeme elé. Így visszamentem a szobámba és tőlem szokatlan módon, megvártam a reggelit. Persze nem azért, hogy asztalhoz ülve, majd kipakoljak mindent. Azzal amúgy sem értem volna el semmit se; ugyanis nem hittek volna nekem. Hogy mondhattam volna azt, hogy: „Egy veszélyes sellő van a laborban. Engem meg mentálisan elkábított, mivel boszorkány vagyok.”- Ki hinné ezt el? Még én sem igazán, pedig velem történt meg.

Ehelyett inkább arra vártam, hogy apám elhagyja a labort és elmenjen reggelizni. Már arra is rájöttem, hogy miként játszhatom ki a sellő kábító varázslatát. Ha másképpen nem megy, akkor én pofozom fel saját magamat. Elvégre az este ez hatott. Vagy ha netán mégis összesem, akkor legalább a fater is láthatja a saját szemével, hogy még sem olyan „egészséges” egy ilyen lényt magánál tartani.

 

 

 

Úgy lett, ahogy vártam. Anyámnak valóságos hisztit kellett a labor ajtaja előtt rendeznie, hogy apám végre kidugja az orrát, és elinduljon reggelizni. A szobám ablakából láttam, ahogy csíkos pizsamájára rávette a köpenyét, és morgolódva battyog be a házba; miután bezárta az ajtót és a kulcsot a cserépbe rejtette.

Csak erre vártam, amilyen halkan csak bírtam, leosontam a lépcsőn. Még a bakancsomat is levezzem, mert nem akartam, hogy a vasalt talpa túl nagy zajt csapjon. Amíg a papa bent evett a házban, visszasurrantam a laborjába, hogy ismét megnézhessem a lényt. A kulcs még mindig a helyén volt; szerencsére a fater automatikusan a rejtekhelyére tette, ahelyett, hogy a köpenye zsebébe dugta volna; de szerintem csak anyám akaratossága zavarhatta meg ebben.

Szóval gond nélkül bejutottam. Persze most már tisztes távolságról akartam látni a lényt; viszont igencsak meglepődtem, amikor a szobába léptem. Egy az ajtó elé függesztett textil fogadott, ami teljesen leért a földig. Valami halk morgásfélét is hallottam, ami azonnal elhalt, amint becsuktam az ajtót. Egyből tudtam, hogy a kis dög műve ez a zaj. Tehát mégis él, és nem valami jókedvű a kis bestia; amin nem is csodálkozom. Jó-apám biztos, hogy megint macerálta, amint otthagytam őket kettesben.

Elhúztam a textilt és bátran a beléptem a laborba. Figyelmemet egyből lefoglalta az, hogy az ablakok most el voltak takarva. Látszott, hogy valamiféle vastag kartonpapírral van lefedve az összes nyílás; így kénytelen voltam felkapcsolni a kis íróasztal kislámpáját. A nagy mennyezeti lámpát nem mertem megkockáztatni, ugyanis tartottam attól, hogy a lény esetleg felsikítana és idehívná az apámat. Bár így egyértelművé vált számomra, hogy ez a sellő éjszaka aktív állat; ezért most nem lehet ereje teljébe. Az elsötétített ablakok, valamint a rongy csakis ezt bizonyították a számomra. Valami azt súgta, hogy ezeknek a sellőknek elengedhetetlen a víz és sötétség.

Félszegen közeledtem a bezárt lényhez, aki némiképp megváltozott azóta, amióta utoljára láttam. Az a valami még mindig ébren volt. Ugyanabban a ketrec-akváriumban lebegett, mint a múltkor, viszont most már nem félt tőlem. Valahogy mintha növekedett is volna egy kicsit az elmúlt pár óra alatt. De ez még semmi sem volt ahhoz képest, amit a bolond pára magával művelt. A testét karmolás nyomok borították. Valószínű, hogy maga ellen fordult, amint apám kiment a laborból; és lenyugodott, amikor én beléptem. Ellenben most ismét elkezdte undorító cselekedetét, mintha ott sem lennék. Talán tudta, hogy én semmit sem tehetek ez ellen, olyan messziről ahonnan most álltam.

A kis lény mazochista módon a tépkedte és karmolta a saját bőrét. Még az sem érdekelte igazán, hogy a közelében vagyok; így kábító átkot sem szórt felém. Egyszerűen csak kaparta erős karmaival, és marta a hegyes fogaival a saját kültakaróját. A friss sebekből távozó kékes színű „vér”, azonnal feloldódott az üvegben lévő vízben, kékes színűre változtatva ezzel.

Ez megőrült! – gondoltam magamban szörnyülködve. – Mit adhatott be neki az apám, amitől így megvadult?! Vagy teljesen megőrült a ketrecben töltött óráktól?

Közeledek, de a dög dühösen rám vicsorított, miközben karmolta a végtagjaival a vastag üveget. Ekkor vettem csak észre, hogy a hátsó teste széles pereme alatt, vékony lábszerű képleteket növesztett. Ezt az este még nem láttam! (Bár az is igaz, hogy nem figyeltem rá.) Lábai lennének?! De hiszen vízi lény! Minek kell neki láb? Amúgy is eléggé csökevényes. Lehet, hogy most nőtt csak ki? És talán ettől bukott ki az apám, nem is az anyám határozottsága miatt?

A sellőnek viszont nem csak a teste változott meg, határozottan agresszívabbá vált. De, mégis miért csinálja ezt?!

- Mit bámulsz!? – mordult felém a lény bugyborékoló hangján, miután abbahagyta az akvárium falának karmolását. Amit, úgy tűnik, hogy nem tudott még felhasítani, az apró karmaival.

Nem válaszoltam. Egyszerűen elképedtem azon, hogy értem, amit mond. Ez lehetetlen!

- Bámulj, csak amíg tudsz Nyomorult. Rövid időn belül, úgyis meg fogsz dögleni! – kiáltotta felém a zavaros zöldszemű, dühödt sellő.

Félelmetes volt ez a vakmerősség. Nem hittem le, hogy ez ugyanaz a sellő, ami este még a segítségemet kérte. Annyira megváltozott. Éppen ezért nem is akartam tovább a közelében lenni. Nem vágytam egy újabb átokra sem, ezért gyorsan távoztam. Miközben a sellő újra tépdesni kezdte a bőrét, én lekapcsoltam a villanyt és visszazártam a labor ajtaját; végül a kulcsot is visszatettem a helyére. Azt sem akartam, hogy apám megint itt találjon. Így visszalopóztam a házba, miközben azon filozofáltam, hogy miért viselkedhet ilyen természetellenesen ez a lény.

Ezek után, már a rosseb sem akarná őt kiszabadítani! Maradjon, csak szépen ott ahol van. Nekem nem fog hiányozni a pimaszkodása, annyi szent! Szabaduljon ki maga, ha így meg tud változni. Már az sem érdekel, ha valóban egy sellő!

Bár az aggasztott, hogy ennyit fejlődött ilyen rövid idő alatt. Így biztos, hogy előbb vagy utóbb ki fog innen szabadulni. És akkor talán meg fog szűnni a gondjaim egy része; mivel haza fog szökni. De mi van akkor, ha elmondja, hogy hol volt bezárva!? És visszajönnek bosszút állni?! Mi lesz akkor, ha a többi sellőhaverja is így tesz? És ők is maguk ellen fordulnak, hogy elég fejlettek legyenek ahhoz, hogy bosszút álljanak. Lehet, hogy olyanok, mint a sáskák! Összeverődnek, majd egymást karmolva ingerelik egymást, hogy éhes zabagépekké váljanak. Végül minden elpusztítanak, ami ehető.

De mégis mit esznek ezek a lények? Bár ez nem kérdés. Hiszen láttam Vincent testét. Hússal táplálkoznak ezek a nyomorult dögök! A vénségnek elég volt csak megpillantani ezeket a sellőket, és majdnem belehalt. Akkor az apám tevékenységét egyenesen vérbosszúnak fogják tekinteni. És ha egyszer ránk szabadulnak, akkor: Mi lesz velünk???!!!

 

 

 

Izgatottan kalapált a szívem, amikor visszafutottam a szobámba. Azon morfondíroztam, hogy miként tudathatnám a szülőkkel, hogy életveszélyben vannak. Az igazat, persze nem mondhattam el. De akkor is figyelmeztetnem kellett őket valahogy!

Felmarkoltam az iskolatáskámat, és lementem a lépcsőn. Próbáltam hideg fejjel gondolkodni, de nem nagyon ment. Megpróbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy csak felfújom a dolgot. Elvégre a lény még mindig be van zárva. És hiába töri szét az akváriumát, a ketrec vasrácsaival már nem fog boldogulni. De akkor is; tud üzenni a többieknek! És ez rohadt nagy gond!

- Jó reggelt! – kiáltotta erőltetett vidámsággal a muter.

A szavait alig hallottam meg, mivel eléggé magamba mélyedtem. Aztán kapcsoltam és zavartan visszaszóltam:

- Áh, igen! Jó reggelt, mindenkinek!

Végül nem bírtam magammal, beszélni kezdtem:

- Anya! A labor…

- Igen tudom, Kicsim! Apád, folyton bezárkózik oda. De, ne aggódj! Beszéltem vele. Ma nem fog bemenni! Igaz Drágám!? – kérdezte fenyegetően az anyám, miközben a faterra nézett.

- Persze Szívem! – dörmögte elhúzott szájjal jó-apám.

- De…! – próbálkoztam ismét.

- Halottad, amit mondtam! Nem igaz!!! – szakított félbe felháborodottan a fehérköpenyes férfi. – Most pedig gyere enni!

- Nem vagyok éhes! – kiáltottam felháborodottan. – Inkább elmegyek az iskolába!

Dühösen sarkon fordultam és kimentem a házból. Valamit még mondtak nekem, de arra egyáltalán nem figyeltem. Felpattantam a biciklire és elzúztam.

 

 

Út közben, még mindig a bezárt sellőn járt az eszem.

Miféle rohadt dög ez? Talán csiga, és nem is lábasfejű? A lény vére kék volt, tehát nem vassal, hanem rézzel kötötte meg az oxigént; amit talán a furcsa kinézetű kopoltyúin keresztül szűrnek meg. Ha halak lennének hemoglobin lenne a vérükben, és vörös lenne, mint nekünk embereknek. De ezé nem az!

Abban biztos voltam, hogy vannak ragadozó csigák; ennek ellenére, nem ismertem egyetlen csigafajt sem, ami gerinceshússal táplálkozott volna. És ahogyan kinézett ez a lény! Ilyen alakúra egy puhatestű sem nőhet meg. A porcokról meg ne is beszéljünk, hiszen nincs olyan fejlett, beszédképes faj, aminek csakis porc alkotná a fejlett belső vázát. Nem tudtam, hogy mik lehetnek, már azt sem zártam ki, hogy nem is a földi evolúció élőlényei.

De az, hogy ilyen kísértetiesen hasonlítsanak az emberek által kitalált sellőkre! Ilyen nem létezik!!! Ha nem a saját szememmel láttam volna őket, azt mondanám, hogy ilyen lények nincsenek is.

 

 

Észre sem vettem, és szinte azonnal beértem a suliba. Ide sem szívesen mentem, de hát mi mást tehetem volna. Bár az igaz, hogy most nem cseszegetett velem senki sem. Kétesen passzív volt az osztály, pedig nemsokára nyakunkra hágott a nyári szünet. Ez pedig gyanús; méghozzá rettentő gyanús volt! Ráadásul az egyik gyerek ma nem jött iskolába. A nevét nem tudtam, de azt sejtettem, hogy a kis dilis Maca pasija volt. Gondolom csak megfázott, vagy lógott valahol az ürge; de a „drága” kis Lilike nem így gondolta. Ugyanis a csaj órákig úgy nézett rám, mintha valami szörnyű tettet követtem volna el. Szinte éreztem a gyűlölködő szemeit a hátamban.

Aztán a harmadik óra után nem bírta tovább és elém állt. Magából kikelve rám sikított:

- Mit tettél vele!!!

- Kivel?! – kérdeztem értetlenül.

- Miattad volt!... Miattad nem jöhetett el ma Zalán az iskolába!

- Mi van?! – kérdeztem értetlenül.

- Te kis…! - kiáltott a Maca és nekem akart rontani, de én gyorsabb voltam nála.

Talán a sellő, talán a család, talán a stressz, talán az, hogy megint nem alhattam ki magam. Nem tudom pontosan miért, de már nagyon tele volt ezzel a nappal mindenem.

Éppen ezért a feldühödött csajt kikerülve oldalra léptem, majd elkaptam a jobb karját és hátracsavartam. Úgy meghúztam, hogy Lili felsikoltott és a fájdalomtól térdre esett. Én is letérdeltem vele; mivel tudtam, hogy még nem ereszthetem el, különben megint rám fog támadni.

Mázli, hogy Ed és a fiúk megtanítottak néhány önvédelmi trükkre. Bár amilyen körökben megfordultam, ennek a csitrinek a leterítése gyerekjáték volt. Normál esetben nem fitogtattam az erőmet (még a kocsmában sem verekedtem); de az önvédelmi ösztön, valamint a zavarodottság előhozta belőlem az amazont.

Végül nem bírtam tovább, dühösen beleordítottam a csaj fülébe, hogy:

- Beszélj már érthetően te Ribanc! Vagy eltöröm a karodat!

- Te vagy a hibás… - nyüszítette, majd sírva folytatta – TE vagy a hibás!!!

- Mégis miben!? – kiáltottam értetlenül.

- Abban… abban… - kezdte el a Maca, de a szipogástól nem tudta folytatni a mondatát.

- Debóra! Azonnal engedd el Lilit! – kiáltotta a terembe belépő ügyeletes tanár. - És gyere velem a tanáriba!

Remek megint megszívtam – morogtam magamban és elengedtem a síró lányt. Ma bármit is teszek, mindenki engem kettyintget. Rohadtul elegem van ebből!

Dühtől remegő lábakkal indultam a tanár felé és rámordultam:

- De ő jött nekem! És még azt sem tudom, hogy miért?! – mutattam a még mindig a földön térdelő Macára. – Én csak megvédtem magam!

- Nem érdekel! – kiáltott rám a tanár. – Velem jössz!

Csodás! Nem elég ez a sellős ügy; még azt is a nyakamba akarják varrni, hogy ok nélkül nekiesek az osztálytársaimnak. Ez az idegengyűlölet kezd egyre jobban az agyamra menni. Kíváncsi vagyok, hogy milyen büntetést találnak majd ki nekem? Gondolom, nem lesz az ínyemre.

 

VI. rész