Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

IV. rész

Miközben a sötétkék biciklin tekertem, elkeseredve néztem azt, hogy milyen mocskos vagyok. Már régen letettem arról, hogy haza vagy az iskolába menjek. Így nem maradt más megoldás, mint az, az öreg fószer, akivel nemrégiben összeismerkedtem.

Persze tőle sem szerettem volna segítségkéréssel folytatni az ismerkedést; de nem volt más választásom. Mégis mi van, ha egy pedofil állat, aki megkukkol miközben mosakodom?! Bár egy ilyen sérült vénemberrel, mint Vincent apó, talán még egyedül is el tudnék bánni, ha esetleg próbálkozna valamivel.

Nem volt mit tenni; vagy ő, vagy a tenger. Bár ahogy ezt a szmötyit elnéztem kellett hozzá a szappan is, hiszen ez a valami már szinte teljesen beleszáradt a szövetbe. Amúgy, meg a sós vízről azt hallottam, hogy nem tesz jót a fekete színnek.

Egyszóval maradt a Tata.

 

Amikor a rozzant kis kunyhójához értem bekiáltottam; de senki sem válaszolt. Éppen ezért azt gondoltam, hogy az öreg vagy megint játszik velem, vagy tényleg nincs otthon. Viszont ezúttal nem volt kedvem a tűző napon ezt megvárni. Éppen ezért a kunyhó mögötti fészer mellé támasztottam a kétkerekűmet, majd bementem a fatákolmányba és elkezdtem kutatni valami tisztálkodó szer után.

Ha nem lát meg a vén Vincent, akkor értelemszerűen nem is kell magyarázkodnom. Talán így jobban is járhatok?

Beléptem a fafészerbe, miközben nyitva hagytam az ajtót, hogy lássak odabent valamit; de semmi olyat nem találtam, ami legalább egy kis mértékben hasonlított volna a szappanra vagy a mosószerre. Már éppen arra gondoltam, hogy belopózok az öreg házába, és ott kutakodom tovább. Ha esetleg mégis leleplezne; a végén majd, úgyis bocsánatot fogok kérni tőle. Elvégre egy kis tisztítószerért nem haragudhat meg nagyon az ember!?

Szóval már éppen azon voltam, hogy kimegyek a fabódéból, amikor a bal hátsó sarokban észrevettem egy ponyvával letakart négyszögletes kontúrú dolgot. Kíváncsiságból közelebb léptem hozzá, és lerántottam róla a fehér leplet.

Festmények sorakoztak alatta. Nagyjából fél tucat lehetett. Ha jól tudtam kivenni, olajjal készültek, bár a széleik egy kissé fel voltak hólyagosodva; talán egy kicsit megpörkölődtek. Viszont azon a részek, amik épen maradtak; szerintem, elég szépen ki volt dolgozva.

- A vén kujon, festő lenne?! – gondoltam magamba, miközben a második képért nyúltam. – Ki sem nézném belőle! De hát, az nem lehet; mégis melyik kezével festhette volna ezt meg? Mind a kettő sérült, méghozzá egyik jobban, mint a másik.

Majd a kép bal alsó sarkára lettem figyelmes, amin még a hólyagos felületen is, észre lehetett venni egy vékony fekete vonallal felírt nevet: „Vincent Agron”

Agron Vincent, ilyen névvel nem futkosnak túl sokan az utcán, ez túl ciki lenne. Úgy tűnik, mégis csak ő festette! – gondoltam rosszmájúan.

Végignéztem az összeset. Javarészt tájképek voltak, de akadtak közöttük szép számmal portrék is. Úgy tűnt szerette lefesteni a tengert. Ami az utolsó képet illeti, hát attól valósággal elállt a lélegzetem.

Ez fekete-fehér volt, és elnagyoltabb kontúrú, mint a többi. Az általam is megcsodált fekete sziklákat ábrázolta. Csakhogy ezen, négy furcsa kis lény volt látható. Engem tintahalakra emlékeztetett az alsó testük. A fejük és mellkasuk, viszont elfuserált gyerekre hasonlított. Csupasz buksijukban megbúvó, hatalmas szemeikkel egytől egyig rám bámultak. – Szerintem eléggé haragosan. – Bár a holdsarló fényében nem látszott rendesen az alakjuk, és a kidolgozás sem volt túlságosan flott; egyértelműen kijelenthettem, hogy nem az a tipikus „kis hableány”, akit a rajzfilmekből ismerhettünk. Tehát a képen most ugyanazokat a sellőket láttam, mint amilyeneket a vízióimban.

Arra is figyelmes lettem, hogy ez a kép felettébb be van maszatolódva. Valami fekete fröccsent rá. Első látásra azt hittem, hogy festék; de nem. Inkább olyan volt, mint az alvadt vér. Az apró pontok, átlósan tapadtak rá az olajrétegre; mintha ráspriccent volna a sebből.

Vincent bácsi! Most már tényleg kíváncsi vagyok a sztoridra. Biztos, hogy az öreg vére, maszatolódott rá a festményére.

Visszatettem a helyére a képet és letakartam. Aztán gondoltam ideje távozni ebből a fészerből, és meg kéne keresni a Tatát.

 

Ám, az öreg megelőzött.

Épphogy csak kiléptem az ajtón, máris egy mérges arcot találtam magam előtt. A vén Vincent sebei most még rondábbá tették az ábrázatát, mint amilyen egyébként volt.

- Mit tekeregsz itt, ahelyett, hogy az iskolában lennél! - kiáltott rám a Tata, akiről azt sem tudtam, hogy valójában itthon volt-e. – Csak nem meg akarsz lopni?!

- Ugyan! Dehogy!!! – csattanok fel, elvégre az imént a szívbajt hozta rám. – Csak történt egy-két baleset, és gondoltam tudna egy kicsit segíteni a problémámon…

- Na és, mi az a „nagy tragédia”? Netán letört az egyik körmöd? - kérdezte ironikusan.

- Ez nem volt vicces! – kiáltom, miközben a kezem akaratlanul is a megnevezett ujjbegyimre tévedt.

- Már látom a problémát – válaszolja higgadtabban, szinte már szánakozva. – Az osztálytársaid ellátták a bajodat valami undok tréfával, Mi? Mivel öntöttek le? Talán zselatinnal?

- Hát nem éppen… - kezdtem, de az öreg félbevágott.

- Gyere be a házba! Odabent meg tudsz tisztálkodni! - adta ki a parancsot, majd bicegve elindult. – Talán még tudok keresni neked valami ruhát is – válaszolta halkabban.

Ne persze, és mégis mit adna rám, egy félujjú, kockás inget. Bele sem mertem gondolni.

A bácsi szó nélkül bement a házába. Ami mondhatni belül takarosabb volt, mint kívül. Látszott, hogy a vén Fél-béna egészen jól vezeti a háztartást. A bútorok is egész ízlésesen voltak elrendezve, bár én azért furcsának találtam, hogy a falakon sehol sem voltak fényképek. Viszont találtam egy vörös ruhás, hosszú hajú hölgyet ábrázoló portrét a nappaliban. Bár ennek a széle is meg volt egy kicsit pörkölődve.

Elgondolkodtam azon, hogy mi történhetett a képen szereplő nő és Vincent között. A festményen látható dáma, szép asszonynak látszott; talán topmodell lehetett, aki gondolom megbabonázta az öreg Vincentet, így lefestette őt. Aztán feltételezem, a nő kikosarazta a vénséget, és Vincent tűzre akarta vetni a képmását. Ám úgy tűnik mégis meggondolta magát. Elbambulva néztem a festményt, miközben ezt a történetet képzeltem hozzá.

Ám a Tata rám szólt, hogy induljak el végre a fürdőszobába.

- Tessék, a szappan és tiszta törölköző – mondta, miközben a kezembe nyomta a dolgokat. – És ezt vedd fel, amíg a ruháid meg nem száradnak! – parancsolta, és vágott alkarjával felém nyújtott egy ráterített világoskék, női szoknyaruhát.

- De honnan van magának ilyen hacukája? – kérdeztem ámulva, amíg a rongyot néztem. Nem tűnt úgy az öreg, mint aki együtt élne egy asszonnyal; de olyannak sem, aki eltévelyedésében női ruhákat viselne.

- Ne kérdezősködj már annyit! Csak vedd el! – mordult rám a Tata. – Vagy jobb szeretnél egy szál törölközőben lenni?! – kérdi kaján mosollyal az arcán.

Elveszem a göncöt, majd belépek a fürdőszobába, mely inkább csak egy kis zuhanyzóból és egy műanyag lavórból állt.

- Az ajtó zárható – magyarázta Vincent – és ne pazarold a vizet! Mivel a zuhanyrózsa nincs a központi vízvezetékre kötve – közölte, majd becsukta az ajtót.

Remek! – gondoltam magamba – Tiszta történelem előtti viszonyok! De, ez is jobb, mint a semmi.

Bezártam az ajtót, és ráakasztottam a kicsiny ablaknyílásra a törölközőt. Biztos, ami biztos; nehogy már az öregnek kedve támadjon egy kis friss pipi húst nézegetni a megmarat szemével.

Gyorsan letusoltam. Szerencsére a víz kellemesen langyos volt, gondolom a nyári nap melegíthette fel a külső tartályt. Végre lemoshattam magamról, ezt az idegen mocskot! És még a hajamat is leöblítettem. A szappanos víznek hála a fekete szemfestékem, és a mélybarna rúzsom is lekopott. Gondolom, már amúgy is elég ramatyul nézhetett ki az alapozóm, ugyanis a nagy hőségben és az izgalmakban egy kicsit megizzadtam. Bár ezt személyesen nem láthattam, ugyanis az öreg „fürdőjében” nem volt tükör. (El tudom képzelni, hogy miért nem.)

A citromsárga lavórban kimostam a pólómat és a nadrágomat – szerencsére kijött belőle a rászáradt nyálka -; majd egy kicsit a bakancsomat is megsikáltam. Végül felvettem a világoskék ruhát. Egyszerű szabása volt. A térdig érő, ujjatlan nyári hacukát nem lehetett éppen az én ízlésemnek nevezni, de legalább illet rám.

Majd kiléptem és megkérdeztem az öreget, hogy hová teregethetek ki. Nem jött válasz. A vénembert a konyharészben találtam meg. Valami limonádé félén ügyködött, és amikor meglátott abbahagyta a mozdulatot és úgy meredt rám, mint aki szellemet látott.

- Hé, Vincent! – integettem az öregnek, miközben a másik kezemmel a lavórt a csípőmhöz szorítottam, hogy le ne ejtsem a földre. - Hova teregethetek?

Semmi válasz. Agron bácsi még mindig némán passogott felém.

- Jól van? – kérdeztem értetlenül.

- Persze semmi gond – válaszolta zavarodottan az öreg. – Kint a ház mögött van a ruhaszárogató – mondta, majd visszafordult a poharai felé és tovább munkálkodott. – Amilyen meleg az idő, egy óra alatt megszáradhatnak a ruháid.

- Köszönöm! – válaszoltam gyorsan, majd szélsebesen kiviharoztam.

Nem tudom, hogy mi lelhette az öreget. Tudom, hogy nem látott még így, de azért több toleranciát vártam volna tőle. Vagy csak azért bambult, hogy levetkőztetethessen a szemeivel? – villant át az agyamon. – A vén perverze!

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy elfussak-e; bár a fickó súlyos sérülései nem tehették volna lehetővé, hogy erőszakoskodjon velem. Meg aztán én is ismertem pár önvédelmi fogást, amivel pillanatokra bár, de harcképtelenné tehetem, és az pont elég arra, hogy elfuthassak.

 

Visszamentem az öreghez, aki már az asztalra tette a limonádét. Megkínált vele, de én inkább finoman elutasítottam. Bár kezdtem egy kicsit szomjas lenni; annyira azért mégsem bíztam meg a Tatában, hogy elfogadjam az általa összelöttyintett italt. Ki tudja mit keverhetett bele?! Hiszen nem láttam, hogy mit ügyködött felette!

Most is olyan furcsán nézett rám. Mint aki akar tőlem valamit. Idegesen ültem le vele szembe, és az asztalra tett mobilommal kezdtem el babrálni. Ellenőrizni akartam, hogy az öreg nem tett-e vele valami gyanúsat, amíg fürödtem; de nem találtam rajta semmi szokatlant sem.

- Jobban érzed már magad, Kornélia? – kérdezte együtt érzően Vincent.

Ledöbbentem. Ki az a Kornélia?! Próbáltam, mosolyogni, de szerintem csak egy grimasz kerekedett ki belőle; majd amilyen szendén csak tudtam, válaszoltam:

- Az én nevem Debóra.

- Áh! Hát persze! – kapott a fejéhez a férfi, majd zavartan, hangnemet váltott. – Folyton eltévesztem a nevedet Debóra!... – mentegetőzött - Szóval, ki vele! Mi történt az iskolában? – sóhajtja miközben feszengett a fotelében.

- Mi volt maga?! – kiáltottam; muszáj volt kiadnom magamból a felgyülemlett kérdéseket, bár ez eléggé nem vágott ide. - Úgy értem a „balesete” előtt? – helyesbítettem a kérdésemet.

- Tessék? – kérdezte Vincent, miközben ledöbbent arcot vágott.

- Ne szívasson, jó! Festett maga manóféle sellős képet vagy nem?! – akaratoskodtam tovább.

Az öreg némasága egyre jobban feszélyez, ezért folytatom:

- Ha maga Agron Vincent, akkor meg kell, hogy mondjam, egészen jól fest - majd zavartan hozzá teszem. -… mármint olajfestményeket – nem akartam, hogy a külsejére értse a célzást. - Tetszik az egyik témaválasztása is. Azok a dögök ott a sziklán, egészen sötétek, és misztikusak pont, ahogy láttam őket... – váratlanul elhallgattam; a végét nem kellett volna a hirtelen jött szövegelési rohamomban kikotyognom.

Most vettem, csak észre, hogy Vincent először falfehér lett, majd levegő után kezdett kapkodni. Azt hittem valami rohama volt. A feje kezdett vörösre váltani, majd korát, és állapotát meghazudtoló lendülettel pattant fel a foteléből, aztán hadonászva üvöltözni kezdett:

- Ostoba kölyök! Te elmentél a Sziklarengetegbe!? Felelőtlen gyerek! Van fogalmad róla, hogy mekkora veszélybe sodortad magad?! … Sőt lehet, hogy az egész várost is?! - dühöngött az öreg, majd visszahuppant az ülőalkalmatosságába, és próbált megnyugodni - Most pedig elmesélsz mindent töviről hegyire! - adta ki a parancsát, miközben villámló szemekkel meredt rám.

- Jól van! Nem kell úgy bepöccenni! Örülnék, ha nem harapná le rögtön a fejem - nem értettem, hogy min akadt ki ennyire; elvégre én csak egy kicsit szétnéztem a környéken, de semmi rosszat sem tettem.

Az öreg már nagyon türelmetlen volt, így hát elkezdtem mesélni.

 

- ...és akkor a fészerben megtaláltam azt a festményt…

- Mikor mentél el be ebbe az úgynevezett „barlangjáratba”? – tudakolta rejtélyesen az öreg, bár szerintem az „elszeleltem onnan, amikor éreztem, hogy figyeltek” című résztől, már nem igazán figyelt rám, hiszen mostanra már eléggé magába mélyedt.

- Ma reggel kilenc és tíz között – válaszolom értetlenül.

- Az, jó; akkor már alszanak – sóhajtotta megkönnyebbülve; majd hangosabbra vette a mondókáját. - Van fogalmad mi lett volna, ha ébren vannak! Úgy jártál volna, mint... - egy pillanatra behunyta az ép szemét - Mint ÉN!... De talán, ha biciklivel jöttél nem hagytál annyi nyomot, amit még követni tudnak. Nagy szerencséd volt! A por és a szél eltűnteti a szagodat alkonyatig.

- Mi van? - eljött az a pillanat, amikor egy kicsit elvesztettem a fonalat.

Ma valahogy nem tudott normálisan fogalmazni az öreg, és a dühkitörését is eléggé rejtélyesnek találtam. A mostani ordibálása is felettébb meglepett.

Vincent nagy nehezen összeszedte magát. Mély lélegzetet vett, a szemembe nézett és belekezdett egy hosszas mesébe:

- Jobb, ha tudod, hogy: Nem minden sellő kedves. Sőt a mieink egyáltalán nem azok! - még mindig idegesen beszélt, de legalább nem dühöngött - Soha! Érted? Soha ne kerülj velük kapcsolatba! Ugyanis ezek vérszomjas dögök. Én már csak tudom. Hiszen ezt ők tették velem! - sérült kezével végig mutatott magán.

- Fiatal festőként keveredtem erre a félszigetre. Mindössze azt akartam, hogy itt telepedhessek le az egyetlen szerelmemmel, Kornéliával, - mutatott megmaradt kezével a portréra - és nyugodtan festhessek életem végéig. Akkoriban a Sziklarengeteg volt a kedvenc helyünk. Minden reggel kijártunk, hogy együtt gyönyörködhessünk napfelkeltében. Viszont egy hajnalon túl korán keltem fel és egyedül mentem ki a partra. Akkor vettem észre ezeket a lényeket a sziklaormokon. Az a pillanat egy életre megragadt, nem tudtam levenni róluk a szemem. Volt bennük valami titokzatos és borzongató, amit meg kellett, hogy örökítsek. Éppen ezért még aznap emlékezetből elkezdtem festeni őket… Vesztemre.

- Valószínű, hogy akkor nagyon megzavartam őket valamiben, mert pár éjszakára rá megtámadtak minket. Az eredménytét magad is láthatod a testemen. Az egész falka, felbőszült dög tört ránk. Mindent elpusztítottak és gyilkoltak. Felgyújtották a régi otthonunkat! Alig maradt meg valami kézzelfogható.

- Tehát a festmények ezért olyan…? – kérdeztem habogva.

- Igen, néhány túlélte a tűzet. De Kornélia… - Vincent arcát a tenyerébe temette és hosszasan hallgatott.

Majd erőt vett megán, és zokogva folytatta:

- Gondolom, csak azért hagytak életben, hogy végig ebben a testben szenvedjek! – a szemében láttam a keserűséget és a gyűlöletet. - Egy festőnek nincs nagyobb szenvedés annál, mint az, hogy soha többé nem használhatja azt a kezeit; és egy szerelmes férfinek nincs nagyobb kín annál, hogy örökre elveszti azt a személyt, aki az életét jelentette!

Felsóhajtott, majd könnyeit törölgetve felállt a karosszékéből. Némán odabicegett a falra függesztett portré elé, megérintette a kép sarkát, de gyorsan el is kapta a sebhelyes kezét. Szomorúan lehorgaszotta a fejét, majd szinte suttogva folytatta:

- Most pedig, szeretném, ha hazamennél!

Némán felpattantam a székemről. Még annyi kérdésem lett volna, de a megdöbbenéstől egy hang sem jött ki a torkomon. Letaglózott, hogy az a férfi, aki szilajuk tűrte a testi szenvedéseket és az egész város utálatát; most úgy magába roskadt, akár egy kisgyerek.

Nem akartam továbbra is tapintatlan lenni, ezét gyorsan felkaptam az asztalról a telefonomat, egy szó nélkül távoztam. A ruháimat félig vizesen lekapkodtam a kötőről, és ahogy voltam ismét biciklire pattantam.

 

 

Hogy lehettem ekkora Bunkó! Pedig én csak meg akartam tudni az igazat. És mégis rosszul sült el a dolog – fortyogtam magamban, miközben hazafelé tekertem.

Amikor megnéztem az órát a mobilomon, észrevettem, hogy már amúgy is régen hazafelé kéne tartanom. Gyorsan kerestem egy bokros helyet, ahol nyugodtan átvehettem a félig vizes ruháimat, és a kék göncöt összehajtogattam, miközben elgondolkoztam azon, hogy ez a ruha Kornéliáé lehetett-e. Valószínűleg igen, különben nem lesett volna meg annyira Vincent. Csodálkozom, ha ennyi időn át féltve őrizgette ez a cuccot, akkor miért akarta nekem adni? Ennyire szánalmasan néztem volna ki? Vagy ilyen sokat jelentenék neki?

- Ez abszurdum! – kiáltottam hangosan. – Mégis mit képzelsz, te Ostoba!

A ruhát beletettem a biciklire szerelt kosaramba, majd meggondoltam magam, és belezsúfoltam az iskolatáskámba. Olyan durván gyömöszöltem bele, mintha a ruhára haragudnék. Bár lehet, hogy ez az érzelmem nem volt teljesen alaptalan.

 

 

 

Végül időben hazaértem, de otthon anya azzal fogadott; hogy a fater egész nap furcsán viselkedett, bezárta az ajtót és valamin megszállottan dolgozott. Senkit sem engedett be, még ebédelni sem jött ki.

Én sem láttam egész délután, viszont az igazat megvallva nem is bántam. Ha nem lát, legalább nem cseszeget a múltkori, kiruccanós balhémért. Úgyis volt most elég bajom. Nem kellett az, hogy a szülők is rá tegyenek egy lapáttal a lelki bajomra.

A nap hátralévő része elég nyugisan telt, még azt is megengedhettem magamnak, hogy rockot hallgassak. A különbség talán csak annyi volt, hogy mindezt a legnagyobb hangerőn tettem, és senki sem jött be a szobámba hogy leteremtsen. Még anya sem verte az ajtót, hogy rám förmedjen, inkább elment az ikrekkel a városba, vagy valahová máshová. Egész pontosan nem tudom, de gondolom távol akart lenni a háztól. Valószínű, hogy arra pályázott, hogy majd az apám fog berontani hozzám, és szétveri a hifimet. Akkor talán megoldódna a mutter minden gondja: a fater is előbújik a laborból és végre csend is lesz.

Ám számításai nem váltak be. A papus mindvégig a munkaketrecében maradt, én meg elterültem az ágyamon és gondolkodtam, elvégre ezt a komoly tevékenységet, csak rockzene mellett teheti igazán könnyedén az ember.

Végül ez sem jött össze, mivel még a CD lejárta előtt elaludtam.

Anyám kocsija ébresztett fel, amikor hangosan begördült a garázsba. Volt abban az elektromos garázskapuban valami, ami eszméletlen magas hangon tudott nyikorogni. A zenei ketyerém már rég elhallgatott, így tisztán hallottam, amikor az ikrek visítva rohannak fel a lépcsőn a szobájuk felé csörtetve. Biztosra vettem, hogy remekül szórakoztak, bárhova is tűntek el.

Kinéztem az ablakon. Apám laborjában, ami egy kicsit távolabb volt építve a házunktól, még mindig csöndes colt. Aztán kinyílódott az ajtó és végre kilépett rajta a nagy biológus.

A vacsoránál, bár a fater volt szíves és megtisztelt minket a jelenlétével; csak morgott, amikor megkérdeztük, hogy mit dolgozott odabent. Pocsék egy vacsora volt, nem csak a feszült hangulat, hanem a kaja rettenetes íze miatt is. Gyorséttermi volt, amit anyám valahonnan hozathatott. Gondolom azért, mert nem volt sem ideje, sem türelme főzni. Az az egy vigasztalt, hogy a paprikás légkört az ikrek is megérezték, ezért kivételesen, nyugton maradtak az asztalnál.

 

A gyors vacsora végén megengedték a rosszcsontoknak, hogy egy kicsit még játszhassanak a tengerparton. Természetesen, most is én voltam a „felügyelő”, aki mint egy a büntetését leróva, köteles volt teljesíteni a feladatát. Nem tudom miért, de most valahogy nem zavart annyira a dolog. Egész jól elvoltam a gyerkőcökkel, ameddig fent volt az égen Nap.

Ám, amikor szürkület kezdett leszállni, megmagyarázhatatlan dolgok kezdtek történni velem. Az egyik pillanatban, még csak lestem ki a fejemből, a következőben, meg suttogó hangokat kezdtem hallani:

- Bosszuljuk meg! – kezdte az első.

- Ő a társunk, nem hagyhatjuk! . folytatta egy mélyebb tónus.

- Meg kell Őt találnunk!... És bosszút kell állnunk az embereken!

Megrémültem.

Ezek a hangok veszélyesen közelről jöttek. Ezért odafordultam a kavicsokat kacsáztatva dobáló gyerekekhez és megkérdeztem, hogy nem hallottak-e valami szokatlant. Viszont ők csak értetlenül néztek vissza rám.

- Mi nem hallunk semmit sem – válaszolták kórusba, és folytatták a lapos kavicsok dobálást.

Megrántottam a vállam. Ezek szerint csak hallucináltam. Aztán, amint végképp lenyugodott a nap, mintha a hullámok felől megtestesült harag áramlott volna felém. Nem tudom pontosan, hogy mit éreztem, de nagyon rossz volt.

Ettől, most már tényleg felment bennem a pumpa.

Feszültségemet még az is fokozta, hogy újból hallottam a fenyegető mondatokat, ezúttal sokkal hangosabban:

- Álljunk bosszút az embereken!!!

Ekkor már nem kérdeztem semmit sem. Egyértelművé vált számomra, hogy csak én hallhatom ezeket a hangokat és a benne megbúvó gyűlöletet. Ezek bántani akartak! Biztosan tudtam, hogy nem csak üres fenyegetések voltak ezek a szavak.

Gyorsan betessékeltem a gyerekeket a házba. És szóltam anyának, hogy zárja be rendesen az ajtót, majd felhívtam rá a figyelmét arra, hogy napnyugta után már jó lenne, ha nem engedné az ikreket játszani a tengerparton.

- Nem értem, miért mondod ezt? – kérdezte értetlenkedve a mutter.

- Veszélyes lehet a tengerpart! – hazudtam. – Elvégre nem tudhatjuk, hogy mitől pusztultak ki a halak. És ha valamilyen kisodródott vegyszeres flakont találnak a gyerekek a parton!? Valami veszélyes, vagy mérgező anyagot? Hidd el anya, nem figyelhetek rájuk mindig!

Anya furcsállotta, hogy ennyire féltem a tesókákat; de végül is kénytelen volt igazat adni nekem, miután a fater is rábólintott az ötletemre.

Furcsán néztem vissza rá; nem szokott ilyen gyorsan és feltétel nélkül igazat adni nekem. Valami nagyon furcsa volt vele, és ezt nem csupán a rém álmom miatt éreztem. Ő tudott valamit a szigettel kapcsolatban, valami fontosat, amit nem hajlandó elárulni.

 

 

Ma este nem kaptam jóanyámtól „Jó éjt” puszit a botrányos zenehallgatásomért, de ez a legkevésbé sem aggasztott. Apámnak úgy is nagyobb volt a büntetése, mivel anyám – talán életében először – nem hagyta, hogy este visszamenjen dolgozni.

Gyorsan befeküdtem az ágyamba; ám előtte még felhívtam a „Boszikát”. Muszáj volt elmondanom neki a történteket. A habfészkes mondandómat úgy-ahogy hidegvérrel végighallgatta, de a Vincentnél történt tusolásomtól majdnem szívrohamot kapott.

- Eszednél vagy?!!! - olyan hangosan üvöltött, hogy kénytelen voltam elkapni a készüléket a fülemtől. - Mi lett volna, ha…

- De nem lett semmi sem. Az öreget, amúgy is kiakasztottam, úgyhogy elzavart – szépítettem a dolgokat. - És különben is rosszabbul járhattam volna, ha a szülők megtudják, hogy merre tekeregtem! – tettem hozzá indulatosan.

- Apropó, hogy tudtál meglépni az iskolából? – kérdezte gyanakodva Kasszandra.

- Ezt a témát, inkább hanyagoljuk, jó! – fogtam vissza a hangomat; a világért sem akartam, hogy a nagynéném megtudja, hogy még kamuigazolásokat is gyártottam.

- Esküszöm! Ha nem laknék tőletek olyan messze; bizisten, odamennék és pórázt kötnék a nyakadra! – fenyegetőzött Kasszandra.

- De nem vagy a közelemben! – „Bár, ezt néha egy kicsit sajnálom is”; gondoltam magamban. - Viszont megígérted, hogy amit elmondok neked a „Boszorkányvonalon” – így neveztük el magunk között a titkos telefonbeszélgetéseinket -, az nem fogod el juttatni a szüleim fülébe!

- Most megfogtál – zúgolódott Kasszandra. – De azt is megmondtam, hogy ezt a „Boszorkányvonalat”, elsősorban akkor fogod hívni, ha gondod van paranormális erőddel!

- Van is! Már mondtam. A habfészeknél látomásom volt. Sellőféle dögöket láttam, és álmodtam is róluk. Ma este is érzékeltem őket, bár ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy csak hallucináció volt; mivel az ikrek nem hallottak semmit sem.

- Az ikreknek nincs varázserejük – magyarázta a nagynéném. – De ezek a sellők érdekelnének. Nincs róluk valami adat?

- Viccelsz?! – hitetlenkedtem. – Itt minden a sellőkről szól! Még a félsziget neve is az „Sellősziget”. Bát arról fogalmam sincs, hogy lehet egy félszigetet, „Sziget”-nek hívni!

 

- Jól van, értem! De nincs valami eredetmonda, vagy régi vers, ami az eredeti sellőkről szól? – erősködött tovább Kasszandra.

- Csak egy poros könyvet találtam a helyi könyvtárban; valami béna „Eredet rege” című verssel – mondtam unottan.

- El tudnád ezt nekem küldeni? – felelte izgatottan a „Boszika”. – Talán sikerül ezzel néhány kérdésedre válaszolnom.

- MMS-ben jó lesz? – kérdeztem álmosan.

- Természetesen!

- Akkor majd lefotózom a telóval. Előre is, köszönöm a segítséget! – paroláztam, majd le akartam rakni a telefont, de Kasszandra visszaszólt.

- Szívesen! Ja, és ugye folytatod, a boszorkányemlékek felidézését?!

- Jaj, ne már! – nyavalyogtam. – Nekem olyanok soha nem is voltak!

- De igen, voltak. Szóval ideje lenne végre felidézned! Lehet, hogy sokat segítene neked az önkéntes nyomozásodban! – mondta titokzatosan, majd vidámabb hangulatban folytatta – Jó éjszakát! És, álmodj szépeket!

- Jó éjt neked is! – morogtam és kikapcsoltam a mobilomat.

Aztán végigterültem az ágyamon és magamra húztam a vékony takarómat.

 

 

Egy ideig nyugodtan szundiztam. Aztán különös álmok kezdtek kibontakozni a fejemben.

Valamilyen régi ház kertjében guggoltam egy világoszöld ruhácskában; alig lehettem több három vagy négy évesnél. Az közelben volt egy kis tó is, aminek a partján egy levelibékát néztem, aki ugrálta a hajnali párás fűben. Eleinte csak bámultam a kis lény, majd ráparancsoltam.

- Repülj! – majd újra ráförmedtem – Repülj, már te buta béka!!!

Viszont nem történt semmi sem. Aztán felálltam és dühösen dobbantottam a jobb lábammal.

- Nem akarsz repülni!? Akkor majd én, megreptetlek!!! – förmedtem rá a kis jószágra.

Majd elkezdtem egy versikét mormolni, miközben mutató ujjamat a békára szegeztem:

 

 

Könnyű tollpihe lebegj már!

A szabad lég csak rád vár.

Súlyod eltűnt, légies ár.

Kezemet követve szállj!

 

 

A béka megmerevedett; és ahogy felfelé mozgattam az ujjamat, az állat is hasonlóképpen emelkedett levegőbe. Aztán pár másodperc után visszahuppant a földre.

- Szállj! – ismételtem és újra felemeltem az ujjam, majd össze-vissza hadonásztam vele.

A béka, pedig ismét felemelkedett, majd akaratától függetlenül, ide-oda cikázott a levegőben.

Élveztem a helyzetet és jól szórakoztam rajta. Ám vidámságom alig pár percig tartott, ugyanis a nagynéném jelent meg a hátam mögött, és rám kiáltott, hogy azonnal hagyjam abba.

Erre megszűnt a mágiám, és a béka végleg leesett a földre. Amint talajt ért, azonnal elugrált a sással körülövezett tóba. Szomorúan néztem a menekülő állatot, mindaddig, amíg tizenegynéhány évvel fiatalabb Kasszandra mellém nem lépett.

- Még kicsi vagy! Ezért nem értheted! A természetfeletti erő, nagy felelősséggel jár! - majd lehajolt hozzám és azt mondta – Csak a legszükségesebb esetekben használhatod az erődet!

- Még a „Fagyasztó” varázsigét sem használhatom? – kérdeztem duzzogva.

- Azt kifejezetten tilos használni! – kiáltotta Kasszandra. – Nem azért tanítottam meg a varázs-versikéket, hogy ilyen gonoszságokat tegyél!

- De akkor mit tehetek?

- Idővel, majd rájössz – válaszolta szelídebben Kasszandra - De most csak ezt reptetheted! – mondta; majd néma kézmozdulatokkal egy nagy pettyes labdát varázsolt elő a semmiből a kezébe, és azt a lábam elém tette le, a fűbe.

- Na, hogy tanítottam az „Egyszavas igéket”? És, mit jelent ez?

- A varázs-versike utolsó szavát kell, csak hangosan kiejtenem – válaszoltam lelkesen. – És a varázslat úgyis létrejön, mintha az egészet lemondtam volna. Így gyorsabb a mágia. Csak többet kell koncentrálnom.

- Pontosan! Ügyes vagy!– válaszolta a nagynéném. – Akkor hadd lássam azt a Lebegtető varázslatot!

Mosolyogtam, majd apró mutató ujjamat ráböktem a labdára és ráparancsoltam:

- Szállj!

 

 

Azt már nem tudtam meg, hogy a labda valóban felemelkedett-e vagy sem; mert egy idegen, sistergős hang visított bele a tudatomba, amitől azonnal felriadtam. Kinyitottam a szememet, majd fel akartam ülni, de bevertem a fejemet a plafonba.

Még feljajdulni sem tudtam, azonnal zuhanni kezdtem! Szabadesésemet mindössze ez ágyam puhasága fogta fel. A matrac nyekeregve adta tudtomra, hogy nem álmodtam az imént. Erre kiugrottam az ágyból, és a fésülködős tükrömhöz hátráltam, mintha attól tartanék, hogy a bútor életre kel és üldözőbe vesz. De szerencsére nem így történt. Minden elcsendesedett.

Belenéztem a tükörbe és láttam, ahogy a homlokom egy kör alakban piros lett, ahol bevertem. Tehát mégsem álmodtam – sóhajtottam. – valóban lebegtem! De, hogyan? Pedig csak álmodtam az egészet.

Kezemet a fejemre tettem, még mindig hevesen dobogott a szívem. Semmit sem értettem az egészből. Talán az álmomban elmondott varázsigétől emelkedtem volna fel? Félelmetes! De legalább, most már előjött az első gyerekkori emlékem az erőmről. Ennek viszont nem tudtam igazán örülni. Csak bambán néztem magam a tükörben, amikor megint hallottam azt a sistergős hangot:

- Segítsetek!

Most már tisztán kivettem a szót. Egy segélykérő hang?! Itt a szobában! – körbenéztem, de semmit sem láttam. – Biztos túl erősen vertem bele a fejemet a falba!

Tovább füleltem, de most nem hallottam semmit sem. Már azon voltam, hogy visszafekszem és elfelejtem az egész rémálmot, amikor megint hallottam valamit:

- Kérlek, segítsetek!

Ezt már komolyan kell venni! Úgy ahogy voltam, pizsamástól, kócos hajjal, leosontam a lépcsőn. Valaki talán van a házban? Hallgatóztam, de nem hallottam neszezést.

Lehet, hogy odakint van az a valami? De akkor meg miért kér segítséget? Segítséget csak akkor kér valaki, ha bajban van. Mondjuk, ha be van zárva! Tuti, hogy a laborban van az a valami!

Viszont, akkor miért hallom ilyen tisztán a hangját? Hiszen a labor legalább hat méterre van a háztól! Lehet, hogy ez is csak hallucináció, mint a tengerparti? Meg kell tudnom az igazságot! Ki kell derítenem, hogy most teljesen meghibbantam az egyedüllétbe, vagy valóban kapcsolatot tudok teremteni egy természetfeletti sellőcsoporttal.

Már indultam is a hátsó ajtó fele, amikor megtorpantam előtte. Váratlanul átsuhant az agyamon, hogy mi van akkor, ha a fenyegetőző hangok tulajdonosai odakint várnak rám, kifent karmokkal és hegyes fogakkal. Lehet, hogy azok a manó-sellők azok, akiket eddig láttam. Bár azok, nem is voltak, olyan veszélyesek. Egészen aprók a karmuk, még a látomásbeli apámat sem tudtam vele megsebezni, amikor a lény testében voltam. Hát ez az!

Mi van, ha az álom igazából látomás volt?! És tényleg megtörtént? Mi van, ha a fater tényleg kifogott egy sellőt a tengerből?!! És most kísérletezget vele! Meg kell tudnom az igazat!

Már a kilincsre tettem a kezem, amikor eszembe jutott Vincent története. Valami tényleg elintézte az öreget. De, mégis mi? Mert ezek a lények nem, az biztos! Ha a vénség igazat mondott, akkor… Ezek talán csak kölykök! És lehet, hogy a felnőttek a veszélyesek. Márpedig ha észreveszik, hogy egy porontyuk bajba került; akkor felbőszülnek és ránk támadnak! A rohadt életbe! Mégis mi folyik itt egyáltalán.

- Kérlek, segítsetek! – kiáltott a hang a fejemben.

- Most már elég! – suttogom magam elé határozottan. – Kimegyek!

Csendben elfordítom a kulcsot a zárban és kinyitottam a hátsó ajtót. A kavicsos fűkupacok között szaladva, a labor felé vettem az irányt. Ahhoz képest, hogy elmúlt már éjfél is a levegő egészen kellemes volt. Mondatni elég nyugis lett volna a légkör, ha az a hang nem szólalt volna meg időről időre a fejemben:

- Kérlek, segítsetek!

A labor felé közeledve a suttogás egyre erősebbé vált. Tudnom kell, hogy mi van az ajtó mögött! A kulcsot megtaláltam a mellette álló hatalmas virágcserépben, melyben valami buja zöld bokorféleség volt ültetve. Mindig tudtam, hogy apa hová szokta eldugni a dolgait. Mivel hajlamos volt elfelejteni hová teszi a kulcsot, a pótot mindig egy olyan helyre dugta, ahol könnyen megtalálható volt. Rejtett, mégis kézenfekvő helyekre, mint például a virágcserép.

Benyitottam.

A laborban égett a villany, de nem a szokásos erősségben. Csak a dolgozó aszal lámpája világított, de az elég fényt adott a teremnek ahhoz, hogy terem közepén, az asztalon megpillantsak egy olyan lényt, melyet eddig csak a látomásaimban volt szerencsém érzékelni. A sellőszerű állat ott feküt apa ketrec-akváriumában. Pont olyan volt, mint amit Vincent festményén is láthattam, leszámítva, hogy ez, egyedül raboskodott.

Első látásra a különös fogda fogott meg. Egy nagyobb ketrecben egy alig pác cm-rel kisebb, vízzel teli akvárium volt elhelyezve, melyben egy összekuporodott szürke lényt pillantottam meg, majd miután a vízi teremtmény is felfedezett magának, teljes valójában kiegyenesedett.

Ám, amint észrevette, hogy közeledek felé, félénken hátra úszott „medencéje” ellentétes sarkába. Néhány bizonytalan lépést tettem felé. Aminek hatására a sellő még hátrább húzódott a ketrecben. Tényleg olyan volt, mint egy félénk kölyök. Nem hiszem el, hogy egy ehhez hasonló, csapat dög intézte el az öreg Vincentet, még ha felnőttek is lettek volna!

Még közelebb mentem hozzá, a labor gyér fényébe is tisztán kivehető volt a lény alakja. A sellő szeme félénkem meredt rám. Szép nagy, zavaros-iszap zöld szeme volt; mely némiképp ellensúlyozta hatalmas feje torzságát. A lény látta, hogy bámulom, ezért eltakarta nyálkás, szürke ábrázatát, miközben remegett.

Úgy borzongott, mintha hűvös lenne idebent a levegő. Mintha fázna a ketrec-akvárium hideg vasától, mintha fájna neki a bezártság. Az én hátam is borsózni kezdett, minél többet néztem. Együtt éreztem ezzel a kis lénnyel.

Egyből megsajnáltam; kedvem lett volna azonnal kiengedni. Az apám rémes társaság, még én is utálok a közelébe lenni. A kísérleti alanyaként szenvedni, pedig kész traumatikus sokk lehet. Meg akartam nézni közelebbről a sellőt, csak egy pillanatra.

Már nyúltam is a rács felé a kezemmel.… amikor az kis dög, hirtelen előre lendült. Nagy csattanással nekirontott a ketrechez. A medencében lévő víz egy része hevesen loccsant ki a kőre, sőt maga a ketrecváz is erőteljesen az irányomba lendült. Ettől pedig ösztönösen hátra ugrottam.

A sellő hártyás, karmos kezeit az üveg falára tapasztotta; kinyitotta a száját, majd hangosan azt kiáltotta:

- Segíts!

A visítása erős fájdalmat keltett; nem a fülemben, sokkal inkább a fejemben.

Ijedten hátráltam, és mindkét kezemmel a hasogató koponyámhoz kaptam. Majdnem elájultam a felém sugalmazott kusza érzelmektől. Kezdett elhagyni az éberségem!

Mit tett velem ez a sellő!?

 

 

V. rész