Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

III. rész

 

Igyekeztem túltenni magam a rémálmomon; de nem igazán ment. A változatosság kedvéért, ma sem aludtam rendesen. Ezért az iskolában, történelemórán, még el is bóbiskoltam. Ami persze nem lett volna nagy probléma, addig a pillanatig, amíg ezt észre nem veszik. Ebben pedig a „drága kis” Lili erősen segédkezett; mivel felhívta rám a tanár figyelmét. Mondanom sem kell, hogy a szünetben végighallgathattam egy hosszú hegyi beszédet, arról, hogy egy ilyen fontos tanórán pofátlanság elaludni. Én viszont védekezésképpen, ezt a hazugságot nyögtem ki:

- Sajnálom! De még nem szoktam meg az új környezetet. Az ablakom alatt folytonosan zúgó tenger hangjától, még mindig képtelen vagyok elaludni.

Úgy tűnt hatott a panaszkodásom, mivel a tanár elhitte a béna kifogásomat. Ám a végén, még figyelmeztetett arra, hogy többet elő ne forduljon ehhez hasonló eset; még akkor sem, ha csupán három nap van hátra a tanításból.

A délelőttömmel kapcsolatban – ezt a lebukást leszámítva - nem volt semmi érdemleges. Így úgy döntöttem, hogy folytatom az unatkozást és meglátogatom a helyi könyvtárat. Életemben először léptem be önszántamból ilyen kultúrhelyre. Természeten akkor sem egyedül. Ugyanis ma is az ikrekre kellett vigyáznom.

Jó-anyám – leleményesen - abban teljesítette ki a büntetésemet, hogy pluszban még egy kis babyisitterkedést is betoldott az életembe. Tehát hivatalosan, a délutánom azzal telt, hogy a tesókák felügyeletével kellett foglalatoskodnom. Csakhogy én nem engedtem, hogy még jobban elbaltázzák a napomat; ezért megkértem jó-anyámat, hogy ha már nagylelkűen beosztotta a szabadidőmet, akkor legalább elvihetne minket a könyvtárba.

- Lenne ott egy kis kutatómunkám a házi feladatomhoz – hazudtam szemrebbenés nélkül.

Erre az ikrek egyhangú fújjogásba kezdtek; ezzel is jelezve nemtetszésüket. De nem volt mit tenni. Mivel anya ma nem ért rá; így kénytelen volt elfogadni ez a fajta megoldást. Tehát együtt indultunk el a városi könyvtárba.

Szóval elkocsikáztam a szebbik nemű szülőmmel, Dinivel, Danival. Majd miután elérkeztünk a célhoz, a mutter kiadta a parancsot az ikreknek:

- Van egy kis dolgom. Addig viselkedjetek rendesen! Két-három óra múlva értetek jövök.

- Nem kell félni; jól megleszünk – jelentem ki lelkesen a járdán állva, miközben színpadiasan átölelem mindkét ördögfióka vállát.

Mire azok kibújtak a hónom alól, és visszaszaladtak a kocsi ablakához.

- Nem akarok ide menni! – kiáltotta Dini.

- Miért pont a Zombinak kell vigyázni ránk?! – duzzogta Dani.

- Nincs vita! – emelte fel a hangját anya. – Fogadjatok szót a nővéreteknek! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon, majd elhajtott a kocsival.

- Ez tök szívás! - morogta fiú. – Miért nem maradhatok otthon, hogy nyugodtan játszhassak a videó játékaimmal?!

- Ne szomorkodj, Kistesó! A könyvtár is jó hely. Egy csomó mesekönyvet megismerhetsz ott – bíztattam erőltetett mosolyommal; aztán megragadtam, kék pólójának vállát és elvezettem a könyvtár bejáratához. Muszáj volt legalább az egyik csemetét elkapnom; mivel csak akkor lehettem biztos benne, hogy a közelemben marad a másik is. Alap esetben folyton elfutott a két örökmozgó; viszont tartósan, szinte sosem váltak el egymástól, bármi is történt.

– Gyere te is Dini! – kiáltottam a másik gyerek után, aki nem túl nagy lelkesedéssel, de követett bennünket.

Miután beléptünk Sellősziget hatalmasnak éppen nem nevezhető könyvtárába, megkerestem a könyvtáros nőt; majd beírattam mindhármunkat az olvasói szolgálat rendszerébe. Az ikreknek ingyenes volt, de nekem tagsági díjat kellett fizetnem. (Még jó, hogy magammal hoztam a pénztárcámat!)

Az ott dolgozó nő majdnem elájult, amikor először rám nézett. Amúgy sem látszott rajta, hogy erős idegzetű asszony lenne: hosszú szürke haja kontyba csavarva, az arca ráncos, sötétkék ódivatú ruhája, vékony testalkata és az elengedhetetlen szemüveg az orrán; mind-mind azt tükrözte, hogy a nő vérbeli könyvtáros volt.

Szóval, nekem nem tetszett az asszony fizimiskája; de azért annyira szimpatikusnak találtam, hogy a felügyeletére bízzam a kistesóimat. Megkértem a könyvtárost, hogy vezesse az ördögfiókákat a közintézmény gyerek könyveinek részlegébe, hogy ott szabadon nézegethessék a nyomtatott dokumentumok képeit. Ám előtte még kikértem a város történetét tartalmazó írásokat.

Miután kaptam egy évkönyv szerű nyomtatványt, hamar otthagytam a nénit; miközben ő, a hátam mögött, sűrűn vetette magára a keresztet. - Azt hitte, nem láttam. - Valószínű, hogy a pólóm tett rá ekkora hatást, ugyanis az volt fekete alapon, vörös betűkkel ráírva: „A Sátán köztünk jár!” - Ezek szerint a nőszemély erősen vallásos volt. Nem mintha nagyon érdekelt volna a dolog.

Azt viszont kifejezetten üdítőnek találtam, hogy – miután megkértem rá - az ikreket is automatikusan eltávolították a közelemből. Így legalább nyugodtan kutakodhattam.

Szóval, kezembe vettem a vékony, de poros könyvet, aminek ez volt a címe:

 

A sziget benépesítésének története

 

 

Bevezetés:

A legenda úgy tartja, hogy a régi időkben, ezt a félszigetet sellők lakták. Az első telepesek megérkezése után, azonban átadták a helyet az embereknek és visszatértek a nyílt tengerbe. Így a földrészt az ő tiszteletükre, nevezték el Sellőszigetnek.

 

 A szó szerinti legenda így hangzik:

 

 

 

Eredet rege

 

 

Hallgassátok e történetet figyelmesen!

Azután, osszátok meg gyermeketekkel.

Láthattok - eme regében - vízi tündéreket,

Álmodozhattok róla, milyen tökéletesek.

 

Lelkük tiszta, tettük nemes,

Ugyanúgy szépek, mint kecsesek.

Kaptunk tőlük egy bámulatos Édenkertet.

Ajándék volt ez nekünk meglehet.

 

Nagyon megkedvelték az embereket.

Apáinknak adták e termékeny tengert.

Pajkosan megbújtak aztán a mélyben,

Felénk többet, azóta nem néztek.

 

Életünk gondtalanul és boldogan telt,

Napok helyett, éveket töltöttünk itt el.

Ylanderből, a vezetőnkből, meg polgármester lett.

Eleget meséltem, most már véget ér a rege!

 

 

 

 

 

Hát, bárki kreálta ezt a kis versikének nevezett akármit, tutira nem ismerte a drámai leírást. Ezt a valamit még megzenésíteni sem lehet. Ilyen száraz és gyerekes lírát! Akinek van egy kis gusztusa egy ilyen versikét nem ír le, nemhogy könyvben megjelentet. Ki a franc érti ezt a zagyvaságot? Ettől a könyvtől sem fogok okosodni, azt, már előre láttam.

Végig lapozgattam a kötetet, ami azt illeti elég gyorsan a végéhez értem. Nem nagyon érdekelt: a városka rekord halászatának éve, sem a helyi kézműves asszonyok különleges mintájú takarói...

Az egyetlen érdekesnek látszó lap, a domborzati térkép volt, ami az egész félszigetet részletesen lerajzolta. Lassan körbenéztem, és amikor senkit sem láttam a közelemben, egy hangos köhögés kíséretében kiszabtam a könyvből a fontosnak ítélt lapot.

Nem éreztem emiatt bűntudatot; sőt azt sem hiszem, hogy akár egy embernek is - beleértve a könyvtáros nőt - hiányozni fog. Ahogy elnéztem ezt a könyvet nem nagyon használták. Vagyis látszott, hogy nem ez volt a város lakóinak a legolvasottabb kézikönyve. Gyorsan visszatettem a polcra. Miközben a lapot a zsebembe gyömöszöltem.

Aztán meghallottam egy hangos kiáltást:

- Ikrek, viselkedjetek!...

Ez biztosan a könyvtáros nő nyugtalan hangja volt; amit persze az én rosszcsont kisöcsém és húgom legújabb húzása válthatott ki.

Sóhajtottam, majd a fegyelmező hang irányába indultam.

Azonnal megtaláltam őket (mivel nem volt nagy tömeg az intézményben). Asszony egy „mit illik és mit nem” – című parádét csapott le a gyerekeknek; aki jó szokásukhoz híven, oda sem figyeltek rá. Látszott, hogy nincs a néninek fogalma, hogyan kell kezelni az én kistestvéreimet. Éppen ezért mögé lépem, és megkérdeztem, hogy:

- Segíthetek?

A nő felém fordult, majd úgy megijedt, hogy könyvek, amiket éppen a kezében tartott, egytől egyig leestek a földre.

- Hagyja! Majd összeszedem! - ajánlottam fel a segítségem

- Isten ments! … Akarom mondani, nem kell fáradnia! – kiáltotta riadtan a könyvtáros nő.

Majd meglehetősen gyorsan, remegő kézzel szedte össze a könyveit.

- Látom végzett az olvasással – közölte az asszony észrevételét, miután felegyenesedett. – Tehát, akkor magára hagyhatom a két gyermek felügyeletét? – majd választ nem is várva, meglehetősen gyorsan elhátrált a közelünkből.

Lemerném fogadni, hogy miután a nő kilépett innen, még több keresztet vetett magára, és azért fohászkodott, hogy soha többé ne kerüljek váratlanul a háta mögé. Azt hiszem, egy életre beloptam magam a szívébe.

Ettől jókedvem kerekedett, ami egy kissé feledtette velem a rémálmomat. E pillanatban még a tesókák sem voltak akkora nyűg a számomra; mint általában lenni szoktak. Ezért elmosolyodtam és az ikrekhez léptem:

- Na, mit tettetek a „Kriptaszökevénnyel”? – kérdem, de a választ már úgy is láttam.

Szinte az össze könyv a földön hevert. A kicsik alaposan átrendezték a helyiséget, és ahogy az arcukat elnéztem még élvezték is.

- Mi nem csináltunk semmit se! – magyarázta Dani. – A nő meg egyszerűen kiborult.

- Ja, hát azt láttam – jelentettem ki nevetve. – Találtatok érdekes könyveket! – tippeltem, és Dini felé fordultam, aki (minő meglepő) egy sellőkkel kapcsolatos képeskönyvet szorongatott a kezében.

Edina félszegen bólintott, majd felém nyújtotta a gyermek nyomtatványt:

- Szépek voltak benne a képek – mondta, majdnem suttogva.

- Akarod, hogy olvassak belőle? – kérdem, miközben lehajolok elé és átveszem tőle a könyvet.

Tudtam, hogy nem képes még rendesen olvasni, ezért ajánlottam fel, hogy megismertetem vele a történetet. Leültem az asztalhoz, és kinyitottam a könyvet:

- Melyik történetet szeretnéd hallani? – kérdeztem Edina felé fordulva.

Dini közvetlenül mellém ült, és elkezdett lapozgatni:

- Ezt szeretném! – válaszolta, miközben kiválasztott egy novellát.

Melynek az volt a címe: „A kis hableány” – Első látásra feltűnt, hogy ez az Andersen mese egyszerűsített, könnyebben értelmezhető változata. És mivel nem volt hosszú (még képekkel együtt sem), belekezdtem.

Dani egy kicsit még dacoskodva álldogált, ám végül ő is leült a jobb oldalamra; majd unottan belenézett a könyvbe. A képeket kezdte nézegetni, végül azt vettem észre rajta, hogy valóban élvezi a történetet. Még én is beleéltem magam a mesélésbe. Sőt a gonosz tengeri boszorkának, még mély és rémisztő hangsúlyt is kölcsönöztem.

Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy örömöt lelek a felolvasásban. És az ikreknek is tetszett a történet. A kis hableány - után következett a – ATLANTISZ, meg a HÍNÁROK KÖZÖTT - című mesék.

Mire anya visszajött értünk egész jól belelendültünk a történetekbe. A mutter nem is tudta, hogy mit szóljon a tökéletes összhangra.

 

 

 

 

 

 

Gondoskodásom kistesóim iránt annyira megenyhítette, hogy tett egy-két engedményt a büntetésemből. Mint például azt, hogy nem visz el és hoz minden nap a suliba. Ehelyett, inkább előszedte a garázsból a túrabiciklijét és megengedte, hogy azzal közlekedjek. Ez ellen természetesen nem ellenkeztem. Mivel nagyjából olyan magas voltam, mint ő, még a nyerget sem kellett átállítani. Így magától értetődő volt, hogy az utolsó három napot kényelmesebben, és kevesebb szülői felügyelet nélkül fogom eltölteni.

Örültem is neki; bár azzal is tisztában voltam, hogy ezt az engedmény nem csupán azért kaptam, mert olyan szépen vigyáztam a tesókákra. Hanem mert valójában a muternak sok dolga volt a leendő vállalkozásával kapcsolatban. Neki éppen elég volt az, hogy az ikreket cipelgeti az általános iskolába.

faternek meg nemigen akaródzott segédkezni a gyereknevelésben,  ugyanis tegnap óta gyanúsan belemerült a munkájába; így nem nagyon foglalkozott velünk. Gondolom ezért anya úgy döntött, hogy betársul egy új keletű vállalkozásba, melyet a város kezdeményezett. Ha jól mazsoláztam ki a lényeget a muter mondandójából; népszerűsíteni akarták Sellőszigetet, és egy hotelt akartak létrehozni a parton. Persze jó-anyám, hogy lefoglalja a maradék szabadidejét is, rögtön elvállalta a feladatot. Pedig ha legalább annyira ismerte volna a helyiek kedvességét, mint én, azonnal – és röhögve - visszautasítja az ajánlatot. Szerintem, eleve halva született ötlet volt, ezt a porfészket nyaraló paradicsommá alakítani; főleg most, amikor minden halász tiszta ideg a zsákmányhiány miatt.

Bár, végül is ez nem az én bajom. Ha mind a két szülőm elfoglalt, akkor nyugodtan kutakodhatok a sziget titka után. Úgy terveztem, hogy a suliban az első órára bemegyek, majd a lelépek. Ám ezúttal írtam egy kamu szülői felmentést is. Amely arról szólt, hogy a délelőtt folyamán, halaszthatatlanul szükséges a jelenlétem, mivel az egyik kistestvérem (név szerint Dini) megbetegedett, és a szüleim ma nem érnek rá vele lenni. Mivel tökéletesen tudtam hamisítani jóanyám aláírását, nem volt gond az igazolás hitelesítése sem. Sőt még a múltkori Vincent-féle villámlátogatásomat is megmagyaráztam egy ehhez hasonló írással – Csakhogy ott, a változatosság kedvéért Dani volt a beteg. - Nem akartam, hogy az igazolatlan óráim miatt, baj legyen az év végi lezárásommal.

 

 

 

Másnap reggel az osztályfőnöknő elhitte az egész kamubetegséget, még a szülőknek sem telefonált bizonyításképpen. És mivel a jegyeim olyanok voltak, hogy mindenből le lehetett zárni. A középkorú osztályfőnöknő azt mondta, hogy nyugodtan elmehetek. Jobbulást kívánt az öcsémnek; majd jóváhagyta, hogy útra kelhetek a biciklimmel „hazafelé”.

Naná, hogy nem oda mentem!

Mivel az öreg Vincent tiltott a sziget nyugati részétől, attól a hogyishívják... „Sziklarengeteg”-től. Magától értetődőnek vettem, hogy délelőtt odamegyek és körbenézek. Azt persze nem kötöttem senkinek sem orrára, merre csellengek ahelyett, hogy az iskolában porosodnék.

Egyedül gurultam el a város nyugati részéhez. A könyvtárból „kölcsönzött” térképlappal a kezemben. Elég részletes volt, szinte minden látszott rajta. Nem csupán a domborzati térkép díszelgett rajta, a másik oldalán részletesen jelölték az utakat is. Még a legeldugottabb ösvényeket is rárajzolták. Még azt is, amit már legalább húsz éve nem használtak.

Mondjuk ezen nem volt mit csodálkozni, a sziget nyugati oldalát egyáltalán nem lakta senki sem. Se egy ház, se egy normális út. Mintha a vad természetnek adományozták volna a sziget felét.

Minél jobban közeledtem a Sziklarengeteg felé annál jobban elnyűgözött ez a hely. Maga a név találó volt. A sziklák pedig elég szépek, a maga morbid vadságával. Nekem kifejezetten tetszettek a magas és éles, koromfekete meredélyek.

Sziklarengeteget hegyes szirtek alkották, melyek az ég felé ágaskodtak, oly sűrűn mintha erdő lenne. Amikor odaértem, közvetlenül is láthattam a természetfelettien magasodó fekete csúcsokat, melyek kísértetiesen kopárnak tűntek. Ezt pedig egy idő után, rettentő büdösnek találtam.

Semmi sem volt az éles szirteken. Alga, vagy moszat, azért megtapadhatott volna a tengerbe lógó talapzatokon, dagály esetén; de nem, mintha takarították volna ezt a helyet, olyan patyolat tiszta volt. Holott a közelben embernek nyoma sem látszott. Ami viszont végleg meglepett, hogy még sirályguanó sem tapadt a tetejére. Ettől pedig gyanússá, mi több, rettentő gyanússá vált.

- Hát akkor fedezzük fel a területet! – bújt elő belőlem a kíváncsi énem.

Az út mentén hagytam a biciklimet, majd először a part sík területén kezdtem gyalogolni, olyan helyet kerestem, ahol kevésbé meredek a szikla fala.

- Nem igaz, hogy valahol nem lehet felmászni! - dühöngtem, miután már másodszor vizsgáltam át a sziklákat; és egyszerűen nem tudtam normális kapaszkodókat találni.

Ám akkor észrevettem valamit. Egy kisebb üregnyílást!

- Épphogy beférhetnék rajta – gondolkoztam félhangosan. – Hát akkor, mire is várok egészen pontosan?!

 

 

 

Kifejezetten sovány vagyok, de ezen a lyukon alig tudtam átpréselni magam. De nem adtam fel. Ha már ennyi időt pazaroltam rá, akkor bele mászok, még ha emiatt le is fog törni a feketére festett körmöm!

Bár, ezt kár volt emlegetni! Amint behúztam magam a járatba, egyből le is tört, - nem is egy, hanem rögtön kettő – a bal kezemről. Szerencsémre nem vágott be, így nem vérzett és nem is fájt; de azért átkozódtam magamban rendesen.

Még egy nyomorult zseblámpát sem hoztam magammal. Viszont, honnan tudhattam volna előre, hogy fényes nappal „barlangászni” fogok egy szűk kis tengerparti alagútban. A járata keskeny és korom sötét volt. Csupán a mobilommal tudtam világítani az utat, bár az is kész kínszenvedés volt, mire, úgy ahogy meg tudtam fogni előrehaladás közben. Csúsztam és másztam, aminek az lett az eredménye, hogy megint tiszta mocsok lett a ruhám.

Olyan ez a hely, mintha kifejezetten apró koboldoknak készült volna ez az alagút. És amit láttam, hát attól tátva maradt a szám. Egy fehéres habszerű nyálkás-trutymós valami zárta le előttem az alagút végét. A halvány, mesterséges fényben tompán csillogott. Nem volt erőteljes szaga, mindössze az állagától undorodtam. Hasonlót már láttam, néhány kabóca fajnál, meg egy-két békánál. Csak azok kisebb dizájnban ékeskedtek ezen trutymóval, és nem barlangban hozták ezt létre. Tudományosan „Habfészkeknek” hívták ezeket a nyállal vagy valamilyen fehérje tartalmú váladékkal felvert képleteket, amik arra szolgáltak, hogy a petéknek, valamint a kikelő lárváknak, illetve ebihalaknak védelmet nyújtsanak; amíg azok elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy önálló életet kezdhessenek.

De mégis mi a fenét kereshet itt egy „habfészek”? Milyen állat rakhat ilyet? A barlang átmérője kb. egy méter széles, és még én - a tengerbiológus sokat látott lánya - sem ismerek olyan élőlényt, ami ekkora habot képes lenne felverni.

Bár viszolyogtam tőle, mégis megérintettem a fehéres színű, nyálkás falat. Ám épphogy súrolták az ujjbegyeim az idegen anyagot, azonnal megálltak a mozdulatban. Ezzel egyidőben erőteljes fejfájás fogott el, és egyszerűen muszáj volt becsuknom a szememet. Ösztönösen arra gondoltam, hogy így talán megszabadulhatok ettől a rendellenes migréntől. A habfal túloldalára próbáltam összpontosítani. Meg kellett fejtenem a titkát!

Miközben jobb tenyeremet gyengéden, a hártya rugalmasságával felérő habperemre helyeztem. Behunytam a szememet és megpróbáltam ráhangolódni az idegen dologra. Mint egy villámcsapás úgy ugrott be egy szürkebőrű, gyermekfejű lény képe; amihez hasonlókat tegnap, az álmomban is láttam. Ám ezúttal jobban érzékeltem őt. A szája keskeny volt, és alig látszódtak az ajkai; viszont apró, hegyes fogak sorakoztak benne. Az oldalán kopoltyúszerű szövedék helyezkedtek el, mely valószínűleg a légzést szolgálhatta. Ám ez valahogy más volt, mint a halaké; ez világos és elágazó szalagként fedte be az oldalát. Karmos kis végtagjai és széles tintahalszerű testének hossza alig lehetett nagyobb, mint negyed méter. A lény a fészek habjába merülve aludt, olyan volt, mintha lebegne. Akárcsak egy másik társa, aki alig tíz cm távolságban lehetett tőle. Majd egy újabb, hasonló lény érzékeltem, és…

Egy egész hadseregnyi lárvaszerű dög kuporgott idebent!

Mi lesz, ha ezek kiszabadulnak innen?! Az egyik lény rángatózni kezdett, ezért rákoncentráltam. Gondolatban közeledtem hozzá, mire az, azonnal felnyitotta, hatalmas sötétbarna szemeit.

Elfogott a rémület. Megérezte volna a jelenlétem?!

A lény rám vicsorít, vagy legalább is kivillantja tűhegyes fogsorát. Aminek hatására, gyorsan visszahúztam a kezemet. El kell pucolnom innen, de rögtön!

Még látom, ahogy egy apró kéz elhomályosodott kontúrja kaparja a habfalat. Majd bevillan a felismerés. Meg érzett, és most ki akar szabadulni innen!

Azonnal el kell tűnnöm!

Hátrálok az alagútból. Csúszva, mászva nyomom magam hátra a szűk nyíláson át. Még jó, hogy itt nem élesek a kövek, különben biztosan felsérteném a bőrömet. A pólóm felcsúszott az államig, miközben hátráltam, de ez most nem érdekelt. Ösztönösen éreztem, hogy el kell tűnnöm innen.  Ezek a dögök nem vehetnek észre!

Már kint volt a lábam az alagútból. Nem láttam a sötétben a habfészket, de már nem is akartam nézegetni. Kimásztam a napfényre, miközben ziláltam az idegességtől és a szokatlan erőfeszítésektől. Aztán nekiiramodtam, de valami furcsát még megéreztem.

Megfordulok. Mintha valaki figyelne fentről!

Egy szem kémleli a mozdulataimat! Talán a dögök „őrszeme”! Vagy mégsem? Ez valami más. De akkor is engem bámul! És ez rettentő idegesítő!

Megálltam és kutatni kezdtem a fekete sziklák tetejét. Senkit sem láttam; mégis feszélyezni kezdett, hogy figyeltek. Aztán megpillantottam egy megmoccanó árnyékot. A tulajdonosa, valószínűleg egy emberi fej lehetett, aki a sziklára mászhatott fel. Hát mégis lehetséges ez? Fel lehet mászni az éles kövekre?!

 Jobban tenném, ha most nem ezen gondolkodnék! Inkább jobb lesz, ha rögtön eltűnök innen! – gondoltam, és a biciklihez rohantam. Felpattantam rá, majd elszeleltem.

 

 

 

 

Kellett egy kis idő, mire megnyugodtam annyira, hogy ismét végiggondoljam a dolgokat. Egy pillanatra megálltam, és végigpörgettem magamban az eseményeket. Olyan hihető volt ez a látomás, mintha valóban tisztán láttam volna a fészek belsejét! Ez elképesztő! Éreztem az idegen lényeket.

De mik lehetnek ezek?! Ismeretlen tengeri lények? Netán, sellők?!

Nem vagyok egy beszari alak, de jobb lesz, ha mostanában nem megyek ide vissza! – gondoltam magamba, és ismét felpattantam a sötétkék kétkerekű járműre.

Csak akkor vettem észre, hogy tele van a ruhám iszapfolttal, meg valamiféle nyálkás anyaggal. És természetesen ez mind tökéletesen látszott a koromfekete alapon. Az anyám ki fog akadni. Ezt tutira nem fogom tudni kimagyarázni!

De talán, ha előtte egy kicsit rendbe hoznám magam… - Ám, hol tegyem ezt meg?

Csupán egyetlen hely jöhetett számításba... Viszont még az sem biztos, hogy a placc tulajdonosa egyáltalán hajlandó lesz-e segíteni nekem!

 

IV. rész