Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

II. rész

 

Megborzongtam a felismeréstől.

Egy darabig még hallgatóztam, de ezúttal nem érzékeltem több különös beszédet. Úgy eltűnt, mintha csak a szél suttogott volna a fülembe. Lehet, hogy az egészet csupán képzelődtem? Elvégre, elég jól lefárasztottak az események. Talán ez az egész azért van, mert lassan kezdek meghülyülni ebben a városban? És ettől mindenféle baromságot képzelgek itt össze. De mégis, ennyire nem lehetek, meghibbanva! Először a repülő szék, most meg ezek a különös hangok. Túl sok furcsa dolog történik mostanában velem.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy fel kéne hívnom végre a srácokat. Talán már izgulnak miattam. Elvégre a múltkor nem válhattunk el kényelmesen, nagy könnyek közepette a kocsma előtt. Éppen ezért elővettem a mobilomat, és felhívtam Ed-et. Tudni akartam, hogy sikerült-e rendesen megpattanniuk a bunyó után.

A fiúk szerencsére nem küldtek el a fenébe; annak ellenére, hogy éjfél után hívtam őket.

- Sikerült eltűnünk és mind megúsztuk néhány horzsolással – nyugtatott meg álmos hangján Ed. – És te hogy vagy? Nagyon kikaptál?

- Csak a szokásos – sóhajtottam. – Fejmosás, meg szobabünti. De azt hiszem, érzek magamban annyi erőt, hogy ennyit különösebb erőfeszítés nélkül is kibírjak.

- Akkor jó! Már kezdtem azon aggódni, hogy elevenen megnyúznak az őseid.

- Attól ne félj! – nyugtattam. – Tudod, hogy én még egy nukleáris katasztrófát is túlélnék. Viszont szeretném, ha egy ideig nem jönnétek ide vissza.

- De miért?! – ellenkezett Ede hangja. - Nem azért keltünk át a fél…

Kezdte a magyarázkodást; ám én egyből leszóltam:

- Csak bajt hozok a kemény fejetekre. A kocsmában is miattam tört ki a hepaj.

- Ugyan már, átéltünk már hasonló bunyókat! Azok a bunkók, amúgy is belénk kötöttek volna. Ezért nem te vagy a hibás. Még jó, hogy az az elrepülő szék elvette a kedvüket a tombolástól…

- Hát épen ez az. Nem találod furcsának a dolgot? – tereltem rá a szót a dologra.

- Nézd, Dó! Ehhez hasonló esetek előfordulnak – magyarázta Ed. – Az egyik ürge sokat ivott és nagy virtusában eldobta a széket. Telibe vágva ezzel a pultot.

- De akkor is természetfeletti volt?! – akadékoskodtam.

- Mi lenne, ha nem hisztiznél! – fortyant fel Ed. – Jó lenne, ha nem akadnál ki minden apróságon!

- Nektek pedig az lenne a jó, ha most egy darabig nem jönnétek ide a városba! – ellenkeztem tovább; nem akartam, hogy a srácok megint miattam kerüljenek bajba. – A zsaruk még kereshetnek benneteket, meg a halászok is eléggé idegek miattatok. Éppen ezért nem ártana, ha visszamennétek az egyetemre és egy ideig meghúznátok magatokat!

- Biztosan jól vagy?! – kérdezte Ed döbbent hangja.

- Persze! Semmi gond! – veszem lazára a hangomat. – Egy ideig eljátszom itt a „jógyereket”. Aztán a nyári szünetben úgyis megpattanok. Akkor meg, majd úgyis találkozni fogunk. Szóval most nagylelkűen megengedem, hogy addigra beszerezzél nekem is egy jegyet a legközelebbi heavy koncertre, ami a city sportcsarnokában lesz.

- Látom, visszatért a régi Dó! – Ed nevette el magát. – Akkor nyárra plusz egy jegy rendel! Addig is a „Rock legyen veled”!

- Ja, beléd is! – dörmögtem lazán, aztán kikapcsoltam a készüléket.

Éreztem, hogy a srácok miatt már nem kell aggódnom. Ha Ed megígérte, hogy nem jön, akkor a fenekén is fog maradni. Kicsit azért furcsálltam, hogy nem vett észre semmi különöset sem a kocsmában. Pedig szinte mellettem állt. Irtó lazán veszi a dolgokat – ezt komálom benne -; de olyan rossz a megfigyelőképessége, hogy az már erősen fáj. Lehet, hogy ezért is szakítottam vele, mint komolyabb barátnő. Amúgy sem éreztem őt igazán a fiúmnak; de mint haver, ideális balhé-társ. Viszont ebbe a hepajba nem fogom belekeverni. Magam fogom felfedezni azt az erőt, ami a testemben rejlik!

 

 

Hosszas gondolkodás után, mégis úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Titokban visszamásztam a szobámba, és lefeküdtem az ágyamba. Próbáltam elaludni, de nem ment. Akárhogy törtem a fejemet, nem jutottam értelmes megoldásra. Ezek után pedig muszáj volt felhívnom a Kasszandrát! Kikerestem a telefonkönyv cím menüjéből a „Boszika” címszót, és felhívtam őt.

Egy álmos hang szólt vissza nekem a készülékből, aki meglehetősen rosszkedvű volt:

- Dóri! Igaz, hogy azt mondtam, bármikor hívhatsz, de azért a hajnali három óra mégiscsak túlzás!

- De vészhelyzet van! Kérlek Kasszandra! Meg kell hallgatnod! – rimánkodtam, majd nagyvonalakban elmeséltem a fogadóban történteket.

- Azt mondod bizseregtek az ujjaid hegye?! – kérdezte meglepetten.

- Igen. Lehet, hogy azt a széket mégsem én reptettem meg? – kérdezem szokatlanul bizonytalan hangon. Azok után amit Ed mondott; és Kasszandra hümmögése elég jól összezavart.

- Nem tudom. Mondtál előtte valamit?

- Azt hiszem, azt, hogy „Szállj” – válaszolom, némi gondolkodás után.

- Értem – feleli Kasszandra. - Akkor még nem birtoklod az erődet teljesen.

- Ezt meg hogy érted? Mégis csak boszorkány lennék? – kérdeztem tamáskodva.

- Újra felébredt a mágia. Benned is megvan egy kezdetleges formája. De nem vagy tökéletesen az ura. Csak részlegesen érzed. Ez különös…

- Régen is megtörtént velem, olyan hogy tárgyakat reptettem?

- Nem emlékszel rá? - hökkent meg a nagynéném. – Igaz, nem is nagyon emlékezhetsz rá, hiszen alig lehettél több három-négy évesnél.

- Ettől most nem lettem okosabb – ironizáltam.

- Akkor fordulj csak magadba és meditálj! Előfordulhat, hogy emlékezni fogsz rá.

- Egyéb jó tanács? – kérdeztem lelombozódva; a meditálás sosem volt az én stílusom.

- Ne hőbörögj! Ahhoz, hogy segíteni tudjak; fel kell elevenítened bizonyos emlékeket. Amíg nem ismered önmagad igazán, nem tudsz majd varázsolni rendesen. Jó éjt! – válaszolta, majd letette.

Ezzel aztán nem lettem sokkal okosabb. Kár volt felhívnom. Legközelebb nem is teszem! De egy valamit nem értettem, mi volt az, hogy „ahhoz, hogy segíteni tudjak, fel kell elevenítened bizonyos emlékeket”? – A gyerekkorom emlékeit? No, akkor meditáljunk egy kicsit! Határoztam el magam.

De nem jutottam túl sokra. Az egész ellazulás csak arra volt jó, hogy végre elaludjak. Viszont legalább sikerült néhány órácskára elfelejtenem ezeket az idegesítő emlékeket.

 

 

 

Másnap ismét morcosan keltem. Még mindig fáradt voltam; mivel alig aludtam három órát, a tesókák már felváltva dübörögtek az ajtómon, hogy keljek fel végre. A reggeli fagyos hangulat pedig, ami a családomból sugárzott, egyből az iskolámba űzött. Ahol - mintha előre láttam volna –, ez a nap is ugyanolyan vacakul folytatódott, mint ahol az előző abbamaradt.

Nem is tévedtem nagyot, mert amint beléptem a sulimba; egyből a tegnapi fiaskóm pletykája fogadott. Ezen nem is csodálkoztam nagyon. Ugyanis az a rendőrfőnök, aki tegnap elkapott; az egyik osztálytársam apja volt. Mondanom sem kell, hogy az a bizonyos lány (bár a hidrogén-szőke maca megnevezés jobban illene rá) már a kezdetekkor hozzánőtt a szívemhez. Amikor is az első iskolanapomon kijelentette nekem, hogy:

- Ne hidd azt, hogy így – bökött undorodva a fekete, zombikat ábrázoló pólómra – befogad majd a közösségünk! Úgy nézel ki, mint egy ízléstelenül túlmázolt bohóc!

Ezek után, persze azonnal a szívembe zártam a macát. Nem is tudom, hogy miért nem láttam el még aznap a baját. Még csak pár napja ismerem, de ő a legundorítóbb személyiség, akivel valaha is találkoztam. Az a csaj totál hercegnőnek képzeli magát; pedig én ezt az „emberfajt” rettentően utálom.

A mai nap, amint beültem a padomba; a Maca elém állt, és valami elképesztően idegesítő nyávogással fogadott:

- Hallom balhéztál a Mogorva Kardhalban! Az apám minden elmondott ám rólad!

Na, ennyit a kiskorúak jogainak védelméről; gondoltam magamban. Milyen katasztrófa vár még rám? Kalodába zárnak, és rohadt paradicsommal dobálnak majd meg? Tiszta középkori hangulat uralkodik ebben a városban!

Teszek arra, hogy mit mond ez a rózsaszínbe bugyolált csitri. Inkább felvettem a fülhallgatómat és zené nyomattam mindkét fülembe. Ennek ellenére Lili (mert így hívták hivatalosan) hangos hisztériával vegyes rikoltásokkal elkezdte ecsetelni, a véleményét. Amit megjegyzem senki sem kérte. A közepe felé járhatott, amikor akaratlanul meghallottam azt a mondatát, hogy:

-… Pont olyan dilis vagy, mint az öreg Vincent!...

Lehalkítom a heavy metal-t, és egy kicsit fülelni kezdtem.

- … Az a Kretén is a várostól távol él; és folyton gorombáskodik mindenkivel.

- Már tudom! – rikoltja felcsigázva egy másik, hasonló IQ színvonalú fruska (gondolom a Maca barátnője volt). – Az a férfi, akinek szörnyű sebhelyek vannak az egész testén. De az még semmi! Az ipse a folytonos egyedüllétbe teljesen megzakkant! – szavalja színpadiasan a csaj.

- Látod te is így fogsz majd járni! - fenyeget elém állva Lili. - Még dilisebb leszel mint, Agron Vincent, és akkor te is a Hínár út szélén fogsz lakni, kitaszítva, akárcsak ő…

Felnéztem rá, de nem szóltam semmit sem. Mindössze egy torz mosollyal jutalmaztam a béna szövegelését. Talán a „drága” Lili tovább is folytatta volna a rólam elképzelt jövőképét, ha nem jön be a tanár és a helyére nem zavart mindenki.

Higgadtan, egy szó nélkül hallgattam végig az órát, miközben egyre jobban kezdtem elgondolkodni azon, hogy merre lehet ez a béna nevű Hínár út.

 

 

Egy begolyózott pali? Meg kell, hogy ismerjem! Talán ő a legérdekesebb a szigeten lakók közül. Ha már egyszer muszáj itt élnem, azonnal keresnem kell hasonló, sötétlelkületű embert.

Megtalálni nem volt valami nagy feladat. Amint vége lett ennek az órának, megpattantam a suliból (természetesen szünetben, a hátsó ajtón keresztül, bejelentés nélkül); aztán elsétáltam a várost bemutató nyilvános térképhez, ami szinte az iskola közelébe volt kifeszítve, egy külön kis hirdetőtáblán. Lehangolva néztem a rajzot, ami Sellőszigetet ábrázolta. Igazából nem is volt sziget; inkább félsziget. Maga a térkép úgy ábrázolta a települést körbevevő földet, mint egy természetes, vékony földnyelvvel – Ami úgy másfél km széles lehetett, és egyetlen kétsávos főút volt ráépítve, - összekötött ovális földrészt. Az egész egy száras füge alakjához hasonlított. Vagy inkább arra az egyezményes jelre, amit akkor mutatunk be feltartott középső ujjunkkal, amikor valakit nem komálunk.

Ezen fanyarul elmosolyodtam, aztán egy kicsit részletesebben is „megcsodáltam” a térképet. Kerestem azt a nyamvadt Hínár utat; ami természetesen a település legtávolabbi pontjára vezetett. Erősen gondolkodtam rajta, hogyan jussak el oda, úgy, hogy a városiak nem jelentik az esetet a szüleimnek. Nem volna jó, ha tudomást szereznének a kis „városnéző kirándulásomról”; elvégre most büntetésben vagyok.

Mivel volt még idő, a tanítás végéig, úgy döntöttem gyalog megyek. Szerencsére egy kocsi sem jött, akkor, amikor a megnevezett út szélén kaptattam. Bár ez nem volt éppen jó, mivel akkor stoppolni sem tudtam. Nem mintha a helyiek olyan nagy segítőkészséggel iparkodtak volna egy rémisztő sminkű lány elvitelén.

Már majdnem leszakadt a lábam, amikor végre megpillantottam a célt. Nem lehetett összekeverni a lakóépületet, ugyanis ez volt az egyetlen ház, amit közel és távol látni lehetett ezen a kopár területen. Az a bizonyos Hínár nevű letaposott földút egészen a házáig vezetett, csak követnem kellett.

A házikó, amiben az a bizonyos Vincent lakott siralmasan nézett ki; ám nem csodálhattam sokáig a romhalmazt, ugyanis egy enyhén agresszív hang kiabált ki a kunyhó egyik ablakából:

- Tűnj el innen!

- Csak beszélgetni szeretnék!- próbáltam beszélni vele; elvégre nem azért ballagtam közel két óra hosszan, hogy most csak úgy visszacaflassak.

- Nem fogadok látogatókat! Menj el! – kiabált az öreg még mogorvábban.

- Addig nem tágítok innen, amíg ki nem jön abból a viskóból! - majd leültem egy kőre, mely a házzal szemben volt egy cédrusfa alatt, és vártam.

Az idő ólomlábakon vánszorgott, a kora nyári idő kezdett iszonyatosan meleggé válni, mégsem mozdultam. Azért is itt maradok! Legalább addig, amíg meg nem nyílik a Pokol, vagy ki nem jön az a vén dög. Még jó, hogy csomagoltak nekem kaját-piát! És az sem utolsó, hogy magammal hoztam az MP3-momat. Azzal elszórakoztathattam magam egy ideig. Szóval befalatoztam, aztán hallgatni kezdtem a jól ismert rock válogatásokat.

Már másodszor kezdtem végig játszottam a zenei palettát, amikor az ipse végre hajlandó volt kimerészkedni. Eleinte azt hittem, hogy azért jött ki a viskójából, mert meg akar verni, amiért hangosan kezdtem énekelni.

A pali megállt, közvetlenül az ajtaja előtt, az árnyékos teraszán; de mivel az túl sötét volt, nem nagyon tudtam megállapítani, hogy is nézhet ki.

- Mit akarsz?!- kiáltott mogorván a rekedtes hang.

- Most, hogy így megkérdezte: egy halom zsetont, meg elszabadulni erről a koszos kis leprahelyről, csatlakozni egy rock bandához és körbeutazni a világot.

- Nem úgy értem, mit keresel itt?

- Mégis mit gondol? Magával akarok beszélni, Tata!

- Mi?! – hökkent meg az öreg.

- De nehéz a felfogása. Azt hallottam, maga egy amolyan különc fickó; szóval magam is az volnék – mutattam sötét rockos valómra -, és ha már ilyen kiközösítettek vagyunk, akkor talán közelebbről is megismerkedhetnénk. Tehát, mit szól az ötlethez?

- Nem ismerkedem senkivel sem. Menj innét, te „különc fickó”!

- Ne má’! Most mért ilyen? Nézze, ha továbbra is ilyen távolságtartó lesz, akkor itt fogok ülni egész nap, és szórakoztatom! – fenyegetőztem, pedig jól tudtam, hogy legkésőbb délután háromra haza kell érnem.

- Isten ments, hogy még egyszer neki állj itt vernyogni, és üvöltözni! – sóhajtott a pali.

- Hú, ilyen rosszul énekelnék? – kérdeztem tetetett érdeklődéssel.

- Én ezt nem nevezném éneknek – morogta hangosan az öreg; amely kijelentését egy kicsit kegyetlennek éreztem.

- Akkor kijöhetne hozzám, és eldumálhatnánk az élet sötétebb oldaláról! – ajánlottam fel a témát.

- Köszönöm az invitálást, de inkább itt maradok! - kiabálta az öreg.

- Oké, akkor én megyek be!- lelkesedtem fel, és kezdtem elindulni a ház felé.

- Maradj ott, ahol vagy! Nem akarom, hogy megláss!

- Mert megrémítene a látvány?! – találgattam. - Nézzen rám öreg én, sem úgy nézek ki, mint egy kecses táncos-lábú, kényes kis balerina. Higgye el elég erős a gyomrom.

- Ha engem meglátsz, hazafutsz anyucihoz! Akárcsak többi gyerek. Azok a városi lurkók ide jönnek, szórakozásból „felheccelni”, aztán ha meglátnak, olyan gyorsan elszelelnek, hogy a lábuk sem éri a földet.

- Én utálok futni, úgyhogy nyugodtan előbújhat - erősködtem tovább.

Az alak lassan jött ki a fényre, talán ő jobban félt tőlem, mint én tőle.

Az öreg közeledett. Látszott, hogy erősen biceg, és igen csak rátámaszkodik a sétabotjára. Hosszú farmernadrágot és rövid ujjú, kockás inget viselt. Minél közelebb jött, annál jobban meggyorsította lépteit. Úgy tűnt, félelmetesnek akart látszani és el akar ijeszteni. Talán azt várta, hogy elfutok, vagy valami hasonló.

Viszont én kitartottam, és belenéztem a vénember arcába, amit fehér haj és szakáll borított. Már ahol kinőtt az arcszőrzete. Mivel mindenütt karmolás nyomok borították. Régen szerzett, de rosszul összeforrt hegek tömkelege rondította az egész testét. A szája, az orra, a homloka, mindenütt forradásokat lehetett megfigyelni. A jobb szeme hiányzott; de még csak nem is próbálta meg elfedni az összeforrt szemhéját. A bal karja vállától lefelé hiányzott, a másik kezén viszont, még mélyebb hegek éktelenkedtek, mint az arcán.

Amint odaért hozzám, elkapta a vállamat és elkezdett ráncigálni:

- Látni akartál? Hát itt vagyok! És most futhatsz a haverokhoz elújságolni, hogy láttad a „vén Bolondot”!

- Nyugodjon le, Tata! – kiabáltam, mivel ez a lépése már felhúzott. - Itt nincsenek haverjaim! Erről a szigetről akkor sem kellene barát, ha fizetnének érte. Nem érti meg, Tata? Nem akarom szívatni, csak egy kicsit jobban meg akarom ismerni. Ennyi az egész - mondtam, miközben felemeltem a kezét a vállamról. – Ja, és jobban össze kéne szednie magát, ezzel még nem tud megrémíteni - tettem hozzá, foghegyről az utolsó mondatot.

Amint ellöktem magamtól a kezét, az öreg elvesztette az egyensúlyát, és elvágódott. Magatehetetlenül feküdt el a porban.

Ez nem igaz! Ennyire azért nem taszítottam el. Lehajolok hozzá, és felé nyújtom a kezem:

- Nem akartam kigúnyolódni, sem megalázni. Oké? - erőltetek magamra egy halvány mosolyt, majd tőlem szokatlan módon a következőt mondom. - Bocsánatot kérek! Ugye nincs harag? - nem vall rám ez az önzetlen gesztus, de olyan szerencsétlenül fekszik ott a földön.

- Egyedül is fel tudok állni!- morogta a férfi, és félrelökte a kezemet. - De meg kell, hogy mondjam, te tényleg nem vagy egy szokványos Sellősziget lakó - mondja közönyösen, miközben feltápászkodik.

- Ha tudtam volna, hogy így jobb szívvel fogad, akkor már az elején ellöktem volna.

- Ne örülj annyira, nem vagy te olyan erős. Emiatt van az egész.

Felhúzza a bal nadrágszárát, a lába térdtől lefelé hiányzik. Ezért bicegett annyira, és ezért vesztette el olyan könnyen az egyensúlyát.

Honnan van ennyi sérülése? Talán háborúban volt? – futott át az agyamon. Most már tényleg meg akartam ismerni a vénséget.

Igaz, hogy szörnyen nézett ki a tata; bár aki a divat sötét oldalát követi, annak egy szétvagdalt testtől még nem fordul fel a gyomra. Látnia kellett volna a fekete pólóimat: csontvázakkal, zombikkal, és különféle sátánista szörnyekkel. - Ha jobban összeismerkedünk, akkor talán az összes ruhadarabomat megszemlélheti rajtam.

Egy szó, mint száz, hamar túltettem magam a látványon.

 

 

 

 

Az összeismerkedés meglehetősen döcögősen indult, de azért az öreg nagy nehezen a bizalmába kezdett fogadni.

- Azt hiszem itt ideje, hogy bemutatkozzam – vetettem fel a témát. -  Az én nevem Debóra, de jobb szeretem, ha Dó-nak hívnak. Magát hogy hívják?

- Vincent; úgy neveznek, mint a híres festőt.

- Ja, az, amelyik megnyirbálta a fülét. Egy kicsit mazochista hajlama volt az ipsének - majd rá néztem az öregre - Maga ugye nem azért vagdalja a testét, mint szegény van Gogh-unk. Úgy értem...

- Jól tudom, mit akarsz mondani. Ezt egy autóbaleset során szereztem.

- Persze! – kiáltom tamáskodva. -  Amiben elveszti a fél lábát, a -kezét, és a -szemét; és összekarmolja az egész testét. No, ne nézzen már ekkora baromnak, legyen szíves! Azt a mesét jobban bevenném, hogy egy tigris támadta meg.

- Jó, akkor egy tigris támadt meg - mosolyodott sejtelmesen az öreg.

- Ne má’, ez az én ötletem volt! - feleseltem.

- Te aztán tényleg elég furcsa figura szerzet vagy. Évek óta te vagy az egyetlen személy, aki komolyan beszél hozzám. Nem hittem volna, hogy megértjük egymást. Tudod, egy kicsit megkedveltelek. A kötekedős, és utálkozó külső mögött egy kedves kislány rejtőzködik. Aki tényleg szeretetre méltó. Szerintem, van valamilyen varázserőd van, ami belülről fakad.

- Na, most meg pont úgy beszél, mint a nagynéném. Ő is azt mondja, született boszorkány vagyok. De ne terelje el a szót! Még mindig a „tigrisnél” tartottunk, ha jól emlékszem? - mondtam komiszkodva. - Szóval, mi okozta azokat a karmolás nyomokat?

- Maradjunk annyiban, hogy ezt nem én tettem a testemmel, hanem... – tartott egy kis szünetet, nem találta azonnal a megfelelő szót. -  … mások. Úgy se hinnéd el.

- Azért csak próbálja meg elmesélni, Vincent Bácsi! – mondom könyörgést színlelve.

- Ne, Bácsizz! És akkor sem mesélném el, ha az életem függne tőle. Csupán annyit mondhatok, hogy jó messzire kerüld el a „Sziklarengeteget”!

- Az meg mi? – morgom értetlenül. – Biztos megint egy idétlen nevű helyiség, mi?

- Ahogy mondod. Ez a hely Sellősziget nyugati partrésze, ahol a legmagasabb fekete sziklák helyezkednek el. Most pedig hagyj magamra. A szüleid, már biztos aggódnak miattad.

- Azok ugyan nem. Na, viszlát, Tata! Lehet, hogy te vagy „Sellősziget Bolondja”, viszont egyben te vagy a legjobb társaságom is, a sok begyöpösödött, érdektelen és szánalmas helyi, jelentéktelen hozzád képest.

Az öreg nem tudta, hogy most ezt bóknak szántam, vagy hatalmas sértésnek, de azért elmosolyodott a bajsza alatt.

 

 

 

Ezek után gyorsan elinaltam, ugyanis észrevettem, hogy már későre járt az idő. Gyorsan visszatértem az iskolába, és a kapu előtt váram meg a végső kicsengetést. Hamar meg is érkezett az anyám, aki azonnal fel is vett.

- Elestél?! – kérdezte gyanakodva a mutter, miközben végignézett rajtam.

Eleinte nem tudtam, hogy mire céloz, de aztán végignéztem magamon; és láttam, hogy tiszta por a fekete ruhám. Valószínűleg miközben meneteltem a felvert, száraz föld pora jó alaposan beterített.

- Ja! De inkább ne beszéljünk róla – hazudtam, miközben próbálom meglepettségemet titkolni.

- Megint verekedtél, igaz?! – tudakolta gyanakodva.

- Nem is! – morogtam.

Nem lenne jó, ha most bemenne a suliba, és megkérdezné a tanárokat, hogy mi történt velem a mai délelőttön. Már közeledett is felém az egyik tanár. Úgyhogy sietősre fogtam a dolgot:

- Nem verekedtem, csak elestem. Mehetnénk már! – sietettem, majd beugrok a kocsi hátsó ülésére.

Anyám pedig, egyből hazahajtott. Ahol megint a szobámban kuksolva töltöttem a délutánt.

 

 

 

Napnyugatkor ismét kilógtam, titokban a partra; ám ezúttal nem hallottam semmi gyanúsat sem. A tenger ugyanúgy morajlott, mint eddig. Úgyhogy nem sokat maradtam ott. Inkább visszaszöktem a szobámba.

Az ágyon fekve elgondolkoztam azon, hogy holnap mit is kéne tennem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy utána nézek ennek a sellő-legendának. Majd az elhatározástól megnyugodva elaludtam.

Az éjszakám, azonban rettenetesen elcsesződött. Különös álmokat láttam. Eleinte csak a vízben úsztam, valami sziklás partvonalban. De nem a megszokott testemben, valami sötétbőrű lény szemeivel láttam a dolgokat; akinek hosszú karja, apró hártyás kezekben végződött. Majd hátra fordultam és észrevettem, hogy hatalmas tintahal szerű altestem van, amihez hullámzó lebenyek kapcsolódnak. Aztán valami nagyfejű és óriási szemű dögöket láttam, akik magas hangon kiáltották felém, hogy:

- Vigyázz! El fog kapni!

Ám későn szóltak. Pont ebben a pillanatban ragadták meg a testemet. A támadómból először két lábat pillantottam meg, aki valamiféle ketrecbe akart bepakolni. Ellenkeztem, de nem sok eredménnyel jártam. Az alak erősen szorította nyálkás tintahaltestemet. Karmaim pedig túl aprók voltak, hogy felsértsem a vastag bélésű, kesztyűs kezét. Aztán a férfi durván belelökött egy vízzel teli, üvegfalú vödörszerűségbe, aminek vasráccsal zárta le a tetejét. Eleinte csak a lábát láttam, aztán amint a fejéhez emelt; azonnal felismertem a fickót: Azt apám volt az!

Felriadtam.

Olyan nedves volt a testem, mintha valóban a tengerben úsztam volna. Tiszán emlékeztem még a látomásomra. Egy idegen lény voltam, és elkaptak… méghozzá a saját apám!

Ez valami vicc volt?! Az nem lehet, hogy…? Vagy mégis ő lett volna? Mégis mi a franc történt most velem?

 

III. rész