Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

XI. rész.

 

Egy komor, fehérfalú kórház szobájában tértem ismét magamhoz. Az erős napsütés és a meleg miatt úgy véltem, hogy délután lehetett. Ám nem sokáig csodálhattam a belső teret, ugyanis váratlanul megláttam  a  feszengő  kiscsaládomat az ágyam lábánál.

- Apa! Megnézted a hűtőszekrényt? – kezdtem a beszédet; kihagyva a köszönést, majd nehézkesen felültem.

- Milyen hűtőt? - kérdezett vissza értetlenül a fater.

- A laborét! – feleltem zaklatottan. - Csak azt kérem, hogy ne nyisd ki a labor hűtőjét. És ne is kapcsold ki!

Erre a fater nem igazán tudott mit felelni. Ám a kistesóim és jó-anyám össze-vissza kezdtek mindenfélét kérdezgetni. Mire apám – mielőtt bármit is válaszolhattam volna – higgadtan azt mondta, hogy:

- Biztos csak rosszat álmodtál. Nyugodj meg, és inkább pihenj egy kicsit! Nem fogunk zavarni.

Aztán mindannyian távoztak, mielőtt bármit is mondhattam volna. Én viszont nem igazán tudtam megnyugodni. Egyre csak azon járt az eszem, hogy a laborban maradt sellőlény nem halt meg, csupán hibernálódott. Hiszen amikor bezártam, nem kapott napfényt, és a „Fagyasztó varázslatom” sem hathatott rá, ha másfél ujjnyi acéllap zárta el őt a külvilágtól.

Bár talán feleslegesen aggódtam emiatt. Talán tényleg nem olyan szívós kis dög; és tényleg elpusztult már – nyugtattam magam; de nem igazán értem el vele túl nagy hatást.

 

 

 

Nem egészen egy hét múlva, végre elszabadulhattam a kórházból. Addig természetesen nem tudtam meg túl sok eseményt a családomtól; anya mindig azzal érvelt, amikor őt kérdeztem, hogy: „Most csak feleslegesen zaklatnád fel magad.” - Apám, meg be sem jött többet hozzám.

Annyit azért sikerült kiszednem a kistesókból – akik folyton körülöttem sündörögtek – hogy, amikor az ősök felébredtek a hotelben, egyből észrevették az eltűnésemet. Ezek után persze erősen gyanítani kezdték, hogy hazaszöktem, ahhoz a „hibbant vénemberhez”; ezért amilyen gyorsan csak tudtak, értem mentek. Aztán majdnem szívrohamot kaptak, amikor engem félholtan, az öreget meg teljesen holtan találták.

 

 

Amikor hazaérkeztünk, az első bicegve megtett utam a laborba vezetett. Már mind beléptünk apa dolgozó helyiségébe. Amikor ledöbbenve megálltam a terem közepén. Elkeseredve meredtem a hűtő tárva nyitva hagyott ajtajára.

- Úristen megszökött! - kiabáltam, és mindenkit tuszkolni kezdtem a bejárati ajtó felé.

- Mi van veled? - kérdezte anya értetlenül. - Még mindig beteg vagy? Félrebeszélsz?!

- Nem gondolod, hogy ez egy kissé abszurd! - mondta apa, miközben taszigáltam.

- Az nem lesz olyan muris, ha az a dög megint a laborban bujkál! – kiabáltam izgatottan.

- Milyen dög? - kérdezte Edina

- Semmilyen - nyugtatta anya, és felém fordult. - Ne beszélj csúnyán! És hagyd már ezt az idétlen játékot! - majd hátat fordított és elment az ikrekkel.

Én még mindig a hűtőre bámultam. Most ugrott csak be, hogy ki volt húzva, és teljesen tiszta a belseje. Ha az a dög tényleg feltámadt, és kiszökött volna, akkor nem kapcsolta volna le a gépet, és még mindig ott lenne a bőrének a cafatjai. Egyből gyanússá vált a dolog; arról nem is beszélve, hogy a fater egyre nyugodtabban viselkedett mellettem, amint anyám távozott a többiekkel.

- Apa! - morogtam lassan és összehúztam a szemöldökömet.

- Mondtam, hogy ne szólj anyádnak! – felelte higgadtan a fater. - Csak felidegesítenéd vele! Egyébként meg nem értem, hogy ettől a lénytől, hogy félhettél ennyire.

Egy szekrényajtóhoz lépett, és elővett egy nagyobb befőttesüvegszerű tárgyat. Az átlátszó falon egy félig csecsemő félig tintahaltestű lény lebegett a formaldehides oldatban. Ledöbbenve néztem rá. Ezt tényleg az a lény lett volna? Így visszaváltozott!? Megnéztem egy kicsit közelebbről is, és láttam, hogy a hátáról leszakadt a bőr, ezen felül hiányzott az egyik ujja. Tehát biztos, hogy az én sellőm volt az.  Most eléggé ártalmatlannak és halottnak tűnt; de azért gyanúsan méregetem a lényt.

- Ne aggódj, már elpusztult - mondta tudálékosan az apám.

Hirtelen nem is tudtam, hogy erre mit mondhattam volna. Miért nem szólt erről eddig? Legalább a kórházban megnyugtathatott volna! De mindegy, ez most már amúgy sem fontos. Mérgesen ránéztem, és ezt mondtam:

- Most már tudom, hogy honnan örököltem az idegesítő természetemet - sóhajtottam fel, aztán én is elmosolyodtam.

- Ne légy annyira büszke magadra! - figyelmeztet apa. - Úgy tönkretetted a fagyasztással a sejtjeit, hogy még a genetikai állományát is képtelenség pontosan meghatározni.

- Ezért most szobafogságot kapok? - kérdeztem dacosan.

- Nem – felelte higgadtan a fater. - De ezt a sellős történetet sürgősen el fogja felejti, a Kisasszony!

- Nem is vagy rám dühös, mert tönkretettem az „új fajodat”, ami után megkaphattad volna a

„Nobel-díjadat”? – tudakoltam gyanakodva.

- Nem szeretnék egy olyan „új fajjal” dolgozni, aminek az egyedei annyira agresszívak, hogy megtámadhatják a családomat - mondta vérlázító nyugalommal a fater.

Majd odament a fagyasztó elé, és kitárta teljesen az ajtaját. A belsején még mindig látni lehetett a karmolás nyomokat.

- Kitakarítottam és helyreállítottam mindent; de ezt a burkolatot még nem volt időm kicserélni. Ám ha ez megnyugtat, én hiszek neked; bármi is legyen a történeted - mondta megértőn.

Gyanakodva, még egyszer körbenéztem, és akkor vettem észre, hogy az alagutak kijáratai, a vér, a víztócsa valamint a törött csempék nyomai is el voltak tüntetve. Így utólag visszagondolva a bejárati ajtón sem láttam semmilyen karmolásra utaló jeleket sem. Tehát a fater tényleg elhitte, hogy történt velem valami. Még anélkül is, hogy nem mondtam el neki semmit sem.

Lassan elmosolyodtam, majd odabattyogtam hozzá; azután átöleltem és boldogan nevettem.

 

 

 

Amikor felhívtam Kasszandrát – mobil híján, az otthoni, vezetékes telefonon -, hogy elmeséljem a kalandjaimat, ő egyszerűen csak hallgattatott. Már mindent tudott. El sem kellett mondanom, hogy miként végeztem a sellőkkel. Viszont kaptam egy elismerő boszorkány dicséretet. És amikor megkérdeztem, hogy: Miért nem valami tüzes varázsigét taníttatott be velem? Azt felelte, hogy:

- Megőrültél? Az rettentő veszélyes! Nem tudtad volna irányítani!

- Mert sellődémonokkal harcolni, nem veszélyes? - ironizáltam.

- Nem biztos, hogy elpusztultak volna. Hiszen az alapító versike szerint, csakis a Nap volt az egyedüli halálforrásuk – magyarázta erre Kasszandra.

Ezek után hiába próbáltam megtudakolni, hogy honnan tudhatta a sellős események lefolyását. Valamint azt, hogy valóban segített-e nekem a harcomban. Ő egyszerűen nem volt hajlandó nyilatkozni ez ügyben. Talán sosem tudom meg, hogy mi lehetett a titka. Mindenesetre, én valami varázsgömbre, vagy hasonlóra gyanakodtam.

 

 

 

Két nap múlva visszamentem Vincent házába. Persze nem egyedül, ugyanis egy messziről ideutazott rokona is elkísért. A férfi feladata az volt, hogy az ingóságokat elszállítassa. Bár ami azt illeti, amikor találkoztam Vincent testvérével, eléggé ledöbbentem.

A város határában nézelődött és a térképet bámulta. Mivel a helyiek jó szokásukhoz híven nem segítetek neki eligazodni. Gondoltam odamegyek és megkérdezem, hogy mit akar?

Erre az idegen azt mondta:

- Agron Vincent házát keresem.

- És miért, ha szabad érdeklődni? – kérdeztem értetlenül.

A férfi rám nézett és gyanakodva méregetni kezdett, majd úgy tett, hogy beavat a titkába:

- Nekem kell a vagyona felett rendelkeznem. Ugyanis a testvérem volt. Szóval, elmondanád, hogy merre lakott?

- Üsse kavics, megmutatom! – válaszoltam a szokott lazaságommal, és miután megkérdezem, hogy szabad-e, beültem a kocsijába.

Lassan elindultunk, csakhogy a férfi minduntalan rám sandított, miközben vezetett. Aztán nem bírta tovább, és felém fordult:

- Tudod, nagyon hasonlítasz valakire? - kérdezte a hollófekete hajú, harmincas éveiben járó férfi.

- Igen tudom, Kornéliára – válaszoltam a legnagyobb természetességgel.

- Honnan…? – döbbent meg a fickó.

- Mondjuk úgy, hogy én voltam Vincent egyetlen barátja ezen a környéken – kezdtem fanyar mosollyal, de gyorsan elkomorodva hajtottam le a fejemet. - De nem tudtam megakadályozni azt, hogy… - elhallgattam, nem akartam róla beszélni, inkább legyintettem és a kocsi ablakán nézem ki.

Rövid szünet után folytattam:

- Tehát akkor maga Vincent öccse? – kérdeztem másra terelve a szót.

- Nem - mosolyodott el keserűen a férfi. – A bátyja vagyok.

- Az nem lehet! – döbbentem meg. – Hiszen…

Ám a férfi a szavamba vágva folytatta:

- Úgy hallottam, hogy Kornélia halála eléggé megviselte. És annyira megkeseredett, hogy idősebbnek tűnt a koránál.

- Legalább ötvennek látszott – válaszoltam nem túl hízelgően; de legalább őszintén.

- Pedig alig töltötte be a harminckettőt – bólintott a báty. - Három évvel volt fiatalabb nálam.

- Az nem lehet! – csodálkoztam.

- Mondtál valamit? – kérdezte a férfi.

- Nem, semmi lényegeset. Különben meg itt vagyunk! – mutattam a viskóra, mely az út szélén állt.

 

Mivel a báty látta, hogy szoros kapcsolatban álltam Vincenttel. Megengedte, hogy egyedül legyek egy kicsit a házban, valamint hogy elvigyek néhány dolgot, ami Vincenthez kötött. Eleinte nem akartam semmit sem elvinni, de aztán kutatgatni kezdetem. Mindent alaposan végig nézem; próbáltam az öreg életét összerakni a használati tárgyaiból.

Azt hiszem boldog élete lehetett volna, ha nem pont erre a félszigetre jön. De sajnos, ez nem így történt!

Találtam egy füzetet is, amiben vázlatrajzok voltak. Emberek portréi, mind-mind szénceruzával készítve. Az utolsó lapon, pedig egy fiatal lányra lettem figyelmes. A vonásai nem voltak olyan szépen kidolgozva, mint a többi arcnak, de mégis ez a rajz tetszett a legjobban. A kép csücskébe pedig az volt írva, hogy: „Debóra”.

Igen, a portré nagyon hasonlított rám; de nem a magam rockos, fekete mivoltában. Ez a Debóra valahogy máshogy nézett ki. Smink nélkül és mosolyogva. Pedig én sosem is ültem neki modellt. Talán fejből rajzolt volna le? A sérült kezével?! Hát ilyen sokat jelentettem volna neki? Mégsem voltam a számára „Kornélia-pótlék”?! Tehát, valóban engem látott, ha rám nézett?

Összecsuktam a füzetet, és magamhoz szorítottam.

- Köszönöm, Vincent! – suttogtam a szoba falainak.

 

Amikor visszatért Vincent bátyja közöltem vele, hogy szeretném elvinni a jegyzetfüzetét, meg egy fekete-fehér olajfestményt a kamrából, melyen groteszk sellők képe volt látható. (Jobbnak láttam, ha minél hamarabb megszerzem és elrejtem azt a képet; mely a sellők létét bizonyította. Ugyanis nem akartam, hogy megint háborgassák ezeket a lényeket.) A férfi a kérésemre meglehetősen furcsán nézett vissza rám, de aztán szó nélkül rábólintott a kérésemre.

Segítettem a bátynak összepakolni Vincent apróbb cuccait; ám amikor a ruhákra került a sor, igencsak elbizonytalanodtam. Az öreg ruhái mellett egy csomó női holmit is találtunk. A férfi pedig eléggé furcsállta, hogy ez engem nem lepett meg. Erre kénytelen voltam bevallani, hogy már kaptam tőle egy női ruhát; amikor egy kissé szalonképtelen állapotban kerestem őt fel. Erre a báty odaajándékozta a többi női ruhát is. Azt mondta, hogy úgysem tudna vele mit kezdeni, tekintetbe véve, hogy agglegény.

Egész jól elvoltam a fickóval, amíg csomagoltunk; de Vincent szerelméről nem sokat tudtam meg tőle sem. A fickó valahogy nem akart sem magáról, sem az öccséről beszélgetni. Ebből pedig arra következtettem, hogy hajdan ez a férfi is szerelmes lehetett Kornéliába. Ám erre sohasem kérdeztem rá nyíltan; pedig feltűnt, hogy a báty néhanapján igencsak mustrálgat engem is, meg a falon lógó portrét is.

Ennek ellenére békésen váltunk el. Még egyszer kimentünk Vincent sírjához – Az öreget a település temetőjében helyeztük nyugalomra; pont a szerelme sírja mellé. – aztán a báty el is hagyta Sellőszigetet. Nem mondhatnám, hogy túl közel kerültünk egymáshoz; de azért haragban sem váltunk el. Mindenesetre valahogy éreztem rajta, hogy ő nem volt olyan, mint az öccse.

 

 

 

Ez idő alatt, majdnem teljesen meggyógyultam. A szememről, már régen eltűnt a sellőnyál okozta folt, viszont a lábamon még mindig elég csúnya maradt a heg. Szerintem, nem is fog teljesen eltűnni. Életem végéig magamon viselhetem az első küzdelmem nyomát.

A napok nyugodtan teltek. Még Lili sem piszkált a nyáron. Talán, mivel elvesztett ő is, és én is valakit, aki kedves volt a számára. Sőt, mióta megkomolyodtam és nem veszekszem vele, még néhány jó szava is volt felém. Sőt mi több! Köszönni is „megtanult”, amikor a legutóbb találkoztunk.

Ennek ellenére nem hinném, hogy jó barátnők lettünk; de már képesek vagyunk elviselni egymás társaságát.

 

 

Már csak egy dologra voltam kíváncsi; még pedig arra, hogy a sellők portyázásairól vannak-e korábbról feljegyzések. Ezért kénytelen voltam még egyszer látogatást tenni a könyvárba. Bár nem akartam ebből rendszert csinálni. Leginkább azért nem, mert éreztem, hogy a könyvtáros nő még mindig neheztelt rám az unokája elvesztése miatt. Ennek ellenére a kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult a félelmemnél. Így már csak azt vettem észre, hogy egyszer csak a könyvtár lépcsőjén sétálok felfelé.

Amint meglátott a néni, még a szokottnál is morcosabban viselkedett, mint ahogy egy könyvtáros nőtől elvárható. De aztán néhány percnyi nyomasztó csend után megtört a jég, és odajött hozzám bocsánatot kérni. Azt mondta, hogy tudja, hogy alaptalanul vádolt meg, valamint, hogy már régen megtalálta az unokája fényképét. Ezen felül még motyogott valamit. Amit talán köszönésnek lehetett kivenni. Valami olyanról szólt, hogy hálás, amiért megtaláltam Zalán testét; meg sajnálja, hogy sátánistának nevezett. Bár ebben az utóbbi kijelentésben már nem voltam olyan biztos; mivel a néni eléggé zavarosan és halkan beszélt.

Ám amint megbizonyosodtam arról, hogy talán már nem utál annyira; ismét a segítségét kértem. Pontosabban a sziget halálozási statisztikájáról érdeklődtem. A nőszemély erre, elég furcsán nézett rám. Szerintem nem is nézte ki belőlem, hogy ilyen dolog is érdekelhet engem. Ennek ellenér kérte a türelmemet és elment; hogy aztán pár perc múlva azzal a könyvvel a kezében jelenjen meg, amiből hajdan a térképet kiszabtam. Az eltűnt oldalról persze azonnal tudomást szerzett a vénasszony, mivel - valami gonosz véletlen folytán -, pont a csonka lapnál nyílt ki a könyv.

Végül, minden titokra fény derül - gondoltam, és ártatlanul a banyára néztem.

Az, meglepő módon nem csapta ki a hisztit, bár az arcán láttam, hogy eléggé fehéres árnyalatot vett fel a bőre. Majd kis szünet után, a néni továbblapozott a statisztikai diagramok felé.

- Az adat, amit keresni tetszett - válaszolta tömören, és egy szúrós pillantás után előrement a kölcsönző pulthoz.

Ajaj, ezek szerint mégsem kedvelt meg – húztam be alig láthatóan a nyakamat.

Aztán csendben figyeltem, hogy a néni, miként megy előre a megszokott székéhez; miközben ez járt a fejemben:

Talán csak azért nem balhézik, mert azt akarja, hogy gyorsan távozzak innen. Pedig ha tudná az igaza még hálás is lehetne nekem; hiszen én mentettem meg a várost. Bár, ha ez a fülébe jutna tuti, hogy itt helyben lebabázna – kuncogtam magamban.

Elkezdtem nézni az összesített grafikonokat, de semmi értelmeset nem találtam. Szinte ugyanaz volt a halálozási és a születési arány. Ezek szerint, ha voltak is sellőtámadások, azt a városi statisztikai hivatal letagadta. De vajon, miért?

Minden egyes talány megfejtése, több ezernyi kérdést vetett fel. Ezért – Bár sejtettem, hogy ez a tettem veszekedésgyanús lehet. - odamentem a könyvtároshoz, és megkérdeztem, hogy miért ilyen stagnáló a város átlaga:

- Nem értem, miről beszél – felelte a néni hűvösen; és úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy: „Miért nem él ezen a félszigeten lilaszőrű repülőegér?”

Így értetlenül tértem vissza a könyvhöz, amiből megtudtam, hogy a félsziget valójában inkább sziget volt az 1600-as évek végéig. Csupán egy tengerszint alatti sáv kötötte össze a szárazfölddel, amit, csak apálykor lehetett látni; de akkor akár át is lehetett rajta sétálni a szigetre, mivel javarészt sziklák alkották. Ám, amikor jött a dagály újra eltűnt az összekötő sáv; egészen a nagy építkezésekig.

Ha jól vettem ki a szövegből. A XVIII. században a népesség ugrásszerűen megnőtt a környező településeken; ezért néhány helyi ide akart költözni; csakhogy ehhez először egy normális utat kellett építeniük, ezért feltöltötték a tenger alatti sávot és egy felmagasított utat hoztak létre; melyet a mai napig alig változtattak. Ezután pedig már akadálytalanul megkezdődhetett a sziget benépesítése.

A „Helyi legendák” – című fejezetben találtam egy olyan néhány mondatos „pletykát”, mely azt állította, hogy az első frissen letelepedett helyiek, gyakorta láttak sellőket a környéken. Erre viszont fanyarul azt gondoltam, hogy a szemtanúk közül valószínűleg sokan el is halálozhattak emiatt. Erről, azonban a könyv semmit sem írt. Talán azért mert nem akartak pánikot kelteni a sziget körül; hiszen akkor senki sem telepedet volna le itt. Mindenesetre valamilyen módon megszületett ez az „Eredet rege”, mely rejtetten a sellők megölésének lehetőségéről számolt be. Így arra következtettem, hogy a lakók egy idő után rájöttek, hogyan védekezhettek ezek ellen a lények ellen. Valamint talán a település neve is egyfajta figyelmeztetés lehetett; „Sellősziget”: Azaz óvatosan lépj be ide, mert itt sellők élnek! – Csakis erre tudtam gondolni.

Amikor már elfáradt a szemem az olvasásban, úgy döntöttem, hogy feladom a kutatást. Megköszöntem a vénasszony segítségét, és hazafelé indultam. Út közben viszont azon töprengtem, hogy a kis sellőcske talán mégis csak igazat mondhatott akkor, amikor évszázadokban beszélt. Tehát akkor ezek a lények - alap esetben - valóban halhatatlanok, és könnyen embergyilkossá válhatnak, ha megzavarják őket. Ám, csupán éjjel tombolhatnak, mert a napfény megöli őket.

Vajon, még megvan a barlangjuk? Meg kéne nézni, hogy maradt-e túlélője a varázslatomnak? – határoztam el magamat.

Mivel már biztosan meg tudtam védeni magam tőlük, úgy döntöttem, hogy ismét ellátogatok hozzájuk. Ezért délután - egyedül - kirándultam egyet a Sziklarengeteghez. Kíváncsi voltam, hogy meg van még-e az a járat, ami Zalán halálát okozta.

A legnagyobb meglepetésemre, azonban az üreg bejáratát nem találtam. Talán magától omlott be, örökre maga alá temetve azoknak a sellőkoboldoknak a titkait, akiket (remélem, végleg) kiirtottam? Vagy az is lehet, hogy a megmaradt példányok örök álomba zuhantak; ám előtte még eltorlaszolták a bejáratot, hogy senki se zavarja őket? Sosem fogom ezt már megtudni.

Úgy látom, kénytelen leszek lemondani a további nyomozásról. Ez a sellős fejezet tehát végleg lezárult az életemben.

 

 

 

Régen elmúlt a veszély, és már senki sem emlékezett a történtekre, pedig csak egy hónap telt el azóta az éjszaka óta. Természetesen egy ideig a pletykák célpontja voltam, de senki sem jött rá arra, hogy valójában hogyan sérülhettem meg.

Mindegy; ha jobban belegondolok, úgysem fogja senki sem elhinni a mesémet. Az egyetlen, ami bánt, hogy Vincent már nem élvezheti velem ezeket a nyugodt perceket. A magam módján megszerettem az öreget. Ezért még mindig belesajdult a szívem, ha rá gondoltam.

„Nyugalom” ez egy olyan szó, amire egyáltalán nem vágytam a sellős kalandom kezdetéig, és most kifejezetten örülök neki - röhejes, hogy mostanában még én sem igazodok ki magamon.

 

 

 

Egy augusztusi hajnalon elmentem Vincent sírjához. Fehér szegfűt vittem neki. Gondoltam, ennek biztosan örült volna.

- Betartottam az ígéretem! - mondtam szomorúan. - És nem csak egy napra... - tettem hozzá majdnem sírva.

Ránéztem a sírkövére, a fénylő kövön magamat pillantottam meg. Rózsaszín szoknya és fehér ingblúz volt rajtam, melyek hajdan Kornéliáé lehettek. (Egészen jó állapotban maradtak meg, és a mai divattal mérve sem volt utolsó, mivel a retro korát éltük.) A frizurámat pedig világosbarnára festettem. Ugyanis ez volt az eredeti hajszínem. És nem viseltem sminket! Egy grammot sem. Ez az én száz százalékos, természetes valóm volt; ami Vincentnek biztosan tetszett volna.

- A te kedvedért változtam meg! – mondtam a sírkőnek, és eleredtek a könnyeim.

Megváltoztam, és mostantól „normális” lány leszek, és ezen a tényen még az sem fog változtatni, hogy boszorkánynak születtem.

 

 

 

Már késő délután volt, amikor úgy döntöttem, hogy végleg kicsavarogtam magamat. Nem tudtam, miért, de a mai napon különösen vágytam a magányra. Ám mostanra már eleget gondolkoztam a sorsomról, ezért megfordultam, és a város szállodájának irányába indultam el.

Ez az épület most már anyu munkahelyévé vált. Ő lett az igazgató, ami azt jelentette, hogy végleg letelepedtünk (bár a végleges nálunk általában azt jelenti, hogy öt évig biztosan itt fogunk élni). Ám mivel annyira mégsem siettem a település központjába, úgy döntöttem, hogy a tengerparti kerülő úton haladok tovább. Nézem, ahogy a partot simogatják a sós víz, gyengéd hullámai. Mialatt a lenyugvó Nap fényében a vízben ismerős lényeket pillantottam meg.

A delfinek visszatértek!

Ott játszadozott egy kisebb csoport, mintha semmi sem történt volna. Ezek szerint, valóban biztonságossá vált a környék.

Talán holnap már bemerészkedhetek egy kicsit úsznia tengerbe. Ugyanis mióta ideköltöztünk, nem mentem a vízbe. Részben a csúnya, sarkamon éktelenkedő sebem, részben a „sellőfóbiám” miatt.

Nézegettem még egy ideig a mókázó delfineket, akik egy idő után megunták a vidámságot, és odébbálltak. Ismét csend telepedett a tájra, csupán a kavicsokhoz csapódó a halk víz hangja morajlott. A nap is lemenőben volt már, és a szél is feltámadt.

Egyszer csak érdekes, sistergő hangja lett az egyik felém szálló fuvallatnak. Mintha a beszélt volna hozzám. Magas és sutyorgó hangon, mintha azt vettem volna ki, hogy:

- ss….sssss…ssiess… a fény még … megssért … ssss…

Áh! Biztos csak a képzeletem játszik velem – legyintettem; majd haza indultam.

Bár azért egy pillanatra visszafordultam; és úgy döntöttem, hogy a fürdést talán jövőre halasztanám. Viszont, ha mégis létezne a sellőknek néhány élő példánya, akkor jobban teszik, ha a mélyben maradnak. - Különben, iszonyú pipa leszek rájuk!

                                  

 

 

 

 

  Epilógus