Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

X. rész

 

A laborban minden elcsendesedett, csak az én ziláló lélegzetvételemet lehetett hallani. Miután olyan vadul megtáncoltatta az a sellő a hűtőt, nem adott további életjelet magáról. Úgy tűnt a lény a végső erőmorzsáit adta bele erre a szabadulásra tett kísérletébe. Talán ez volt az oka annak, hogy mostanra már több életjelet nem adott magáról.

Ezt azonban egyáltalán nem bántam. Bár kellett pár perc, hogy végre felfogjam; a laborban ragadt sellő tényleg kimúlt. Fáradtan odakúsztam a mosogatóhoz – Aminek az aljában még nemrégiben a manószerű lény kuporgott. -, majd felnyúltam a peremére és felhúztam a testemet a vizes földről. Még ezután is kapaszkodtam, de alig bírtam megállni a lábaimon. Túl sok vért vesztettem, a szám is kiszáradt. Az ajkaim már olyan cserepesek voltak, hogy minden apró mozdulatnál fájni kezdtek.

A csapra helyeztem a kezemet, miközben örömódát zengtem magamban, hogy a laborba is beszerelték az iható vizet szállító csöveket. Amint elfordítottam a fogantyút; idegen és hangos dübörgést hallottam. De ez nem a hűtő felől jött, hanem a vezetékekből. Most már túl fáradt voltam ahhoz, hogy halálra rémüljek ezen; ennek ellenére alaposan összerezzentem a váratlanul jött ez a hangoktól. Valószínűleg levegő került a csövekbe, mivel kezdetben víz nem jött, csak az a morajlós zaj. Aztán működni kezdett a csap, bár a folyadék csupán egy vékonyka sugárban jelent meg.  Ennek ellenére mohón kortyolgatni kezdtem. (Talán még az anyatejet sem szívtam ennyire élénken.)

Végre felfrissültem!

Elzártam a fogantyút, de hamar rájöttem, hogy ezt abszolút feleslegesen tettem, hiszen a mosdótál alatt megbúvó csővezeték, még most is csepegett valahol. Egész szép kis víztócsa gyűlt már össze, bár ezen egyáltalán nem csodálkozhattam, hiszen a sellő pont ide fészkelte be magát. Várható volt, hogy a kis nyavalyás lyukat ütött a vezetéken, hogy nedvesen tarthassa a napfény által kisebesedett bőrét.

 

A víznek hála most már volt annyi erőm, hogy visszasántikáljak a földön heverő, levágott ujjhoz. Óvatosan és undorodva fogtam meg, majd egy műanyag tálkába raktam. Amit beletettem a laboratóriumi szárító gépébe. Még emlékeztem rá, hogy hogyan kellett bekapcsolni. Kiskoromban láttam párszor, amikor a fater ezt a szerkezetet kezelte. Régen ebben szárította ki az algákat, meg a különféle apróbb állatokat. Akkoriban az apám még nem volt ilyen titkolózó a munkájával kapcsolatban, mint most.

Ennek ellenére akkor sem süröghettem túl sokat körülötte, mivel egy idő után mindig kizavart; de azért általában kedves volt. Leszámítva azt az egy alkalmat, amikor levertem valami értékes vegyi anyagot az asztaláról. Akkor jó időre száműztek a laborból.

Végül, amikor kamasszá váltam, már nem is igen érdekelt a fater pepecselős munkája. Egészen addig, amíg Sellőszigetre nem költöztünk. Akkor apám nagyon megváltozott; bár ezt akkoriban nem igazán vettem észre. Pedig így utólag elgondolkozva a dolgokon, feltűnhetett volna ez a beteges munkamániája.

Ezeken a dolgokon morfondíroztam egy széken ülve, miközben azt hallgattam, hogyan morog a szárítógépezet. Mintha ez lenne a legizgalmasabb feladatom egész életben. Pedig csupán iszonyatosan fáradt voltam.

Akkor sem mozdultam azonnal, amikor a gép befejezte a feladatát. Aztán végre reagáltam és azt mondtam magamban, hogy:

Na végre; elkészült az ujjam! - aztán odamentem, és egy ronggyal megfogtam a forró tálkát.

A meleg levegő a sellő testrészében nem tett túl nagy kárt, mindösszesen egy kicsit összeaszalta. De mit is várhattam volna, hiszen csak negyed órára állítottam a gépet, holott a teljes szárításhoz napok kellettek volna. Én viszont nem erre törekedtem, mindösszesen azt akartam elérni, hogy karom némileg különváljon az izmoktól, valamit a bőrtől. Így most már egy csipeszt fogva a kezembe könnyebben letéphettem azt a fekete képletet.

Idegtépő tompa hangot adott ki, ahogy kirántottam a vastag szaruréteget a húsából. Bár igyekeztem gyorsan dolgozni, az undortól, még így sem szabadulhattam meg egykönnyen. Ennek ellenére már a másodszori próbálkozásomnál sikerrel jártam.

Eléggé morbidnak tartottam volna, ha egy egész ujjal a kezemben megyek harcolni; tekintetbe véve azt a tényt, hogy a testrész erősen gennyedzett. Tudtam, hogy erős a gyomrom, de azért egy sellő eleven húsa, mégiscsak egy sellő eleven húsa. Nem tehetem csak úgy bele a zsebembe! Ki tudja, miféle mikrobákat hordozhatnak a testnedvei?!

Egy karmot, viszont egy kicsivel könnyebb volt elrakni, és nem csurgott belőle semmiféle folyadék sem. Azt már beláttam, hogy nem tudtam levágni, így kénytelen voltam kitépni a helyéről. Ennek ellenére, még így is maradt rajta némi hús, amit, újabb szárítással próbáltam meg eltüntetni. Elvégre Kasszandra nem kötötte ki, hogy milyen és mekkora testrészt használjak a harcomhoz; csak azt, hogy legyen valamim, különben nem fog sikerülni a varázslatom.

Már azt sem tudtam, biztosan, hogy hogyan vehettem volna fel a harcot ezekkel a lényekkel szemben, ha már az első példány is – aki mellesleg sérült volt – majdnem megölt. Extra erőre kellett tennem, ha győzni; vagy legalábbis túl szerettem volna élni ezt az éjszakát.

 

 

Ismét leültem a székemre és a végeredményre vártam, amikor váratlanul megcsendült a jól ismert heavy dallam a telefonom. Az elején keresnem kellett a ketyerémet, ugyanis a nagy dulakodásban kiesett a zsebemből, és valahova elcsúszott. Ezen felül most még a lábam sem járt olyan gyorsan, mint szerettem volna, így beletelt egy kis időbe, mire megtaláltam a telómat. Ennek ellenére még azelőtt sikerült felvennem, hogy a vonal túloldalán a „Boszika” letette volna.

Amint lenyomtam a zöldtelefonos piktogramot a fülemhez tettem a készüléket; ám még mielőtt beleszólhattam volna, a nagynéném elkezdett kántálni:

 

 

 

Energiám egy részét, átadom neked.

Feléd száll a segítség, fogadd hát be!

 

 

 

Majd elhallgatott egy pillanatra, végül mielőtt bármit is reagálhattam volna, ezt kérdezte:

- Jobban vagy már?

- Igen – feleltem döbbenten, mivel valóban erősebbnek éreztem magam egy picivel.

Már nem fájta a fejem sem, és a lábam sem sajgott annyira. Csakhogy, ezt nem értettem. Mégis hogyan lehettem jobban? Ezért megkérdeztem:

- Mi volt ez? Csak nem megint valamilyen mágia?

- De bizony az – helyeselt Kasszandra. – Ez egy „Erőnövelő Ráolvasás” volt. Nagyon hatékony, bár ezt általában a nagy kihívások előtt állóknak szoktam elkántálni; de remélem, csata után is visszaadja majd az energiádat!

- Honnan tudod, hogy „csatáztam”? – döbbentem le másodszorra is.

- Az maradjon csak az én titkom! - válaszolta sejtelmesen. - Elvégre boszorkány vagyok, vagy boszorkány vagyok? Nekem is megvan a magam hatalma. Szóval, maradj csendbe és engedd, hogy beléd áramoljon a varázslatom.

- Vá-várj egy kicsikét! – hadartam – Tehát a varázslat a távolból is működik?

- Természetesen! Csak nagyobb koncentrációt igényel, mintha a közelben használnád – magyarázta Kasszandra.

Még négyszer vagy ötször megismételte a ráolvasást. Aztán a készülékem hirtelen szikrákat vetve kiesett a kezemből. A vonal megszakadt, és én megint egyedül maradtam.

Morgolódva és átkozódva böködtem meg a halott készülékemet; aztán levontam azt a kézenfekvő következtetést, hogy: varázslat és technika nem puszipajtások.

Szóval a telefonom ráment erre a gyógyításra. Ezt előbb is mondhatta volna a drága Kasszandra! – Ennek ellenére mégsem tudtam rá igazán haragudni, hiszen a varázslatának hála, most már sokkal jobban éreztem magam.

Feltűnt, hogy a testembe visszatért az élénkség, és az erő. Kezdett vissza térni az tettre vágyásom is. A ráolvasás megtette a hatását annyi szent. Csakhogy lábam még ennek ellenére is iszonyatosan fájt, ha óvatlanul ránehezedtem. Bár az igaz, hogy a vérzés mostanra már elállt.

Csodálkozva vizsgálgattam a változásokat. Már kezdtem azt hinni, hogy Kasszandra boszorkánykeze jobban benne volt a dolgaimban, mint azt valaha is gondoltam volna. Talán azt, hogy a sellők elől menekülve „szerencsém” volt; csupán neki köszönhettem. Mióta felhívtam őt, és tudta, hogy veszélyben voltam; úgy érzem, mintha egy láthatatlan őrangyal vigyázna rám. - Így viszont, már lehetett esélyem a győzelemre!

 

 

Pozitívvá vált elmélkedésem azonban nem tartott sokáig, ugyanis a sellők ismét kiterveltek valamit, amivel elronthatják a napomat. Azok a rohadt dögök odakint kitalálták, hogyan juthatnak be hozzám. Alulról akartak betörni, ezért alagutat ástak. Egészen idáig nem vettem észre a kaparásukat, mivel a morfondírozásom, valamint a szárítógépezet moraja elnyomat az árulkodó zajokat. Most viszont már láttam is, ahogy a járólap kövei bizonyos helyen megemelkedtek és megrepedtek.

Nem teketóriázhattam sokáig!

A kezembe egy rongyot fogtam, és kiszedtem a nagyjából 10 cm-es, fekete karmot; majd a zsebembe tettem a koszos szövetbe csavart testrészt. Aztán az üveg nélküli, de fémlappal lefedett ablakhoz siettem. Ezen át akartam meg meglépni, csakhogy gyorsan mászni amúgy sem tudtam volna a fájós lábammal; abban pedig még varázserő nélkül is biztos voltam, hogy odakint már vártak rám azok a nyavalyás sellődémonok.

Aztán észrevettem az egykor magammal hozott, földön fekvő partvist. Rászegeztem az ujjamat a tárgyra és elkiáltottam a „Szállj!”- vezényszót, amitől a tárgy a kezemben landolt.

Egy őrült ötlettől vezérelt gondolt arra buzdított, hogy megpróbáljam a testem reptetését is. Hiszen a boszorkányok hajdan tudtak repülni bizonyos tárgyakon. Leginkább seprűn, de gondoltam, hogy a partvis is ugyanolyan jó lesz; elvégre hasonló volt.

Dehogyis! Jobbnak kell lennie! Muszáj lesz megtanulnom repülni, most azonnal vagy meghalok! A reptetés már megy, így a repülés sem lehet ördöngösség! – határoztam el magamban gyorsan a dolgokat.

A kezemben tartott partvist a lábaim közé szorítottam, majd elmormogtam a „Szállj!” - varázsigét. Miközben mind a két kezemmel erősen megmarkoltam a rudat és az felfelé húztam.  A fa valóban felemelkedtem; de csak az eleje, és a nagy lendülettől hátrabucskáztam.

A fenekemre estem, de gyorsan felpattantam, ugyanis a kövezet alól a közvetlen közelemben egy sellőkarom emelkedett ki. Melyet aztán gyorsan követett egy fej is. Bár aztán a dög egy pillanatra megakadta a járatában, éreztem, hogy nem fog ott maradni örökké.

Éppen ezért, ismét a lábam közé vettem az eszközt.

- Repülj!!! Te átkozott partvis! – parancsoltam rá.

Mire az csodák csodájára megemelkedett. Nagyjából fél méter lehetett köztem és talaj között, de legalább már vízszintesen lebegtem. Bár, ami azt illeti egy kicsit rángatózott, azért nagyjából megtudtam tartani a helyzetemet pár másodpercre. Aztán ismét elkiáltottam a varázsszót, ám ezúttal a jobb kezemet az ablakot burkoló fémlemezre tartottam; ami pillanatok alatt, valósággal lerobbant a helyéről. Majd mindkét kezemmel megmarkolom a fickándozó partvist, és az ablak felé irányítottam; amikor már hallottam, hogy az első lény átkozódva támadni akart.

- Szállj! – kiáltottam az eszköznek, mire az úgy begyorsul, mintha csak egy ágyúból lőtték volna ki, és egyenesen átszáguldott az akadálytalanná vált ablakon.

 

Össze kellett húznom magam, hogy kiférjek a résen, de sikerült. Most pedig kétségbe esetten kapaszkodtam a partvis nyelébe, hogy le ne essek az egyre gyorsuló eszközről. A sellők megint hatalmas káromkodásba törtek ki. De a nagy zűrzavarban másra nemigazán figyeltem. Én mindössze azzal voltam elfoglalva, hogy elég magasan legyek, valamint minél messzebb kerüljek ezektől a lényektől, lehetőleg zuhanás nélkül.

Bele tellett pár percbe, amíg a sebességem lelassult, és az emelkedésem is megszűnt. Nem mertem lenézni, miközben próbáltam vízszintesben tartani a partvisomat. Csakhogy az megint nem akarta engedelmeskedni. Ezúttal „zuhanó manőverre” állította be magát, miközben egyenesen előre haladt, egyre jobban távolodva a házunktól és a sellődémonok dühödt csoportjától. Szerencsére összeszedtem annyi varázserőt, hogy a becsapódás előtt kb. tíz méterrel, ismét felfelé vegyem az irányt. Csakhogy ezzel azt értem el, hogy némi hullámzó mozgás után, mégis leestem a földre.

Akkorát zúztam a talajon, hogy azt hittem eltört a lábam. Aztán egy gyors vizsgálat után rájöttem, hogy néhány zúzódással túléltem a zuhanást. Ennek ellenére újra felkeltem, és megint megpróbáltam, az akaratom alá vonni azt a makrancos partvist.

Muszáj volt gyorsan megtanulnom repülni! Különben elkapnak! – gondoltam kétségbeesetten és ismét ráültem az eszközre.

Megint emelkedni kezdtem, de ezúttal úgy is maradtam. Ezúttal nem volt sebességem, de legalább biztosan ültem. Aztán még ott helyben elmondtam magamban a „Pajzs-varázst”, mellyel a sellők mágiája ellen védhettem meg magamat; és lassan mégis biztosan, elindítottam a partvisomat a talajjal párhuzamosan, egyenesen előre.

Nem kellett sok, hogy rájöjjek; egyre jobban megy ez a repülés dolog, csupán a kezemmel kellett irányítanom a nyelet. Pár perc alatt már egészen jól kiismertem ezt a tárgyat; és amióta a Pajzs-varázs is működött, mintha egyenesen kezes báránnyá vált volna a repülő eszközöm.

Majd kísérletet tettem néhány repülő manőverre is. Nem szaltóra vagy ilyesmire! Én egyelőre megelégedtem az oldalra dőléssel és az irányváltoztatással is. Elég gyorsan leesett, hogy minél kevesebb mágiát fektetek bele az irányításba, annál flottabbul megy a dolog.

Ezek után magabiztosabban vettem az irányt és a sellők felkutatására indultam, mielőtt végleg elfogyna a varázserőm. Bele se mertem gondolni, hogy hogyan fogok egyszerre három különféle varázslatot – lebegtetőt, védőt és támadót - egyszerre használni, de nem is akartam. Azok a lények már nagyon a bögyömben voltak. Ezért mindenáron el akartam pusztítani őket.

 

 

 

 

 

Nem kellett sokáig kutatnom utánuk. Néhány perc múlva megláttam az első csapatot, ami mindössze hét-nyolc sellőből állt. Nem voltam benne biztos, hogy ugyanazok-e, mint amik a házunkba jártak, hiszen számomra mindegyik ugyanúgy nézett ki. Viszont az első igencsak hasonlított a Főnökre - Akit sajnos túl közelről volt szerencsém megfigyelni. –, mivel túlságosan is hatalmas volt a termete a fajtársaihoz képest. Amint erre gondoltam a sarkamon a seb egyből fájni kezdett, így most már tudat alatt is megbizonyosodhattam afelől, hogy a feltételezésem helyes volt.

Úgy gondoltam egy kissé megállok a levegőben és elbeszélgetek a „kedves kis barátaimmal”, elvégre úgyis beloptam már magam a szívükbe. Legalább addig húzhatom az időt, ameddig mindegyik ide nem jön; így egyszerre intézhetem el őket. Viszont ennek meg volt a maga hátránya is, hiszen, ha elpuskázom a varázst, azok a lények együttes erővel támadhatnak rám. Szóval a helyzetem nem volt valami rózsás.

Vettem egy nagy lélegzetet, és az izgalomtól hevesen dobogó szívemet megpróbáltam egy kicsit lelassítani. Majd azon a kuttyogó és visító hangon, amit a sellők is használtak elkiáltottam magam:

- Üdvözlöm a balfék társaságot!

A kis csapat tagjai mindannyian felnéztek rám. Némelyik egyből rám vicsorított, némelyik viszont csak bámult rám (Talán a döbbenettől, hogy ismertem a nyelvüket). Aztán néhányuk mágikus támadást indított ellenem. Csakhogy a Pajzs-varázsom még hatott, így megvédett ellenük. Ezért csupán az „ártalmatlan” sikolyukat éreztem a fejemben.

- Nem hittem, hogy elő mered még dugni a mocskos pofádat, ember! - átkozott haragosan a Főnök, miután észrevette, hogy a támadásuk sikertelen maradt.

- Egyszerűen nem bírtam ki azt, hogy ne láthassam az ocsmány képeteket! - vágtam vissza sellőnyelven.

- Hogy van merszed a mi tiszta nyelvünket a rohadt szádra venni? – kiáltott egy számomra ismeretlen sellő, majd ő is megkísérelt a mágiájával támadni, de sikertelenül.

- Na mi van, drága sellőcskéim? Csak nem attól féltek, hogy esetleg nem tudtok megölni? – paroláztam nekik a magasból.

- Még neked áll feljebb! – sipítozta a Főnök, miközben lassan, nagyon lassan elindult jobbra - Te voltál az, aki fülét farkát behúzva menekült előlünk.

- Az akkor volt, most pedig most van! Nem félek tőletek! Mindannyiotokkal végezni fogok! – fogadkoztam fogcsikorgatva.

Észrevettem, hogy az egyik sellő az ellenkező irányba somfordált, és a Főnök is vicsorogva elhelyezkedett.

Áh, szóval be akartok keríteni, és több oldalról rám ugrani?! – gondoltam. - Csakhogy ezt észrevettem!

Ezért egy kissé feljebb repültem. Ennek ellenére az időhúzást továbbra is folytatnom kellett. Így hangosabban üvöltöttem tovább, hogy a többi sellő is felfigyeljen rám:

- Ahhoz képest, hogy utáljátok az embereket eléggé nyugisan tűritek, hogy a szigeteteken éljenek! Egész pontosan, miért is?

- Az nem tartozik rád, te undorító féreg! - felelte a Főnök. – Megölünk mindenkit, aki megzavarja a fajunk nyugalmát?! – üvöltött rám, mintha valami versengésnek fogná fel a kiabálást. Szerintem, egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy az én hangom nagyobb legyen, mint az övé. – Megölünk téged is, akárcsak azt a kifejletlen hím vakarcsot!

Ebben a pillanatban elfogtak a keserű emlékek. Ez a lény Zalánról beszélt! Önkénytelenül is megremegett a kezem, amikor arra gondoltam, hogyan volt össze-vissza karmolva a fiú teteme. Még élénken élt bennem a kép, hiszen én láttam meg őt először. Nem hinném, hogy egyhamar el tudnám ezt a képet felejteni.

De most nem gondolhattam erre! Hideg fejjel kellett gondolkodnom! – korholtam magam, és más témára terelem a szót:

- Vincent, a festő is megzavart benneteket, jó pár évvel ezelőtt; mégsem öltétek meg – vontam kérdőre a Főnököt.

Az csupán mosolygott és megnyalta a szája szélét.

- Élveztük, hogy eljátszhattunk vele. Nem gondoltam volna, hogy akkor túl fogja élni azt az éjszakát. De, akkor volt más, finom falat is – válaszolta a főnök helyett egy másik sellődémon.

- Szóval ti öltétek meg az asszonyát?! - számomra ez inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Hiszen önként jelentkezett a halálra! – helyeselt a Főnök. - Az a ribanc, még csak nem is védekezett, amikor megtámadtuk. Egy emberrel több vagy kevesebb, nem mindegy? Már így is számtalan férget kinyírtunk az évszázadok folyamán!

- Pedig csak a hímnek kellett volna meghalnia – morogta az egyik szürke manószerű lény alig hallhatóan. – Ha nem jött volna elő a rejtekhelyéről, akkor talán nem is találtunk volna rá.

- Miért? – néztem hitetlenkedve.

A sellő megdöbbenve nézett vissza rám. Talán el sem hitte, hogy olyan magasan megértettem, amit mondott.

Olyan rémülten lesett a társaira, mintha valami súlyos vétséget követett volna el; és most kapná érte a büntetést, ami legalább azonnali halált jelentett. Valami ilyesmit olvastam le róla, bár ami a mimikájukat illeti ezeknek a lényeknek eléggé szegényes volt, főleg mivel a magasból néztem őket. A félénk lény pár lépést hátrált a társaitól; majd tanácstalanul körbenézett.

- Fogd be, Szipkoz! - mordult rá egy másik sellőtársa. - Nem kell mindent a kölyök orrára kötni!

- De Aszkiz! Nem mindegy, ha úgyis megöljük. Kinek mondhatná el? - az utolsó mondatot szinte suttogta.

- Én nem halok meg olyan könnyen! – kiabáltam le hozzájuk dühösen. – Nem fogom hagyni, hogy kinyírjatok! Szóval támadjatok nyugodtan! De ehhez nekem is lesz egy-két varázsszavam!

- Csak pofázol! - morogta a Főnök. – De mindjárt végzek veled!!!

- De, Szigáz Uram! Nem kéne személyeskednie egy emberrel… - mondta halkan Szipkoz, de hamar a szájához kapta karmos mancsát.

- Pofa be, Szipkoz! – mordult rá a Főnök. - Teszek arra, hogy mit illene és mit nem!

- Még egy ilyen beszólás, és magam téplek szét, Szipkoz! – mordult rá a társára Aszkiz, szemmel láthatóan nem kedvelte, a hozzá képest jámbor lélekkel megáldott sellőtársát.

- Mindenki kussoljon! – kiáltotta el magát a nagydarab Szigáz. - Nem azért jöttünk, hogy egy nyomorék, tehetségtelen idióta halandóról társalogjunk!

- Ez nem igaz! - dühödtem fel. - Vincent igenis nagy festő. Egy igazi művész, még él képes alkotni. Nem számít, hogy mennyi tragédia érte; attól ő még tehetséges festő maradt...

 

Hirtelen elhallgattam. Most vettem csak észre, hogy elég sok sellő tolong alattam; mind arra várt, hogy rám támadhasson. Aszkiz, a legjobban felcsigázott lény lépett először. Nem hittem el, hogy ekkorát tudott felém ugrani. A karmait meresztve felém támadt, ám ezt én nem vártam meg; inkább még magasabbra emelkedtem a levegőben. Így a sellő tehetetlenül és káromkodva esett vissza a talajra.

- Csak a levegőben vagy nagy legény! - kiabál felém Aszkiz. - Gyere le ide, te rohadék!

- Majd ha bolond lennék! Nekem tökéletesen megfelel, itt! Ha annyira látni akarsz közelebbről, gyere fel inkább te! - gúnyolódtam.

Körbenéztem és láttam, hogy a sellők szürke fejei idegesen tolongtak alattam.

Nem lesz ez így jó, túl magasan voltam. Közelebb kellett volna repülnöm, hogy az összeset el tudjam átkozni. Megszorítottam a nyelet és irányítottam; de az ereszkedés nem ment olyan könnyen, mint ahogy vártam. Mivel egy nagyobb légáramlat kilibbentetek az egyensúlyomból.

Pillanatnyi zavaromban gyorsan veszítettem a magasságomból, amit a kis dögök egyből ki is használtak. Felém ugráltak, miközben próbálták elkapni a lábamat; de ez szerencsére nem sikerült nekik. Így mérgükben köpködni kezdtek felém. A legtöbbet ki tudtam kerülni, ám az egyik szemen talált.

Pont az utolsó pillanatban csuktam be a szemhéjamat, de még így is iszonyúan égette a vékony bőrömet. Nem sokszor köptek képen, de ezeknek a sellőknek a nyála úgy csípet, mint a fertőtlenítő oldatok. Le mertem volna fogadni, hogy jóval lúgosabb volt a nyáluk, mint az embereké.

 

Átkozódtam is magamban, hogy ilyen ügyetlen voltam. Ennek ellenére igyekeztem kizárni a fájdalmat a fejemből, és a repülésre koncentrálni. Némi levegőben lévő bucskázás után egy távolabb eső lankásabb domb tetejére szálltam le. Muszáj volt eltüntetnem a szemem környékén lévő nyálat. Ezért a zsebembe nyúltam és elővettem egy rongydarabot. Ám még mielőtt a szememhez érintettem volna, észrevettem, hogy ez az a bizonyos szövet, amibe a karom volt becsomagolva. Így inkább a felsőm megmaradt ujjának  peremével töröltem meg a szemem környékét. Majd előszedtem a karmot, és ránéztem a felém közeledő sellők hatalmas seregére. Szemből támadtak a kis vicsorító dögök. Nagyjából harminc méterre volt tőlem az első roham, amikor:

- Jöjjön, aminek jönnie kell. A rock nevében! - kiáltottam teli torokból.

Megszorítottam a karmot, és jó hangosan, de gyorsütemben szavalni kezdtem a varázs versikét:

 

 

 

Idő kérlek, kövesd parancsom

Jöjj elő erős hatalom

Figyeld meg mit két e hajadon

Teljesüljön hát akaratom.

 

Állj meg idő! Lassulj le élet!

Pusztuljon mind, ki az én ellenségem!

Higanyként keringjen benne a vére

Adj haladékot nekem! Csak ennyit kérek!

 

 

 

Koncentráltam, miközben a jobb kezemet a legközelebbi lény felé tartottam. Ujjaim végéből egyből lila villámszerű fény kezdett cikázni. A sellő felé közeledett, de mellé ment. A kobold egy pillanatra megrémült, de semmi mást nem csinált.

A francba, elhibáztam! – morogtam magamban. - Pedig egyenesen jött. Jobban oda kellett volna figyelnem!

A dög tanult az esetből, már nem közeledett olyan bátran, mint eddig. Inkább oldalazva somfordált, miközben szemét még mindig rám szegezte.

Már megint be akarnak keríteni?! – kiáltotta a belső hangom.

Újra elhadartam a varázs versike utolsó sorát. Aminek hatásra, ezúttal már egy irányított, világító, szalagszerű képződmény jelent meg a jobb kezem mutatóujján. Mint egy ostort próbáltam használni, és szintén a legközelebbi célpont felé csaptam. Amitől a lény hanyatt vágódott.

Sikerült!!! Kipurcant!? – örültem magamban, miközben a jobbomat a hátam mögé rejtettem.

A szürkebőrű manólények támadása erre megállt. A döbbent sellődémonok – óvatosan - a pórul járt társuk köré gyűltek.

Ennek ellenére, még így is túl közel voltak ahhoz, hogy hangosan káromkodni tudjak. Ugyanis a kezemet megégette ez a vacak energianyaláb. Magamban csak arra tudtam e pillanatban gondolni, hogy: Jó lett volna, ha Kasszandra előre felvilágosítana arról, hogy mit kellene tenni azután, miután elmormoltam a varázslatot. Ez az információ most igazán jól jött volna!

- Jóól vaa-gyook! - mondta lassan egy kuttyogó hang.

Az elvágódott sellő nyugodtan felkelt, és rám nézett a tömegből:

- Neem sii-kee-rült meeg-ööl-nöd, te kiis Rii-banc! Méég miin-dig éélek! – lassú hangja már nagyon hasonlított a dörmögéshez. Higgadtan felállt, és lassan rám vicsorított.

- De nem sokáig! - ordibáltam, és ismét a lábaim közé kaptam a partvisomat; majd elrugaszkodtam a földtől és repülni kezdtem az ég felé.

Csak azt tudnám, hogyan kell normálisan irányítani ezt a nyavalyás varázslatot - dörmögtem magamban. – Így jár az, aki gyakorlás nélkül áll neki küzdeni. De mégis, kin gyakorolhattam volna, ezt a mágiát?!

Most már az összes sellő alattam gyülekezett. Okosabb ötletük nem volt, minthogy minden kezük ügyébe akadó kővel dobáltak, miközben mindenféle szitokszóval hergeltek. Szerencsére, ahhoz túl magasan voltam, hogy kárt tegyenek bennem a repülő tárgyak. De akkor sem tarthattam magam örökké a levegőben!

Mit csináljak most?! – tettem fel magamnak az elkeseredett kérdést.

 

 

 

Arra gondoltam, hogy újból meg kellene próbálkoznom a „Fagyasztó” mágiával. A családom járt a fejemben. Igaz, hogy nem voltunk egy igazi minta família, de azért akadt néhány szép napunk; és én most ezekre a pillanatokra gondoltam vissza. Még a két bunkó ikerért is aggódtam. Ha most elbukom, talán ők lesznek a következő célpontok. És akkor meg fognak halni! Éppen ezért addig kellett próbálkoznom ezzel az átokkal, ameddig nem fog sikerülni! De az erőm egyre fogyott, és a fájdalom is erősebbé vált.

Gyerünk! Mi lesz már! Hinned kell magadban, vagy sosem fog sikerülni az a Fagyasztó varázslat! – korholtam magamat. – Most messze vannak tőlem, ezért többet kell koncentrálnom. Tehát több koncentráció és menni fog! – határoztam el magamat.

Mindkét kezemmel elengedtem a partvisomat és a lábammal irányítottam az eszközt. Az eszement ötlet úgy látszott hatott, mivel még így is a levegőben maradtam. Bár arra nem jöttem rá, hogy pontosan hogyan hatott. Mindenesetre működött, és ez volt a lényeg.

Ismét elmondtam hangosan a versike utolsó sorát:

- Adj haladékot nekem! Csak ennyit kérek! - miközben bal kezemben a karmot szorítottam, jobbommal, pedig a legközelebbi lényre mutattam.

Vettem egy mély levegőt és erősen koncentráltam arra, hogy sikerüljön a mágia.

 

 

 

Hideg fényű, lila gömb jelent meg körülöttem. Erősen megvilágított és úgy burkolt be, mint egy csecsemőt az anyaméh. Éreztem, hogy már nem a lebegtető mágia tartotta fent a testemet, hanem ez a védekező varázslat. A sellőket ez a látvány igencsak megrettenthette, mivel zavarodottan kóvályogtak odalent; akár a hangyák a vihar előtt.

Talán megérezték a végüket. Talán nem. Mindenesetre a körülöttem lévő burok szinte magától vette el a keletkezéséhez szükséges, minden varázserőmet, miközben egyre csak nőtt és nőtt. Aztán elérte a kritikus pontját, és némán szétrobbant. Majd hullámmaradványai a földön söpörtek szét, üldözőbe véve az összes sellőt.

A kis dögök hiába szaladtak mindegyiket utolérték a lila fénynyalábok, és gyorsan bevonták őket. Akihez a varázslatom hozzáért, az azonnal lemerevedett és meg sem mozdult többé.

Engem nem bántott a mágia. Sőt miután a sugarak elhagyták a testemet, lassú ereszkedésbe kezdtem. Talán ez valami utóhatás lehetett, mivel én már képtelen voltam a lebegésre.

Minden varázsosságomat felszívta ez az ige. Éreztem, hogy mentálisan elgyengültem, de az izmaimban is csupán csak annyi erő maradt, hogy a talajról fel tudtam ülni. Akkor pillantottam meg a szoborrá meredt nyálkásbőrű lényeket.

Megkönnyebbülten hanyatlottam vissza a félig kavicsos, félig füves talajra, miközben az egyre jobban homályosodó csillagokat bámultam.

- Sikerült! – sóhajtottam fel. – Nemsokára vége lesz az egésznek!

Ez után vettem csak észre, hogy sírok. Nem tudtam megmondani, hogy miért; de leginkább talán a megkönnyebbüléstől. Szokatlan volt. Ugyanis én nem szoktam sírni. De most olyan jól esett, mint eddig sohasem.

 

 

 

Talán egy órát is feküdhettem a földön, mire megnyugodtam és lett annyi erőm, hogy lábra tudtam állni. A biztonság kedvéért azért elkerültem a mozdulatlan sellők hadát és lassan kivánszorogtam a közeli tengerpartra. Ott akartam megvárni a megnyugtató napfelkeltét, ami elméletileg végleg elpusztította a sellőket.

Nagyjából fél óra múlva meg is jelent a horizonton az első vörös csík, majd a talajt megvilágító napfény. Jól láttam, hogy miként futott végig a fény a mozdulatlan sellődémonokon. Amitől a lények bőre - mintha vámpírok lettek volna -, egyből felhólyagosodott, majd füstölni kezdett. Aztán pillanatok alatt lángba borult.

Viszont a koboldszerű sellők, eközben meg sem mozdultak. Semmit sem tettek; még csak nem is üvöltöttek. A mágiámtól képtelen voltak szabadulni; így talán még azt sem vették észre, hogy hogyan haltak meg.

A folyamat percek alatt zajlott le. A lángok elaludtak, és csupáncsak aprócska hamukupacok maradtak a lények után. Amiket a felélénkült szél azonnal el is hordott; egyenesen a tenger felé.

Csak néztem, hogyan szálldosnak a sellőhamvak a szélben, és közben hangosan kiabáltam:

- Rohadt dögök! Kellett nektek kikezdenetek egy boszorkánnyal!

Kiirtottam az összes dögöt a környékünkről. Most próbálják meg ezek után megtámadni az embereket!

Talán egy kicsit Szipkozt sajnáltam, azt a kis félénk kobold-sellőt, aki olyan ügyetlenül vadászott, hogy már szinte kedvem sem lett volna megölni. De nem volt mit tenni, a varázsnyalábok őt is biztosan utolérték. És be kellett, hogy valljam, Szipkoz azért annyira nem nőtt a szívemhez; elvégre, amíg élt, ő is valamilyen módon holtan akart látni.

 

 

 

Ezek után fáradtan, de elégedetten elindultam megkeresni Vincent-et. Nem kellett sokáig keresnem, ugyanis a vénség a házunk előtt feküdt. Hősiesen kitartott a „sáncában”; csakhogy a sellők rohama ellen ez nem volt elég. Holtestét a fűben találtam meg. Hogy mi maradt belőle arra jobb nem visszaemlékezni.

Ismét sírásba törtem ki, amikor letérdeltem melléje. Aztán lassan megfogtam a félredobott pokrócát, és leterítettem vele Vincent szétcincált tetemét. Akkor vettem csak észre, hogy nem is a sellők végeztek vele, hanem önmaga vetett véget az életének. Két szemöldöke között egy kis golyó ütötte lyuk tátongott.

Az öreg inkább végzett magával, de nem hagyta, hogy azok a nyamvadt dögök még egyszer bántsák. Ennek ellenére a holtestét mégis széttépték, azok a démoni rohadékok!

- Így cserbenhagytál te Gazember! – kiabáltam a letakart Vincent testének.

Ez így egy kicsit hálátlannak hangzott; ennek ellenére jól tudtam, hogy csak neki köszönhettem azt, hogy időt nyertem a sellők ellen vívott harcomban. Nélküle én is úgy jártam volna, mint a hajdanán a szerelme, Kornélia.

Lekuporodtam a holtest mellé és csak sírtam és sírtam; ettől pedig úgy éreztem, hogy megkönnyebbült a lelkem. Kitisztult az elmém, és már a testi fájdalmaimat sem éreztem.

 

 

 

Ezek után homályossá váltak az események; de arra még emlékeztem, hogy valahogyan elvánszorogtam a házunk bejáratáig és ott az ajtónak dőlve pihentem egy kicsit. Nem tudtam meddig voltam ott, de egyszer csak mintha láttam volna anyám rémült arcát magam előtt, aki aggódva kérdezgetett valamit. Majd hátrafordult és ezt kiabálta:

- Hívd gyorsan a mentőket!

Aztán már csak egy pirosan villogó, fehér kocsira emlékeztem, amiből két férfi szállt ki. Miközben a magas barna a szüleimet kérdezgette, addig a nyurga, szőke odajött hozzám.

- Szia, Jusztin vagyok! - mondta, de én rá sem néztem. - Megmondanád, hogy hol fáj?

Nem feleltem, ezért az izmos fickó valószínű arra következtethetett, hogy sokkot kaptam vagy valami hasonló történt velem, mivel elkezdett vizsgálgatni.

Az állam alá tette a kezét, és gyengéden felemelte a fejem.

- Mi történt az arcoddal! - majd a ruhámra nézett – Ez a legújabb rocker-divat, vagy mi? - majd jobban szemügyre vette az arcomat. - Úgy látom valami maró folyadékot a szemed környékére került. Nem akarod megmondani, hogy hogyan?

Nem nagyon akaróztam magyarázkodni - erőm sem volt igazán hozzá -, ezért inkább hallgattam. A mentős erre ölbe kapott és feltett a hordágyra. Eközben én semmit se tettem. Az ellenkezéshez túlságosan fáradt voltam. A férfi levágta a sarkam köré göngyölt, átvérzett, rögtönzött kötésemet, majd megvizsgálta a gennyedző sebemet.

- Még sosem láttam ilyen vágást! - kiáltotta döbbenten. - Honnan szerezted ezt?!

Még mindig nem feleltem.

- Miért nem beszélsz? – erősködött tovább a mentős.

Egy szót sem szóltam.

- Ejnye! Talán elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte erőltetett mosollyal a nyurga férfi, majd a szemembe nézett, és tovább faggatott. - Na, nem akarsz mondani valamit?

Erre mérgesen rátekintettem, majd dörmögő hangon a következő mondatot morrantottam neki:

- Tiszta szívemből, gyűlölöm A SELLŐKET!

Erre a fickó olyan pofát vágott, mintha azt mondtam volna neki, hogy: „Vigyél az ágyadba, most azonnal!” - Aztán legyintett egyet, és ismét magára öltötte a bárgyú mosolyát.

- Ne aggódj! Be fogunk vinni a kórházba! – válaszolta bíztatóan, de látszott rajta, hogy nem tudta mire vélni, az előző célzásomat.

Csak feküdtem a hordágyon és hagytam, hogy felpakoljanak a kocsira. Az ablakra néztem, de nem láttam ki rajta, ahhoz túlságosan magas volt. Még hallottam, ahogy a másik mentős szól a „jópofizós” társának, hogy talált egy holtestet az udvaron... aztán elájultam.

 

XI. rész