Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sellősziget

 

I. rész

A nevem Debóra. Én vagyok a család rocker feketebáránya: a hosszú lófarkas hajammal, meg az egyszínű ruhatárammal - Tippelni sem kell, hogy milyen a color. -, valamint a haláli sminkemmel, tényleg úgy nézek ki, mint egy igazi kemény rock imádó. Egy kis mélybarna rúzs itt, egy kis fekete körömlakk ott, és kész is az idegeket borzoló kamaszlány.

 

Viszont ha az én családomat kéne egy szóval jellemezni, az a következő lenne: Kiábrándító!

Az egész famíliában csak a nagynéném, Kasszandra a menő. Foglalkozása: jósnő és boszorkány (méghozzá mindezt, jó kis fekete köntösben kivitelezve.) Mindig jól kijöttem vele. Megadta nekem a telefonszámát - természeten a magán vonalát -, hogy bármikor hívjam fel, ha valami nyomja a szívemet. Meg volt győződve arról, hogy én is rendelkezek olyan természetfeletti képességekkel, mint ő. Az már biztos, hogy ugyanolyan kitekert ízlésű vagyok az öltözködést tekintve, mint a nagynéném; de hogy képes lennék a boszorkánykodásra, az már egy kicsit meredeken hangzott még az ő szájából is. A nénikém viszont azzal érvelt, hogy a „sötét zene iránti vonzalmam” csak a kezdet. Hamarosan rá fogok ébredni, milyen érzés különleges képességeket birtokolni.

Ő legalább törődik velem, nem úgy, mint a többiek. A fater szerint, most élem a „dühöngő korszakomat”, azt mondja: „Majd el fog múlni.”-  Ezzel a kifejezéssel, ki is vesézte a köztem és közte felmerülő problémák kérdését. Amúgy a munkája meg jobban izgatja, mint a saját családja. Ezért kellett vele ide költöznünk erre a helyre. Pedig a nagyvárosban tökéletes gyerekkorom volt, ott folyt az igazi élet. Most pedig itt fogok meg poshadni az unalomtól.

A fater itt, nagyon fontos munkát végez. Ő lett itt a „hivatalos delfin-kukkoló”. Az eredeti foglalkozása tengerbiológus, ide is azért szalajtották, mert eltűntek azok a nagy halak... Bocsánat! Emlősök, a közeli partokról. Természetes, hogy ez nem rontja nagyon a turisztikai átlagot (mivelhogy az amúgy sincs). Állítom, hogy minden épeszű világjáró, minimum hanyatt homlok menekülne, amint megtapasztalja a helyiek kedvesnek éppen nem nevezhető vendégszeretetét.

Ezt mi is egyből megismertük, amint idejöttünk. Pedig miattuk bucskáztunk át a fél országon. Amikor a polgármester megkérte apu munkahelyét, hogy ugyan má’ derítse ki a delfinek eltűnését. A fejesek választása egyből (Csak tudnám, hogy mi módon?) a nagycsaládos apámra esett.

Az igazi baj valójában nem is a delfinek eltűnése lett volna; hiszen mit érdekelné a helyi halászokat a kedves kis kétszáz kilós, tengeri lények elszállingózása. A valós probléma az volt, hogy a delfinekkel együtt a halak is eltűntek az öbölből.

A halászok biztos, hogy nem tapsikoltak ezért örömükben. Mondhatni ez már igazán betett a szigetlakók gazdaságának. Ezért kellett egy elszánt idióta, akit ideparancsolgathatnak; családostól, mindenestől lesegetni: Hogy vaj’ mi zavarhatta el a közkedvelt tengeri egyedeket, alias delfineket és egyéb vízi kütyüket?

A mutter meg mindenhova vakon követi őt; még jó hogy nem az ő személyiség-génjei dominálnak bennem. Amúgy ő egy tipikus háziasszony, aki fontos figyelmet fordít a gyermekei nevelésére. (Ezért lettem én ilyen vadóc.)

Akkor most térjünk rá a tesóimra; azt hiszem őket is röviden tudom jellemezni. Kétpetéjű ikrek; a lányt Jancsinak, a fiút Juliskának hívják. Na, jó csak vicceltem - méghozzá elég gyenge erősségű poén volt. - Ennyire azért nem deviáns a családom. Az igazi nevük Dani és Dini, vagyis Edina. Ők a két dilis D. Szánalmas nem? Az igazat megvallva, jól elvannak ezek ketten magukban, állandóan utánozzák egymást. Rövid sötétbarna haj, fiús viselkedés és egyforma öltözködés; ennek ellenére elég jól meg lehet különböztetni egymástól a két hatévest.

A családomat csak az új lakhelyem múlja alul, az egész hely dög unalom. Az ideérkezés is kész irónia volt. Amikor a kocsink elgördült az üdvözlőtábla mellett, azt hittem mindjárt lehidalok! Kész trauma volt a hatalmas betűk által alkotott szöveg: „ISTEN HOZTA SELLŐSZIGETEN!” – Undorító! Mint egy vidámpark neve. Holott ez csak egy kis porfészek, unalmas emberekkel. Már az első pillanatban tudtam, hogy utálni fogom ezt a települést.

 

 

 

Megint egy újabb rémes reggel, a visszataszító, ideiglenes otthonunkban; de hát muszáj felkelni. Egy kis fésülködés következik, aztán odatrappolok a ruhás szekrényhez. Na, nézzük! Ma melyik pólóhoz van kedvem!? Mondjuk ehhez, fekete alapon vörös betűkkel díszített hosszú ujjú ruhadarab, melyen ez állt - „LAKHELY: POKOL-Bugyor KÖRÚT 665; A SÁTÁN SZOMSZÉDJA!”

Lebattyogok a lépcsőn, meg kell jelennem a családi reggeliző asztalnál. Ha nem mutatom meg magam, akkor úgy is ki fog borulni az anyám.

Hát tessék, itt vagyok, lehet kritizálni! Semmi kedvem sincs a familit lesegetni, ahogy együtt vannak. Komolyan mondom, hogy a családi reggelek a legborzalmasabbak. Az egész ceremónia úgy néz ki, mint egy tipikus hatvanas évekbeli, amerikai müzli-reklám. A papuska olvassa a reggeli újságot, míg a mamuska vidáman sürög-forog körülötte. A tesókák meg egymásra mosolyognak, miközben lapátolják a szájukba, azt a tejes tápot, amit zabpehelynek csúfolnak. Látszólag mindenki boldog és gondtalan, azt sugallják a külvilágnak, hogy: „Az élet csodálatos!” - Elmegy az évágyam, ha meglátom őket.

Alig hogy leérek, az ikrek már el is kezdik az idétlen vigyorgásukat.

- Megjött a Zombi!- kiáltja Dani

- Megjött a Zombi!- szajkózza Dini.

Majd együtt kezdik kántálni:

- A Zombi! A Zombi! A Zombi! - mind a ketten rám mutatnak, és kacarásznak.

Nem foglakozom velük, ha jobb szórakozásuk nincsen, akkor csinálják csak.

- Gyerekek! Hagyjátok abba! - szól rájuk anya, de elég nehezen tudja lecsillapítani őket. Majd felém fordul és megkérdezi:

- Debóra, nem ülsz le reggelizni?- mosolyogva invitál az asztalhoz.

- Most kihagynám. Kösz! - morgom, és kimegyek az ajtón.

 

 

Mindig elhagyom a reggeliket, és megyek egyből a suliba. Ezen az új helyen sincs másként. Ám nincs túl nagy kedvem ehhez sem. Már az első nap megtapasztaltam, hogy a vidéki libák unalmasak, és undokok; a fiúk meg egyenesen tahók. Egy jó fej sincs az egész szigeten. Még az is csodaszámba megy, hogy ennek a porfészeknek van középiskolája. Már a hetedik napomat taposom ezen a településben; harmadik napomat pedig a csodálatos tanintézetben. Három egész napot járok ide és még nem lógtam egy napot sem. Azt hiszem, ezen most változtatnom kéne! Túl jó kislány lettem mostanában. Ideje egy kis balhét csapni!

Mintha kívánságom egyből teljesült volna; úgy fékezett le mellettem egy fekete terepjárós gépkocsi az iskola udvarában. A lehúzott ablakon keresztül, egyből egy ismerős hang szólított meg a becenevemen:

- Dó! Téged aztán alaposan megszívattak! – röhögi a kecskeszakállas huszonéves, akire olyan dühösen néztem, mintha nem is ismerném. - Gyere velünk, Dó! Elviszünk egy kicsit kocsikázni?

- Kösz, Ed! De most nincs kedvem – morgom és elhúzom a számat. Kicsit gondolkoztam azon, hogy a rendes nevét, az Edét, mondjam e neki (amit természetesen rettentően utál), de aztán visszafogtam magam. Elvégre nem akartam, hogy a rossz kedvem haragja, rajta csattanjon el.

- Ugyan már, Dó! Ne duzzogj! – noszogat a fekete hajú srác. – Fiúk, mondjátok meg neki, hogy csakis érte jöttünk!

- Ne kéresd magad! – szól a második sorban ülő, langaléta srác.

- Dó! Pattanj már be végre! – szajkózza a harmadik feketeruhás fickó, aki Ed mögött ült.

- Most mit vagy ilyen?! – kérdezi Ed. – Hallottuk, hogy milyen szar helyre kerültél. És úgy döntöttünk, hogy ellógunk az egyetemről, és két napon át vezetünk, hogy feldobjuk egy kicsit a „drága” Dó hangulatát.

- Úgy van! – helyeselték egyszerre a srácok.

Elmosolyodok. Ők mind a jó öreg, régi kemény mag, akik most sem hagytak cserben. Hogy mennyit balhéztam velük a különböző rock koncerteken! Persze a lazaságuk ellenére jó srácok. Akik képesek voltak ekkora a hülyeséget megtenni értem. Hát akkor én sem leszek az adósuk. Ma lógni fogok!

Bólintok, majd a helyi, tizenéves tahók csodálkozó szemeit figyelmen kívül hagyva, bepattanok Ed mellé az anyósülésre.

- Merre lesz a fuvar Morcos Kisasszony?! – kérdi ideiglenes sofőröm.

- Mindegy! Csak el innen! – adom ki hanyagul az útirányt.

- Csakelinnen?! Hm… ilyen várost nem ismerek; de majd meglátjuk…

- Sok a duma! – utasítom. – Indulás!

- Ahogy parancsolod – neveti el magát Ed, majd bekapcsolja a CD lejátszót és beizzítja a motort.

Végre elszabadulhatok innen! Ezért nem lehetek elég hálás a jó öreg haveroknak.

Kifaggatom a fiúkat, hogy mi vitte rá őket erre az elvetemült tettükre. Mire azok azt mondták, hogy hiányoztam nekik, és eljöttek megnézni jelenlegi „börtönömet”. Totál megértették a helyzetemet, pedig csak fél órát töltöttek Sellőszigeten, amíg rám nem találtak.

Aztán mindenféle dologról kezdünk beszélgetni. A régi helyekről, rock bandákról, a legújabb dalokról, meg hasonlókról.

Össze-vissza tépettünk az országúton. Meg rekedtre kiabáltuk magunkat, mire úgy döntöttünk, hogy betérünk egy kocsmába. Bár ez még csak a szomszéd város volt, elég nagy biztonságban éreztük magunkat ahhoz, hogy ne találkozzunk a családtagjaimmal. Éppen ezért betértünk a „Mogorva Kardhal”-ba. Melynek béna neve – szerintem - vetekedett Sellőszigetével.

A fogadtatás is körülbelül olyan volt, mint a megnevezett porfészekben. Sok-sok morcos halász nézett ránk, akiknek szemmel láthatóan semmi dolga nem volt. (Gondolom azért, mert eljárt a szóbeszéd, hogy nincs hal a tengerben.) Rossz kedvüket azonban rajtunk akarták levezetni, mivel az egyikük szóvá tette, hogy miféle – idézem: „csibész banda” - vagyunk. Gondolom nemigen láthattak olyanokat, akik keményben nyomatták a rock kultúrát. És szemmel láthatóan most sem azért bámultak kigubbadt szemekkel, mert elnyertük a tetszésüket.

Aztán engem kezdtek kipécézni maguknak; és beszóltak, hogy: kicsi vagyok a kocsmába járáshoz… Meg, hogy: most iskolában kéne lennem… Valamint egyéb bla-bla szöveget vágtak a fejemhez.

Mire a fiúk megvédtek, és visszaszóltak. És, ezután az események kicsúsztak a kezeink közül. Észbe se kaptam, és a feszült szóváltások, egyből verekedésbe fordultak. A helyiek, meg a haverok egymást kezdték csépelni. Egyelőre csak néhány, úgymond nem túl baráti pofon csattant el, amit néhány asztal felborulása követett; de aztán elszabadult a kaotikus zűravar. A verekedés egyenlőtlennek ígérkezett átlagban minden srácra, három helyi jutott. (Engem kezdetben nem bántottak, talán azért, mert lány vagyok.) A szerencsénk csupán az volt, hogy a barmok, kínjukban jól felöntöttek - már délelőtt - a garatra, így rosszul mérték be az ütéseiket. Így a fiúk (akik nagyjából józanok voltak) ki tudtak térni előlük.

A dolog ott kezdett veszélyessé válni, amikor az egyik halász egy széket akart Edhez vágni; nem tudtam, hogy mit tegyek. A hosszú szakállas és meglehetősen ittas alak, alattomosan közelített a nagy felfordulásban. Hiába kiabáltam Ed nem hallotta meg a hangomat. Egy asztal mögött álltam, ami mögül kilépve, egy eszement, védelmi ötletre szántam el magamat. Az alattomos öreg már emelte a széket, amikor én elkaptam az ülőalkalmatosság egyik lábát, és megakadályoztam a tervében. Csakhogy ő volt az erősebb, és bika lendületével arrébb taszajtott.

Ed ezt nem vette észre, ugyanis egy helyi, jobb egyenesét kerülte ki. Én épphogy csak meg tudtam kapaszkodni az asztalban, hogy ne sodorjon el a lendület. Elkeseredetten kiáltottam; de Ed most sem figyelt fel rám. Aztán eszeveszett düh kerített hatalmába. Az ujjaim vége valami miatt bizseregni kezdett; és eközben én teli torokból elkiáltottam magam:

- Szállj! – majd jobb kezemmel (nem tudom, hogy miért) egy széles félkörívet írtam a levegőbe.

Erre szakállas csóka kezéből kirepült a fából készült szék; de olyan módon, hogy a részeg ürge hanyatt vágódott. Majd, mintha egy láthatatlan erő eltaszította volna a fa tárgyat, úgy vágódott egyenesen a pult mögött felsorakoztatott tömény szeszekhez, amik egy felfüggesztett a polcon álltak. A szék egy ideig még ottmaradt, aztán leesett; majdnem a pult mögött álló jól megtermett férfire. Aztán a zuhanást, üvegek rohama követte.

Nem tudom, hogy mit csinálhattam. Még abban sem voltam biztos, hogy ezt biztosan én okoztam-e. Egyszerűen csak kicsúszott a számon az a szó. Aztán meg ez történt. Mintha varázsoltam volna. Még természetfeletti erőt is éreztem magamban. Megmagyarázhatatlan módon talán tényleg én reptettem meg azt a széket. (Ezt viszont, csak Kasszandra tudná tisztázni biztosan.)

Mindenesetre erre már felfigyelt a hőzöngő halásztársaság, és elképedve nézték a lefelé eső üvegeket. A haláli csendet kihasználva, a tulaj azonnal kihívta a zsernyákokat, akik természetesen, csak késve érkeztek ki. Ez viszont elég volt a helyieknek ahhoz, hogy egyből lenyugodjanak, és a javarészt általuk felborított dolgokat a helyére rakják, miközben minket átkoztak.

Eközben a meglepett fiúkkal, kimenekültem az ivóból. A srácoknak épp az utolsó pillanatban sikerült lelépniük; mialatt én ottmaradtam bűnbaknak a kocsma előtt. A haveroknak nem tetszett az elvállalt szerepem, de én nem bántam. Mivel én voltam közülük az egyetlen kiskorú, engem úgysem bánthat a törvény.

Így természetesen, csak engem kaptak el; és egy jó kis kihallgatás után, kihívták a szüleimet az őrsre. A fakabátok főnöke ki volt akadva, hogy egy „csapat tapasztalatlan tejfölösszájú” mekkora bajt tudott okozni az ő „megáldott körzetében”. Az persze nem érdekelte, hogy a helyiek valójában a mi csapatunkba kötöttek bele, és hogy a verekedést sem mi kezdtük. Még a károkért is engem tettek az egyedüli felelőssé – Szerintem, csak azért mert csupán engem kaptak el. - Bár, ami az illeti nem tudtak semmit sem tenni, hiszen még csak kiskorú vagyok (és ezt előszeretettel fel is emlegettem nekik). Ezért a papírmunka után átadtak a szüleimnek. Akik haragjukban, egy életen át tartó büntetést szabtak ki rám, Szobafogság címén. Amint megkapták a becsült károkról szóló jelentést; és a közleményt, hogy kötelesek kifizetni a Mogorva Kardhalban okozott rongálásokat; egyből dupla életfogyig tartó szobafogságot kaptam.

 

Egész úton egy szót sem szóltam. Dacosan fortyogtam magamban; miközben sztereóban hallgathattam az első sorban ülő ősök „hegyi beszédét”. Érdekes módon, ilyenkor tökéletesen össze tudtak fogni ellenem; és felemlegetni, majd kielemezni az össze eddigi ballépésimet.

Miután hazaérkeztünk, egyből felfutottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. (Szerencsére ez a ház elég nagy volt ahhoz, hogy mindenkinek külön magánterület járjon.) Majd bekapcsoltam az MP3-momat és teljes hangerőn rockot dübörögtettem mindkét fülembe. Nem érdekelt, hogy rontja a hallásomat. Most csak arra tudtam, gondolni, hogy megszabaduljak ettől az idegesítő csalódástól.

Amint lehiggadtak a kedélyek; azaz nem halottam ajtódübörgést, sem vitatkozó üvöltést, kimásztam az ablakomon.

Éhes és koszos voltam, de ez most vajmi keveset izgatott. El akartam szökni! Éppen ezért a bukszámba rejtettem minden zsebpénzemet, és elhatároztam, hogy stoppolni fogok. Visszamegyek a barátimhoz! Vissza a régi életembe. És az sem érdekel, ha csőlakóként kell élnem. De eltűnök erről az átokverte településről! Elszököm Kasszandrához és megkérdezem, hogy mi történhetett velem abban a kocsmában…

Gondoltam a srácokra is. Reméltem, jól vannak; és el tudtak menekülni! Bízom benne, hogy jobban jártak, mint én most.

 

 

Mezítláb kószáltam a házunk mögött elterülő tengerparton. Fekete bakancsomat a kezembe fogtam, és úgy jártam a kavicsos hullámverete ösvényen. Azon gondolkodtam, hogy miként léphetnék le a főútvonalra. Amilyen gyér ennek a városkának a forgalma, biztosan nem találnék egyetlen autót sem, amit lestoppolhatnék. Várnom kell reggelig. Csakhogy addig rengeteg idő volt még; és mivel nem tudtam aludni, a tengert figyeltem. Hátha megnyugtat a monoton hullámzása.

Azonban én nem az a fajta, meditálós fickó vagyok, aki el tud lazulni ezen. A lágy morajok inkább még jobban felidegesítettek. Már bántam, hogy nem hoztam magammal az MP3-momat.

Talán ezért is hallottam meg azt az idegen kuttyogás szerű hangot, ami megtörte a hullámok zúgását. Eleinte nem értettem tisztán, de mintha lett volna némi értelme a szövegnek. Egyre jobban koncentráltam az oda nem illő zajra, és mintha értelmes szavakat véltem volna kivenni belőle.

-… Vi… ázz... - kezdetben ennyi volt.

Aztán a tenger egy erős hullámcsapása megtörte a hangot. Majd egy másfajta, mélyebb hangstílusban ismét felszólalt a figyelmeztetés:

- Vigyázz!... erüld… a szem…ket...

A tenger zúgása elnyomta a halk kuttyogás szerűen felsejlő tónust; de én egy idő után megértettem, hogy mit is hallottam. Aztán néhány erősebb csobbanásféle zaját véltem felfedezni; mintha valaki egy-egy nagy követ dobott volna a tengerbe, vagy egy közepes testű lény toccsant volna a víz felszíne alá.

Ettől azonnal elszállt a haragom, és egyfajta kíváncsiság kezdett hajtani. Vajon mi lehetett ez? Egy tengeri állat sem tud beszélni. És kis lurkók pancsikolós szórakozásához, már túl késő van. Akkor is, ilyen idegenszerű hangon egy ember sem beszélhet! Ha mégis, akkor viszont túl sokat élt együtt a békákkal.

Összezavarodtam. Ez a különös talány lekötötte a figyelmemet. Az a valami azt mondta talán, hogy: „Vigyázz! Kerüld, a szemeket!”

Vajon mit jelenthet ez?

 

II. rész