Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi van a zacskóban?!

 

 

 1. rész  2. rész

1. rész

 

Végre, ezt is megértem! Megvan az első lakásom; és rendőri állást is kaptam, a gyilkossági csoportnál. Mostantól irodai „aktakukacként” munkálkodhatom; de nem bánom. Kész csoda, hogy ilyen rövid idő alatt, egyedülálló szingliként, mindezt véghez tudtam vinni.

Már, csak a házavató buli volt hátra. Ezért, úgy gondoltam, ha a november elseje, amúgy is szünnap, a Mindenszentek miatt: Akkor, miért ne tehetném a házavatót, erre az időpontra? (Elvégre következő nap, vasárnap; így a többségnek lesz ideje kipihenni magát, hétfőre.) Lehetne, ez egyben ismerkedési est, és egy hátborzongató halloweeni parti!

Egész jónak találtam az ötletet. Ezért felhívtam rá a kollégáim figyelmét is, akik, azonnal fellelkesültek a meghívás hallatán.

- Belépés, csak jelmezben! - zártam le a mondandómat.

- Színpompás, egyveleg lesz - válaszolta sokat sejtetően a hadnagyunk.

- Nem fogsz bennünk csalódni - fuvolázta Szilvi, a patológusunk. - Tele lesz a házad, zombikkal és vámpírokkal. A boszorkányokról meg ne is beszéljünk. Rémesen jó buli lesz, meglásd… Ha-ha-ha! - gonoszul tettetett kacagásával, azonnal mosolyra fakasztott.

 

Szerettem volna, mindent a legnagyobb rendben tudni, így jól bevásároltam a közelgő partira. Marokra fogtam a bevásárlókocsit, és elindultam a szupermarket polcai között, élelemszerző körutamra. Jól megpakoltam italokkal a fémkosarat, melyben volt: sör, bor, különféle likőrök, meg pezsgő. Viszont, a józanlelkűekre is gondoltam, - akik mondjuk, kocsival jönnek el - nekik különféle cukros üdítőitalokat válogattam.

Aztán következhettek a rágcsálnivalók: chips, sósperec, ropi, földimogyoró, popcorn ... meg, ami belefért. A buli alatt nem akartam semmiből sem kifogyni, ezért jónagy adag zacskókat akartam vásárolni. Gondoltam, majd a kilós kiszerelés megteszi.

Ahogy a polcok változatos kínálatát néztem, feltűnt egy különös márkanév:

 

CSÁMCSA  RÁGCSA

 

Ez valami új termék lehet. Még sosem hallottam róla.

Mindenesetre volt belőle kóstoló, hát kipróbáltam. Amikor a hosztesz a kezembe nyomta, a kis papírtálban elhelyezett, néhány szemes sósmogyoróból álló ízelítőt. Nem teketóriáztam, rögtön elfogyasztottam. Pompás aromája volt, és az árát is megfelelőnek találtam. Így, hirtelen elhatározással, azonnal vettem ebből a bizonyos termékből, két zacskónyit. Természetesen, mindezt maxi kiszerelésben; hiszen, legalább húsz embert vártam a bulimra. Fellelkesülve a jó üzleten, további ropogtatni valókat vettem ebből a márkanévből, mint: chips, pattogtatni való kukorica, ropi és sósperec.

Roskadozó bevásárlókocsimat alig tudtam az autómig eltolni; onnan pedig a harmadik emeletig fölcipelni, már igazi kihívás volt. Még szerencse, hogy a szomszéd srác, akivel összefutottam, előzékenyen segítet az új lakónak, - azaz nekem – felvinni a csomagokat.

 

 

Mire elérkezet a Mindenszentek estéje, már végeztem az előkészületekkel. Úgy véltem, amerikai ünnepmajmolás ide vagy oda; akkor is, az én szám ízem szerint fogom megtartani a halloweeni házavató bulit. Így, a műpókhálók, vagy a felakasztott, foszforeszkálós csontvázak, igazán jól mutattak az ablakokban. A falon lógó boszorkánymaszkok, valamint a csilláron lebegő mosolygós kísértetek, pedig megadták a „szellemes” alaphangulatot. A poharak és a behűtött italok, a hidegszendvicsek, meg a rágcsálnivalók, is szépen sorakoztak egymás mellett az asztalon.

Kész csoda, hogy időben kész lettem mindennel!

Csupán a jelezem volt hátra. Épphogy belebújtam a „Feketeözvegy” ruhámba, már elmúlt nyolc óra. Szerencsére, a vendégek egy kicsit késtek, ezért a sminkemre is jutott időm. Elégedetten szemléltem magam a tükörben, hiszen kifogástalanul illet rám a jelmez.

Amint megláttam ezt a különleges hacukát, azonnal beleszerettem. Az egész szett, éjfeketében pompázott. Felületét, pedig teljes egészében fényes lakkal vonták be. A mini szoknya, - melynek, jobb szélén egy csillámokkal kirakott, kis pók „pihent” - és hozzá passzoló, mély dekoltázsú mellény; tökéletes hatást keltett. A készletben mégis, a női cilinder tetszett a legjobban. Az ízlésesen kidolgozott fejfedő elejére, készítői, arcra borítható tüllfátyolt varrtak. Ehhez még felvettem, egy hozzáillő, fekete, tűsarkú cipőt, valamint egy sötét nercharisnyát. Így, most már tényleg úgy néztem ki, mint egy szexis, gyászoló özvegy.

 

Sajnos az első férfi, aki meglátogatott, nem ezen a véleményen volt. Amint belépett, rögtön átadta hatalmas télikabátját; egyből szemet szúrt a slampos múmia jelmeze. Kissé mókásnak találtam a fásli-tekervényeit, amit fehér trikója és boxer alsója fölé, hanyagul csavart. (Titokban örültem, hogy melegre fűtik társas lakóházakat, mert nem akartam, hogy ez a fickó miattam fázzon meg.) Az arcát is elég jól eltakarta a kötés, de én azonnal felismertem. Zoli volt az, Szilvi patológus társa. Köszöntés helyett, mindössze ennyit bírt kinyögni felém, hogy:

- Ejnye, csak nem Útszélinek öltözött valaki? - és feltűnően nagy szemeket meresztett a dekoltázsomra.

- Nem igazán. Nézz meg jobban! - mutattam a szoknyám szélénél lévő, kicsiny pókra.

Sajnos, Zoli arckifejezése továbbra is sötét maradt; így, nem sokat ért a segítségem.

- Feketeözvegy vagyok – suttogtam egy kissé durcásan.

A „múmiaférfi”, erre a kijelentésemre, már nem tudott reagálni, mivel jött a következő vendég; akit a „zombi” Szilvi testesített meg. Az ő ruhája, már jóval ötletesebbre sikeredett. Kopottas és helyenként, szakadt jelmezt viselt. Ellenben a sminkje, lélegzetelállító volt. Ha nem látom tegnap „élőként”, biztosra vettem volna, hogy egy igazi, egyhetes hullával állok szembe. A szürke bőr, meg a sebhelyek, teljesen igazinak látszottak. Sőt, Szilvinek még az is a dicséretére vált, hogy azonnal felismerte a jelmezemet. (Ezt, pedig Zoli egy erőteljes fintorral nyugtázta.)

Boldogan kínáltam hellyel a vendégeimet, és már akasztottam volna a fogasra a kabátjukat; amikor betoppant, a következő télikabátos csapat boszorkány, és varázslómester. Akik hangos köszönéssel tódultak be az ajtón. Sőt, ezután megjelent egy feketemacskának öltözött nyomozó; meg egy feltűnően hosszú szemfogú, kipingált vámpír. Majd belépett egy voo-doo babát szorongató „néger” varázsló is, akinek az oldalán egy szűk csontvázruhába öltözött, női kollegina sétált. Arról a démonról ne is beszéljünk, aki az utolsó pillanatban „röppent be” hozzánk. Ám, az este fénypontját mégis a hadnagy adta, amikor, mint „Hasfelmetsző Jack”, belépett az ajtón, véresnek látszó, gumikéssel a kezében:

- Végre megismerhetitek a főnökötök sötét oldalát is – sutyorogta titokzatosan.

Mely kijelentésével, mindenkit jókedvre derített. És, bár nem volt jelmezversenyt, egyértelművé vált, hogy ki nyerte el a csoport abszolút elismerését.

Egyre lelkesebb lettem. Álmaimban sem hittem volna, hogy ilyen nagy sikert arat a jelmezbálos ötletem. Többen lettünk, mint vártam. Már a kabátokat sem tudtam hová akasztani, így a konyhában álló üres asztalra terítettem le őket.

Aztán csatlakoztam a többiekhez, akik legalább harmincan voltak. Ott nyomorogtunk, a nagynak most, már nem nevezhető nappalimban. Ez viszont, nem nagyon zavart. A sok idegen kolléga, hamarosan, mind baráttá vált. Néhányukat, csupán egyszer láttam, de most közelebbről; sőt mit több, - a zsúfoltság miatt - már majdnem testközelből ismerhettem meg.

A hangulat tökéletesre sikeredett. Az étel, azonban gyorsan fogyott. Az édességek, valamint a sóssütemények sorai vészesen kezdtek megcsappanni. A kollégák, úgy falták ezeket a falatkákat, mint akik egész nap egy falatot sem ettek, és direkt erre az éjszakára tartogatták volna a gyomrukat.

A konyhában mentem. Ott, aztán jól megpakoltam szendvicsekkel a fémtálcáim felületét; meg utántöltöttem a csemegés tálkákat. Majdnem végeztem, csupán egy újabb adag sósmogyorót kellett felbontanom, majd kitöltenem; és akkor, végre kivihetem a tálcákat. Már fogtam az ollót, hogy „szájat” vágjak a zacskónak; miközben az üvegtálat a közelembe helyeztem, és kiborítottam a mogyorót.

Legnagyobb megdöbbenésemre, nem csak azt.

A halom tetejére, egy halovány, vastag só réteggel borított, lyukas lebeny is rákerült. Gyorsan letéptem a kéztörlőtekercsről néhány lapot, és azzal fogtam meg az idegen testet. Megfordítottam a tenyeremet, és szétnyitottam az ujjaimat. Nem akartam elhinni azt, amit láttam. A sokktól, majdnem összeestem. Ahogy egyre jobban megvizsgáltam, annál bizonyosabbá vált.

Egy emberi fülkagyló volt az.

 

2. rész

 

Ez nem lehet igaz! Ilyen az eddig felbontott zacskókban nem volt! Sőt, annak az esélye, hogy ebben is egy „humán darabka” legyen; gyakorlatilag nullának kellene lennie. Emberi testrészek nem kerülhetnek az élelmiszerbe! Áh! Biztos, hogy nem valódi. Ez csak, olyan műanyagjáték, mint amilyet a müzlis dobozokba szoktak rakni.

Vagy mégsem?! Az nem szokott, ennyire élethű lenni. Még a porcról leszakadozott bőrdarabkák is, olyan élethűnek tűnnek. Tuti, hogy nem játék, azokat úgyis be szokták csomagolni egy külön áttetsző, kis műanyag zacskóba, a higiénia miatt. Ez pedig közvetlenül az ételben volt. (Ki tudja mennyi ideig.)

Úr Isten! Ez valódi!

Azonnal ki akartam dobni a tálat, amikor eszembe jutott; hogy, ha a csomagolóüzemben baleset történt, akkor most egy munkás, talán, még mindig ezt a testrészét keresi. Amit, talán valamilyen véletlen balesetben veszíthetett el. Ám, mindegy már, úgysem lehetne visszavarrni.

Miért sajnálkozom itt?! Hiszen ez egy emberi fül a kezemben! És, ha valami veszélyes baktériumot hordozott magában? Meg amúgy is; egy emberi rész! … Közvetlenül az ételben! Ez undorító!

Rögtön jelenteni kell az ÁNTSZ-nek! Nem szórhatom csak, úgy el a bizonyítékot!

Lehet, hogy még ennél is bizarrabb dolgot takar az ügy?! Ha esetleg, egy titkos bűnszövetkezet meggyilkolt egy embert! Feldarabolták; majd apró testrészeit, a rágcsálnivaló közé keverték, és becsomagolva eladták a gyanútlan vevőknek!

Már értem! Biztosan, jó a hipotézisem. Ezért volt olyan gyanúsan olcsó ez a sósmogyoró.

Te jó ég! Én is ettem belőle! Mindjárt felfordul a gyomrom.

Mi lesz most velem?! Ha tényleg így van, akkor gyanúba is keveredhetek, ha beszolgáltatom ezt a fülkagylót. Mostanában nem halottam a híradóban arról, hogy valaki hasonló „felfedezést” tett volna. Ha én meg gyanútlanul beszolgáltatnám a vizsgálóbizottságnak a bizonyítékokat. Akkor egyből rossz híremet fogják kelteni a kollégák körében. Akik ezentúl, ferde szemmel fognak rám tekinteni.

Aztán jön a végeláthatatlan jogi procedúra. Sőt, az is megeshet, hogy gyanúba keveredem. Még gyilkossággal is megvádolhatnak! Elvégre látható, hogy minek öltöztem? Egy csomó szemtanú igazolhatja. Ezt akár, egyfajta gyilkos humornak is felfoghatják. Aztán nyugodtan bíróságra vihetik az ügyet.

Ott, nem csupán az igazság szokott kiderülni. Előfordulhat, hogy ártatlanokat is elítélnek. Én már csak tudom, hiszen néhány aktában láthattam már hasonló esetet. Nem egyszer fordult elő olyan, hogy tanúból lett gyanúsított; vagy vádlóból vádlott.

Halálra rémülve néztem rá a másik kezemben szorongatott zacskóra, amin a következő felirat állt:

 

CSÁMCSA  RÁGCSA  -  A PARTIK UTÁNOZHATATLAN MEGLEPETÉSE

 

„Utánozhatatlan meglepetés”, az már egyszer biztos! Miért pont engem kellett gyanúba keverni ezzel? A gengszterbandák, már meg sem elégszenek a jól bevált, régi, „betonba keverős” trükkel? Pont egy ilyen ízléstelen, gyomorforgató dologgal újítanak a módszereiken; hogy megússzák a tettüket? A mit sem sejtő emberek, meg amint kitalálják, mi történhetett; ők maguk semmisítik meg a bizonyítékokat. Talán, az lenne a legjobb, ha én is kiszórnám a kukába. Senki sem látta a dolgot, így valójában nincs is mit rám bizonyítani.

 

Ekkor lépett be az ajtón, a kissé spicces „zombi” Szilvi. Megállt a konyha közepén, és azt kérdezte, hogy:

- Segíthetek valamit? Mondjuk, kivihetem a tálcákat?

Összerezzentem a hangjától; majd ijedten felé fordultam. Meglepettségemben még el sem rejtetem a papírtörlőben tartott, aszott emberi fület. Kétségbeesett néztem Szilvi arcába. Ő meg visszabambult rám; aztán a hátborzongató testrészre. Majd, elmosolyodott.

- Ne bolondozz! Ez nagyon olcsó trükk – felelte.

Végül, elvette a konyhaasztalon árválkodó sósmogyorós tálat, és a tálcára tette. Aztán, kissé imbolyogva, de meglehetősen, biztos kézzel tartva az étkeket, megindult vele a nappali felé.

- Majd gyere te is, jó! A többiek már nagyon várnak - válaszolta, azután kinyitotta az ajtót.

Olyan gyorsan történt minden. Azt sem tudtam, hogy mit tehetnék. Az egyik énem ki akarta verni a kezéből a tálat, majd kicsapni a hisztit, azt üvöltözve:

„Óriási hibát fogtok elkövetni, ha esztek a sósmogyoróból! Egy emberi testrész volt benne! Már oszladozott is! Ez förtelmes!”

Ami, persze hatalmas botránnyal járt volna. Ezek után, - az elkövetkező száz évben - biztosan nem barátkozna senki sem velem. Lelki szemeim előtt, már megjelent az utálattal rá meredő szempárok, és a hátam mögött sugdolózó szájak. Talán, még pert is akasztanak a nyakamba?! Elvégre ez majdnem kannibalizmus!

A másik énem, ellenben ezt javasolta:

„Titkold csak el. Ha már olyan részeg volt az a patológus, hogy neki sem tűnt fel. Akkor meg, minek beszámolni az egészről? Egy csomó kellemetlenségtől kímélnéd meg magad.”

 

Nem kellett sokáig tépelődnöm. Az utóbbi hang győzött. Míg Szilvi eltűnt az ajtóban, addig én egy jól irányzott mozdulattal, kidobtam a fület a kukába. Majd, fogtam a zacskót, és ráöntöttem a maradék sósmogyoró tartalmát.

Gyorsan megkerestem minden „CSÁMCSA  RÁGCSA” feliratú élelmiszert, és azokat is utána „küldtem”. Így, nem maradt már semmilyen sós eledelem se, de legalább ezek miatt, már nem kellett aggódnom.

Igyekeztem mosolygós arcot vágni, felkaptam a második, szendvicsekkel megpakolt tálcát, és követtem Szilvit a társaságba.

Odabent, már neki is estek a korábban kivitt sósmogyorónak. Az egész társaság mit sem sejtve, tovább bulizott. Próbáltam elfelejteni az egészet; ami talán sikerülhetett volna, ha nem kínálgatnak vissza a többiek:

- Te nem is eszel? – címszó alatt.

- Tudjátok, vigyázni kell az alakomra - hazudtam gyorsan. A konyhában történt események után, már semmi sem ment le a torkomon. - A késő este evett élelmiszerek, nagyon hamar csúnya zsírpárnákká válhatnak – füllentettem tovább. – Amúgy meg azt hiszem, egy kicsit elrontottam a gyomromat. De ne féljetek, nem komoly! – tettem hozzá gyorsan, nehogy egyesek aggódni kezdjenek miattam.

- Hát! Aki nem bírja az alkoholt, az ne igyon olyan sokat! Különben, tönkre teszi a Pici Pociját - magyarázta Zoli a hasát fogva; majd úgy tett, mintha mindjárt öklendezne.

Amitől természetesen, még rosszabbul éreztem magam. Muszáj volt egy kicsit leülnöm. Miközben a többiek letorkolták az bumfordi tréfát. Néhányan ismét felém fordultak, és adták a jobbnál jobb tanácsokat, a hányinger leküzdésére. Olyan sajnálkozóan néztek rám, hogy megrémültem.

Úristen! Most lebuktam. Rájöttek, hogy titkolok valamit! - villan át a tudatomon. – Azonnal el kell terelnem magamról a figyelmet!

Kis idő múltán, elkezdtem bizonygatni, hogy már jobban vagyok. Fel is keltem a székről, hogy elmeséljek egy ostoba sztár pletykát, a közelemben álló, csontvázruhát viselő munkatársnőnek. Így a többiek, az előbbi gyengeségemet, valószínűleg a rossz emésztésemre fogták; és hamarosan beletörődtek abba, hogy ma éjjel már nem fogok többet enni.

Ami azt illeti, egy alkalommal, tényleg csupán egy hajszál választott el attól, hogy a külvilágnak is megmutassam a gyomortartalmamat. Ez pedig, csakis Zoli újabb ízléstelen poénja miatt történt. Az, az Ostoba, pont a közvetlen közelembe ült le. Aztán, elkezdte belapátolni a képébe azt, a bizonyos sósmogyorót, amitől a konyhában majdnem elájultam. Azt még úgy-ahogy eltűrtem volna, ha csak eszi; de közben olyan élvező grimaszokat vágott, mint, aki odavan valami finomságért. Na, ez már tényleg sok volt. Olyan undorodva hagytam ott Zolit, mintha egy visszataszító, értelmi fogyatékos, kannibál lenne.

 

Amikor, a buli hangulata alábbhagyott, a vendégek is jobbnak látták, ha elindulnak. Természetesen, néhányan már korábban távoztak. Mondván:

- Kisgyerek van otthon, és nem akarjuk sokáig egyedül hagyni - megköszönték a szíves vendéglátást, majd látszólag semmilyen gyomorbajt nem mutatva, kiléptek az ajtómon.

A többség, viszont hajnali öt körül mondott búcsút. Mikor, már tényleg minden betermelhető étel és ital elfogyott.

Utolsóként Zoli hagyta el a házat. Indulás előtt még megdicsérte az eledeleket, különös figyelmet fordítva a sósmogyoróra, amit annyira kívánatosnak talált. Én meg, vidámságot tettetve fogadtam a bókokat; miközben újonnan felerősödő hányingeremmel küszködve, azt mondtam, hogy:

- Biztos, a különleges fűzserezés teszi – majd egy erőltetett mosoly kíséretében, magamban hozzátettem - „Te, bélpoklos Szörnyeteg!”

Halvány vigyorom, hamar „kihunyt”, miután átadtam neki a kabátját. Magamban azt kívántam, hogy: „Bárcsak, mihamarabb eltűnne a lakásomból ez az érzéketlen, múmiának öltözött személy!”

Amint távozott, végignéztem a nappalin. Egy romhalmaz volt, de ez most vajmi keveset izgatott. Ellenben a szemetest, még azon a hajnalon levittem az utcán lévő konténerbe. Nem bírtam volna ki, ha az a fül, akár egy perccel is tovább marad a konyhámban.

Miközben, kezemben az üres kukával, felfelé baktattam a lépcsőn, azért imádkoztam, hogy másnap senki - még Zoli se - betegedjen meg, attól a „különlegességtől”, amit a zacskóban találtam.