Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jelenések

I. rész

 

- Te meg mit csináltál!? - kérdezte félig csodálkozva, félig kárörvendően egy szutykos, lila kakastaréj-hajú kölyök, miközben a bandám rejtekhelyére igyekeztem.

- Semmit – válaszoltam fáradt és közönyös hangon; miközben próbáltam továbbhaladni, de a fiú az utamba állt.

- Mit csináltál a hajaddal? És mi ez a seb rajtad? – érdeklődött akaratosan tovább a Zsebes nevezetű, a tizenegy éves taknyos; majd a karomon külső felén ülő gennyedző zúzódás után kapott és magához zúzta, hogy jobban szemügyre vehesse.

Csakhogy nekem ez a vizsgálódás egyáltalán nem tetszett. Fájt, ahogyan a kis „Mocsok” a karomat szorította, és a kedvem sem volt éppen a legjobb, úgyhogy azonnal lereagáltam:

- Semmi közöd hozzá! – förmedtem rá a kíváncsiskodó „piócára”. – Eressz el Zsebes, vagy nagyon megjárod! – fenyegettem meg a pofátlan bandatársamat; majd bal kezemet a derekamra csatolt tokra helyeztem.

- És mit fogsz tenni? – kérdezett szemtelenül vissza a taknyos, majd még jobban megszorította a jobbomat, úgy, hogy a sebből ismét szivárogni kezdett a vér.

Ez már teljesen betett nekem. Nem elég az, ami eddig történt velem, még ennek a kis Dögnek is el kell tűrnöm a pofátlanságait?! Dühösen felnyitottam a tokot és előrántottam az erősen bemocskolódott késemet, majd felmutatva, a fiú markolászó csuklójához emeltem az élét.

- Ha nem engedsz el rögtön! Levágom a kezedet! – fenyegettem meg a gyereket.

Úgy tűnt hatott rá a megfélemlítés, mivel úgy húzta vissza a kezeit, mintha a penge megégette volna a bőrét, pedig a késem éle valójában hozás sem ért.

- Ribanc! – kiáltott rám Zsebes, majd sebesen elszaladt.

Gyanakodva néztem utána, amíg a fiú be nem fordult az első kanyarban. Tudtam, hogy nem fordíthatok neki hátat addig, amíg teljesen el nem tűnik, mivel Zsebes alattomos természetét sosem elehetett teljesen kiismerni. Általában mindenkihez hozzácsapódott, aki a bandához tartozott, aztán folyamatosan idegesítette a kiválasztott illetőt akár egy pofátlan piaci légy, és ha a zaklatott személynek egy idő után elege lett belőle – márpedig fél óránál tovább egy ember sem bírta elviselni a természetét -, muszáj volt durván lekoptatnia magáról. Ám ez általában, a vézna kis kölyök részéről, nem maradt megtorlás nélkül, ugyanis néhány kellemetlen „aprósággal” torolta meg az őt ért vélt sérelmet.

Egyedül a Vezér tolerálta Zsebes hülyeségeit – amiért a kis Lökött egyenesen istenítette -; csakis őmiatta maradhatott a neveletlen kölyök a bandában, és ő védte meg annyira, hogy a többi tag ne repítsen golyót a kis pimasz fejébe.

Zsebes árva volt, aki az utcán nevelkedett. Senki sem viselte gondját, ennélfogva nem is nevelték soha. Mindenesetre a Vezér jó hasznát tudta venni a fiú képességeinek. Zsebes szánalmat keltő képe sokszor kihúzta már a csávából; ezen felül kiváló zsebtolvaj hírében állott. Mivel még gyerek volt, ezért feltétel és kérdezgetés nélkül mindent megtett a vezetőnknek, amit ő ki is használt. Ha ezekre a dolgokra gondoltam, már nem is utáltam annyira a kis Pimaszt. Ennek ellenére folyton résen kellett lennem, ha vele találkoztam; ugyanis Zsebes valami miatt mindig erősen ragaszkodott hozzám…

Még jó, hogy általában figyeltem a reakcióira, ugyanis a kis Mocsok most is visszafordult és felkapott egy követ majd azt a fejem felé dobta. De mivel én már számítottam valami hasonlóra könnyedén kikerülhettem az alattomos támadása elől.

- Láttalak ám Zsebes! – kiáltottam a fiú után, bár tudtam, hogy az már árkon-bokron túl volt.

Mindenesetre nem iramodtam utána, most fontosabb dolgom volt. Igyekeztem mihamarabb találkozni a Vezérrel, hogy leadjam a szajrét, valamint, hogy beszéljek vele a jól megérdemelt Argónevemről.

Csak nemrégiben kerültem kapcsolatba a bandával. És még hivatalos becenevem sem volt. Ellenben Zsebessel, aki bár két évvel volt fiatalabb nálam, máris kiérdemelte a saját „Argónevét”. Ez a titulus csak azoknak járt, akik teljes jogú tagok voltak, valamint, akiket a Vezér méltónak tartott rá. Az igazi nevét senkinek sem is ismertem. Mindenki csak a „művészi” megnevezését használta.

Engem csak Gertrúdnak ismertek. A családnevemet nem árultam el, nehogy bajba keveredjek. Annyi eszem volt, hogy tudjam; veszélyes minden adatomat kiadni, amíg nem vagyok teljesen a banda tagja. Bár az még most is nagy előny volt, hogy a „Centrum Patkányainak” nevű banda tanonca voltam, ugyanis ez adott némi biztonságot nekem, mivel az utcákon, ha bajba keveredtem, mindig volt legalább egy személy, aki ki tudott húzni a kisebb pácból. Ám az igazi védelem, csak akkor járt a közeli hozzátartozóimnak is, amikor megkaptam az argónevemet.

A leendő a kompániám a legjobb volt a maga nemében. A nevünk is ezt bizonyította. A „Centrum” azt jelentette, hogy a fő tevékenységi körünk, a város szívében volt. Ami annyit tett, hogy itt állt a legtöbb: fogadó, lokál, pályaudvar, piac és egyéb zsúfolt hely, ahol fosztogatni, rabolni valamint zsebelni lehetett. Ezek után pedig nem árulok el nagy titkot azzal, hogy miért volt a banda nevének a második szava az, hogy: „Patkányai”. Ugyanis, aki ebben a csoportban tevékenykedett, az mind törvénytelen dolgokat művelt. Mondhatni a baj tartott össze minket. A gyerekek - mint én -, csak raboltak; ám a felnőttek már komolyabb dolgokat is tehettek: az emberrablástól a gyilkolásig, bármivel foglalkoztak.

 

A végleges beavatásom előtt, három „hivatalosan előírt” bűntettet el kellett követnem, hogy teljes jogú tag legyek. A próbaidőm időszak alatt egy - hogy is fogalmazzam - mentort kaptam magam mellé, aki beavatott a kompánia felületes működésébe, valamint a tolvajszakma rejtelmeibe. Amíg nem volt meg a három bűntett – amit a Vezér személyesen szabott ki az újoncnak – addig a mentor felügyelte minden egyes lépését. (Gondolom, így szűrték ki azt, hogy más bandatagok kémeket építsenek be.)

Az én mesterem Iszák volt. Aki onnan kapta a nevét, hogy folyton egy közepes méretű, sötét szövetű általvetőt hordozott magával. Nem tudom, mi lehetett a táskában, de a csontos, harmincas éveiben járó, hosszú ujjú férfi senkinek sem volt hajlandó megmutatni a tartalmát. Állítólag egykor történelemtanár volt egy általános iskolában, csakhogy kirúgták onnan, mivel pedofíliával vádolták meg. Nos, eme tény vajmi keveset segített a helyzetemen, tekintetbe véve azt a tényt, hogy én is épphogy csak betöltöttem a tizenhármat. Gyerek voltam testileg, de nem úgy lelkileg. Minden tudásomat latba kellett vetnem, hogy a fickó ne kerüljön túl közel hozzám, vagy, hogy ne derítse ki, hogy merre lakom.

Szerencsémre ebben segítségemre volt az, hogy régen sportszerűen tornáztam. Vékony, hajlékony és fürge voltam; még a legkisebb réseken is át tudtam férni. A panelházak tetőin ügyesen tudtam osonni; így könnyen lerázhattam az engem követő férfit. A Vezér feje emiatt azonban nem főtt, azt mondta: „Amíg nem vagyok teljes jogú tag, addig nem is fontos, hogy tudjuk a családom hollétét.” – Én pedig örültem, hogy Iszák szigorúan veszi a parancsát, és nem foglalkozik velem többet a kelleténél. Ennek ellenére gyakran kaptam azon magam, hogy a fickó távolról, dülledt szemekkel figyel akkor is, amikor más bandatagok társaságában lógtam.

A Centrum Patkányainak újoncaként a zsebelés nem túl nemes pályáját szánta nemek a Vezér. Mivel az ujjaim olyan fürgén mozogtak, hogy az már szinte adta magát a lopáshoz. Ezt némi gyakorlás – pontosabban néhány hét – után ki is próbálhattam. Az első vizsgafeladatom egy zsúfolt piacon való pénztárca elemelése volt. Ez nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen alapból ezt gyakoroltuk be Iszákkal.

Amint leadtam az első – nem túl vastag - szajrét, máris megkaptam a második próba feladatomat. Ez már jóval nehezebbnek ígérkezett. Egy karórát kellett ellopnom valakinek a kezéről. Eleinte nem tudtam hogyan fogjak hozzá, hiszen – a pénztárcával ellentétben - azt mégis csak hamarabb észrevette valaki, ha közvetlenül a bőrén matattak. De Iszák útmutatásával ellestem a lecsatolás fortélyait. A mesterem jól értett a tanításhoz, de az kifejezetten idegesített, hogy oktatás közben feleslegesen, többször is nem akart simogatni. Ettől pedig egyre jobban kezdtem gyanakodni arra, hogy az őszülő férfi, titokban egyre inkább kötődött hozzám. És ez megrémített.

Emiatt szereztem be a pengémet. Sejtettem, ha a fickó rám akarja vetni magát, bizony ő kerülne ki győztesen. Ezért fogtam egy használaton kívüli konyhakést és mindig magamnál tartottam; hátha Iszák veszélyessé válna a számomra.

A második bevetésemnél sikerült megszereznem egy karórát, csak nem egészen úgy, ahogy szerettem volna. Az az öreg, akit követtem nem fémszíjat, hanem bőrt viselt; így némiképp több időbe telt a kioldás. Ám az áldozatom nem volt olyan szétszórt, mint az kívülről látszott és elkapta a kezemet. Ekkor érkezett el az a pillanat, hogy először használjam a késemet.

Ösztönösen nyúltam érte, és mivel a karóra szíját már amúgy is meglazítottam, belenyomtam a hézagba a penge hegyét, majd levágtam az órát. Az elsietett mozdulatom nem volt szerencsés, ugyanis az öregember bőrét is felsértettem vele. Bár nem vágtam fel az áldozatom ütőerét, mégis erősen vérzett, és gondolom fájhatott is neki a keze, mivel elengedett. Én pedig felkaptam a földről a zsákmányt és elszaladtam.

A fiaskó ellenére a Vezér úgy döntött, hogy a feladatot teljesítettem. Bár volt egy kis galiba és – mint utóbb kiderült – az óra sem volt olyan értékes, mint amilyennek látszott; elfogadták a második „vizsgafeladatomat” is. Másnapra rá a Vezért magához hívatott és négyszemközt megmondta a harmadik próbámat; ami nem volt más, minthogy kicsenjek egy tárgyat a saját mentorom, Iszák zsákjából.

Ledöbbentem. Ez nem lehetett igaz! Pont tőle, akitől tanultam. Erre a Vezér azt mondta, hogy: „A saját mesteredet a legnehezebb meglopni, de ezáltal bizonyíthatod, hogy te vagy a legrátermettebb arra, hogy közénk tartozz.”

Na persze. Jól feladta a leckét a Mocskos Zsaru. Morgolódtam is miatta rendesen. De mit volt mit tenni, én be akartam kerülni a Centrum Patkányai közé, a Vezér pedig csak így volt hajlandó bevenni. (Alkudozni pedig nem lehetett vele, hiába is próbálkoztam.) Ezek után gyanakodva néztem vissza az kisportolt testű férfira. A Vezér viszont nyugodtan tűrte a rosszallásomat. Azóta is kíváncsi lennék arra, hogy a rendőrségen – ami egyébként a hivatalos munkahelye – is ugyanilyen állhatatosan játssza meg a mintapolgárt, miközben a város legnagyobb és legveszélyesebb bandájának volt a feje? Egy biztos, tökéletes pókerarca van, ha ilyen kettős életet tud élni.

Mindenesetre az utóbbi napokban próbáltam kerülni Iszákot, csakhogy ez nem ment olyan könnyen mint gondoltam, ugyanis a mesterem egyszer elkapott és megfenyegetett, hogy addig nem enged el, amíg el nem mondom neki, hogy mi az utolsó feladatom. Természetesen nem árultam el neki semmit sem. Sőt inkább gyorsan kiszabadítottam magamat, majd futásnak eredtem…

 

 

Erre gondoltam vissza, miközben egy ronggyal tekertem körbe Zsebes által megszorongatott karomat és a banda főhadiszállásra igyekeztem. A rejtekhelyünk, ami egy elhagyott gyár volt. Nagy, tágas valamint eléggé távol esett mindenféle zsúfolt helytől, úgyhogy könnyedén lehetett itt duhajkodni. Ezekben a percekben is elég sokan tartózkodtak itt. Mind azért gyűltek össze, hogy lássák az utolsó zsákmányomat, amit időre kellett beszereznem.

Magabiztosan hágtam át a csarnokba, majd egyenesen a Vezér elé siettem.

- Megszereztem az utolsót! – jelentettem ki, majd elővettem a farzsebemből egy fényképet, amit egyenesen a Vezérnek adtam át.

A fickó megnézte; aztán valami olyasmit motyogott, hogy: „Ez várható volt.” – végül hangosan felszólalt a többieknek:

- Gertrúd teljesítette a végső próbáját. Elhozott a mestere iszákjából egy tárgyat. Most már hivatalosan is a Centrum Patkányainak a tagja. Ma megkapja a nevét! Holnap pedig hivatalosan is leteszi a hűségesküt! – kiáltotta a Vezér, élvezve a figyelem középpontját.

A tömeg elismerően felmorajlott, bár tudom, hogy jócskán voltak olyanok itt a teremben, akik azt várták, hogy elbukom a vizsgákon.

- És mi lesz az Argónevem? – kérdeztem gyanakodva.

Erre azonban a főnök nem válaszolt azonnal. Ehelyett közelebb lépett hozzám és a kérges markát végigsimította a tarkómon. Majd az arcomhoz hajolt, és bizalmas hangnemben felém szólt:

- Mi történt a hajaddal? Meséld el nekünk! – ez inkább parancsnak hatott, sem mint kérésnek.

- Semmi különös – kezdtem a jól megszokott tömörségemmel. – Úgy döntöttem, hogy a sikeres vizsgám ünnepére új frizurát csináltatok. Elvégre most már hivatalos tag vagyok – hazudtam bele egyenest a Vezér szemébe.

- És csak úgy, minden szívfájdalom nélkül, szabadultál meg a derékig érő, ébenfekete, hajfonatodtól? – kérdezte tovább gyanakodva, miközben még egyszer végigsimította az alaposan felnyírt tarkómat.

- Igen – helyeseltem szemrebbenés nélkül. – Mivel így kisebb az esélye, hogy nyakon tudnak csípni. A hajam nehezít az esetleges menekülésben, mivel sok mindenben beleakadhat. Arról nem is beszélve, hogy nagyon feltűnő, így baj esetén könnyen kiszúrhatnak a tömegből.

- Jól van – morogta felém a vezér. – És azt még elmondanád, hogy miként szerezted meg Izsák egy tárgyát.

- Kicsentem belőle az első dolgot, amikor éppen nem figyelt rám – füllentettem tovább.

- Ez minden? – kérdezte vissza az előttem álló férfi.

Látszott rajta, hogy egy szavamat sem hiszi el; de hogy ne zúgolódjon a „közönsége”, úgy tett, mintha minden rendben elenne.

- Ez minden – helyeseltem. - Nincs mit ezen tovább ragozni.

Pedig ha tudta volna, hogy mi történt valójában… Ha elmondhattam volna szankciók nélkül az igazat… Tutira befonta volna a haját. De nem, ezt nem tehettem meg.

Kitartóan álltam a pillantását ezért a Vezér nem tudott mást tenni, minthogy elfordult tőlem, majd némi gondolkodás után a többiek felé fordult, és ismét rákezdett:

- Mint tudjátok Gertrúd: gyors, fürge, könnyen elrejtőzik, ezenfelül olyan ruganyosan mozog a falakon, akár egy gyík. Arról nem is beszélve, hogy önszántából képes volt megszabadulni a hosszú copfjától, csakhogy jó bandatag lehessen. Ezért a neve ezentúl, legyen Gekkó!

Halk moraj futott végig a termen. Mintha csak ízlelgették volna a nevemet. De kis habozás után ujjongva fogadták el a tényeket.

Nekem ez az egész, azonban nem tetszett. Viszont nem mertem azonnal ellenkezni. Kihasználtnak éreztem magamat; úgy véltem, hogy elárultak és most mocskolódnak rajtam. De már nem szólhattam bele a dolgokba. Ezért meghajoltam- akár egy színész -, és távoztam a porondról. Egészen addig húztam meg magamat, amíg a tömeg ünneplésbe kezdett. Igazából nem engem éljeneztek, csupán alkalmat kerestek, hogy ismét berúghassanak, a nemrég lopott, tömény szeszekkel.

Magamban füstölögve vártam, amíg egy kissé lelohad a víg kedélyállapot; majd odaléptem a széken trónoló Vezérhez.

- Csak azért adtad nekem ezt a feladatot, hogy megtudd, hogy Iszák valóban pedofil és nem egy rivális banda kémje – vicsorogtam rá félhangosan.

- Ejnye – nézett rám erőltetett csodálkozást mutatva borostás arcával. – Ezzel akarsz szót emelni a neved ellen?

- A nevemnek ehhez semmi köze! – hazudtam ingerkedve, holott egy kicsit ez is piszkálta a csőrömet. – Ez nem csak egy egyszerű próba volt, ami bizonyította a „rátermettségemet”. Ez egy belső ellenőrzés volt a részedről, hogy Iszák esetleg sántikál valami magánakcióban! Nem hiszem, hogy nem figyeltetted másokkal már korábban!... – idegesen levegőért kapkodtam. – Áruld csak el, mi lett volna, ha Iszák valóban besúgó?

- Ez nevetséges! – felelte a Mocskos Zsaru, hamisan kacagva; majd komolyabban folytatta. - Ez csak egy egyszerű próba volt. Fogadd el, hogy „sikeresen teljesítetted”, és hogy megkaptad az argónevedet. Ha másképp nem megy az azonosulás, hát képzeld azt, hogy ennek a gyíkocskának a színe, nagyon hasonlít a szemed színéhez.

Elkomorodtam. Micsoda ostoba válasz ez? Sőt mi több, engem állít be hülyének. És még az sem igaz, hogy minden gekkónak zöld-színű a bőre!

- És mi van, ha hazudtam? - erőlködtem, tovább. – Senki sem látta a lopást, hamisíthattam volna a képet.

- Azt nem hiszem – felelte higgadtan a Vezér – Neked nincs effajta szakmai tapasztalatod;vagy ha úgy tetszik, perverziód! Tehát nem is tudhatod, hogy valójában mit takarhat ez – lebegtette meg előttem a fényképet, amelyet soha többet nem akartam még egyszer látni.

A fotón egy anyaszült-meztelen nyolc év körüli fiú volt, aki egy szakállas vén kujon ölében kitekeredve ült. A fiú torzan mosolygott, míg az öreg ölelgette, miközben egy csókot nyomott az arcára. - Undorító jelenet volt!

- De ha tegyük fel mégis átvertél - kezdte a Vezér miközben sötéten rám nézett. – Akkor rövid időn belül nagyon-nagy veszélybe keverednél… - elhallgatott, majd gyanakodva feltette a kérdést - Szóval, valódi ez kép?

Megrémültem, nem tudtam, hogy direkt játszik velem, vagy ilyen alattomos a valódi természete. Ám a harag még mindig vörössé tette az arcomat, így hát azonnal válaszoltam:

- Valódibb nem is lehetne – feleltem dörmögve, majd sietve távoztam a csarnokból.

 

 

 

Haragomban sírtam, miközben a városba tartottam. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy kiszellőztetnem a fejemet, no meg, hogy valakivel végre komolyan beszélhessek. Erre pedig csak egy személyt tartottam alkalmasnak, a nővéremet: Carment.

Éppen most haladtam át egy romos viadukt alatt, ami alatt – bár most hó takarta, ennek ellenére mégis tudtam - oszladozó holtestek hevertek. Öngyilkosok; akik leugrottak az építmény csonkjairól. Csak levetették magukat a mélybe és ezzel a tettükkel meg is szűnt számukra a nyomorúságos életük. Aztán tovább zuhantak egy másik világba. Ahol már mindegy számukra, hogy mi lett a testükkel; az sem zavarja őket, hogy porhüvelyük itt bomlott el mindenki szeme láttára.

Senki sem jött, hogy összeszedjék a holtesteket, a végtisztességgel már nem törődött senki sem. A lét ebben a világban kínkeserves volt. Gyakran gondolkoztam el azon, miért érdemes egyáltalán élni; a mai napon pedig különösen vonzóvá vált számomra a meredély. Csakhogy én mindig is gyáva voltam az öngyilkosságra; és inkább gyáván ezt a nyomorúságos, keserves életet választottam.

Éppen ezért tovább haladtam az utamon a januári havas-lucskos utcákon. Nemsokára elérem a kívánt épülethez. Egy nagy házhoz, mely fényárban úszott. Tudtam, hogy ott találom a nővéremet; mivel éjszakánként sosem volt otthon.

Épphogy beléptem az ajtón a Madame már messziről kiszúrt magának. Jól ismert engem; mivel gyakran jöttem el meglátogatni Carment, amikor ép nem volt kuncsaftja. A kövér, dáma már régóta ismert, különösebben nem ellenségeskedett velem. Bár nem igazán tudtam, hogy ezt csak azért teszi, mert jól tolerálja a különc viselkedésemet; vagy csak egyszerűen, azért hagyja, hogy itt legyek, mert a nővérem a legkeresettebb „lánya”.

A Madame most azt mondta, hogy várjak, mert Carmen-nek és az ő „vendégének” még volt tíz perece. Így hát leültem az eldugott, hátsó konyhába és vártam.

Bár nehezemre esett, de azért mégis leültem. Nem akartam újabb veszekedést. Egy már bőven elég volt mára. Legalább fél órát vártam, de Carmen még mindig nem jelent meg. Pedig a Madame már egy ideje felment az emeletre és kopogott az ajtóján. Aztán még tizenöt percet vártam; de már nem bírtam tovább. Rossz előérzet fogott el. Úgyhogy felosontam az emeleti folyosóra, majd csendesen benyitottam.

Bár ne tettem volna!

Carmen az ágyon feküdt, tehetetlenül, akár egy halott. Bár nem sok megvilágítás volt a szobában, azért ki tudtam venni, hogy ő volt az. Odafutottam hozzá, hogy megnézzem, mi történhetett vele, amikor láttam, hogy nyakán szúrt seb tátongott. Ám ez a sérülés nem késtől származott. Ez valami más volt. Ujjamat a csuklójára tettem; éreztem még élt, ezért egy kicsit megnyugodtam. Már éppen indultam volna, hogy a Madame-ért fussak segítségért, amikor…

Akkor valami történt, egy suhintást éreztem a fejem fölött. Épphogy le tudtam bukni. Majd bukfencezve az ágy másik végében landoltam. Éreztem, hogy volt itt még valaki, de senkit sem láttam.

Aztán az árnyékból kilépett egy alak. Nem láttam, hogy ki is valójában, kalap és földig érő bő köpeny fedte a testét. Gyorsan közeledett felém; mivel ő is észrevett engem.

„Mit csináljak?” – futott át az agyamon az elkeseredett kérdés. Ám mivel semmi sem jutott az eszembe, hangosan felkiáltottam.

Újabb suhintást éreztem a közelemben. Ezúttal mellettem ért földet a tárgy. Ránéztem, és láttam, hogy egy bunkó szerű tárgy, vastag nyéllel. Csakhogy ez az alak nem a kezében tartotta a „fegyverét”! Valahonnan a háta mögött volt a tárgy vége. Aztán még mielőtt megvizsgálhattam volna, ismét a magasba lendült, majd átlósan suhintott vele megint a levegőben.

 Majdnem eltalált! De tolvaj reflexeim magától működtek. Bár remegett a lában, mégis küzdöttem az életemért. Ugrás közben előhúztam zsebemből a késem, és magam elé tartottam.

Ennek ellenére a fenyegetésem nem hatott rá, mivel újra a fickó újra támadt. Mégis közeledett, mintha észre se vette volna a pengét. Furcsa egy lény volt, mintha nem is ismerte volna a kést. És a fegyvere is inkább hasonlított egy faroknak, mint egy fegyvernek.

Ám ekkor megérkezett a segítség!

A résnyire nyitott ajtón berontott egy erősen molett nő, kezében gépfegyvert szorongatva. Egyből felismertem, hogy a Madame volt az.

Az asszonyság gondolkodás nélkül célzott és lőtt; legalább egy fél sorozatot. Én azonnal lebuktam a földre; eldobtam a késem, és kezemet a fülemre tapasztottam. Annyira hangos volt, hogy majdnem beleszakadt a dobhártyám. A golyók telibe találhatták a köpenyes hátát.

Aztán a nagy kavarodásban már csak annyit láttam, hogy az alak árnyéka átugrott felettem. Egyből az ablakhoz érkezett, és kitörte az üveget. A vasrácsot - ami az ablakot védte -, könnyűszerrel kiszabta. Felugrott a párkányra. Majd levetette magát onnan.

Hogyan ugorhatott ki ilyen könnyedén a harmadik emeletről? Remélem, hogy meghalt a rohadék! Óvatosan odaléptem, majd a kíváncsiságtól hajtva kihajoltam az ablaktól, de nem sehol sem láttam a tetemét. Bár, ami azt illeti, odakint olyan sötét volt, hogy amúgy sem lehet észlelni, hogy hol ért földet.

Még mindig remegtek a lábaim; nem értettem mégis, ki vagy mi volt ez. Fény gyulladt a szobában (nem tudom, hogy ki kapcsolta fel). Hátraléptem, és valami keményet éreztem a cipőtalpam alatt. Lehajoltam érte. Egy kilőtt töltényhüvely volt az. Zavarodottan gyorsan zsebre vágtam, amikor a Madame közelebb jött hozzám.

- Jól vagy? – kérdezte az izgalomtól ziláltan.

Képtelen voltam válaszolni, csak bólintottam.

- Mi a fene volt ez? És,  hogy került ide?

- Nem tudom. Mire feljöttem, már a szobában volt - válaszoltam, értetlenül.

 

II. rész