Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hegyes fülek

 

                               VII. rész


A szülőktől nem kaptam elég nagy büntetést, ahhoz képest, hogy milyen felelőtlen voltam. A szokásos fejmosáson kívül, semmi más szankcióra nem került sor. Arról, viszont az öregek hallani sem akartak, hogy elmegyek egy kevertvérű temetésére. Ezzel, azonban nem tudtak eltántorítani; úgyhogy, amikor elérkezett az idő, kiszöktem. A bűntudat csalt el. Bocsánatot akartam kérni Dia családjától.

 

Ha lehet egy kegyeleti szertartásra mondani, hogy szép; akkor az övé különösen az volt. A fekete leplek előtt lévő, fehér liliomok csokrai, furcsa szépséget sugároztak. Engem egy kicsit kettőnkre emlékeztetett. Dia volt a makulátlan virág, aki mindig előttem járt, és a kibocsátotta a fényt. Én viszont sötét maradtam, akár a fekete bársony vászon. A semmibe kapaszkodtam, és azt hittem, hogy ott tökéletes helyen vagyok. Észre se vettem a liliom ragyogását, és képtelen voltam befogadni a csillogását.

A rituálé maga, teljes mértékben keresztény szertartás volt. Pedig rengeteg elf jelenlétet éreztem magam körül; természetesen, mindenkit védőaura burkolt, így nem tudtam pontosan meghatározni a számukat. Én voltam az egyetlen, akinek feltűnő tündér jegyei voltak; ám a hegyes füleimet, magam is jól elrejtettem. Fekete öltönyt vettem fel, és kobakomat, ugyanolyan színű kendővel fedtem le.

A halhatatlanok tagjai, elkülönült helyen álltak; a szertartás végén, közülük, csupáncsak néhányan mentek oda gyászoló családhoz. A hallgatótársaim viszont mind eljöttek, még Barna is nyugodtan ülte végig a rítust; pedig az ilyesfajta passzivitás nem volt az erősége.

A temetés végén, az egész diákcsoport, egyszerre indult el, hogy részvétet nyilvánítson.

Dia anyja, majdnem összeeset annyira sírt; a férjének kellett őt támogatnia. A nő maga: szép, fiatalasszony volt. Lenszőke haja, és kék szemei erősen emlékeztettek Korendilre. Az asszony a sok könnytől, már vörösre törölte az arcát; és remegő keze is elárulta, hogy napok óta alig evett valamit.

A férje, egy kicsit jobban viselte a megrázkódtatást; neki, felesége érdekében, erősnek kellet maradnia. Bár észrevettem, hogy néha egy fekete zsebkendőt emelt az arcához. Dia pontosan az ő mandulavágású szemeit, és hajszínét örökölte. A férfinek, keskeny, borostás álla volt, látszott rajta, hogy mostanában erősen elhanyagolta magát.

 

Hevesen dobogott a szívem, amikor a sorban álltam. A részét nyilvánítás csigalassúsággal haladt. Most talán, még idegesebb voltam, mint a párbaj előtt. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Ha megkérdeznék; mi történt abban az „autóbaleseten”? Hogyan válaszoljak? Tehetek-e egyátalán valamit, amivel enyhíthetném a fájdalmukat? Biztos, hogy már most megutálnak, egész, hátralévő életükre.

Végre sorra kerültem; a két szülő elé állok, és képtelen vagyok megszólalni. Ők rám néznek, de én megbénultam a szemüktől. Csendesen, falfehéren várok. Majd Dia édesapja megtöri a csendet, és felém szól:

- A lányunk barátja vagy, igaz?

- Sajnos… - nem tudom miért, de elakad a szavam; ám amilyen gyorsan csak tudtam, folyatattam – Sajnos, nem ismertem elég jól ahhoz, hogy a barátjának nevezhessem magam… De most már bánom, hogy… nem tehetek ezért semmit se…- lehajtottam a fejem, és majdnem sírva folytattam – Tudják, Dia megváltoztatta az életem, és én képtelen voltam elmondani neki, menyire hálás vagyok… mielőtt…

- Ami történ az nem a te hibád – válaszolta Dia apja, miközben a vállamra tette a kezét.

Engem próbál megnyugtatni? Hiszen neki a legnehezebb. Lehajtom a fejem, miközben belső hangom, ordít a fájdalomtól:

„Maguk ezt nem érthetik! Minden az én hibám. Ha nem lettem volna annyira gőgös, akkor a lányuk még mindig élne!”

Hangosan viszont, csak ennyit bírtam kinyögni:

- Részvétem – szinte suttogtam a szavakat.

Majd lassan elfordulok, és továbbhaladok. Arra számítottam, hogy a következő személy, akitől bocsánatot kell kérnem Korendil lesz. Mint egy „távoli unokaöcs”, talán ott áll majd a család mellett, ám legnagyobb megdöbbenésemre nem láttam őt.

 

 

Amint távolodtam a helyszínről, megéreztem az ismerős jelenlétét. A sírok között rejtőzködött, ott nézte végig a temetést. Miért tette ezt? Nem értem? Viszont, a választ tudni akartam, ezért elbújtam és megvártam, amíg szétszéled a tömeg. Amikor, csupán ketten maradtunk; Korendil odament Dia sírjához, és letérdelt.

-… Miért van az, hogy a fiatalok szenvednek a vén szamarak hibái miatt? – suttogta könnyes szemmel.

Amikor meghallottam a szavait, elindultam, ám a rövidke utam során számtalanszor megálltam. Habozásaim ellenére, mégis szép lassan a hallgatag elf közelébe értem.

- Részvétem - mondtam rekedt hangon, és fejet hajtottam előtte.

- Csodálkozom, hogy eljött – sóhajtotta; ám hangjában nem volt sem harag.

- Tudom, hogy nem kellett volna ide pofátlankodnom, és semmivel sem tehetem jóvá a szemtelen viselkedésem, de szeretném, ha tudná… Mindent sajnálok!

- Nem kell szégyenkeznie. Legalább annyira hibás vagyok ebben a halálban, mint ön. Az autóbaleset, amit… - hangja elcsuklott és nem folytatta a mondatot.

- Autóbaleset… miért pont autóbaleset? - ismételtem értetlenül.

- A lányom és a férje, így ismerik Dia halálának történetét. Azt mondtam nekik, hogy a lányukat, valaki elgázolta, amikor hazafelé ment a könyvtárból… - a szemembe nézett és folytatta - A holtestét, Eljemen varázsolta át; azt mondta, így könnyebben megérti, majd a lányom… Én viszont, képtelen voltam… - kezét az arcához kapta; majd lassan folytatta. – Olyan keveset tanítottam meg neki az elfekről… Ha többet mondtam volna a népünkről, akkor… nem megy oda egy vadidegen, tisztavérű elfhez. És akkor nem éri csalódás; és én sem leszek olyan forrófejű, hogy kihívom… - aztán nem bírta tovább, ismét sírva fakadt.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem, és a vállára tettem a kezemet.

- Nem hiszem, hogy tehetne bármit is - majd felnézett rám – Tudja a feleségem már rég meghalt. A lányom, pedig a rossz hír után eltávolodott tőlem. Egyedül maradtam, és… - Korendil lehajtotta a fejét. - Sajnálom! Úgy bőgök itt, mint egy rossz gyerek!

- Tudom, hogy nem pótolhatom Diát, de – próbáltam vigasztalni az elfet, ezért olyat mondtam neki, amit át sem gondoltam igazán – talán lehetnék a maga támasza.

- A „támaszom” lenne? – kérdezte meglepetten; majd határozottabban folytatta - De nem akarom, hogy bűntudata miatt maradjon mellettem.

- Szó sincs erről! – ellenkeztem. - Ön lehetne a mentorom, aki segít megérteni az embereket. Szeretném, ha Dia áldozata nem lenne hiábavaló; és maga segíthetne nekem. Én, valóban meg akarok változni. Kérem, tanítson! – heves, eltökélt szavaim ellenére, nem gondoltam, hogy hinni fog nekem. – És én majd segítem, elviselni a magányt,… amit én okoztam.

Korendil, közönyösen rám nézett; talán először azt hitte, hogy megőrültem; vagy, hogy nem beszélek elég komolyan, ezért sóhajtott egyet, és szelíden ezt válaszolta:

- Nem hinném, hogy a szüleinek tetszene, ha egy Emberbarát elf oktatná a fiúkat, a halandók elfogadására.

- Engem már az sem érdekel! – kiáltottam hevesen. – Ha akarnak, kitagadhatnak, de magával akarok maradni!

A lenszőke férfi hallgatott; kínosan sokáig tartott ez a csend. Én pedig, feszülten vártam a válaszát.

       - Elvesztettem a lányunokám… – Korendil szemében ismét könnyek csillogtak, viszont ezek a könnyek valahogy mások voltak, mint az előzőek - Ám örökbe fogadhattam egy fiút.

Lassan felkelt, mellém állt; és határozottan, felém nyújtotta a karját:

      - És, mint családtagomat kérem, hogy: Ezentúl ne magázzon!

- A legnagyobb örömmel tegezlek, Korendil! – egy lelkes mosoly kíséretében, viszonoztam a kézfogást.

 

 

 

Aznap Dia sírja felett egy barátság született; sőt több volt ez annál, szorossá vált a kapcsolatunk. Majdnem olyan erős lett, mint az apa és fia közti kötelék. Új utakra terelődött az életem. Remélem, hogy most már jó irányba haladok!

 

                               VÉGE

 

 

 

Vissza a kisregényekhez