Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hegyes fülek

 

IV. rész.

Végre hazaérkeztem, egyedül!

Újonnan szerzett, kis barátnőmet alig tudtam a mai nap folyamán lerázni; mindenáron el akart jönni hozzánk, hogy megismerje a szüleimmel; „Persze csak, ha nem zavarok” - alapon. Az ostoba! Annyira ügyetlenül kezeli az illemszabályokat, hogy az már szinte fáj. Mégis, mit képzel ez magáról? Csak, úgy besétálhat a mi kis intimszféránkba? Bosszantó!

Viszont, bizonyos fokig érthető. Elvégre ő majdnem ember. Nehéz elhinni, hogy egyáltalán tud a népemről.

Még én is csak reggel óta vagyok tisztában azzal, hogy elf vagyok, de az nem jelent semmit. Engem születésemtől fogva: megfontoltságra, hűvösségre és udvariasságra neveltek. Méltóságunk többet ér, mint bármilyen, emberi titulus. Ezért sem hagyhatom, hogy túl közel kerüljön hozzám ez a lány!

Ám, ha ránézek, akkor mindig megfog valami a tekintetében; elevenség és csíntalanság sugárzik belőle. Tele van kedvességgel, fáradhatatlanul keresi azt, amivel a másikat boldoggá tehet. Még csak fél napot beszélgettem vele, (pedig már két éve egy csoportba járunk) de azt hiszem, … kedvelem.

 

Mit is gondolok!

Édesanyám szíve megszakadna, ha megtudná; egy majdnem-emberrel szóba álltam. Az a lány egyszerűen nem érdemli meg a társaságomat. Azt sem tudom igazán megmondani, hogyan hagyhattam, hogy egyáltalán szóba álljon velem.

Ma reggel, túl sok váratlan információt kaptam a létezésem eredetével kapcsolatban. Egyszerűen össze voltam zavarodva, ezért hagytam, hogy barátkozzon velem. Micsoda ostoba voltam! Pedig ez nem jellemző rám. Távol kell tartanom őt magamtól! Az lesz a legjobb megoldás.

Attól persze nem félek, hogy esetleg, hirtelen haragjában, másnak is elmondja a titkomat. Senki sem hinne neki. Elvégre, képtelenség bizonyítani, hogy én egy tisztavérű, ő meg egy negyedvérű elf lenne. Kiröhögné az egész osztály. Az emberek szemében mi meselények vagyunk. Misztikus alakok, akik a világukban nem is léteznek…

 

Ezen a mondatokon filozofáltam, miközben levetettem a kabátomat az előszobában.

- Megjöttél kicsim?- kérdezte anya a lágy, dallamos hangján.

- Ebben a pillanatban - válaszoltam, és egykedvűen bementem a konyhába.

Édesanyám már főzte a vacsorát. Ugyanúgy sürgött forgott az edények körül, mint szokott; leszámítva azt a tényt, hogy most eredeti elf alakjában munkálkodott.

- Miért nem vagy emberi formában?! - kérdeztem meglepődve; majd az ablakhoz rohantam, és gyorsan behúztam a függönyöket – Nem félsz attól, hogy valaki megláthat?

- Ugyan kicsim; idebent senki sem vehet észre – válaszolja kedvesen, édesanyám. - És az aura nélkül szabadabbnak érzem magam. Fogd fel úgy a dolgot, ezzel is segítek neked elfogadni az új testedet. Ha mind a kettőnknek hegyes a füle, akkor talán jobban érzed majd magad.

- Elfogadtam, hogy elf vagyok, köszönöm – válaszolom közönyösen. - Most már tudom, hogy eddig, miért voltam mizantróp.

- Ők is értelmes lények… - válaszolta anyám, aztán elkomolyodott, és komorabb hangnemben folytatta tovább: - lehetnének, ha nem erőszakoskodnának és ártanának egymásnak annyit. Ha tisztelnék a természetet, és a másságot, akkor nyíltan élhetnénk velük, és nem kellene a védő aura.

- Akkor is csak emberek – morrantottam magam elé. - Nem érdekel a szánalmas kis életük.

- Úgy beszélsz, mint Édesapád! – figyelmeztetett anyám, de szavai mögött nem volt valódi feddés.

- Tudom - mondtam halkan.

- Egy halandó sem áll igazán közel a szívedhez? – tudakolta, kicsivel később.

Erre nem mertem válaszolni. Honnan érezhette meg, hogy máris összeismerkedtem egy lánnyal? Nem mondhatom el neki! Nem tudhatja meg, hogy mi történt ma az iskolában! Dia annyira emberi; anya még a végén félreértené a helyzetet. Az lesz a legjobb, ha elfelejtem, hogy az a lány egyáltalán létezik.

Ellenben; furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Amióta Diától megtudtam, hogy a tisztavérű elfeknek van egy másik neve is, a régi nyelven, nem voltam képes bírni magammal. - Tudni akarom, hogy mi a nevem!

- Valami baj van? – érdeklődött anya, és aggódó arccal, megfogta a karom.

Biztos észrevette, hogy elgondolkodtam. Így már nincs mit kockáztatni, fel kell tennem a kérdést:

- Mi az elf nevem? – mindenáron meg akartam ezt tudni. Az eredeti nevem nélkül olyan vagyok, mintha megaláztak volna. Mintha elvettek volna tőlem egy értékes ékszert és helyette, egy bizsut nyomnak a markomba. Egy szánalmas emberi nevet kaptam, amikor van egy igazi is.

- Honnan tudod, hogy van elf nevünk is? – édesanyám, kérdésemre kérdéssel felet.

- Egy negyedvértől - feleltem közönyösen, és furcsamód őszintén.

- Kicsodától?! - kérdezte meglepetten anyám.

Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy egy hosszú és fárasztó magyarázatba kezdhetek, aminek nem jutok egyhamar a végére. Azt viszont eltökéltem magamban, hogy soha, senki sem fogja kiszedni belőlem Diával kapcsolatos, érzelmeimet.

 

Édesanyámnak le kellett ülnie, miközben a mai napomról szóló mesém részleteit taglaltam. Az arcáról nem tudtam leolvasni, hogy mi a véleménye az egészről. Úgy ült, mint egy szobor; meg sem mozdult, mintha sokkot kapott volna. Egyetlen életjele, mindössze annyi volt, hogy nyugodtan pislogott.

Szerettem volna gyorsan a történet végére érni. Tudtam, ha most abbahagyom, azzal rengeteg és felesleges kérdésnek tenném ki magamat. Ez azonban nem hiányzott; így megállás nélkül folytattam a történetem. Miután a beszámolóm végéhez értem, édesanyám felállt a székéről, és csak ennyit kérdezett:

- Tetszik neked ez a lány?

- Természetesen nem! Hiszen majdnem ember! – mondtam felháborodva. Sértő volt számomra a kérdés; mégis, valahol mélyen éreztem, hogy egy kicsit hazudok a válasszal.

- Hála az égnek! – sóhajtott fel, majd visszament a tűzhelyhez és ismét meggyújtotta a lángot. - Nagyon megijesztettél. Már azt hittem, hogy… - oldalra fordította a fejét az elhúzott ablakokra bámult, aztán, ennyit mondott. – Mindegy, nem fontos.

- Szeretném tudni, hogy mi az igazi elf nevem? – tereltem vissza a szót az előző kérdésre; olyan akaratos volt a hangom, mint egy követelőző kölyöknek.

Anyám kezében megállta a fakanál, ismét sóhajtott, majd megfordult, és egy keserű mosollyal rám nézett:

- Azt hiszem itt az ideje, hogy végre megtudd, az igazi neved…

…Tölgyerdő Dunmír... Az igazi neved: Dunmír. Azt jelenti: „A Homály Drágaköve”. Szó szerint ez vagy nekünk. Hiszen te adod nekünk azt az értéket, ami segít elviselni az emberek sötét, sivár világát. Csillogásod beragyogja az egész családunkat; kincs vagy, a mi számunkra, a legnemesebb, és a legértékesebb ezen a földön.

Nem jutottam szavakhoz. Végre, megtudtam, mi is a valódi keresztnevem. Dumnír, vagyis a Homály Drágaköve. Micsoda különleges szó; és milyen különös jelentést takar. Elgondolkodtam; de mégsem éreztem elégedettséget.

- Miért nem mondtátok el nekem, eddig, az igazi nevem? – kérdeztem feszült hangon, ami majdhogy nem követelőző volt.

- Elég volt fiatalúr! - feddett meg, hangosan, édesanyám. – Most már megtudtad a neved. Ne légy ennyire emberi! Rájuk jellemző, ez a követelőzés, és hamariság. Mi, elfek felsőbbrendűek vagyunk! A mi gyerekeink, tisztelik a szüleiket!

- Bocsánatot kérek, anyám! – úgy megdöbbentem, hogy szinte azt sem tudtam, hogy mit szóljak. - Engedelmeddel, visszavonulnék a szobámba – fejet hajtottam, és kimentem a konyhából.

 

Megtudtam az igazi nevem, mégsem voltam boldog. A durva, és akaratos viselkedésemmel, megbántottam édesanyámat. Nem vettem észre, csak amikor már túl késő volt, és most szégyellem magam, emiatt.

Ezt is annak a háromnegyedembernek köszönhetem! Miért is hagytam, hogy telebeszélje a fejem a sületlenségeivel?

Másnap, találkozni fogok vele. Elmondom neki, hogy felejtse el, amit tud rólam, sőt még csak ne is szóljon hozzám. Én úgyis levegőnek fogom majd tekinteni, ha megteszi.

 

 

 

Hamar (talán túl hamar is) elérkezett a másnap, a reggeli alatt alig váltottam pár szót a szüleimmel. Mondanom sem kell, hogy hallgatag apámnak, ez fel sem tűnt; viszont édesanyám hallgatása fájt nekem.

A tegnapi hevességemmel csúnyán megbántottam; és ma, nem tudtam, hogyan viszonyulna hozzám, ha megszólítanám. Ezért vártam. Abban bizakodtam, hogy ő fog megszólítani; ám reményem hiábavaló volt. A csend továbbra is nyomasztó maradt. És, mivel senki sem volt mondandója felém, ezért úgy döntöttem; hamar befejezem a reggelit.

 

Korán érkeztem az egyetemre, pedig nem volt szokásom. Általában az utolsó percben esem be az első óráimra; talán amiatt, hogy nem lássam a többiek idétlen arcát. Úgyis, csak cikiztek volna, erre pedig igazán nem volt szükségem.

Sötétkék kendőmet megigazítottam a fejemen, továbbra is irritált a szövetdarab, de legalább így nem voltam annyira feltűnő.

Az aulában meglehetősen sok diák tartózkodott; mindenki ráérősen sétált, vagy beszélgetett. Még Diát is megtaláltam, pedig az első előadásig legalább fél óra volt hátra. A Negyedvér, a lányok szoros gyűrűjében tartózkodott; láthatóan élvezte, hogy a középpontban van, és nagy élvezettettel mesélt valami vicces történetet a többieknek. A kis fruskák, igen élvezték, mindegyik kuncogott, aztán elkezdtek - számomra őrjítően éles hangon - vihogni. Dia, a távolba emelte a tekintetét; és egyből kiszúrt a tömegből. Hosszasan nézett rám mandulavágású szemivel, majd hevesen integetni kezdett felém, és elbúcsúzva a többi libától, felém futott.

- Szia! - köszöntött, miután odaért elém.

A távolban álló csitrik csoportja továbbra is vihogott; könnyen el tudom képzelni, hogy mi okból tették ezt. Istenem! Azt hinné az elf, hogy ennyi idős korukra a lányok már megkomolyodnak. De nem! Nekik még mindig úgy kell viselkedniük, mint az óvódásoknak. Ha együtt vannak, ilyenkor, egyből nullára esik le az IQ-szintjük. Dia meg úgy élvezi a figyelmüket, akár egy királylány. Örömtől sugárzó arccal áll előttem, mintha valami ajándékot kapna. Ha halandó lennék, ebben a kínos helyzetben, most biztosan elpirulnék.

- Csak nem rám vártál? - kérdi mosolyogva.

- De, rád vártam - közlöm majdhogy nem mérgesen.

Ez a mondat felkelti a kíváncsiságát, félrehúz, majd halkan megkérdezi:

- Valami baj van?

- Igen… Te vagy a baj – válaszolom közönyösen.

- Ezt nem értem - suttogja; láthatóan összezavarodott.

- Gyere velem! – morgom, miközben megfogom a csuklóját, és magammal vonszolom.

Egy üres termet keresek, ahol egyedül lehetünk, még csak az kéne, hogy meglássa valaki, ahogy veszekszem vele. Így is eléggé feltűnő vagyok a hegyes füleimmel; nem hiányzik még az is, hogy a többiek nézzenek, mialatt, ezzel a Negyedvérrel kiabálok.

 

Befordulok egy kisebb szemináriumi terembe, miközben Diát is magammal rántom. Most veszem csak észre, hogy nagyon megszorítottam a karját; ő mégsem panaszkodik. Gyengédebben magam elé húzom, majd végignézek rajta. Nem tudom, hogy kezdjem el a mondandómat, pedig már annyiszor átgondoltam az este. Most mégsem találom a szavakat.

Dia arca hófehér, maga a megtestesült értetlenség. Szép arcát átformálja ez a furcsa mimika. Pedig igazán szemrevaló a lány, és ahogy elnézem még rá is dobott egy lapáttal, pontosabban egy kis sminkkel. A szemhéjfestékkel pedig, tetszetősen kiemelte mandulavágású szemeit. Ilyet tegnap még tett. Na, és ez a szoknya! Igazán formás lábai vannak, mondhatom. Az illata is olyan friss, mintha egy virágokkal teli mezőn járnék… de, ne térjünk el a lényegtől! Hiszen, most komoly dolgokról kell beszélnem vele.

- Nem nézel ki túl jól – aggódva közelebb hajolt hozzám.

A mindenit! Talán észrevette, hogy vörös az arcom - de csakis az idegeskedéstől. Semmi köze sincs ahhoz, hogy Dia egy csinos lány. – Miért vagyok ennyire szétszórt, ha vele vagyok? Gyerünk! Viselkedj úgy, mint egy igazi, hidegvérű elf-férfi!

- Jól vagyok – próbáltam nyugodt hangnemben beszélni. – Ne törődj vele. Különben is, miattad jöttünk most ide.

- Miattam?- ismételte határozatlanul.

- Vagyis, hát miattunk… A kettőnk ügyében szeretnék dűlőre jutni.

- Még mindig nem értem?

- Kérem, ne szakítson félbe! – hirtelen áttérek az udvarias elf beszédstílusra, így talán könnyebben közölni tudom vele, hogy mit akarok. – Hallgasson végig figyelmesen! Úgy döntöttem, hogy nem szándékozom, Önnel, tovább fenntartani az ismeretséget. Kérem, felejtsen el! És, hálás lennék, ha Ön is hasonlóképpen cselekedne.

- Én ezt nem értem - mondta zavarodottan Dia, hangja szinte kiáltásszerűen cseng. – És miért beszélsz udvarias beszédstílusban?

- Én ugyebár nem vagyok olyan, mint a „többiek”… Nekem kínos az, ha nem a megfelelő személlyel mutatkozom a nyilvánosság előtt. Feszültnek érzem magam az Ön társaságában. Ezért szeretném, ha Ön nem zavarna többé a jelenlétével.

- De… tegnap… tegnap még, olyan jól megértettük egymást! – kiáltja, majdnem sírva.

- Az tegnap volt. Akkor még nem igazán fogtam fel, hogy ki vagyok valójában. Ön, akkor, kihasználta a helyzetemet. Szó szerint letámadott, és a bizalmamba próbált férkőzni…

- Ez nem igaz! Hazugság! – Dia a szavamba vág, miközben a könnyeivel küszködik.

Ám én figyelmen kívül hagyom a kiabálását és folytatom:

-… De Én átláttam a szitán! Ön be akart férkőzni a fajtánk felsőbbrendű köreibe. Halandó létére, olyanokkal akart barátkozni, akik messze maga fölött állnak. Ezért, SOHA! Érti?! Soha, sem létesíthet közeli kapcsolatot velem! Ha mégis megtenné, az, súlyos következményeket von majd maga után. Értse meg; egyszerűen nem méltó arra, hogy az elfekkel egyenrangúnak tekintse magát.

Dia már nem bírta tovább a szavaim keménységét, elkezdett zokogni. Arcát a kezeibe temetve pityergett, miközben, egy szót sem szólt. Én meg csak álltam vele szembe, mozdulatlanul, mint akit hidegen hagy a keserves sírása.

Ha most bocsánatot kérnék tőle, és megvigasztalnám; akkor érvényét vesztené az előző kijelentésem. Most, hidegnek kell maradnom! El kell nyomnom az érzelmeimet!

 

A percek órákként vánszorogtak, miközben mi is mozdulatlanok maradtunk. Dia könnyei, végre kezdtek alábbhagyni. Egy zsebkendőt vett elő, és lassan megtörölte az arcát. Láttam, ahogy a gondosan elkészített sminkjét szétkeni; ám mégis ridegen bámultam őt, miközben a lány, megtörölte duzzadt szemeit. Majd rám nézett, és vett egy nagy levegőt:

- Ezt nem vártam volna tőled… - szipogta, miközben a sírás miatt, elakadt a hangja. - Azt hittem, te más vagy!... De, ugyanolyan érzéketlen vagy, mint… mint a többi tisztavérű, akikről a nagypapa beszélt. Pedig azt hittem te… te más vagy!… Csalódtam benned,… olyan rideg vagy, mint egy gép!… Félsz a valódi élettől,… félsz, hogy barátokat szerzel és boldog lehetsz!... Inkább elzárod a magad világtól… úgy, ahogy a tisztavérűek körbevonják a testüket a védő aurájukkal!

- Mégis mitől akarjátok megvédeni magatokat?! – kiáltotta Dia, majd hosszasan hallgatott, talán a válaszomat várta; én viszont nem akartam szólni, képtelen voltam magyarázkodni. És ezt valahol Dia is tudta magában. – Attól féltek, hogy esetleg megszeretnek titeket; hogy végre teljes életet élhettek?… Olyan beképzeltek vagytok, pedig nincs is igazi okotok arra, hogy gyűlöljétek az embereket… Én mindent, elmondtam magamról,… bíztam benned! És te, csak úgy eldobsz magadtól. Nem ezt vártam volna tőled!

Megfordult, és kifutott a teremből. Én pedig, hagytam. Elvégre elmondtam neki, amit akartam. A további vita, pedig teljesen hasztalan lett volna. Nem fogok sem magyarázkodni, sem mentegetőzni. Mit tudhat ő rólunk, valódi elfekről?

Azt sem mondhatom, hogy nagyon érdelet a lányos hisztije. Mégis, tudattalanul, felfigyeltem arra, amit most tett. Születésemtől kezdve, érzékszerveim, erőteljesen kifinomultak voltak. Érzékeny hallásommal észleltem, ahogy Dia a folyosó kanyarulatába fut, és még mindig sírva, megbújik a lány WC-ben, ahol tovább zokogott.

Elnyomtam a belső késztetésem, hogy utána menjek. Ez is egy olyan emberi viselkedés, ami engem hidegen hagy. Én felette állok az érzelmeknek.

 

 

 

Az első előadáson nem láttam Diát. Valószínű, hogy nagyon megbánthattam.

Másnap, olyan hidegen viselkedtünk egymással, mintha soha nem is találkoztunk volna. Nekem könnyen ment, hiszen midig is ezt tettem. Viszont Diának szemlátomást nehezére esett az új szerep. Feltűnt, hogy gyakran felém tekint szünetekben, majd szólni akar hozzám; de aztán megmakacsolta magát, és elfordulva tovább ment.

Úgy tettem, mintha nem érdekelnének ezek a jelenetek; viszont, amint magamra maradtam valami hiányozni kezdett. Talán az, hogy édesanyámon kívül, valaki más is közvetlenül beszélt hozzám; hogy valakinek fontos lehetetek, a szüleimen kívül. Ez a hiány tette fájdalmassá a magányomat; azt az egyedüllétet, amit eddig, annyira kerestem.

 

                                 V. rész