Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Görbe tükör

 

 

 1. rész  2. rész

 

1. rész

 

Az ifjú jól tudta, milyen az, ha valakitől undorodnak. Amikor leköpik az utcán, vagy az életére törnek, mikor aludni próbál. Néha már saját magát is gyűlölte, akárcsak a közömbös világot, melynek a pénz volt a mozgatója. Kénytelen volt elfogadni, hogy az ő helye a társadalom legalján van, mégis, titokban ki akart törni innen.

Sok-sok évvel ezelőtt még nem tudhatta, ilyen sorsa lesz; amikor kisfiúként elszökött. Akkor meg volt rá minden oka, hogy ne maradjon tovább Miskolc városában. Pedig nem volt ez mindig így; még emlékezett rá, amint kisfiúként a kertben ücsörgött és bátyjával arra várt, hogy édesapja vége hazatérjen a munkából, hogy velük játszhasson. Halványan felrémlett neki az is, hogy édesanyja mindig mosolyogva jött érte az óvodába, és hazavitte a biciklijén.

Aztán a látszólagos harmónia, mintha egy csapásra eltűnt volna; valami új esemény zajlott le, valami, ami tönkretette gondtalan örömöket. Ami, talán azzal kezdődött, hogy az édesapja részegen állított haza, és dühöngve közölte, hogy csődbe ment a kohógyár, és mindenkit elbocsátottak. Pár hétre pedig azzal folytatódott, amitől az édesanyja mindennél jobban rettegett. Ő is elvesztette a munkáját.

Talán a megkeseredettség, talán a kilátástalanság vitte rá a szüleit az alkoholizmusra; azt már nem tudhatta a koldussá vált ifjú. Viszont, a felnőttek, hiába próbáltak kimászni a gödörből, sehogy sem sikerült nekik. A nagyobbik fiú is egyre többet csavargott el otthonról, és lassan, már hetekre kezdett eltünedezni; ám hiányzásait a családfő, mindig Márión torolta meg. Részeg állapotában nem figyelt arra, hogy a feleségét, vagy a kisebbik fiát veri; csupán, ki akarta tölteni valakin a tehetetlen dühét.

Egy idő után a kisfiú már félt hazamenni. Alultáplált testét, rosszul ellátott zúzódások, és horzsolások sokasága torzította, olyan elhanyagolt volt, akárcsak a családi ház, vagy a hajdani iparváros.

Elzüllött minden, rossz útra téved még Márió bátyja is. A kamasz, egy éjszakán, kis fehér csomagot mutatott a nálánál jóval kisebb öccsének, és büszkén ezt mondta:

- Ez majd minden gondunkat megoldja.

A kisfiú, azonban nem tudta, hogy mit válaszoljon neki, eddig még soha életében nem látott kábítószert.

A bátyja másnapra eltűnt. Márió, soha többé nem látta; viszont az elsőszülött példamutatása, őt is arra az elhatározásra buzdította, hogy szó nélkül elmeneküljön. Már képtelen volt tovább élni, egy apatikus, nemtörődöm anyával, egy agresszív, alkoholista, apával; akik lassan a földi pokollá változtatták a családot.

Ezért a tízéves fejjel, könnyek és pénz nélkül, egy forró nyári napon, megszökött.

Délután, belopózott az állomáson várakozó tehervonat vagonjának a végébe, aztán meg sem állt egészen Budapestig. Azt hitte, nem fogja túlélni az utazást. Fuldoklott, miközben teste rettenetesen kiszáradt a hosszú út folyamán; ám mégis tűrte a megpróbáltatásokat, remélve, hogy majd csak lesz valahogy. Viszont öröme nem volt felhőtlen, mivel attól a naptól fogva, egy nagy, idegen és másik világba került. Ahol, aztán a hajléktalanok, cseppet sem irigylésre méltó helyzetét, élhette.

 

Az elején rejtőzködött, félt, hogy visszaviszik a családi poklába. Rettegett a rendőrségtől, és minden pillanatban igyekezett elbújni, a figyelő szemek elől. Az idegeskedésbe, azonban teljesen belebetegedett. Szerencséjére, egy idős hajléktalan befogta őt. Az öreg adott némi élelmet, és megosztotta vele, lakásaként szolgáló kartondobozát. Megtanította, hogyan élje túl az életet az idegen utcákon.

Márió, attól fogva koldult, vagy lopott. Megjegyezte a város összes rejtett zugát, ahol könnyedén elbújhatott, az őt kereső hatóságok elől. Kiváló rejtőzködővé vált, nem bukott le soha. Iskolának még a közelében sem járt, viszont ennek ellenére nem szemtelenedett el úgy, mint a többi kamasz.

Jótevője halála után a város peremvidékére kényszerült. Az elején, kevés hajléktalant látott ott, aztán az évek folyamán egyre több rongyos telepedett le. Mindegyiket hasonló balszerencse űzte ide: állástalanság, szenvedélybetegségben elveszített vagyon, kihasználtság és kilátástalan élet.

Márió, hamar levonta a következtetést, romlott lett a világ; ahol, csak kihasználják egymást az emberek. Mocskossá és elhanyagolttá vált, pont olyanná, mint amilyen ő is volt.

Hallotta, hogy régen nem tűrték meg az utcán a hajléktalanokat, ma viszont a kutya sem foglalkozott velük. Márió nem ünnepelt születésnapot, sőt még személyigazolványt sem kapott. Hivatalosan nem is létezett, a fogyasztói társadalom észre sem vette a jelenlétét.

Koldusként megtanult néhány alapszabályt a túléléshez; mely szerint; sosem ne kerülhetett összeütközésbe erősebbekkel. Mivel nagy volt a veszélye a késelésnek. Azonkívül, ha valami értékes tárgyra akadt, azt nem mutatta meg másnak, mert az első szabályban leírt konfliktus léphetett fel. Az ifjú rongyos, remekül alkalmazta ezeket a szabályokat, és ennek köszönhette, hogy nem vált ismeretlen hullává.

 

A téli esték, ellen Márió úgy védekezett, hogy egy megtöltött kukát papírral meggyújtotta. Ha, e mellé még egy kis pálinkát is sikerült szereznie; akkor már elmondhatta magáról, hogy elszállt a gondja. Az ital mámora elfeledtette vele a világot; csupán a kellemesen, szédítő érzés maradt, amire mindig is vágyott. Ám, amint kijózanodott, újra észrevehette a lyukas pokrócát és a korgó gyomrát.

A mai, hideg éjszakán, viszont józanul volt kénytelen elaludni. Fekhelyéhez, - ami egy pad volt a parkban - közel egy kávéreklám óriásposztere volt kifeszítve: Egy férfit és egy nőt ábrázolt meghitt környezetben, egy-egy csészével a kezükben.

Márió megigézve nézte, és hagyta, hogy a fantáziája szárnyra kapjon. Ha elmerengett egy kicsit, elfeledkezett a helyzetéről és arról, hogy fázik.

„Milyen jó azoknak, akik fűtött szobában laknak, és forró italt szürcsölhetnek, miközben átölelik a feleségüket!” - gondolta magában. „Mindent megadnék, ha legalább egyszer, nekem is ilyen életem lehetne!” - sóhajtotta, majd tovább bámulta a képet, amíg elnyomta az álom. Ahol tovább szövögethette polgári életének ábrándját.

 

Másnap, új útvonalat iktatott be a begyűjtő-körútjába; egy romos épület mellett ment el, ami előtt konténerek voltak sorba állítva. Márió, csupán egy pillantást vetett a házra; mely hajdan szép kis kúria lehetett. Figyelmét inkább a kidobált holmik, és a mások által szemétnek ítélt tárgyak kötötték le. Belehajolt az első hulladékgyűjtőbe, de csak építési törmeléket talált benne, a következővel is ugyanez volt a helyzet. Végül az utolsóba talált egy viseletes nadrágot, amit még – Márió megítélése szerint - használni tehetett, és egy épnek mondható kicsiny tükröt.

Nem volt ugyan törött, de rendeltetésének mégsem úgy tett eleget, ahogy azt elvárnánk; mivel egyenetlen volt a felszíne. Ilyen tükröket szoktak a vidámparkokban használni. Amiben, ha az emberek belenézek, az elsőben aránytalanul kövérnek láthatják magukat, az azt követőben, pedig hihetetlenül elnyújtottnak. Márió azonban nem ismerhette ezeket a görbe tükröket, mivel sohasem járt vidámparkba.

A fiatal férfi megtörölte a tükör felszínét, majd belenézett, és elcsodálkozott, hogy milyen elhanyagolt, és piszkos arca néz vissza rá. Viszont az idegen képmás orra hatalmasra duzzadt, jobb szeme pedig, annyira apró volt, mintha leradírozták volna. Máriónak tetszett a látvány, még nevetett is rajta. Ez a fajta vidámság ritkán adatott meg a számára. Különböző szögből nézegetve élvezte még egy kicsit groteszk képmását; majd zsebre tette a kör alakú, rézkeretes tükröt.

Este volt már, amikor visszatért a tegnapi szálláshelyére, mellyel szemben a hatalmas kávéreklám feszült. Lefekvéshez készülődött, amikor ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy ismét belenézzen a tükörbe. Elővette a kör alakú tárgyat; újból szórakozni akart a látványon. Félve körülnézett, hogy nem látja-e valaki; mivel félt, hogy esetleg elvehetik tőle, legújabb szerzeményét. Amilyen gyenge, és törékeny testben élt, biztosra vette, hogy egy esetleges vitában, úgyis ő fogja a rövidebbet húzni. Mostanában már azért is hálás volt, hogy a szórakozni vágyó kamaszok nem gyújtották még fel, miközben aludt.

Márió egészen halkan kezdett el kuncogni a látottakon; tetszett neki a képe, a saját arcának torz látványa. Szórakozása, egészen addig tartott, amíg egy halovány fény kezdett feltűnni a tükör közepéből. Saját arca lassan elhalványult, és helyette egy fehér emberi fej körvonalazódott ki. Szimmetrikusnak látszott, viszont csúnya sebhelyek, és forradások borították mindenütt a „bőrét”. Az arc kinyitotta üresen tátogó szemhéját, miközben, szája mosolyra húzódott; ennek köszönhetően, azonban még félelmetesebbé vált a jelenés. Végül megtörte a perceken át tartó csendet, és érces hangján megszólalt:

 

 

Üdvözöllek halandó!

Én vagyok a te megváltód.

Mond el, mi a legféltettebb óhajod;

És ígérem, másnapra megkapod.

 

Csupán hunyd be a szemed,

Képzeld el, amit kíván lelked;

Reggelre megkapod, amit szeretsz:

Pénzt, hatalmat és gondtalan életet.

 

 

Márió először megijedt az arctól, gyorsan behunyta a szemét, ám amint ismét kinyitotta, ugyanúgy látta a megmerevedett kezében a tükörjelenést. Aztán lassan kezdett megnyugodni, amint az arc továbbra is kántálta a két versszakot tartalmazó, egyhangú szövegét. A monotonitástól, természetellenesen álmossá vált. Képtelen volt tovább nyitva tartani a szemét, ezért pillanatok alatt elnyomta az álom. Tudatalattijában, még ismét megelevenedett az idilli reklám poszter. Ő volt a jóképű gazdag főszereplő, akinek mindene meg volt: csinos felesége, tágas és meleg otthona.

 

2. rész

 

Hamar elérkezett a reggel.

Márió furcsa dolgot érzett, egy meleg test simult lágyan a lábához. A férfi, hamar felnyitotta a szemét és összerezzent, ilyen egyszer már történt vele. Tavaly, ősszel patkányok bújtak be a takarója alá, amikor egy este a kínai vendéglő szemetese mellet vackolta el magát. Másnap reggel, miután felfedezte a kellemetlen vendégeket; úgy megrémült, hogy, üvöltve végigfutott az utcán. Ám most más volt a helyzet, hálótársa, egy nő volt, aki ott feküdt mellette; miközben a jobb lába hozzáért az övéhez, és érzékien simogatta vele a szőrét.

Máriót viszont ez nem nyugtatta meg; feszülten felült az ágyon, nem értette, hogyan kerülhetett ide.

- Valami baj van? - csendült meg egy vékony hang – Miért vagy ilyen feszült? Hát nem jobb, neked itt mellettem?

- Ki vagy te?! - riadt meg Márió, hangja rekedt, de izgatott volt.

- Ugyan már, ne viccelődj! Én vagyok az, a feleséged! Nem ismersz meg?

Kérdezte a csinos, fiatal nő, miközben huncutul mosolygott.

- Nézze hölgyem,... nem tudom, hogy ön Kicsoda,... de azt hiszem, itt valami félreértés történt! - habogta Márió.

- Nincs itt félreértés. Te a férjem vagy, ez itt a te házad, és mi csodálatos házasságban élünk - magarázta az asszony, miközben felmutatta a jegygyűrűjét. - Nem ismersz meg? - tette hozzá érdeklődő arckifejezéssel. - Én vagyok az, Barbara.

A nő, valóban úgy nézett ki, mint a híres játék-baba, hosszú szőke haj, világoskék szemek, vonzó arányos test, makulátlan fehér bőr és gyönyörű arc. Egyszóval, olyan tökéletes szépség, amit a férfiak csupán a reklám poszterekről ismerhetnek.

„Az én feleségem” - ismételte magában Márió, miközben felkelt, és hátrálni kezdett az ágytól.

Ránézett a jobb kezére, az ő ujján is ott díszelgett „felesége” aranygyűrűjének mása. Ám, mintha nem is az ő tenyere lett volna; olyan öreg és ráncos volt, mint egy ötvenévesé férfié. Viszont, furcsamód mégis ismerősnek tűntek, a rövid, törékeny ujjak. Márió, a szemeivel egy tükör után kutatott, amint megtalálta az elsőt odafutott elé, majd gyorsan belenézett. Egy öregember képmása tekintett vissza rá. Erősen kopaszodó, és olyan ráncos, hogy Márió azt hitte, azonnal sírva fakad. Hirtelen gyengeség fogta el; nem érezte jól magát, az idegességtől szédülni kezdett, úgy kellett megkapaszkodnia az előtte álló aranyszegélyes komódba.

- Úristen! - kiáltotta Barbara, és ő is kiugrott az ágyból. - Mindjárt hozok segítséget!

Majd az asszony, falatnyi hálóruhájában, az ajtóhoz szaladt és hangosan kiszólt a komornának:

- Ágnes! Ágnes, merre vagy! A férjemnek szüksége van a gyógyszerére!

Szinte, pillanatok alatt egy cselédruhába öltözött középkorú asszony lépett be a szobába. A tálcán – amit szorongatott - egy pohár víz és egy kis pirulásdoboz állt. A nő, lélekszakadva futott Márióhoz, és ekképp kiabált:

- Jaj, uram! Már megint felizgatta magát!- rémüldözött Ágnes, miközben átnyújtotta neki a gyógyszereit.

Márió hagyta, hogy felesége és a komorna megitassa; még mindig nem értette, hogy mi van vele. Vagy hogy, hogyan kerülhetett ennek az embernek a testébe. Még ziláltan kapkodta a levegőt, de lassan kezdett megnyugodni. Aztán felrémlett egy torz arc, mely a tükréből meredt tegnap este rá.

- Hát mégis igaz lenne? - kérdezte félhangosan.

- Valami baj van? - érdeklődött Barbara

- Nem, semmi bajom. Tudom, hogy furcsán fog hangzani ez a kérés, de nem hagynál egy kicsit magamra.

- Hogy gondolod?! – sikította az asszony. – Hiszen rohamod volt! – Ám amint a férfit nézte, lassan megenyhült az arca. - Persze drágám! - egy csókot lehelt Márió ajkára, és visszasegítette az ágyára.

 

Márió feje lassan kitisztult, szíve már nem vert olyan hevesen, és a gondolatait is össze tudta szedni annyira, hogy belássa: a tükör, amit tegnap talált teljesítette a kívánságát. Talán az arc valamilyen szellem volt, ami valóra váltotta a vágyait. De akkor, miért öregedett meg a teste? Talán ez lenne az ára a megtestesült álmoknak?

Márió, ismét a tükörhöz lépett, majd miután ismét meggyőződhetett öreg mivoltáról, kihúzta a komódot. A döbbenettől hátrált egy lépést, amikor észrevette az ismerős tükröt az első fiókban.

Felemelte, és kérdezgetni kezdte:

- Mi vagy te? És most ki vagyok én? Miért öregedtem meg? Ez mind az enyém? … Miért nem szólsz semmit!?

Ám a tükör mélyen hallgatott, csupán Márió eltorzított arcát mutatta.

 

 

Márió el sem hitte, hogy ilyen gazdag lehet. A hátralévő napot felesége társaságában töltötte, miközben, szemlélgette a díszes perzsa szőnyegeit, és az antik, kínai porcelán teáskészleteit. Finoman megérdeklődte, hogy ki ő. Bár a felesége furcsállotta a kérdéseket, azért mindenre válaszolt; így Márió megtudhatta, hogy ő egy dúsgazdag üzletember, aki most már öreg napjait itt tölti, gyönyörű, lelki támasza mellett tölti, aki egyben a felesége.

A férfi elégedetten nézett Barbarára; akinél szebb asszonyt nem is kívánhatott volna.

„Vajon a fiatalságom az ára, hogy teljesült a kívánságom?” – gondolkodott magában Márió. – „Biztosan, hiszen minden üzletember, öregkorára élvezheti kemény munkájának a gyümölcsét.”

Mélázásából, azonban Barbara rázta fel, amikor közölte vele, édes hangján, hogy ma este partit rendeznek, amiben megünneplik az ő ötvenötödik születésnapját.

 

Márió, a nap folyamán lassan beletörődött, hogy elveszette a fiatalságát. Ám, ez a pazar életvitel mindenért kárpótolta. Végre dőzsölhet a jólétben, amit habozás nélkül meg is tett.

 

Este volt már, amikor Márió elégedetten, de fáradtan leült az ágyára. Barbara még a zuhany alatt volt, lágy éneke, még a szobába is behallatszott.

A férfi boldognak érezte magát, hiszen minden megkapott, amit csak akart. A születésnapi mulatsága, pedig egyenesen mennyei volt. Végre olyan emberek között lehetett, akik úgy néztek rá, mint egy példaképre, és nem úgy, mint egy hajléktalanra. Mivel még nem volt fáradt, ismét kihúzta a komód fiókját, majd próbakép, szólongatni kezdte a szellemet a tükörből.

Nem kellett sokat fáradnia, az arc megjelent; ám ezúttal nem mosolygott, komoran tekintet rá, és még mielőtt Márió hálálkodhatott volna neki, belekezdett egy újabb rigmusba:

 

 

Teljesült a féltett kívánságod, ember!

Ennek az árát, most meg kell fizetned!

Az alku rám eső részét teljesítettem,

Most rajtad a sor; add hát a lelked!

 

 

- Ilyet én nem ígértem! - ellenkezett rémülten az öreg Márió. – Nem volt elég az, hogy elvetted a fiatalságomat!? Hagyj békén!

Teljesen összezavarodott, alkuról és fizetésről szó sem volt. Milyen tőrbe csalta ez a jelenés?

 

 

Kívántál egy szép és gazdag álmot;

Azt akartad, teljesüljön mindenáron.

Megtettem, amit kell, hogy valóra váljon.

Ezért elveszem a lelked, bárhogy is fájjon.

 

Valamit valamiért, ez a szabály.

Add meg nekem azt, ami jár!

Amint, eléri a Nap a hajnali határt;

Mi fog történni? - Az már nem lesz talány.

 

 

- Nekem egy tükör ne mondja, meg hogy mi legyen a lelkemmel! – dühödött fel Márió.

Földhöz vágta a görbe tárgyat, ami rögtön ezer szilánkra törött. Apró darabjai szétszóródtak a díszes perzsaszőnyegen, minek következtében az arc eltűnt.

- Most már nem tudsz nekem ártani! Elpusztítottalak! - üvöltötte.

A férfi, még taposott a darabokon egy kicsit, majd ismét az ágyára ült, mivel hirtelen rosszullét tört rá. Felesége, elfehéredve nézte a szobában kibontakozó jelenetre; majd sikítva Ágnesért futott, aki újból hozta az uraság gyógyszereit.

Márió, csak akkor lett jobban, amikor egy másik szobába kísérték. Lefektették az ágyra, és a felesége melléfeküdt, hogy megnyugtassa. Eközben Ágnes a szomszéd szobában, alaposan feltakarított minden szilánkot, majd kidobta a ház előtt álló szemetes konténerbe.

 

 

Hajnali négykor, a kukában lévő szilánkok elkezdtek dühösen rezegni; a folyamatos vibráció dallammá vált, ebből pedig egy versike kezdett kibontakozni. Nem volt haragos, inkább nyugodt és monoton. A többször ismétlődő líra, ekképp szólt:

 

 

Enyém a fény, enyém az élet,

Ehhez kicsiny kétség sem férhet.

Enyém a lesz a gyarló lélek,

Nem kell sok idő, és itt a vége.

 

 

A tükörszilánkok, miközben a szemetes konténerben kántáltak, lassan fénylettek; ám az arc már nem jelent meg benne. Helyette, viszont egy zöldes fénycsáp nyúlt elő a réz keretből, mely lassan a kúria felé kúszott. Azonnal rátalált az öregemberre, aki tegnap előtt még fiatal volt. A fény Márió fejéhez kúszott, majd belebújt az orrnyílásába. Kicsivel később, pedig ismét távozott a testétől; ám a csáp végében, ott ficánkolt egy kicsiny fehér gömb.

Márió lelke.

A fény magával húzta, a tehetetlen élőlényt. Kivitte a házból, és átrángatta a fémkereten túl rejtőző, másik, elátkozott világba.

 

 

Mire a hajnal első sugarai bekukucskált az ablakon, csupán egy vén öregember élettelen testét találta a padlón; ám nem csodálkozhattak rajta sokáig, mivel a holt világi valója kezdett elporladni, és pillanatokon belül szétesett a teste, melyet hamar szétfújt a reggeli szél.

Ugyanis a ház, addigra igencsak megváltozott. Ablakai kitörtek, ajtói leszakadtak. A szél akadálytalanul járhatott a réseken át. Sem szék, sem ágy nem állt az útjába. Az egész kúria üressé és rozogává vált. Halál, és lepusztultság lengett körbe mindent.

Átlag emberek nem is merészkedtek a közelébe; leszámítva néha egy-egy hajléktalant, akik esetenként, ide húzódtak be az eső elől. Ám azok, sem törődtek a ház volt gazdájával, unottan nézték a szürke port, amit a szél szállít egyik sarokból a másikba.

A kúria előtt sorakozó, szemetes konténerek egyikében, pedig, az időközben éppé vált, de továbbra is görbe felületű, koszos tükör várta, azt a napot, mikor legújabb áldozatát, végre meglelheti. Egy szerencsétlen, ostoba halandót; nagyra törő álmokkal, és boldogtalan múlttal. A tükör, csak ezt akarta; s amíg az új lélekre várt, szórakozásból, egy dalt dúdolt, melyet csupán ő hallhatott:

 

 

Várom a következő hajnalt,

Figyelmem sohasem lankad.

Megtalálsz majd akaratlan,

Nem kell sok, hogy elkapjalak!

 

Nagyra törő, álmaid adják,

Tulajdon, végzetes csapdád.

Azt akarod, hogy váljon igazzá?

      Fizetségül; a lelked adjad át!