Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ez, csupán a kezdet

 

 

- Mondtam, már hogy nem lesz túl élvezetes a történetem.

Dörmögte a csuklyás alak, aki egy korsó barnasört tartott kesztyűs kezében. A szájához emelte, és időhúzásként, jó hosszan belekortyolt a kesernyés nedűbe.

A helyiek felcsigázva vártak. Nem minden nap téved be egy idegen ebbe a porfészekbe. Pláne nem abba a rozzant kis viskóba, amelyet a helyiek maguk közt fogadóknak neveztek. Itt a hegyekben, ahova még egy rendes út sem vezetett, az emberek csak az idetévedt vándoroktól kaphattak híreteket a nagyvilágról. Így, a szó szoros értelmében, minden utasra azonnal lecsaptak, és addig nem is eresztették útjára, amíg el nem mondott egy izgalmas történetet, vagy rémmesét. A falu java már a fogadóban volt, még a gyermekek is a sarokban játszottak. Mind hallani akarták az idegent, s bár az asszonyok egy kicsit ódzkodtak, a rossz szagú, poros köpenyes alaktól, ennek ellenére, mégis a közelében akartak lenni. A férfiak, pedig alig várták, hogy a messziről jött vándor belefogjon meséjébe.

Már leszállt az éj, amikor kint, a fák ágain, fekete madarak kezdtek gyülekezni. Az idegent várták, ám ebből a falucska népe semmit sem észlelt. Hiszen mindenki a fogadóban nyüzsgött. Még azok is betévedtek az ivóba, akik eddig a nyájat őrizték, hogy megnézzék maguknak az újonnan érkezett férfit.

- Ne kelljen tovább kérlelnünk! - mordult fel a fogadós, megszakítva ezzel az idegen régóta tartó hallgatását.

- Ne merészelj hozzám szólni!… A szomjas vándort nem tanácsos megzavarni ivás közben! - horkantotta figyelmeztetően az idegen.

- Mi... Mi, csupán arra lennénk kíváncsiak… Uram…, hogy van-e számunkra egy jó történeted? - a tulaj hangja bizonytalanná vált; nem akarta vérig sérteni a vendégét, így hát meghunyászkodóvá vált.

- Nos! Biztos, hogy ezt akarjátok? – kérdezte sejtelmesen a vándor, majd választ nem is várva belefogott a históriába:

 

Királyunk seregében közrendű katonaként szolgáltam, addig a napig, amíg el nem kezdődött az a csata... - drámai szünetet tartott, majd ismét belekezdett.

Gondolom már hallottatok a Wardernvidorl háborújáról, ami fél éve ért véget? - kérdezte a barnaköpenyes férfi, majd a tömegen végigvonuló helyeslő moraj hallatán bólintott, és tovább mesélt. - Akkor nem is untatlak a csaták részleteivel, inkább az ezt követő eseményeket mondanám el.

Tehát a háború véget ért. A mi csapatunk is boldogan nyugtázta a győzelmet, mindenki várta, hogy végre hazatérhessen, ugyanis nagyon hiányzott már a családunk.

Felhőtlen örömünket, ha szabad ilyet mondanom, még az is tetőzte, hogy csapatunk nagyon kevés embert vesztett el. Az utolsó, aki meghalt közölünk, a vén bolond kürtösünk volt. A szerencsétlen flótás megrészegült a csatakiáltásoktól; addig futkosott, ész nélkül a harcmezőn, míg végül egy kóbor nyílvessző el nem találta.

Valószínű, hogy az istenek sem kedvelték; hiszen, halála után egy nappal, véget is ért a háború. Gyors temetést rendeztünk a féleszű öregnek, ahol senki sem siratta meg. Az igazat megvallva, mindig is csak kolonc volt a nyakunkon.

Már javában hazafelé tartottunk, amikor kezdett ránk esteledni. Egy sűrű erdő mellett pihentünk le. Baljóslatúnak tűnt a nagy csend, ami a rengetegre telepedett, de akkor ennek senki sem szentelt nagy figyelmet. A vezetőnk is úgy határozott, hogy ez a környék megfelel erre az éjszakára, így hát épp kezdtünk tábort verni, amikor egy rongyos, öreg paraszt futott felénk, és hangosan ezt ordítozta: „Nemes urak, jó katonák! Menjetek azonnal tovább! A Holtak Erdeje veszélyes! Mind meghal az, aki csak a közelébe kerül! Sok birkám veszett oda, amikor azok az ostoba barmok az erdő széléhez tévedtek!”

A vénember, ahogyan üvöltözött és hadonászott, igencsak hasonlított a bolond kürtösünkre, talán azért is nem hittünk a szavainak. Sőt mi több, úgy kezdtünk gúnyolódni vele, mintha ő maga lenne a hibbant vénember. A parasztnak, viszont esze ágában sem volt a rosszmájú tréfáink céltáblája lenni, vagy megvárni velünk együtt az éjszakát. Így, még mielőtt sötét lett volna, sietve távozott tőlünk. Futtában még visszakiáltotta felénk, hogy: „Mind itt fogtok meghalni!” - majd eltűnt a szemünk elől.

 

Jót kacagtunk rajta. Minket fognak megölni?! Minket, akik a wardernvidorli háború győztesei vagyunk?! Ez egyszerűen nevetséges.

Mihelyt alábukott a Nap a horizonton, a tábor is nyugovóra tértünk. Leszámítva az őrszemeket, akik között én is ott álltam. Az éjjel nyugodtam telt, már nagyon vártam a váltást, hogy végre alhassak. Szinte el is nyomott az álom, amikor körülbelül éjféltájt az erdő felől, földöntúli köd kezdett szivárogni felénk.

Azonnal felvertük az egész tábor. Minden katona, szinte azonnal készenlétbe helyezkedett, és maguk elé tartották fegyvereiket. Akkor már kezdtük megérteni az öreg szavainak a jelentősségét, ennek ellenére nem hagytuk el magunkat. Feszülten vártuk. Akármilyen szörnyeteg fog előtörni a ködből, azzal mi együttes erővel biztosan végzünk. Nem féltünk a homálytól. A háborúban is meg kellett küzdenünk mágikus lényekkel, úgy hittük ezzel a szörnnyel is pillanatok alatt végezni fogunk. Biztosak voltunk benne, hogy a mi haderőnkkel szemben, egy varázserővel rendelkező torzszülöttnek semmi esélye.

Bátorságunk, azonban egyre jobban fogyatkozott, ahogy a természetfeletti köd nyúlványaival gyorsan körbefogott bennünket, majd mindent eltakart. Mire észbe kaptunk, már az orrunkig sem láttunk.

Aztán előtörtek azok az iszonyú visítások. Semmilyen élő állat, vagy ember nem képes kiadni ilyen hangot. Mindannyiunk ereiben megfagyott a vér. Még a vezérünk is visszavonulót kiáltott, ám parancsát képtelenek voltunk teljesíteni, hiszen addigra már azt sem tudtuk merre lépjünk, vagy hogy meg merjünk-e egyátalán moccanni.

Amilyen gyorsan jöttek a misztikus hangok, olyan gyorsan el is haltak. A nagy csend azonban még nyomasztóbb volt, mint a földöntúli visítások. Végül megjelentek azok...

 

A köd homályából sötét árnyak kezdtek előtűnni. Nem léptek, inkább pár centiméterrel a föld felett siklottak. Folyamatosan haladtak, nem akadályozta őket semmilyen torlasz. Alakjukat nem lehetett tisztán kivenni. Pontos megfigyelésemet még a köd is nehezítette, továbbá a sötét lepel, ami ellenfeleink egész testét befedte. Egyre több lény kezdett előtűnni a rengetegből. Nesztelenül jöttek, egyre közelebb, és közelebb, amíg a táborunkba értek.

Azonnal kitört a pánik. A túlvilági démonok rátámadtak seregünk első védvonalára. Fehér karmok villantak ki fekete lepleikből; csak egy suhintást láttunk, és az elől állók eldőltek, mint a tetetetlen rongybabák. Nem is keltek fel soha többé. Ellenfelünk ezen rögtön felbátorodott, és egyszerre vetették magukat seregünk megmaradt tagjaira. Menekülésre semmi esélyünk sem volt.

Engem is megtámadt az egyikük. Nagyobb, és rémisztőbb volt a többinél. A harc előtt, még rám nézett izzó vörös szemeivel, aztán karmaival felém csapott. Én viszont kivédtem a kardommal, aztán kihasználva a dög megdöbbenését, felé szúrtam. A penge áthatolt a leplen, ám a lidérc ezt magára se vette. Újra támadott.

Kétségbe próbáltam védekezni, miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben: Te jó ég mit tegyek?! A kardom nem véd meg tőle, hiszen nincs is igazi teste. Ezeket nem is lehet megölni! Istenem, most segíts meg! - Hirtelen iszonyú fájdalom nyílalt a vállamba. A föld felé kezdtem zuhanni, aztán minden elsötétült...

 

Mire magamhoz tértem, már reggel volt. A köd feloszlott, mintha ott sem lett volna. Viszont ez által, az éjszaka mészárlásának képei könnyedén a szemem elé tárulhatott. Nem kívánnám azt a látványt senkinek sem: Mindenütt megcsonkított holtestek hevertek. Egykori barátaim testei, vértől mocskosan feküdtek a porban. A szag, ami a levegőben terjengett, a vereség bűze volt. Majdnem felfordult tőle a gyomrom. Ami viszont a legvisszataszítóbb volt az egészben, hogy varjúk falatoztak bajtársaim tetemein. Lakomáztak. Élvezték, ahogy téphetik a csontokról a húst. Én meg csak álltam, és néztem, de azt kívántam: Bár csak ne látnék!

 

 

 

- Hogy élhetted ezt túl? - csodálkozott a fogadós.

- Ki mondta, hogy túléltem! - mordult fel a férfi.

Lassan felemelte csuklyába burkolt fejét, így a fogadós láthatta vörösen izzó szemeit. Még megrémülni sem volt rendesen ideje, mivel az idegen villámgyorsan lehúzta kesztyűjét, és csupasz, eltorzult kezével előre kapott. Karmaival átmetszette áldozata torkát. A kocsmáros arca eltorzult, vére ráfröccsent a pulton sorakozó poharakra. A haldoklóból rövid hörgés tört elő, és pillanatok alatt eltűnt a többiek szeme elől. Hangos koppanása lejezte, hogy teste a söntés mögötti fapadlóra vágódott.

A kunyhóból rémült kiáltások szűrődtek ki, majd egy földöntúli sikoly hasított élesen a sötétségbe. Pár perccel később, pedig már néma csend telepedett az egész környékre. Aztán az ablakok kirobbantak a helyükről; amit, a madarak nagy érdeklődéssel figyeltek. Még hallottak odabentről némi morgást, és tompa ütlegeket; azután ismét zajtalanná vált minden.

 

Végül kinyílt az ajtó, és egy csuklyás alak titokzatos sziluettje jelent meg a fogadó cégére alatt. Alvadt vértől mocskos, karmos ujjaival intett egyet; mire a varjak, mind lerebbentek a fák ágairól, és az újonnan keletkezett nyílásokon át berepültek a viskóba. Majd, hangos károgással nekiláttak a széttépett falusiak teteméhez.

- Jól tettem, hogy magamra húztam, annak a katonának a holtestét. Az ostoba falusiaknak, így fel sem tűnt, a földöntúli erőm. Ezáltal, könnyebb és szórakoztatóbb volt elintéznem őket, mint a birkákat. Azt hiszem, rá fogok szokni az emberhúsra... - miközben hangosan gondolkodott, egy fekete madár repült lábai elé, és kérdőn ráemelte tekintetét.

A csuklyás lidérc, szinte azonnal felfigyelt új „alattvalója” kétkedő gondolataira. Elgondolkodva, csontos kezére nézett, majd ezekkel a szavakkal csitította a varjú aggodalmát:

- Ne félj! Hamarosan szerezni fogok egy új testet. Ti pedig egyre nagyobb lakomáknak lehettek a részesei. Ne aggodalmaskodj Barátom! Ez, csupán a kezdet...