Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


bevezetés: Az elfek mítoszába

 

Az elfeket, ma csupán: népmesék, régi mítoszok és fantasy lényeiként ismerjük. Viszont, a középkor emberei, hajdan, valós élőlényeknek tekintették őket. Szinte nem múlt el úgy éjszaka, hogy az öregeknek ne kellett volna leülniük a falu terén gyújtott tűzhöz; ahol, meséikkel szórakoztatták a gyermekeket. Szó esett a halhatatlanok, csínytevéseiről; valamint, az erdőket, mezőket, sőt néha még a mocsarakat is lakó hegyes fülű lényekről.Kép

 

Az „elf”, angol (kelta) eredetű szó; jelentése: kobold, tündér (erre a „fair” szót is használják), és manó (sőt, nagy ritkán a „törpe” jelentést is alkalmazhatják rá).

Mi a magyarban, általában az elf szóra: a tündér illetve a „tünde” megnevezést használjuk.

 

 

Az elfek és tetteik:

Az elfek, eredetileg apró (10-30 cm-es) természeti lények voltak; akik különböző csínyekkel szórakoztatták, vagy esetleg bosszantották az embereket (pl. megsavanyították a tejet, vagy kiszórták a lisztet). Pöttömnyi méretüknek köszönhetően, könnyedén elkerülhették a szankciókat; mivel, elbújtak, vagy láthatatlanná váltak. Ezek a lények még nem rendelkeztek szárnyakkal, bár halhatatlanságukról szóló legendák, már ekkor is léteztek. Arcuk gyermeki; fülük pedig, hosszú és hegyes volt. A természetből vett anyagokból, (mint pl. virágszirmokból, falevelekből) „varrtak” maguknak ruhát.

- Aztán ahogy telt az idő, a legenda elf szereplői „egyre nagyobbra kezdtek nőni” (már elérték a 8-12 éves gyermekek méretét). Ezek a manók, játszani hívták az emberek gyermekeit; és bizony volt olyan rosszcsont, aki elcsábult a hívó szavaktól. Ám, azt a gyermeket, csupán napok vagy hetek múlva láthatták meg ismét (és akkor is csak egy másik falu határában).

- Rossz hírük azonban, itt nem merült ki, ugyanis a közhiedelem szerint, az elfek szerették elrabolni az újszülött csecsemőket. Éjszaka, amikor a szülők már aludtak, a halhatatlan lények a bölcsőhöz lopóztak, és a gyermeket egy másik, hasonlókorú pólyásra cserélték. Nem kis meglepetést keltve reggel a faluban. Durvább esetekben, viszont az is előfordult, hogy az újszülöttet örökre ellopták, és csupán egy faragott bábút hagytak a bölcsőben a kicsi helyett.Kép

 

- A gyermekrabló elfekkel egy időben megjelentek a szárnyas tündérek is. Ők általában kisebbek voltak csínytevő társaiknál, sőt egyes mesékben még világíthattak is a sötétben. Apró lámpásaikkal járták a merőket, és becsukták, azoknak a virágoknak a szirmait, melyek nem voltak hajlandók ezt maguktól megtenni. Hasonló feladatú, dolgos barátaik; pedig áttetsző, szitakötőszerű-, vagy színes lepkeszárnyaikkal reppentek, és tündérport szórtak a növényekre, amivel – hajnalban – arra késztették a bimbókat, hogy gyönyörű virágokká váljanak.

- A nagyobbacska (ők már elérték a 150 cm-t is) elfek is, nappal elbújtak, viszont, esténként gyakran lehetett őket látni. A réteken, és az erdőben lakó tündérek, nektárt és harmatot ittak. Miből előszeretettel kínálgatták az eltévedt vándorokat, teliholdas, vidám éjszakákon. Ilyenkor az elfek, hatalmas ünnepségeket rendeztek, sok tánccal és zenével. Asztaluk, pedig bőségesen meg volt rakva, mindenféle finomsággal. Amiből az emberek – ha jót akartak maguknak - nem ihattak és ehettek, különben örökre a tündérek „fogja” maradt. A táncokban, viszont különösebb büntetés nélkül részt vehettek. Arra, viszont általában nem emlékeztek a halandó „vendégek” többsége, hogy mit tettek ezekben a mulatságokban.

- Nem csupán a településekhez közel éltek elfek. Mocsarakban, sőt a föld alatt is előfordultak. Ők nem voltak olyan szépek, mint erdőlakó társaik, viszont jellemző volt rájuk, hogy tartottak az emberektől. Csupán néhány szerencsés halandó láthatott egy-egy mohával benőtt, fakéreg testű manót; amint a távolban, lámpásával megvilágította magának az utat. Vagy éppen, egy sziklalyukból eltűnő szőrös lábacskát, mely menekülő tulajdonosát árulta el.

Ezekről a lényekről nem sokat tudunk, csupán annyit, hogy az élőhelyeiket gondozták. És soha nem ártottak az embereknek.

 

Hogy ne csupán rossz hírüket keltsem az elfeknek, ezért úgy érzem, köteles vagyok elmondani egy olyan történetet is, melyben egy tündér segített az embereknek.

A legenda arról szól, hogy egy kisfiú eltévedt az erdőben, miközben egyedül játszott. Egy idő után, a gyerek annyira eltévedt a sötét erdőben, hogy nem tudott hazajutni. Ezért fáradtan, egy nagy fához kuporodott, és mivel nagyon félt, sírni kezdett. Az éhes és koszos gyermekre, egy gyönyörű, viszont meglehetősen furcsa, díszes ruhájú asszony talált rá. Az idegen megnyugtatta a legénykét, és kivezette őt az erdőből, egészen a faluja széléig. Ahol, már a fiú szülei égre-földre keresték elveszett csemetéjüket.

A település emberei senki mást sem láttak az erdőből kilépő gyermek mellett; ezért amikor a kicsit meglátták, köréje gyűltek és kérdezgetni kezdték: hogyan került elő, ily váratlanul? A fiú elmondta, milyen szerzettel találkozott az erdőben. Leírása, viszont egyetlen falusi asszonyra sem illet rá. Megmentőjét, a fiú: egy kistermetű, törékeny, derékig érő, aranyhajú nőként jellemezte. Így a felnőttek kénytelenek voltak elhinni, hogy a megtaláló személy, valóban egy tündér volt.

 

 

Egy régi elf monda:

A zöld gyermekek - című történetnek, színhelye egy angol falu, Woolpit volt. Itt, a XIII. században, két zöldruhába öltözött gyermeket találtak egy barlangban, akiknek a hajuk és a bőrük is zöldes árnyalatban hivalkodott. A gyermekek riadtan bámultak a megtalálóikra, akik nem tudták megmagyarázni, hogy honnan kerülhettek, ide ezek a fiatalok. A két kiskorú, - a nyolcévkörüli lány és fiatalabb öccse – nem beszélte a nyelvet, és nem is mertek enni a falusiak ételeiből. Aztán egy idő után, mégis hajlandóak voltak megenni a zöldbabot (mivel azt ismerős növénynek vélték). Majd később, szépen apránként, a többi élelmet is elfogadták. Megszokták az emberek társaságát is, és elkezdték tanulni a nyelvüket.

A fiú, egy idő után, megbetegedett és meghalt. Viszont, a lány felnőtt, és úgy ahogy beilleszkedett az emberek világába. A napon való tartózkodástól, még zöldes bőrárnyalatától is megszabadult.

Ahogy cseperedett, annál szebb lett. Ám, vadóc elevenségét, és pajkosságát sosem vesztette el. Lassan megbízott, már annyira az emberekben, hogy elmesélje; milyen helyen élt hajdanán. Elmondása szerint: szülőföldjén, sosem sütött a nap; viszont gyönyörű és békés ország volt, buja növényekkel. Ő, és az öccse sétálni mentek, aztán eltévedtek, majd tudtukon kívül, egy barlangon át jöttek az emberek világába; és amikor meglátták az erős fényt, megrémültek. A földre borultak, és nem mertek mozogni.

A történet a helyi grófot is meghatotta; az udvarába vitette a lányt, ahol, mint kedves és eleven udvarhölgyeként élhetett tovább. A szép hajadon, amint eladósorba került, egy emberférfi feleségül vette; és azután mindketten boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

A történet leírója biztos volt benne, hogy a zöld gyermekek tündérek voltak; hiszen köztudott volt, hogy ezek a lények tartanak a napfénytől. Továbbá az az érv is mellettük szólt, hogy az elfek szerettek zöld ruhában járni. Valamint a bőrüknek zöldessége is a sűrű növények közötti rejtőzést segítette.

 

Mint a legenda is mutatja, elképzelhetőnek vélték, hogy lehet tündérek és emberek között házasságról. Általában az ilyen nőket, gyönyörű asszonyként képzelték el, akik sosem öregszenek meg, és akiknek a gyermekei is hasonló szépséggel és kecsességgel bírnak. Viszont a házasságban nem voltak éppen a leghűségesebb társak; gyakran szó nélkül eltűntek és sosem tértek vissza a férjükhöz.

 

 

 

 

A kétkedők, természetesen, kétségbe vonták az elfek létezését. Mindössze mesebeli lényeknek titulálták őket. Az éjszaka megjelenő fényeket pedig szentjánosbogaraknak, illetve a mocsári „lidércfényeknek” (hevesen égő mocsárgázok) tulajdonították. A tudósok elképzelhetetlennek tartották, hogy halhatatlan, szárnyas lények valaha is létezhettek. Ám két kislány esete mégis hatalmas fejtörést okozott nekik.

 

 

 

Egy XX. századi elf monda:

Még a fantasy beköszöntése előtt; két cottinley-i lány, - a 15 éves Elise W. és a 10 éves Frances G. - a huszadik század elején (1920), egy fényképpel állt a tudósok elé. A gyerekek azt állították, hogy a kertjükben, éjszakánként tündérek járnak, és táncolnak.Kép

A gyermekek több fényképet is készítettek; azzal a fényképezőgéppel, amit Elise a szüleitől kért kölcsön. Az első képen (lásd itt) Frances volt látható, aki mellett egy törpe táncolt. A további képeken pedig, a lányok előtt táncoló tündérek játszadoztak.

A történetet még Sir Arthur Conan Doyle (az Elveszett világ, és a Sherlock Holmes – című könyvek írója) is hitelt adott, sőt még egy cikket is írt a lányokról.

A fényképeket, azonban sokan hamisnak vélték. Retusáltnak, illetve duplán exponáltnak (ez az eljárás gyakori a szellemképeknél) találták. Ám semmilyen fénykép-hamisítási trükköt sem tudtak rábizonyítani. Az esemény, nagy port kavart; különböző cikkek és konferenciák szóltak a cottinley-i tündérekről, akik valóban „léteztek”. A kultuszt, pedig egészen a kilencvenes évekig igaznak vélték.

Ám 1985-ben, az addigra már idős hölgyekké vált, asszonyok bevallották, hogy az elfeik mindössze, rajzolt papírfigurák voltak, amiket kalaptűkkel rögzítettek a levelekhez és a fűhöz. Ez az egyszerű magyarázat a tudósok fejében meg sem fordult, így képtelenek voltak rájönni erre az egyszerű „turpisságra”. S bár Frances is bevallotta, hogy a fényképeik hamisságát; váltig állította, hogy a birtokuk erdejében valóban éltek tündérek. Elmondás szerint, néha el is látogattak hozzájuk, és táncoltak nekik.

 

 

A fantasy „sztárjai”:

A fantasy elfek, általában 150-180 cm közöttiek lehetettek (sőt már voltak 190 cm, és 2 méteresek is). Vékony testalkatú, hosszú hajú és fülű lények, amik szép arccal (mind a nők, mind a férfiak) voltak megáldva.

- Minden érzékszervük kifinomult. Különösen a szemük kiváló, mivel éjszaka is tökéletesen eltalálják célpontjaikat (erősségük az íjászat).

- Táplálkozásuk: (Régebben úgy tartották, hogy a virágok nektárjával táplálkoznak; ám ez a modern fantasyban már érvényét vesztette.) Nem esznek meg mindent, ízlésük nagyon kifinomult, és ez a konyaművészetükben is jelentkezik.

- Ruha: saját maguk készítette, természetes alapanyagú öltözéket viselnek. Ezek legtöbbször selyem, bőr, és len. Kerülik a fémek viselését. Ez alól természetesen kivételt képez az a tény, ha anyag, nemesfém, vagy általuk készített speciális fémötvözet. Ám minden esetben figyelembe veszik azt, hogy a ruhájuk hasonuljon természetes élőhelyükhöz.

 

 

Az első tündérmeséket nagyjából a XI. században jegyezték le; és ezeknek némelyike még a modern világban is ismertek. Bár a XVIII. századtól kezdődő iparosodás füstje, egy kicsit elnyomta a jelentőségüket; ennek ellenére, az 1960-as években megjelenő, Gyűrűk Ura – című könyv jóvoltából, ismét „elf-lázban” égett az egész világ.

Azóta, már számtalan fantasy világnak (itt egyiket sem nevezem meg) köszönhetően, megszámlálhatatlan elf-faj, és törzs létezik. A legegyszerűbb csoportosításuk talán, mégis az élőhelyük szerint lehet.

- Így születtek meg:

Az erdei elfek: Kiváló rejtőzködők, és megrögzött környezet- és terület-védők. Mindenáron megóvják a lakóhelyüket, amik a fák ágaira épített kunyhóikat képezi. Szeretik a dús növényzetet, amiben jól el tudnak rejtőzködni. Falujuk mellett, általában mindig van egy-egy tisztavizű tó vagy folyó, amit szentként tisztelnek. Rendelkeznek varázserővel is. Az emberekkel pedig, nem túl barátságosak.

A vízi elfek: Született tengerjáró hajósok (néha kalózok). Kiválóan értenek a hajóépítéshez, aminek a titkát természetesen megtartják maguknak. Remek úszók és navigálók, akiknek még a vihar sem árthat. Falujuk rejtett szigeteken vannak, melyeket gyakran alattomos zátonyokkal védik az illetéktelen hajósoktól. Imádják a végtelen tengert, és a kalandokat; sokszor hónapokat képesek a vízen tölteni.

A kő elfek: A hegyek és barlangok lakói. Harciasak, ezért sok összeütközésbe kerülnek a törpökkel és az óriásokkal, akik szintén szeretnek ezen a helyen élni. A csatákban, általában az elfek diadalmaskodnak, és veszteseiket szolgasorba hajtják. Akiknek a feladatuk ezentúl: a drágaköveket felhozatala, és beszolgáltatása a győzteseknek. - Az elfek kitűnő tervezők, ám ők maguk nem „vetemednek” fizikai munkára, ezt az izzadságos tevékenységet meghagyják a szolgáiknak. Jellemző még rájuk a kovácsmesterség is; aminek az eredménye: hihetetlenül erős és könnyű páncélok, valamint varázserejű kardok.

A sivatagi elfek: Ezeket az elfeket hajdan úgy üldözték ki eme zord vidékre. Alkalmazkodó képességüknek hála, viszont elég jól alkalmazkodtak a meleghez és a szárazsághoz. Az oázisok közelében építették ki városaikat, és vadul védelmezik a vizüket, minden betolakodótól. Ezek az elfek egy kissé alattomos természetűek; a sivatagba tévedőket, orvul támadják meg, és sokszor elhurcolják őket rabszolgának.

 

- Léteznek másfajta népek is; mint például:

 

 

A napelfek: Általában szőkék, és a bőrük is aranylóan fénylik. Sosem öregszenek meg. Nemes, finomkodó a társadalmuk. Nem az a kimondott harcos nép, inkább az elvont tudományok és a fehérmágia bölcsei.

A holdelfek: intellektusuk hasonlít a Nap elfekére. Ám az ő hajuk és bőrük ezüstös fényben csillog. Ők már harcolnak, feltéve, ha kényszerítik őket erre. Szeretik a teliholdas éjszakákat; ilyenkor mulatságokat rendeznek. Sok közöttük a kiváló zenész.

Kép A sötételfek (drow): általában magasabbak (ám ők sem lépik túl a két métert), és erősebbek a többi elfnél. A földalatti nehéz élet tette őket kegyetlenné. Gyűlölik a felszínen élő társaikat. Bőrük fekete, hajuk hófehér, és szemük világít a sötétben. Előszeretettel használnak fekete mágiát. Sőt, egyesek még lebegni is képesek.  E faj tagjainak  gyógyulnak a leggyorsabban a sebei.

 

A félelfek: az egyik szülő elf, a másik ember. Általában mind a két faj tulajdonságait hordozzák. A férfi félvéreken jobban láthatóak ezek a jelek, mint a nőknél. Általános, hogy a félelfek tovább élnek, mint egy ember, viszont kevesebbet, mint egy tisztavérű elf. Legárulkodóbb jelük, hogy a fülük sem olyan hegyes, mint egy normális tündének. Továbbá, a férfi félvéreken, bár érvényesül a szép arc, mégis megjelenik rajta a szőrzet. Egyik faj sem fogadja be őket igazán, ezért nem túl vidám az életük.

 

 

 

 

 

Elfek mindig voltak, vannak és lesznek. Lehet, hogy a külsejük és a szerepük változik, viszont az bizonyos, hogy az embereknek szükségük lesz rájuk, a meséik megmagyarázására. Mert ugyan ki hinné el, hogy a felügyelet nélkül hagyott, friss tej, pár perc alatt megsavanyodhat; vagy azt, hogy néhány, mocsárban felvillanó távoli zöldes fény, csupán a véletlen műve lenne. 

 

 

 

 

 

 

 A kisregényem, ami részben kapcsolódik a félelfekhez: Az amazon és a félelf I.- VIII.

 A kisregényem, ami az elfekhez kapcsolódik: Hegyes fülek I.-VII.

 

 

A mappában található képek előnézete Elfek

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Kedves András!

(Koliett, 2009.02.23 17:03)

A fantasya és a mítoszok világában mindenféle meselény (pl. a sellő és az elf is) létezik. :)

levél

(andrás, 2009.02.22 14:20)

léteznek sellők?