Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éjjel és nappal

 

VI. rész

Miközben a taxiban ülök, aggódva figyelem a tömbházak közül időnként előtűnő lenyugvó Nap vöröses vényét. Hamarosan beköszönt a sötétség, és akkor fel fognak elevenedni a katedrálison ülő vízköpők kőszobrai. Én pedig még mindig nem vagyok ott! Olyan lassan haladok, hogy már azt hiszem; sosem érek oda a romos úti célomhoz.

Aggodalmam Fehérsörény és társai irányába olyannyira elhatalmasodik rajtam, hogy észre sem veszem, hogy éppen melyik utcán halad át a jármű.

Aztán hirtelen visszazökkenek a valós világba.

Villámcsapásként ér az a tudat, hogy nem is arra haladok, amerre szeretnék. Lopva pillantok rá az órámra, majd elképedve tapasztalom: már tizenegy perce ülök a kocsiban, és egy méterrel sem kerültem közelebb a célomhoz.

Megijedek.

Ki lehet ez az ostoba taxis? Világosan megmondtam neki, hogy merre akarok menni! De ez az ember teljesen más irányba halad? Mégis mi a fenét képzel ez magáról?

Ezek a kérdések, akaratlanul is megugrasztják, amúgy sem alacsony vérnyomásomat; aminek következtében hangosan rákiáltok a vezetőre:

- Rossz irányba haladunk! Én nem erre akartam menni!

Ám a férfi ügyet sem vet rám. Ugyanolyan higgadtan vezet tovább, minta mi sem történt volna.

Erre még jobban forrni kezd a vérem, és rámordulok a „süketet” játszó sofőrömre:

- Érti, amit mondok?! Rossz irányba haladunk! Azonnal álljon meg!!!

Úgy rivallok rá, mintha az életem függne tőle. Nem is hittem volna, hogy ilyen hangerőre képes lehetek. Egy kicsit még én is megszeppenek magamtól. Ám az akaraterőm hamar visszatér. Mit képzel magáról ez a fickó? Kerülő úton halad, hogy így zsebeljen be tőlem még több pénzt?

De nekem nincs időm erre a hülyeségre! Velem aztán ne szórakozzon senki sem! Főleg amikor sietek!

Még mindig dühösen figyelem a sofőr sötétbőrű tarkójára, aki végre hajlandó megállítani a gépjárművet. Higgadtan és kimérten húzza be a kéziféket. Végül hátrafordul, hogy a napszemüvegével részlegesen eltakart arcába nézhessek.

- Valami baj van, hölgyem? – kérdi mélyen zengő, nyugodt hangján; mintha fel sem ismerné a nyugtalanságomat.

- Történetesen van! Az az igazság, hogy nagyon sietek, és… - kezdem ingerülten, ám amint észreveszem, hogy az alak bal kezében egy fekete fegyver csövének vége villan; azonnal elhallgatok.

Mi folyik itt? Ki ez a dilinyós?! Igaz, hogy haragosan szóltam rá az imént, de ettől még nem kéne így bepöccennie rám? Miért kerültem megint ilyen lehetetlen helyzetbe?... – kérdéssorozatomat, azonban nem merem hangosan kimondani. Dühömet pillanatok alatt a rémület váltja fel. Most nincs itt senki sem, hogy megmentsen. Én pedig egymagamba ülök itt, egy elmebeteg ember társaságában!

- Mondja csak tovább Hölgyem. Kíváncsian hallgatom – a férfi hangja még mindig dühítően higgadt, miközben szenvtelenül rám tartja a fegyverét.

Nekem viszont egyáltalán nincs kedvem ezzel az elmebeteggel tovább cseverészni. Kezem az ajtónyitó kar felé nyúl; miközben azon gondolkodom, miként ugorhatnék ki a kocsiból, hogy ne válljak azonnal a fickó „céltáblájává”. Egyenlőre igyekszem nyugodtnak látszani; pedig érzem, belül eszeveszettül dobog a szívem.

A férfi flegmán bámul rám, egy arcizma sem rándul. Aztán feljebb emeli a fegyverét. Én ezt halálos fenyegetésnek veszem, ezért azonnal cselekszem. A kezemmel elkapom, majd meghúzom a nyitókart, végül eszeveszett lendülettel kinyomom a kocsi ajtaját… Csakhogy az útpatkán – ahol a taxi megállt – a lámpaoszlop túl közel van a jármű hátsó részéhez, ezért az ajtó hamar megakad. Az ekképp keletkezett rés nagyon szűk, nagyjából tíz centiméter lehet.

Nem férek ki rajta!!!

Elkeseredetten próbálom tágítani a hézagot, amikor egy tompa puffanást, és egy erőteljes szúró fájdalmat érzek a bal vállamba. A férfire pillantok, aki halványan elmosolyodik, majd lejjebb ereszti a fegyverét.

 

A lüktető vállamra nézek. Ruhámból egy színes, piros tollú lövedék vége mered ki. Azonnal utánakapok és kihúzom a nem kívánt tárgyat. Csakhogy ennek már nincs sok értelme, mivel az altatólövedék tartalma már régen a véráramomba került.

Homályosan látok, és úgy kóvályog a fejem, mintha becsíptem volna. Miért tette ezt velem? Miért lőtt meg?... Hiszen én nem is ártottam neki!

Egyre fáradtabbnak érzem magam, miközben leküzdhetetlen álmosság lesz úrrá rajtam. A vállam már nem is sajog… a testem dőlni kezd… elterülök a hátsó ülésen… már érzem a végtajgaimat… teljes sötétség és nyugalom lesz úrrá rajtam…

 

 

 

 

… Lassan kinyitom égő szemimet. Homályosan látok; és nem rémlik, hogy mi történhetett velem a lövés óta… Egy félhomályos helyen fekszem… Tőlem nem messze társalgó alakok egy csoportja van… Nem értem a beszédüket.

Hol vagyok?!

Kik ezek az emberek?!

És egyáltalán, miért kerültem ide?!

A földre tenyerelek, nagyjából érzem, hogy valami plédféleség van alattam. Megpróbálom magamat felnyomni, csakhogy képtelen vagyok rendesen mozgatni elzsibbadt kezeimet.

A karjaimra nézek. A csuklóimat egy durva kötél öleli körbe.

Azonnal ráébredek arra, hogy: Már megint fogoly vagyok!

Túl gyakran esik ez meg velem mostanában. De miért pont mindig én vagyok az áldozat?!

Továbbra is megpróbálok feltápászkodni, csakhogy az altató lövedék, valamint a kötél akadályoz ebben. Alig érek el némi sikert, azonnal visszahanyatlom a földre. Padlóra kerülésemet egy akaratlan és halk nyögést vált ki belőlem; amire a többiek felfigyelnek.

- Ah! Felébredt a mi kis túszunk – feleli egy furcsán ismerős férfihang.

Egy magas alak közeledik felém. Egyelőre csak a homályos körvonalait tudom érzékelni; aztán, amint lehajol hozzám; már kivehetem az arcának apróbb vonásait is.

Ismerős ez a férfi, bár nemigazán rémlik, hogy hol láthattam korábban. Ennek a fickónak is sötét a bőre - hasonlóan a napszemüveges sofőrhöz - ellenben neki hosszú, varkocsba van fonva a haja. Az arca szabályos, mondhatni egész helyes, bár a szája vértelen. Ez pedig egy kissé furcsává teszi őt a számomra.

- Hát ismét találkoztunk, Kiscicám! – közli a fiatal férfi, miközben rám villantja fellengzős mosolyát.

Elkerekedik a szemem. Ez a mondat egyből eszembe juttatja, ki is ez az ember. Ő az elcseszett internet-randim „főhőse”: Márk.

Ez a férfi hívott annak idején „Kiscicám”-nak, egészen addig, amíg faképnél nem hagytam azon a bizonyos éjszakán.

- Örülsz, hogy viszontláthatsz? – kérdi Márk erőltetett mosollyal, miközben hatalmas tenyereivel megfogja a karomat és ülő helyzetbe segíti; aztán egy pillanattal később gyorsan arrébb csúsztatja a kezeit, majd végigsimítja a melleimet.

Örül neked a frász! – morgom magamban, ám hangosan csupán ennyit merek mondani, miközben elhúzódok a nem kívánt mancsoktól:

- Hagyjál békén! – a hangom rekedten és nyersen cseng.

A felidézett emlékek keserűsége, valamint ennek az alattomos taperolásnak a haragja, azonnal elmulasztja az altató eddig rám fejtett utóhatását. Ezért haragosan tekintek vissza Márk arcára.

- Látom a kisasszony még mindig haragszik rád, Márk – feleli jókedvűen egy jóval idősebb férfihang, akinek a tulajdonosa szintén felém közeledik. – Tudod, ez van, amikor egy önérzetes hölgyet magadra haragítasz… Számtalanszor megmondtam már neked, hogy a lányokkal finoman kell bánni, különben egy életen át fújni fognak rád, akárcsak a macskák.

- Értettem bácsikám – feleli Márk könnyedén, miközben a megbánás legkisebb jele nélkül, ismét rám szegezi sötét íriszű szemeit.

Elképedve nézek a deres hajú férfire. Őt is ismerem! Ez a pacák volt az első Aphrodité szobrom megrendelője: Vinccento Kamilló.

- Mit akarnak tőlem? – kiáltom rémülten; nem tetszik nekem ez a fajta jókedv, ami az arcukon látok.

- Magától semmit sem, Kedvesem – felei Kamilló hidegvérűen. - Az igazi célpontunk, a maga minden lében kanál bátyja. Az a kíváncsiskodó alak olyan ügyekbe ütötte az orrát, amihez semmi köze. És nem nyugszunk, amíg nem rendeztük vele a számlát.

Értetlenül húzom össze a szemöldökeimet; bár egy kis idő múltán már kezdem kapizsgálni a dolgokat. Marcián egy bűnszövetkezetet említett nekem, csakhogy nem igazán volt bőbeszédű ezen a téren; én meg ahelyett, hogy kikérdeztem volna, elrohantam hazulról. A meggondolatlanságomnak, viszont most meg lett az eredménye. Elraboltak, ráadásul a fogva tartóim nem is teljesen ismeretlenek a számomra. A nyavalya sem gondolta volna, hogy Márk és Kamilló bűnözők és a bátyámra pályáznak! Sőt, ahogy elnézem a dolgokat, a két férfi talán a fejese lehet ennek a bandának; ha már ilyen kedélyesen cseveghetnek előttem anélkül, hogy rájuk szólnának.

Megint a dolgok sűrűjébe cseppentem. De miért megint én vagyok az, aki a legnagyobb bajba keveredik?!

 

 

 

 

Az elkövetkező órákban, csendben ücsörögök és igyekszem magamat meghúzni, miközben a szobában tartózkodó alakokat figyelek. Időközben rájövök, hogy valami lakóház félében tartózkodom, amiben alig állnak bútorok, néhány széket és egy dohányzóasztalt leszámítva; ahol az elrablóim kártyázással múlatják az időt.

Rajtam kívül még öt ember van a szobában, bár viszonylag nagy a jövésmenés, úgyhogy nemigazán tudom megszámolni őket, mivel folyton ki-be mozognak ajtókon át. Én vagyok az egyetlen nő közöttük, ami némiképp idegessé tesz; ám szerencsére egyik sem fordít rám túl nagy figyelmet. Leszámítva Kamilló „apót”, ami előszeretettel telepedett le a közelemben, és untat a családja, kisebb nagyobb történeteivel. (Különösen Márk gyermekkorában elkövetett csínytevéseinek históriáival.)

Viszont arra nemigazán jövök rá, hogy mit is akarhat ezzel a vénember: Közelebbről megismerkedni? Esetleg jobb színben szándékozza feltüntetni az unokaöccsét előttem? - Fogalmam sincs róla.

Az elrablásom tényleges okáról semmi hasznosat sem tudok meg. Amúgy sem merek nagyon kérdezősködni; hátha kapok egy igazi ólomgolyót is a testembe az altatólövedék után. Hiszen mégiscsak akaratomon kívül vagyok itt. Arról nem is beszélve, hogy a bátyám már alaposan kihúzta náluk a gyufát, szóval nem ajánlatos nekem is próbálkoznom; hátha végül rajtam csattan az ostor.

Ennek ellenére mégis megkísérlek néhány finom célozgató kérdést feltenni, hogy valamit kiszedjek Kamillóból. Amikre az öreg vagy kitérő válaszokat ad. Vagy fenyegetően azt mondja, hogy: „Ne akarjon túl sokat tudni, Kisasszony!” - Ezért aztán jobbnak látom, ha nem haragítom magamra.

 

 

Ám egy idő után már nem bírom tovább ezt a „foglár-fogoly” érzelmi játszadozást, és kikérezkedek a mosdóba. Valahogy meg kell szöknöm! Csakhogy a szobában ülve és összekötözve; a járkáló alakok között, ez eléggé lehetetlennek hat. Ezért úgy gondolom, ha esetleg egy kicsit magamra hagynának, talán több esélyem lehet meglépni. És csak ez az épkézláb ötlet jut az eszembe.

Bár nem nagy lelkesedéssel, de az öreg engedélyezi, hogy kimehessek. Azonban két férfit (Akik annyira hasonlítanak egymásra, hogy testvérpárnak nézem őket.) még mellém rendel kísérőnek, hogy az ő társaságukban menjek, az egy szinttel lejjebb lévő, WC helyiséghez. Ám mielőtt még elindulnánk a lépcsőn, Kamilló figyelmezteti a két fickót: „Hagyjanak a hölgynek egy kis magánéletet is!” – Amit én úgy értelmeztem (és remélem a fivérek is), hogy: „Ne kukkoljatok, amíg a dolgát végzi!” – Remélem, hogy a férfiak be is fogják ezt tartani!

Amikor odaértünk az illemhely ajtajához. Egy kicsit megállok, majd célzást teszek arra, hogy összekötözve nem fog menni a művelet. A fickók azonban nem engednek a kötelékeimen. Csakhogy én nem hagyom annyiban a dolgot és hosszas magyarázkodásba kezdek. Némi könyörgés után el is érek némi hatást, aminek következtében sikerül leoldatnom magamról a kötelet.

Most már végre egyedül vagyok! Magamra zárom az ajtót, és egy kicsit körülnézek ebben a tisztának éppen nem mondható helyiségben. Nagyjából, azonnal felmérem a helyzetet. Örömtelin látom azt, hogy az ablak elég nagy ahhoz, hogy átférjek rajta. Lehajtom a WC-ülőkét és ráállok. Ám még mindig túl magasan van az ablak nyílása, ezért rá kell lépnem az öblítő porcelán tartájának tetejére is. Szerencsére nem vagyok olyan súlyos, hogy leszakadjon alattam; mindenesetre tartok attól, hogy meginduljon alattam a berendezés. Ezt pedig remegő lábam igencsak előremozdíthatja. Belekapaszkodom a fakeretbe, majd kinyitom az ablakot, végül felhúzom magam a párkányra.

Amikor kihajolok rajta, látom, hogy legalább egy fél emelet választ el a szabadságot jelentő sikátor és az illemhely között. Ennek ellenére kockáztatok és ugráshoz készülődöm, amikor...

Egy türelmetlen férfihang szól az ajtón keresztül, hogy jó lenne, ha már végre kijönnék. Összerezzenek. Lehet, hogy máris rájöttek, hogy mit akarok tenni, és be fog fuccsolni a szökési kísérletem? Igyekszem összeszedni a hidegvéremet és félhangosan visszakiáltok:

- Kis türelmet! Mindjárt kész leszek!

Aggódok; hiszen a rozsdás zár nem éppen a legerősebb fajta. Az ajtó vékony falapját is könnyen be lehet törni.

A bekiabáló férfi morgolódva kérdezi meg a strázsáló társától, hogy:

- Mi tarthat neki ennyi ideig?

Aztán a másik lekicsinylőem válaszol:

- Hagyd már! Biztos „olyanja” van.

Némán elfintorodom, majd minden erőmet valamint merészségemet összeszedve ugrom.

Amint talajt érek, némán összegörnyedek a fájdalomtól. Bár a talpamra estem, a térdem és a bokám iszonyúan belesajdult a ránehezedett plusz erőtől. De annyira nem estem szerencsétlenül, hogy nagyobb bajom esett volna.

Csak még egy ideig ne vegyék még észre, hogy eltűntem! – mormolom magamban a kívánságom.

Aztán amilyen gyorsan csak lehet, felegyenesedem, majd futásnak eredek.

 

 

Végre a szabadságot jelentő éjszakai levegőn vagyok! Bár a veszély még mindig túl közel van hozzám. Ezért most, úgy kell rohannom, ahogy csak tudok!

A hátsó sikátorból kiérek egy kis utcácskára; ott aztán még jobban megszaporázom a lépteimet. Egyelőre nem hallom, hogy üldöznének; bár ez nem nagyon nyugtat meg. Miért nincs velem Fehérsörény? Ha itt volna, akkor azonnal ölbe venne, és pillanatok alatt elrepülhetnénk innen.

Egyszer csak; egy tégla zuhan le a közvetlen közelemben. Felpillantok, hogy bemérjem, honnan eshetett le a törmelék.

A magasban egy vörösen izzó szempárt pillantok meg, aminek tulajdonosa egy lakás tetejéről néz le rám. Csak egy fekete vállat és egy fejet látok, amely sötéten tekint le rám a csillagos égbolt alatt. Az utcalámpák fénye zavarja a látásomat, így nem tudok többet kivenni az alakból. De a fénylő szemei elárulták.

Biztos, hogy nem ember!

Inkább egy megelevenedett gargoyle!

Megörül a szívem, miközben arra gondolok, hogy talán Ő jött el értem, hogy megmentsen.

- Fehérsörény! – kiáltom félhangosan, kockáztatva a lebukás veszélyét.

Tudom, hogy a vízköpők füle jobb, mint bármelyik más éjszakai lényé. Ezért nem szükséges feleslegesen hangoskodnom, de még így is nagy annak az esélye, hogy az elrablóim meghallhatják a hangomat.

A szívem azt súgja, hogy a tetőn figyelő alak azért jött, hogy megmentsen. Ám egy újabban felém repülő tégladarab cáfolja ezt a megérzést. Ösztönösen félreugrom - pont az utolsó pillanatban -, így a tárgy nem talál el. Csakhogy a fent álló gargoyle erre hangosan és öblösen felmordul, majd belevág az előtte meghúzódó tégla perembe.

Mintha egy kisebb bomba robbant volna; olyan nagy zajjal vágódnak ki a törmelékek.

Méghozzá egyenesen felém!

Életveszélyben vagyok! Ez a démon meg akar engem ölni!

Rémülten döbbenek rá a helyzetemre: Ez a vízköpő NEM Fehérsörény!

 

 

VII. rész