Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éjjel és nappal

V. rész

 

- Látom, nem jutunk dűlőre - ingatja a fejét az öreg vízköpő, aki a Vének Szárnyainak szónokaként eddig vallatott.

Hosszúkás arca és mélyen barázdált bőre arról árulkodik, hogy sok-sok évet (talán évszázadot is) megért már. Ám a többi ítélkező társát sem lehetett fiatalnak nevezni. Mindegyiknek hajlott már a dereka; valamint kivétel nélkül elrongyolódtak a szárnyaik hártyájának az alja. Ha lenne szakálluk, talán már a földet verdesné, csakhogy nem látok – legalábbis ebben a közösségben – olyan vízköpőt, akinek arcszőrzete lenne.

A hét gargoyle főből álló „Vének Szárnyai” nevezetű, ítélkező testület, szótlanul néz rám a katedrális főhajójának, hajdani oltárrészéből. Tisztes távolságban tőlem egy alacsonyabb pódiumszerű faépítményen állnak, mellyel ki is merül az „épület bútorzata”. Mögöttük egy hatalmas - már rég kitört - üvegű rózsaablak húzódik, mely a szabad kilátást nyújt a csillagos éjszakába.

Én a főhajó közepén állok. A kezem nincs megkötve, így szabadon gesztikulálhatok, miközben felelek a feltett kérdésekre. Gondolom nem érezték szükségesnek azt, hogy béklyóba verjenek, hiszen amúgy sem tudnék megszökni innen. Bár maga a székesegyház félig le van rombolva, menekülni úgysem tudnék, ugyanis jobbról is, és balról is eleven vízköpők hada vesz körül. A lények kíváncsian bámulnak rám, és pusmogva találgatják egymás között, hogy mi lesz az ítélet felettem. Hangosan, viszont senki sem szólal meg.

Fehérsörény kiegyenesedve áll mellettem, rezzenéstelen arccal tűri a vallatásomat. Mióta a Vének Szárnyai előtt vagyunk, meg sem szólalt.

Egyre jobban összezavarodok. Szinte megőrjít ez a bizonytalanság. Az elején, még magabiztosan válaszoltam a feltett kérdésekre, pl.: Hogyan hívnak?; Mi a foglalkozásom?; Mikor találkoztam Fehérsörénnyel? -, de a megmentési történetem elmesélése után, már egyre feszültebb kezdek lenni.

Az utolsó kérdésre, már nem is tudtam igazán válaszolni; ami szó szerint, így hangzott: „Maga szerint képes arra, hogy bármilyen körülmények között, megvédje a közösségünk titkát?”

Erre mit mondhattam volna? Egyszerűen csak ennyit válaszoltam: „Nem tudom.” – Ha azt feleltem volna, hogy „Igen”, akkor hazudnék; hiszen még én magam sem ismerem annyira a természetemet, hogy biztosan kiejtsem ezt a szót.

Lehet, hogy most tényleg aláírtam ezzel a halálos ítéletemet?!

 

 

A Vének Szárnyainak kérdezője, hasonlóan öreg tagjaihoz fordul és halkan, talán egy ismeretlen – mivel nem értem a beszédét - nyelven pusmogni kezdenek. Nem tetszik a felháborítóan nyugodt viselkedésük, feszengek, majd rövid időn belül elkiáltom magam:

- Nem ítélhetnek el! Hiszen mindvégig hallgattam a vízköpőkről.

A legidősebb gargoyle felém néz, majd a társaihoz fordul és feléjük biccent. Azok hasonló mozdulatokkal viszonozzák a gesztust. Aztán a kérdezőm kiterjeszti a szárnyait, majd elém ereszkedik, és a szemembe mondja:

- Ez így igaz – helyesel a vén gargoyle, majd az összegyűlt vízköpő tömeg felé fordul – Meghallgattuk az itt álló Szűz történetét, aki hajlandó volt válaszolni a feltett kérdéseinkre; és úgy döntöttünk: Nem bűnös! Szabadon távozhat, amennyiben, megfogadja, hogy a továbbiakban sem szól senkinek a parkban történt incidensről, valamint a közösségünkről! Továbbá, soha többé nem létesít kapcsolatot a fajtánkkal! – mondja, azután szúrósan rám néz.

- Senkinek sem fogok beszélni! – esküdözöm. Még mindig nem hiszem el, hogy csak így egyszerűen elengednek.

- Szabadon távozhat! – adja ki a parancsot a vén karvalyorrú gargoyle.

Bólintok, majd megköszönöm a választ, végül elindulok azon az úton, melyet a vízköpők tömege az imént nyitott meg nekem.

- Viszont a Kisasszony által, „Fehérsörénynek” elnevezett társunk, vétkét nem hagyhatjuk megtorlatlanul! – emeli fel ismét a szavát.

Megtorpanok, majdnem elestem ezen mondat hallatán. Azt hittem minden rendben van, de most úgy tűnik, hogy tévedtem.

- A büntetése halál; - közli ridegen a vén vízköpő - amit itt helyben, végre fogunk hajtani!

Az őrök szerepét betöltő gargoyle-okhoz fordul, akik eddig a főhajó szélén álltak sorfalat. A komoly és nagydarab vízköpők, amint meghallják a parancsot, azonnal Fehérsörény mellett teremnek.

Összeszorul a szívem, hirtelen levegőt sem kapok a nagy izgalomtól, csak a fejemet rázom, és elkeseredetten ismétlem azt, hogy:

- Miért?!... Miért!?...

- Vigyétek innen a Szüzet! Fajunk árulóját, pedig tüstént kötözzétek meg! – adja ki újabb utasítását a Vénség.

- Ezt nem tehetik! – kiáltom hisztérikusan, mialatt próbálok a tömeg morajlása ellen tenni valamit. - Fehérsörény ártatlan!!! Hiszen jogosan ölte meg a másik vízköpőt!

- Az önvédelme, valóban jogos volt – feleli az öreg gargoyle. – De azt nem tűrhetjük büntetlenül, hogy egy embernél leljen menedékre. Súlyos vétséget követett el azáltal, hogy megmutatta magát, és beszédbe elegyedett magával Kisasszony. Mindegy milyen nemes célért, de elárulta a fajunkat! Amiért a büntetése halál.

- Nem!!! – kiáltom kétségbeesetten. – Mit fognak tenni vele!? Mit tesznek Fehérsörénnyel?

- A legsúlyosabb büntetést kapja, amit egy gargoyle kaphat. Kitépjük a szívét, és széttörjük a katedrális kövezetén - feleli nyersen az öreg, amire a tömeg helyeslően felmorajlik.

Halálra rémülök. Hajdan már láttam egy ilyen kivégzési módszert; és bizton állíthatom, hogy még messziről nézve is iszonyatos. Ahogy felszakad a mellkas, ahogy kitépik a szívet, mely a levegőn, szinte azonnal, recsegve kővé válik; és amint széttörve megsemmisül az a bizonyos szerv, maga a vízköpő teste is apró kőporrá válva hullik szét.

- De ez igazságtalan! Fehérsörény nem tett semmi rosszat! – harsogom. - Vagy talán vétek az, hogy megmentette az életemet? Ha valaki hős, akkor nem lehet bűnös!

- Vigyétek innen, a Kisasszonyt! – parancsolja az őröknek a vén vízköpő.

- Ne tegyétek ezt! Kérlek! - kiáltom magamból kikelve. – Hiszen semmi rosszat sem tett!

Két vízköpő, egy magas és izmos, valamit egy szárnytalan tömzsi alak, viszont megragad a két karomnál fogva, és kifelé vonszolnak a romos kőépületből. Kapálózok és kiabálok, megpróbálom megakadályozni, hogy kivigyenek; ám ezzel csak azt érem el, hogy még jobban megszorítják a karomat, és erősebben húznak a kijárat felé. Még látom, ahogy Fehérsörényt körbeveszik a vízköpő végrehajtók. Egy ronggyal átkötik a száját; majd kötelekkel hátrakötözik a kezét, és a szárnyait, végül térdre kényszerítik. A hősöm, viszont sztoikus belenyugvással tűri mindezt. Nem szól semmit se, nem könyörög, csak egy rövid pillantásra hátrafordul, hogy felém nézzen.

Nincs a tekintetében sem megvetés, sem vád. Én mégis összerezzenek. Amikor Fehérsörény bátran visszanéz a vele szemben álló, büntetés végrehajtó, karvalyorrú vízköpőre; úgy érzem, nem hagyhatom ezt tétlenül.

Megtorpanok és fájdalmas arccal, ráförmedek a két fogva tartó gargoyle-ra:

- Aú! A karom! – kiáltom a bal oldalamon állónak, majd a máik felé fordulok. - El akarjátok törni!?

Azok megdöbbennek, szinte egyszerre engednek a szorításon. Csak erre várok, kikapom a karomat mancsaikból és elfutok tőlük. Azok ámulatukban, megmerevednek. Így nyerek pár pillanatnyi előny, ami elég ahhoz, hogy cselekedni tudjak. Gyorsan visszafordulok, majd átcsusszanok az egymás mellett tolongó vízköpők által szabadon hagyott réseken.

Muszáj Fehérsörény közelébe férkőznöm! Próbálok csendes, és észrevétlen maradni, ám még így is szembetalálkozom, néhány kilendülő karral, és farokkal. Valaki morogva akar elkapni, más a szárnyával akadályoz. Nem tudom, hogy miként vergődtem át közöttük, de néhány pillanat múlva közvetlenül Fehérsörény elé verekedem magam.

Az éppen büntetni készülő Vének Szárnyainak vezérével nézek farkasszemet, miközben az összes vízköpő ingerült morgást hallat felém.

- Világosan megmondtam, hogy elmehet! – üvölt rám az öreg. – Ne szóljon bele, ennek az árulónak az ítélet-végrehajtásába! Ez a vízköpők ügye!

- Nem tehetem! – kiáltom vissza elkeseredetten. – Ez ugyanúgy rám is tartozik. Én miattam történt az összecsapás a parkban! Én voltam az, aki elvonszoltam Fehérsörényt a lakásomra! Én voltam az, aki magánál tartotta! De, ha ezzel megmenthetem az ő életét, - letérdelek az öreg gargoyle elé - akkor az én szívemet tépje ki! És akkor örökre rejtve marad a titkuk!!!

A Vének Szárnyainak feje nem válaszol. Komor és ráncos arcáról semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni. Közel hajol hozzám, majd mindkét karmos kezét a vállamra teszi.

- Komolyan gondolta az iménti szavait, Kisasszony? – kérdezi csendesebben.

- Igen! Maguké a szívem,… ha ezzel megmenthetem Fehérsörény életét! – ennyire biztos még sosem voltam semmiben sem. Mintegy bizonyítékul, a kezeimet a hátam mögé teszem és szorosan összekulcsolom az ujjaimat, nehogy a remegésem eláruljon.

- Hát legyen – válaszol ridegen az öreg, majd a szemembe néz; miközben nagy mancsaival megszorítja a vállam, gondolom azért, hogy ne gondoljam meg magam és ne fussak el.

A karvalyorrú vízköpő, állával int az őröknek, hogy vigyék innen Fehérsörényt. Azután, jobb markával elenged és lassan maga felé húzza; hogy felkészüljön a csapásra, míg a ballal erősen tart. Én pedig makacsul kitartok az álláspontom mellett, abban a tudatban hunyom most be örökre a szememet, hogy ezzel törleszthetek a hősömnek. Remélem, hogy Fehérsörény megmenekül! Hiszen most meghal, az a személy, aki őt ilyen lehetetlen helyzetbe kényszeríttette.

Azért sajnálom, hogy nem lehettem vele többet; de már nincs mit tenni. Könnyekkel a szememben nézek a szeretett gargoyle-omra, akinek arcát csak homályosan láthatom. Majd behunyom a szemem, hogy a szabaduljak a szememben felgyülemlett sós ízű víztől.

Miért sírsz, te idióta!? – feddem meg magam csendesen. – Elvégre te, meg ő… ostobaság erre gondolni!

Kihúzom magam és várom a büntetést; ám előtte még felnézek a ráncos gargoyle-ra, majd a feje fölött, a törött rózsabalkon túli égre. A sötét, tiszta égbolton egy felvillanó, ezüst fénycsíkot látok.

Egy hullócsillag képével a tudatomban, hunyom be a szemem, mely talán enyhítheti a gondolataimban dübörgő végemet. Már csak azt kívánom, hogy a büntetésem gyors legyen, és kevés fájdalommal járjon. Baljós előjelnek tartom a csillag halálát, de én mégis kitartok az állításaim mellett. Nagyot sóhajtok, majd feszülten várom a véget.

Remélem, az áldozatom nem lesz hiábavaló!

 

 

 

 

 

 

 

Azonban a mellkasomba hatoló kegyetlen karmok helyett, egy másik mancsot érezek magamon, ahogy a bal vállamra nehezedik. Hitetlenkedve nyitom ki a szemem, és a vén gargoyle-t pillantom meg. Az még közelebb hajol hozzám, és szelídebb vonásokkal, ezt mondja nekem:

- Átment a Próbán Kisasszony – majd a többiekhez fordul. – Ez az Ember itt, tanúbizonyságot tett arról, hogy nem akar ártani nekünk!

A vízköpők, akik az előző pillanatban izgatottan vettek eddig körbe, most síri csendben vesznek körül. Aztán ismét felmordulnak. Én meg már azt sem tudom; a barátjuknak tekintenek, vagy itt helyben fel akarnak falni.

Úgy tűnik az előző sejtésem bizonyul valósnak. Az öreg gargoyle felsegít a földről. A két vízköpő pedig, akik ki akarnak vonszolni innen, most Fehérsörény mögé lépnek és elvágják a kötelékeit.

Még mindig nem értek semmit sem, a Vénséghez fordulok; követeltem, hogy mondjon valamit. A jelen helyzetben érzem, hogy még mindig az életemmel játszom, de tudnom kell, hogy miért maradtam mégis életben.

- Válaszoljon, kérem!

Hátranéz, és egy mosolyfélét mutat felém, aztán csendesen válaszol:

- Egy hullócsillag, mindig megmutatja, hogy ki az igaz szándékú. Ez egy mondás a klánunkban; és az ön esetében, ez szó szerinti bizonyíték volt. Magát az imént egy próbának állítottuk, hogy bizonyítsa, még az életét is képes feláldozni azért, hogy megvédjen egy vízköpőt. Igaz és egyenes jellem. Méltó arra, hogy a gargoyle-ok megbízzanak magában.

Az öreg vezető befejezi mondandóját, aztán meghajol. Szinte azonnal elrepül a dómból. Nem tudom követni őt, sőt még Fehérsörényhez sem tudok hozzáférni, mivel rengeteg idegen lény termem körülöttem, akik szinte egyszerre teszik fel lelkes kérdéseiket:

- Üdvözöljük Kisasszony!

- Szólíthatjuk Laurának, Kisasszony?

- Velünk fog maradni, Kisasszony?…

A többség kíváncsian kérdezgetnek, akár a kicsi gyerekek; viszont a távolba húzódva látok olyanokat is, akik még mindig ferde szemmel néznek rám. Bizalmatlanság sugárzik az arcukról; sőt van olyan is, aki gyűlölködve figyel.

Nem tudom, hogy kinek válaszoljak először a barátkozók közül. Még mindig össze vagyok zavarodva. A hősömet keresem, aki felfigyel a tanácstalanságomra és mellém lép. Fehérsörény felemeli a karját és szót kér:

- Kérlek benneteket, egy kicsit hagyjatok magunkra a Kisasszonnyal! – mondja tisztán és hangosan; mire a tömeg megdöbben. – Szeretnék néhány dolgot elmagyarázni a Kisasszonynak, mielőtt válaszolna a kérdéseitekre!

Úgy tűnik kérése hatott a többiekre; bár látszik, hogy nem szívesen, de azért a távolabb húzódnak. Mi pedig keresünk egy nyugodt helyet a katedrális kertjében.

- Örülök, hogy átment a próbatételen, Kisasszony! – kezdi a beszélgetést Fehérsörény.

- Te, már jó előre tudtad, hogy nem is lesz igazi kivégzés? – kérdezem egy kissé indulatosan.

- Pontosan nem tudtam, hogy mi lesz a Vének Szárnyainak a terve. Nekem mindössze annyit mondtak, hogy: Bármi történjék, ne ellenkezzek!

- Gondolom, ha nem ugrok eléd, akkor sem lett volna semmi bajod?

Fehérsörény bólint:

- Ez a Kisasszony próbatétele volt. Az én ügyemet tegnapelőtt már megvitatták. Ártatlanságomat senki sem vitatta. Bár be kell hogy valljam, klánom tagjai eddig a pillanatig nehezteltek rám, amiért egy kívülálló halandóval léptem kapcsolatba.

- És ha elbuktam volna? – kérdezem, bár egy kicsit még mindig félek a választól.

- Ne akarja megtudni, Kisasszony! – adja meg a diplomatikus választ Fehérsörény.

Felsóhajtok. Nem kell megerősítenie, a választ magamtól is ki tudom következtetni. Csak össze kell hasonlítani egy gargoyle-t és egy embert. Nem kérdéses, hogy ki a gyorsabb és az erősebb. Az imént békésen és lelkesen vettek körbe ezek a lények, de nekem még így is félelmetesnek tűntek; el sem merem képzelni, hogy milyenek, amikor feldühödnek. Ha elbukom, akkor minden bizonnyal, nem csak egyszerűen megölnek, hanem valóban apró darabokra tépnek.

 

 

 

 

 

Azzal, hogy felajánlottam a szívem, vagyis az életem, a vízköpőknek ez elég bizonyság volt, a barátságomat illetően. A klán többsége bízott vénjeik döntésében, és szó nélkül befogadott maguk közé.

Utólag kikövetkeztettem, hogy a tömeg is sejthetet, valamit a Próbámból; ugyanis annyira nem akadályoztak, amikor közel akartam kerülni a „büntetése” előtt térdelő Fehérsörényhez. Ha igazán meg akartak volna állítani, akkor nem engednek át maguk között, hanem ott helyben megölnek, hogy ne ellenkezzek és kiabáljak. Csak vissza kellett gondolnom az erőviszonyokra, és azonnal megszületett ez a válasz.

A vízköpők többsége barátságosan fogadott, amikor visszatértem hozzájuk. Mindenkinek válaszoltam a kérdésére, és megkértem, hogy ne magázzanak folyton. Sőt, aki kérte, azoknak nevet is adtam. Bár inkább tulajdonságok alapján kapták meg a szavat, őket ez nem zavarta. Így születtek meg: a Szénszem, Tőrkarom, Lakli-kar… és még sorolhatnám az elnevezéseket.

A valódi nevüket nem tudtam meg (már ha volt nevük egyáltalán) viszont, így könnyebben be tudtam azonosítani a körülbelül harmincfős klán tagjait. Ám, akik nem kedveltek, azok számomra továbbra is névtelenek maradtak. Fehérsörény azt mondta, hogy a többiek csupán bizalmatlanok, de nem fognak bántani.

A jelenlétemben a vízköpők a ragadványneveiket használták (már akinek volt). Viszont a magázódásról nagyon nehezem tudtam őket leszoktatni, hiába tereltem a beszélgetést a tegeződő formára, egy idő után azt vettem észre, hogy Laura helyett megint azt mondják, hogy „Kisasszony”.

Rengeteg új szót is tanítottam nekik, és ők minden tudást magukba szívtak. Lelkesen ízlelgették a számukra furcsa kifejezéseket, és a mondatokat. Állandóan kérdezgettek, így alaposan le tudtak fárasztani; és már szinte vártam a napfelkeltét, hogy végre nyugtom legyen (ami persze nem volt teljesen igaz).

Fehérsörénnyel is egyre közelebb kerültünk egymáshoz, nem volt sosem rideg köztünk a kapcsolat, de rettenetesen megörült a szívem, amikor végre az igazi nevemen kezdet szólítani.

Sok időt töltöttem el a gargoyle-ok között, ez meg is látszott a nappali munkámban is. Egyre több vízköpőt faragtam ki, melyek szinte ugyanolyanok voltak, mint az újdonsült barátaim. A legtöbbjük, viszont humoros motívumokat is rejtett magában. Mint pl. az aránytalanul nagy kezek, vagy a hatalmas száj. Ezek ugyanolyan szobrok voltak, mint a hajdani Aphrodité alkotásom. Amivel meglehetősen elégedett volt a megrendelőm, és azonnal kért is még néhány vízköpő-groteszket.

Szerencsémre a kereslet úgy alakult, hogy a vevőknek is megtetszettek, ezek a kőfaragványok, és mint kerti szörnyet, vagy mint erkélydíszítő elemet (utóbbiak jóval kisebbek voltak) rendeltek meg. Voltak olyan munkáim is, ahol a kőlényeket szökőkutak díszítő köveként kértek. Már nem csak eredeti gargoyle alakokat kölcsönöztem ezeknek a figuráknak, hanem mókás, kis szörnyalakokat is. Néha már annyi munkát kaptam, hogy nem tudtam rendesen kialudni magam.

Nem egyszer fordul elő, hogy a fél-életűek (Így nevezték magukat, utalva nappali, élettelen szoborállapotukra.) között beszélgetve, hajnal előtt, elnyomott az álom. Ilyenkor Fehérsörény gyengéden a karjaiba vett, és készségesen hazaszáll velem. Nem aggódtam emiatt, hiszen megbíztam benne. Ha bántani akart, már régen megtehette volna, de ő mindvégig „úriember” maradt.

 

 

 

 

 

 

Ma este a lakásomon maradok és dolgozom. (Előzőekben már szóltam a klán tagjainak, hogy sok a munkám, úgyhogy nem tudom a napokban meglátogatni őket.) Így váratlanul ér, amikor az üvegablakon keresztül meglátom, hogy Fehérsörény a lakásom felé száll. Aggódva nézek rá, miközben leteszem a vésőt.

Valami baj történhetett? Nem szokott így meglátogatni, hiszen, mindjárt hajnal lesz! Nem tudom, hogy mit gondoljak, mivel alapvetően pesszimista ember vagyok, nem számítok semmi jóra.

Fehérsörény szokatlanul hangosan landol az erkélyen, most valami miatt, ügyetlenebbül érkezik, mint általában szokott. Megijedek. Épphogy ideér, amikor a Nap első sugarai megjelentek. Már kőszoborrá is vált, nem tud hozzám szólni.

Elhúzom a hatalmas erkélyablakot, hogy kimenjek megnézni, vajon mi történhetett vele?

A kővé vált Fehérsörény egy bimbózó rózsát tart jobb karmos mancsában. Nekem szánta, ám mielőtt átadhatta volna a vörös virágot, már elérte a fény. Nyújtva van a karja, pont ebben a gesztusban merevedett meg. Ebben a helyzetben pontosan úgy festett, mint egy romantikus szobor. Az élő virág lágyan hajlik a széltől, miközben a merev kő kéz finoman tartja. Nem hittem volna, hogy ezért képes volt kockáztatni az életét. Micsoda ötleteid vannak, te fél-életű?!

Megérintem az arcát, mely merev kőként, hidegséget sugároz a meleg kezembe, ennek ellenéren, amint végigsimítom az ujjaim Fehérsörény finom mosolyra húzódó vonásain. Egyből érzem azt a kedvességet, amit a szíve felém sugároz. Még ebben az állapotában is észreveszem, az irántam tanúsított törődését. Annyiszor volt a közelemben, és én még meg sem köszöntem a kedvességét.

A megállított pillanatban, közelről leolvashatom az arca minden egyes domborulatát, finom mimikai ráncait, karjának nyúlánk izmait. Hegyes karmai közt rejlő virág köré fonom a két kezem. Nem akarom elvenni tőle a virágot, de éreznem kell a befejezetlen gesztust.

Örökké ott térdelnék mellette, nem érdekel, hogy hatalmas mancsát, alig takarja el, a kicsi kezem. Nem tudom meddig maradtam így az erkélyen, de egy váratlan kopogtatás az ajtón kizökkent az idilli pillanatból. Kénytelen vagyok otthagyni Fehérsörény szobrát. Ám előtte még futó csókot lehelek a nagy kőmarkára.

 

 

 

Este, amikor végre lenyugszik a Nap, és Fehérsörény magához tér. Még mindig markolja a virágot, bár a tűző, nyári napsugár mostanra már erősen kiszárította azt. A vízköpő be akarja fejezni hajnalban elkezdett mozdulatát, ám amint észreveszi a nála lévő rózsa állapotát, visszahúzza a karját és a háta mögé akarja rejteni.

Én mosolyogva állok előtte, majd megfogom a mancsát és lassan végigsimítom rajta az ujjain. Rámosolyogok, mire ő kinyitja a markát, szabadon hagyva a megfakult, száraz rózsát. Letérdelek elé, miközben kiveszem a kezéből a növényt, amit azonnal magamhoz is szorítok. Boldogan teszem a szívem fölé, mialatt Fehérsörényre nézek.

Most nem az számít, hogy mi miatt kaptam, vagy, hogy mit akart volna megmagyarázni Fehérsörény. Egyszerűen most nincs szükség felesleges szavakra. Ismét rámosolygok, miközben a szemébe nézek:

- Sosem kaptam még szebb virágot, köszönöm! – válaszolom és habozás nélkül a nyakába borulok.

Ő pedig ugyanolyan forrón viszonozza az ölelést.

 

 

 

 

 

Másnap, késő délután, amikor épphogy csak felébredek; azonnal szembe találom magam egy újabb meglepetéssel. Valaki kopogtat az ajtómon; és amikor kinyitom, egy tagbaszakadt, szőke hajú férfi mosolyog vissza rám. A bátyám, Marcián az; aki történetesen oknyomozó riporter. Belép az ajtómon, majd boldogan felém fordulva megszólal:

- Gondoltam eljövök hozzád, és beköltözöm pár napra; hogy ne unatkozz – mondja, majd nyugodtan helyet foglal a fotelemben.

Amint megláttam az ajtóba rögtön tudtam; már megint bajba keveredett. Csak nem akarja megmondani, hogy milyenbe. Gondolom nagyba, különben nem pont hozzám jönne. De mivel jól ismerem őt, a közeljövőben kiszedem belőle a titkát.

Mázli, hogy csak ma jött! Abba bele sem merek gondolni, hogy mit lett volna, ha meglátja Fehérsörény szobrát az erkélyemen.  Biztosan hírverést csinálna belőle. Oda lesz a vízköpők klánjának titka, és el fogják kapni őket. Akkor pedig nem számít, hogy én megtartom a titkukat, ha a bátyám mindenkinek elárulja.

Mit tegyek? El kell küldenem őt, de gyorsan!

- Biztos, nincs senki más, akihez elmehetnél? – kérdem ingerülten. – Három éve nem láttalak, és most csak úgy betoppansz hozzám.

- Most mi a baj, Hugi? Nem örülsz, hogy láthatsz? – kérdi rámenősen, de tudom, hogy már megzavartam.

- Alapesetben még szívesen is fogadnálak, de ahhoz túl jól ismerlek, hogy elhiggyem; most sem keveredtél bajba – válaszolom hangsúlyosan a „bajba” szót.

- Nem értem ezt a bizalmatlanságot! – válaszolja sértődötten és felpattan a fotelből, amiben eddig kényelmesen terpeszkedett.

- Én viszont igen – emelem fel a szavam. – Megint olyan dologba ütötted azt a riporteri orrodat, ami miatt most életveszélyben vagy!

Telibe találok. A bátyám elgondolkozva néz rám, bizonyára most keres egy olyan témát, amivel visszatámadhat.

- Áhá! Biztosan a szeretődet várod; ezért nem akarod, hogy itt legyek!

Érzem, hogy egyből elvörösödöm. Mégis honnan vette a bátorságot, hogy ilyet feltételezzen? És még rá is tesz egy lapáttal. Átöleli magát és úgy illegeti magát, mint egy szende lány.

- Juj! A kis Launak, barátja van! – csicsergi erőltetett női hangon. – És már nagylányt csinált a húgocskámból.

„Lau”, folyton így nevezett, amikor gyerekek voltunk. Őszintén szólva elég infantilisen viselkedik most is. Állandóan a nyakamon lógott és folyton gúnyolt, akárhányszor szerelmes lettem valakibe. Az általa keltett bűntudat miatt maradtam, még mindig szűz. De most nem fog, felettem győzedelmeskedni! Ha most nem vágok vissza, akkor minden el fog veszni!

- És ha így van! – kiállton a szokottnál hangosabban, miközben érzem, hogy egyre jobban ég az arcom. – Már nagykorú vagyok és teljesen önálló! Ez az én házam! Amiben azt csinálhatom, amit én akarok! És azt fogadom be, akit csak akarok! Úgyhogy vagy eltűnsz innen, most! Vagy pedig, kidobatlak a kilencvenkilós, csupa izom barátommal! – fenyegetem, holott az a világért sem akarnám, hogy szembetalálkozzon Fehérsörénnyel.

Értetlenül néz rám. Eddig sosem történt meg az, hogy ellene fordultam. Most is csak azért tettem ezt meg, mert a gargoyle-ok bíznak bennem. És ha ennek az az ára, hogy elveszítem a bátyámat… Hát, legyen!

- Jól van, ha nem látsz szívesen, elmegyek! – válaszolja az ajtóhoz lépve, és lenyomja a kilincset. – De ha már meg kell halnom; jobb' szerettem volna, ha húgom szívesen fogad az utolsó napokban – morogja alig hallhatóan, majd távozik.

Még sosem hallottam őt így beszélni, olyan komoly és zavarodott. Pont úgy viselkedik, mint négy éve, amikor nálunk bújt el, mert belekeveredett valami gyilkossági ügybe. A részleteket nem tudom, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyjából három hétig nálunk rejtőzködött és titokban írta a cikkeit. Menedéket adnunk neki és senkinek sem beszélhettünk, hogy nálunk van. Óvni kellett őt, hisz mégis a családhoz tartozik. És most megint bajban van! Az én bátyám. Méghozzá nagyban, látom rajta; érzem.

- Várj! – kiáltom utána. – Addig nem mehetsz el, amíg meg nem mondod, hogy mibe keveredtél! – futok utána a lépcsőn, és elállom az útját.

- Lau! – mosolyog rám. – Látom, az a férfi jó hatással van rád. Igazi, bátor nőt faragott belőled, aki képes kiállni magáért – válaszolja a szemembe, aztán elfordítja a tekintetét. - De igazad van, nem kérhetem, hogy belekeverd magad az én bajomba. Önző voltam, ne haragudj!

- Tudni akarom, hogy mibe keveredtél! Addig nem mehetsz el! – erősködöm, majd Marcián állát magam felé fordítom. – Bármi történt veled; te akkor is a bátyám maradtál.

- Nem mondhatok el minden részletet – válaszolja csendesen. – Veszélyt hozd rád és a barátodra!

- Az majd én eldöntöm, hogy mi számomra a „veszélyes” – válaszolom gyorsan. – Szóval mondjad csak el!

- Ez nagy balhé – suttogja felém hajolva. – Eleinte csak műkincsrablásokról volt szó;... de ez a banda egy komplett csempész hálózat, akik a drogoktól a fegyverekig mindennel foglalkoznak. Még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Nagyon összetett szervezet, és fontos rendőrkopók is fedezik a ténykedéseiket. A lebuktató cikksorozatom első része holnap jelenik meg. És akkor célponttá válok; sőt mindenki más, aki a közelemben van. Szóval, felejtsd el, hogy valaha is találkoztunk a napokban!

- Szó sem lehet róla! – kiáltom ellenkezést nem tűrve. – Most azonnal felmész a lakásomra, magadra zárod az ajtót, és senkinek sem fogod kinyitni! Világos!

- De…

- Semmi „De”! Neked, most menedékre van szükséged! És ha én, a családod tagja nem segítek, akkor ki fog?!

Feltessékelem a lépcsőn, majd felveszem az előszobámban heverő táskámat, és Marciánhoz fordulok:

- Van még egy kis dolgom. Csak este tíz körül érek majd haza. De, ne aggódj! Épségben vissza fogok térni. Megígérem!

- Biztos nem kell segítség!? – kérdi aggódva. – És különben is hová mész?

- Megkeresem a barátomat, és elintézem, hogy ne jöjjön el a lakásomra az elkövetkező egy-két hónapban – válaszolom nyersen.

- Szakítani akarsz vele? Miattam?! – kérdi gyanakodva.

- Nem hagyhatom, hogy csak úgy meglátogasson; és itt találjon téged te Marha! Mégis mit csinálnál, ha esetleg felismerne és felad a rendőrségen! Eszednél vagy! – fordulok felé. – Le akarsz bukni?!

- Tényleg megtennéd ezt értem? – kérdi tamáskodva.

- Miért is ne! Elvégre neked is és nekem is nagy gyakorlatunk van már a kapcsolataink tönkretételében. Na, szia! A szobrokhoz pedig ne nyúlj hozzá! – kiáltom, és bezárom az ajtót.

Ezen a mondaton egy kicsit elgondolkodik majd. Elvégre Marciánnak és nekem is olyan kérész életű kapcsolataink voltak, amikkel nem dicsekedhetünk. Viszont legalább, most nem fog követni.

Az utcán gyorsan fogok magamnak egy taxit. Sietnem kell! Muszáj még napnyugta előtt a város szélén található templomhoz érnem! Mert, ha Fehérsörény előbb ébred fel, akkor nem tudom őt figyelmeztetni; hogy ma este ne látogasson meg. Ha most értem repülne, hogy a templomhoz vigyen, akkor biztosan meg fogja látni őt Marcián. És ki tudja mit fog tenni a bátyám, ha egy élő gargoyle-t pillant meg az erkélyemen? Még a legegyszerűbb esetben is maszkarás betörőnek fogja nézni; vagy gondolkodás nélkül rátámad; mert veszélyeztetve fogja érezni magát.

Ám, mi lesz, ha Fehérsörény bocsátkozik küzdelembe először; mert fenyegetve fogja érezni a vízköpők titkát?! De ha esetleg nyugton is maradna, és a bátyám felismeri Fehérsörény valódi kilétét és szelíd természetét; ki fogja majd elhallgatatni a benne megbúvó újságírót? Ismerem a bátyámat. Ő fáradhatatlanul tudni akarja az igazságot. Sőt mi több, ezzel nem elégszik meg. Valami beteges belső kényszerének hála, a „titkait” folytonosan nyilvánosságra is hozza. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor, ha az emberek megtudják: Élő vízköpők valóban léteznek.