Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Éjjel és nappal

 

IV. rész

 

Amikor végre elérkezik a vörös alkonyat, már csak a kő gargoyle-ra tudtam gondolni. A szobor elé álltam és feszülten kezdtem figyelem az esetleges változásokat. Valóban életre fog kelni, amint lenyugszik a Nap? Vagy netán olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy örökre kőszobor marad? Remélem, nem így lesz! Ugyanis szeretnék minél többet megtudni erről a varázslatos lényről.

Amint alábukik az utolsó fénynyaláb is a horizonton, a szobor gargoyle szeme felizzik, és egész testét vékony repedések, erekként kezdik behálózni. A sötét rések tágulnak, majd Fehérsörény egy hirtelen mozdulata után, a vékony kőréteg a földre pereg. Megmentőm egy állatias, morgás kíséretében, kinyújtózkodik, végül gyorsan felém fordul.

Szótlanul és lenyűgözve figyelem a mozdulatait. Olyan csodálatos ez a lény. Mintha egy mesebeli alak lenne az, aki most megelevenedett előttem.

A gargoyle most olyan zavart, mintha nem emlékezne semmire sem; élénken vizsgálja a műtermemet. Talán menekülési útvonalat keres. Furcsán néz rám, miközben a szemében, megint démoni tűz lobban és rám vicsorít.

Nem értem, hogy miért ilyen zavart. Szokatlan viselkedése ellenére, én mégis óvatosan közeledtem feléje.

- Nem ismersz meg? - kérdeztem csendesen.

Fehérsörény összekuporodik; a hátsó lábait ugrásra készen húzza be. Izmai megfeszülnek, és a mozdulataimat vizsgálja. Pár pillanat múlva szemében kihuny a démoni tűz; ebből pedig arra következtetek, hogy ismerősnek találja az arcomat.

- Az este... - kezdi bizonytalanul.

- Engem mentettél meg - fejezem be a mondatát.

Most, hogy jobban belegondolok nem is kéne elcsodálkoznom azon, milyen nehezen ismert fel; elvégre, tegnap este egészen másképp néztem ki. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor kisminkelve, csini ruhában, kibontott hajjal igazán adtam magamra. Viszont ma a szokásos munkaruhám, a köpenyem és a kezeslábasom van rajtam. Hosszú szőke hajamat pedig kontyba fogtam, valamint sapkával rejtettem el a szálló kőpor elől. Ismeretlenségemet, talán még az is tetézi, hogy vastag, védő szemüveg pihen az orromon. Ez azért volt így, mivel délután még próbáltam dolgozni az Aphrodité szobromon; de nem sikerült, mert túl izgatott voltam ehhez. Annyira izgatottan vártam, mi fog történni Fehérsörénnyel, hogy észre sem vettem; rajtam maradt a munkaruhám.

A gargoyle megismer, ennek ellenére viselkedése, még mindig nagyon feszült. Merev izmokkal guggol, és a kijáratot keresi sötét szemeivel:

- Kérem, engedjen el! - mondja szelíd hangján.

- Nem mehetsz el sebesülten - ellenkezem.

Erre Fehérsörény az őt fedő gézre néz, majd idegesen feléje kap. Elkezdi tépni magáról a szövetet. Megijedek; elfeledkezem az óvatosságról, és mellé futok. Lefogom az izmos karját, nem akarom, hogy ismét felszakadjanak a sebei.

Erre a lény kérdőn tekint rám, fekete szemeivel:

- Mit akar tőlem, Kisasszony?

- Ne vedd le a kötést, különben felszakad a sebed! - feddem meg; pedig kettőnk közül láthatóan ő az erősebb. Sosem tudnám rákényszeríteni az akaratomat.

- Ne aggódjon, Kisasszony. Jól vagyok - válaszolja nyugtatóan és engedi, hogy jobban szemügyre vehessem.

Nem hiszem el azt, amit látok! Amint leválasztom róla a fáslit, meglepődve tapasztalom, hogy a tegnapi súlyos sebesüléséből, még egy halvány heg sem maradt. Muszáj megérintenem a bőrét! Ám erre még jobban megdöbbenek. Olyan sima a bőre, akár egy szobornak. Fehérsörény egy ideig hagyja, hogy megérintsem őt; de egy idő után ismét feszengeni kezd.

- Ne vegye zokon, de szeretnék elmenni! – feleli.

Látszik, hogy már nagyon szeretne szabadulni tőlem.

- Hogy lehetséges ez? – kérdem érdeklődve, miközben még mindig a mellkasát vizsgálom.

- Kérem, ne kérdezzen többet! – válaszolja, szinte könyörögve, és határozottan lefogja a kezemet. - Már így is túl sokat tud rólunk.

- Várj! Maradj itt! - parancsolok rá, majd úgy teszek, mintha nem is hallanám az előző mondatát.

Kirohanok a konyhában, és egy ollóval térek vissza. Miután elmondom a lovagomnak, hogy mi a tervem a tárggyal, ezzel próbálom meg a gargoyle-ról óvatosan levágni a fáslit, miközben a kötést vizsgálgatom. A szövetekben beleszorult a szürke kőpor, de vér nem színezi a fehér vásznat.

Talán a kíváncsiság, talán a barátkozás vezéreli ajánlatomat, de lehet az is, hogy csak megéheztem; mégis meghívom Fehérsörényt egy rögtönzött vacsorára:

- Nincs kedved valamit enni?

Csendesen néz rám, valószínűleg nem hisz a hegyes fülének.

- Enni azért csak szoktatok, vagy nem? – kérdezem őszintén.

Alig láthatóan bólint.

- Akkor összeütök valami - jelentem ki fellelkesedve.

Furcsán néz rám, olyan képet vág, mintha valami szörnyűségeset mondtam volna.

- Varázsolni fog? - kérdezi bizonytalanul.

- Jaj, dehogy! Ez egy könnyed nyelvi kifejezés a főzésre. És, mivel én jó vendéglátó vagyok, nem hagyhatom elmenni a vendégemet, mielőtt meg ne etettem volna.

- Ez esetben. Megtisztelne vele - válaszolja nyugodtabban.

 

 

 

Furcsán néz rám, miközben a lassan emeli szájához a falatját. Nem hajlandó az asztalhoz ülni, sőt karmos ujjaival még a villát sem tudta rendesen megfogni. Még most is sarokban kuporogva, kézzel eszi a rántottát, amit nem rég készítettem. Nyugodtan ül, viszont még mindig feszülten figyel idegen környezete minden neszére.

Nem tudom eldönteni, hogy mit csodáljak benne: a gyorsan regenerálódó, erős csodalényt; vagy a gyönyörű, méltóságteljes szobrot. Az intelligens, érző lelket; vagy a szabad vadállatot. Egyszerre volt mindkettő egyik és egyik sem. Nem is tudom, hogy mire hasonlított igazán. Több fő tulajdonság is jellemezte, de egyik sem volt markáns lényege. Ez pedig felkelti az érdeklődésem, és ez talán több mint ismerkedési késztetés. Erőt veszek magamon és megpróbálom megtörni a csendet:

- Szóval gyorsan regenerálódsz?

- Nem értem, hogy ezzel mit akar mondani Kisasszony? – értetlenül néz fel a tányérjától.

- Úgy értem, egy éjszaka elég ahhoz, hogy meggyógyulj – helyesbítem a kérdésemet egy kissé zavartan.

- A népem tagjai gyorsan gyógyulnak, és jóval tovább élnek, mint a halandók - majd kis szünet után hozzáteszi - Nem akarok, tovább a terhére lenni, jobb, ha most távozom - lerakja a tányérját és éppen indulni akar; amikor felpattanok a székemről, majd gyorsan visszakozom:

- Egyáltalán nem zavarsz!

Viszont a szemeiben már látom, hogy keresi a kijáratot, ezért az erkély tolóablakához lépek és lassan, egy mosoly kíséretében elhúzom azt.

- Már tudsz repülni? – kérdezem a biztonság kedvéért, miközben a szárnyára vetek egy aggódó pillantást.

- Természetesen – válaszolja tömören.

- Akkor itt, feltűnés nélkül távozhatsz - olyan titkosan ejtem ki a szavakat, mintha a szeretőmnek mondanám.

Fehérsörény látszólag nem ért ebből az egészből semmit sem, az erkély védőkorlátjára telepedik, és ugráshoz készülődik; viszont nem akar szó nélkül távozni, ezért visszafordul. Rám néz fekete szemeivel. Mondani akar valamit, de nem tudja ezt szavakkal kifejezni. Az arca többféle érzelmet sugall: hálát, zavarodottságot, kérést, vagy talán szégyent?

Az elhúzódó pillanatot, ismét az én hangom töri meg:

- Szeretném, ha néha visszajönnél meglátogatni!... Jó utat, én hősöm! – bókolom, majd adok egy baráti puszit arcának jobb oldalára.

A vízköpő nem tudja mire vélni a dolgot, csak csendben bámul vissza rám. Majd elrugaszkodik a masszív vaskorlátról, és kiterjeszti hatalmas szárnyait. Egy pillanatra zuhanni kezd, de a gyorsan széttárt bőrredők, lefékezik az esését. Végül ütemes csapkodásba kezd. Kecsesen, és hangtalanul száll a sötét éjszakába. Percekkel később, már nem is lehet kivenni sötét kontúrját; mivel Fehérsörény egyé válik az éjszaka égboltjával.

Én meg csak állok az erkélyen, és nézem, miként távolodik el a lény, akit, legnagyobb sajnálatomra, képtelen voltam jobban megismerni.

 

 

 

 

 

Azóta a pillanat óta, már számtalan nappal és éjszaka telt el. Lassan már kezdek felhagyni a reménnyel, hogy valaha viszont láthatom. Bánom, amiért csak, így elengedtem. Szerettem volna jobban megismerni. De nem adhatom fel a reményt! Minden este virrasztok. Nappal, pedig alszok. Mára már valóságos „éjjeli bagoly” életet kezdek élni.

Hét nappal később, amikor a barátnőm eljön a márvány Aphroditéért, meg is jegyezi, hogy nem vagyok túl jó bőrben:

- Fáradtnak tűnsz. Nem tett jót neked a múltkori randi.

„Nem a randi az, ami megviselt. Inkább az, ami azután történt” - gondolom, de hangosan már nem merem kimondani.

Úgy viselkedem, mint egy szerelmes naiva; aki képes a fél életét leélni egy olyan amorózóért, aki ezt valójában meg sem érdemli. Pedig én még azt sem tudom, hogy szerelmes vagyok e egyáltalán. Inkább csak azt akarom, hogy végre láthassam őt. Az egyetlen férfit, aki bár nem ember, mégis kedves volt velem.

Szerencsétlenségemre, pont egy hosszú életű szoborlénybe találtam meg azt, amit kerestem. Viszont, ő sajnos nem osztja a nézetemet, mivel lassan már több mint egy hét is eltelt, és még a színét sem láttam.

Bevallom, mostanra már epekedve várom. Még a merev udvariaskodását is hiányolom. Esténként, amikor a szabadidőm engedi, a parkban sétálgatok. Nem zavar, hogy egyedül vagyok. Sőt néha úgy érezem, hogy egy védelmező szempár figyel valahonnan a sötét bokrok közül. Érezem Fehérsörény bíztató jelenlétét. Viszont, amint hazaérkezem, azonnal megfeddem magam, hogy ilyen gyerekes dolgokra pocsékolom az időmet. Nem is volt ott a parkban. Sosem fog újra eljönni. Hiszen ő jól tudja, hogy nem ismerkedhet össze egy emberrel.

 

 

 

Már nem is reméltem, hogy Fehérsörényt viszont láthatom; amikor egy este, furcsa zajokra leszek figyelmes. A fürdőkádban ülök és lazítok, amikor hangos ablakkocogtatásra leszek figyelmes. Halk, mégis ütemes zajt hallok. Először azt hiszem, hogy csak képelődöm. Aztán ismét érzékelem a furcsa hangot.

Azonnal kilépek a kádból. Magamra kapom a fürdőköpenyemet és az erkélyablakhoz lépek. Izgatottan kalapál a szívem; érzem, hogy ő jött vissza. A fülemet nem csaphatja be semmi, olyan mintha be akarnának jutni ide. Kizárt, hogy betörő jöjjön ilyen magasra. Az én erkélyemre csupán az a személy juthat fel; aki tud repülni. És ez, csak Fehérsörény lehet!

Meg sem merek szólalni, a jól ismert gargoyle-met látom a vékony üvegfal mögött. Annyira vártam ezt a pillanatot, de amikor végre elérkezik, meg sem merek mozdulni. Csupán állok a műtermem közepén és nézem, ahogy a Hold fénye a fél-életűre – ezzel a kifejezéssel illette magát hajdan - vetül. Most egy kicsit félelmetesen néz ki, ahogy be akar jutni. Hatalmas alakját, még nagyobbá varázsolja az éjszaka. Ebben a pillanatban nem az a gyenge sebesült lény, akivel anno találkoztam. Régóta várom a találkozást, de most, hogy ránézek, egy kissé félelmetes az alakja.

Fehérsörény észreveszi a habozásom, és összekuporodik. Olyan furcsa szemeket mereszt, mintha én is egy idegen szörnyeteg lennék. Lehet, hogy azt hiszi rossz erkélyre szállt le, és most pont egy idegen nő látta őt meg. Vagy talán elszégyellte magát, hogy udvariatlanul akart bejutni. Nem tudom, pontosan.

Mindenesetre erőt veszek magamon, és elhúzom a hatalmas, műanyag keretet. Azonban Fehérsörény nem lép be azonnal; a fejét elfordítja, majd az erkélyen kihelyezett cserepes virágra pillant. Olyan szemérmesen bámulja, hogy már azt hiszem, be sem akar jönni. Majdnem megkérdezem, mi a baja; miután észreveszem, a fürdőköpenyem dekoltázsának mély hasítékát. A keletkezett rés túl sokat enged megmutatni a mellkasomból.

Megijedek, majd odakapok a frottír szövethez és jó szorosan összehúzom. Aggodalmam mégis feleslegesnek bizonyul; hiszen Fehérsörény - démon látszata ellenére - úriemberként viselkedik. Addig nem jön be, amíg be nem invitálom. Furcsa érzésem van vele kapcsolatban, olyan a modora és a beszéde, mintha a XX. század elejéről szalajtották volna.

- Gyere be! - unszolom. - Még a végén megfázom!

Ezek a szavak végre hatnak rá; viszont még mindig nem néz rám, amikor elhalad mellettem. Úgy húzza össze magát, mintha alattomosan egy hatalmasat ütnék rá a hátára. Nem értem a félénk gesztusát; ám legbelül valahol sejtem, hogy nem tőlem tart, és idelátogatásának oka sem lehet véletlen. Ha idáig nem jött el hozzám; akkor most sem egy kellemes beszélgetésre vágyik. Bár jobb szeretném, ha tévednék!

Bent az előszobában, is csak a földet nézi, amikor hozzám beszél:

- Elnézését kérem, de most velem kell fáradnia. Törzsem öregjei megtudták, hogy milyen incidens történt másfél héttel ezelőtt, és most elégtételt követelnek...

- Megbüntetnek, mert megölted azt a Rohadékot?! – kiáltom felindultan.

- Nem – rázza hosszú hófehér haját. - Az önvédelmem jogos volt. Ezt a Vének Szárnyai is elismerti - zavart magyarázkodásba kezd. – Tudja a Vének Szárnyainak határozata, maga a törvényt jelenti számunkra. A tagok egybehangzó döntése, számunkra szent.

Némi csend után a gargoyle zavartan, ismét visszatér az eredeti mondandójához:

- Neheztelésük tárgya az, hogy egy ember megismerte a létezésünket; és ezt nem hagyhatják annyiban - karmos mancsával megfogja a karom. - Én próbáltam titokban tartani a történteket, de tőlem független okok miatt kitudódott a küzdelem. Sajnálom, de ha most nem fárad velem. Félek, mások fognak eljönni magáért, és azok nem lesznek ennyire kíméletesek – válaszolja csendesen, de nagy nyomatékkal.

Megrémít ez a viselkedés! Kihúzom a karom a markából és hátrálok.

- Meg akartok ölni, mert láttalak benneteket! - kiáltom elkeseredetten. - De én egy szót sem szóltam rólatok!

- Éppen ezért, most megkaphatja az esélyt, hogy elmondhassa az érveit - szelíden folytatja a mondandóját, miközben közelebb lép hozzám. - Addig nem eshet bántódása, amíg a meghallgatás folyik.

- És azután, mi történik velem? - félve teszem fel a kérdést, bár már sejtem a feleletet.

- Ha a Vének Szárnyai nem tartja érdemesnek a titok tartására, akkor...

Hallgatása nyomasztólag hat reám.

- Megöltök, igaz! – kiáltom; szinte hisztérikussá válik a hangom.

- Kérem, értse meg! Nem tudhatják meg az emberek, hogy mi létezünk! Abból súlyos következmények lehetnek. Az egész fajunkat kiirthatják!

Fehérsörény érzi, hogy elragadtatta magát. Ezért most megnyugszik, és beszédét nyugodtabban folytatja:

- Mi nem ölhetünk embereket ok nélkül; de ha a titkunk forog veszélyben, akkor bármilyen eszközt bevethetünk fajunk fennmaradása érdekében.

- Mégis, milyen veszélyt jelenthetnénk én a számotokra? Hiszen gyorsan gyógyultok, és erősebbek is vagytok, mint mi emberek! – kérdem tagadva.

- Ez igaz, Kisasszony. De van egy nagy hátrányunk.

- Mégis mi lehetne az? – kérdem dacosan.

Fehérsörény nem válaszol; láthatóan elgondolkodik valamin. Talán azt méregeti, hogy elmondhatja-e ezt a titkot.

- Úgy vélem, már rájött ara, hogy – válaszolja higgadtan - a Nap a mi legfőbb ellenségünk. Amikor elérkezik a hajnal; kőszobrokká változunk. Ekkor, viszont ugyanolyan sebezhetőek vagyunk, akár az egyszerű kőfaragványok. Még a legkisebb karcolás, is elegendő ahhoz, hogy sosem keljünk életre az este. Ha valaki úgy dönt, hogy összetör egy a kővé vált gargoylet, ezt könnyen megteheti. Ugyanis nem tudunk védekezni, amíg le nem nyugszik a Nap. És mivel mi falkában élünk; könnyen kiirthatják az egész csoportunkat, egy fél nap alatt. Érti, már kisasszony! Ez számunkra élet és halál kérdése - hangja felélénkül, meghunyászkodó természete már régen eltűnt. - Nem akarom, hogy bántódása essen, de a saját fajtámat sem tagadhatom meg!

Alakja fölém tornyosul, szinte elveszek az árnyékában.

- Kérem, jöjjön most velem!

Inkább parancsolja, mintsem kéri. Nem tudom, mit tehetnék ellene. Nem hiszem, hogy elmenekülhetek előle; de semmi kedvem, bűnösként egy tárgyaláson részt venni, ahol akár meg is ölhetnek.

- És mi lesz velem, ha ártatlannak ítélnek? - alig merem megkockáztatni a kérdést.

- Erre nem tudok válaszolni – feleli halkan. – A vének ítéletén múlik minden.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Ha elbukok, akkor lehet, hogy az életemmel fizetek ezért az ismeretségért. Ám ha ártatlannak nyilvánítanak, akkor talán végre megtudhatok a vízköpőkről miden lényeges információt, és Fehérsörénnyel is többet lehetnék együtt. Legelőször is, engedélyt kérek a gargoyle-tól, hogy felöltözhessek. Menekülésre még csak nem is gondolok; tudom, hogy semmi értelme sem lenne; és Fehérsörényt sem akarom magamra haragítani. Így elvonulok a szobámba, és felöltözöm, miközben a gargoyle-om az ajtó előtt őrködik.

Amikor végzek, a vízköpő elé lépek. Az pedig szelíden megkérdezi:

- Felkészült az indulásra?

Bólintok. Bár alap esetben sírva futnék el a lakásomból, most mégis erőt veszek magamon. Fehérsörény mancsát nyújtja felém, és én beleteszem a kezemet. Ő gyengéden az ablakhoz kísér, majd az erkélyre lépünk.

- Ha tiszta a szíve, akkor nem kell mitől tartania - bíztat jámbor hangjával.

Aztán felkap a földről és könnyedén az ölébe vesz. Nem ellenkezem; inkább belékapaszkodom, miközben a mellkasára hajtom a fejemet. Izgatottan kalapál a szívem, de igyekszek nyugalmat erőltetni magamra. Most, hogy Fehérsörény izmos karjai átölelnek, biztonságban érzem magam, és nem félek a magasságtól. Még akkor is bízok benne, amikor a vaskorlátra lép, majd kitárja hatalmas, éjfekete szárnyait.

Aztán elrugaszkodik, és zuhanni kezdünk. Szorosan hozzábújok. Nem tudom, hogy mit is mondjak, a látvány belém fojtja a szót. Az ereszkedés lassulni kezd, aztán amint a szárnyak halkan csattogni kezdenek a levegőben, megnyugszom.

Könnyedén repül, még úgy is, hogy engem is magával kell vinnie. Én pedig csodálkozva nézem, ahogy a város kicsi emberei, miként élik rohanó, monoton éjszakai életüket. Hogy sétálnak haza a munkahelyükről, vagy miként indulnak szórakozni. Madártávból láthatom az utakon kivilágított, száguldozó kocsikat. Megfigyelhetem, a házak sötét tetejét; mintha csak egy repülőből néznék a tájra. Ám ez az élmény ennél jóval több, érzem a nyári légáramlatokat a bőrömön; és hallom Fehérsörény szárnyainak halk zörejeit. Mintha egy denevér szárnycsapásai lennének. Nem is, inkább egy angyalé! Úgy éreztem magam, mintha meghaltam volna, és most éppen a Mennyország felé repülök.

Felnézek Fehérsörény arcára. Ő komoran tekint maga elé, miközben száll. Figyel minden idegen jelenlétre; ám én mást is érzek e mögött a komor viselkedés mögött. Már nem csak magával törődik. Nem csak attól fél, hogy őt észrevehetik; hanem attól is, hogy velem valami baj történhet. Ezt az is bizonyítja, hogy az imént lenéz rám; de gyorsan elkapja aggódó, fekete szemét.

Ez érthető is. Elvégre is tárgyalásra visz. Nem eshet bajom az út alatt. De képtelen vagyok erre gondolni, amikor annyi új, és csodálatos látvány tárul a szemem elé.

- Mindig ilyen csodálatosnak látod a várost? – kérdezem, szinte irigyelve Fehérsörényt.

- Nincs ebben semmi különleges, Kisasszony - válaszolja közönyösen.

„Egy ilyen csodában nem lehet nem gyönyörködni, hiszen ez lélegzetelállító!” - gondolom magamban, de aztán eszembe jut, hogy ő minden éjszaka csak ezt láthatja. Valószínű megszokta már, hiszen másképp nem közlekedhet. Végül is egy utcán sétálgató gargoyle nagy feltűnést keltene. Talán fáj is neki, hogy csak így láthatja a várost. Esetleg ebbe lassan bele is törődött; és már nem is leli örömét a magasról letekintett táj szépségeiben. Megszokta, hogy mindig így van; ezért tűnt el számára a tárgyak különleges látványának varázsa.

Hasonlóan nekünk, embereknek. Hiszen mi minden hajnalban látjuk a virradatot, de már olyan sokszor tapasztaltuk, hogy nem gyönyörködünk benne. Mert megszoktuk ezt a természeti jelenséget. Már nem érdekel minket a látvány, csak monoton rohanunk a munkahelyünkre, vagy az iskolába. Unottan a megszokott az útvonalon haladunk; és hasonlóan elcsigázott arccal, figyelemre sem méltatjuk a többi embert, sem a tájat. Pedig lehet, hogy csodálatos pillanatokról maradunk le! Csak a megszokás minden jelent szétrombol.

Egy vízköpő, aki még sosem láthatta a napkeltét; neki ez a pillanat lehetne a legkülönlegesebb esemény. Ám ebben az ő szeme sosem gyönyörködhet. Nem érezheti a Nap melegét. Nem láthatja a tó, szél fodrozta felszínén táncoló sugarakat. Nem játszadozhat a tükör vakító, fehér fényével; és sohasem figyelheti meg az igaz színekben tündöklő szivárványt...

 

Ezeken a dolgokon gondolkozom, amikor észre sem veszem, hogy ereszkedni kezdünk. Máris kezd feltűnni az úti célunk. Fehérsörény egy látszólag elhagyott temetőhöz repít. A sírok itt, siralmas állapotban vannak, senki sem gondozta ezeket a kegyeleti helyeket. Még a fejfák is töredezettek és mohával borítottak. Valószínűnek tartom, hogy még a feliratuk sem olvasható.

A temetőt körbevevő kerítés sem felel már meg eredeti funkciójának. A vasrácsot rozsda marja, már ahol egyben van a szerkezet. Gondolom, a város hajléktalanjai előszeretettel bontogatták, hogy valami tartóvázat készítsenek ideiglenes otthonaiknak.

A temető szélén, egy valaha jobb napokat is megért, székesegyházszerű építmény áll. Csonka falai sötéten meredeznek az éjszakában. A valaha hatalmas templom, most rozogán mered a semmibe. Feleslegessé vált az emberek számára létezése. Hajdan talán az áhítat helye lehetett, mára már csak rom. Gondolom a háború bombázásai pecsételték meg végleg a sorsát, és a város jobbnak látta hanyagolni, mint pénzt ölni az újjáépítésébe.

Mi pedig pont ennek az épületnek a tetejére tartunk. Érdekes hogy, az embereknek nem kell ez a hajdani épület; viszont a vízköpőknek ideális menedékként szolgál. Senkit sem érdekel az ilyen hely sorsa; de ha mégis idetévedne valaki, még nappal is csupán, csak néhány szobrot találna. Ideális  hely ez a vízköpők számára.

Fehérsörény a templom északi szélére száll. A többi életre kelt, gargoyle már várt rá. És rám is. Komoran néznek felém, miközben hallgatagon állnak. Alapvetően nem sokban különböznek Fehérsörénytől, de vannak köztünk világosabb színűek is, és olyanok, akik teljesen kopaszok. Amikor lemegyek köztük, mindegyik lény mereven bámul rám; mintha gyűlölnének engem.

Mielőtt bekísérnének a tárgyalásra, aminek színhelye egy egykori, hatalmas miseterem. Fehérsörényhez fordulok és halkan megkérdezem tőle, hogy:

- Megbántad valaha is, hogy megmentettél?

Ő visszanéz rám, de hallgat. Láthatóan zavarban van. Biztosan azt hiszi, hogy tréfálkozom vele. Ám ez nem így van. És talán ezt már ő is észrevette; mivel halkan, de határozottan ezt válaszolja:

- Egy percre sem.

Mosolyogva bólintok. Ezekből a szavakból merítek bátorságot; ahhoz, hogy képes legyek szembenézni a gargoyle-ok ítéletével…

 

 

 

 V. rész