Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy új élet

 

IV. rész

„Két szárnyas, vértezett alak fogta közre a középen dühösen morgolódó angyalt. Az Ítéletvégrehajtók, fényes aranyszínű páncélját még mindig bemocskolta a legyőzött lázadók fekete vére. Nőies arcuk nagy részét elfedte a sisak, aminek rostélyai némiképp megszűrték viselőiknek a vesztesek bűzét. Ugyanis a középen leláncolt rab szaga elviselhetetlen volt. Még nekem is hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy a közelében maradjak; de mégis megtettem. Mivel tartoztam ennyivel a régi barátságunknak. Bár, most ebben a háborúban ellene harcoltan; mégis fájt érte a szívem.

A harcokban sok sebet szereztem, ám mégis eljöttem hozzá. Nem akadályozhatta meg semmi sem, hogy ezen a napon itt legyek. Látni akartam a régi barátomat! Ezért is jöttem el. Bár legbelül éreztem, hogy jobban tenném, ha ezúttal távol maradnék tőle. Ennek ellenére mégis itt maradtam és figyeltem őt.

- Te meg mit bámulsz!?- mordult rám Lucifer.

A düh furcsa grimaszokat formált az arcára, már korán sem volt olyan vonzó, mint hajdanán. Angyali testének minden porcikáját vastag tüzes-lánc fonta körbe, ennek ellenére hevesen fészkelődött.

Alig bírtam elviselni a kénes szagát, mégis közelebb mentem hozzá. Elvégre ő eonok óta a barátom volt; és olyan közel állt hozzám, mint senki más. Egészen a Háború kitöréséig…

- Én… én, ezt nem akartam – habogtam felé tehetetlenül, mintha ez az egész vérontás az én hibám miatt tört volna ki. - Mondtam, hogy...

- Mit? – morogta rám gyűlölködve az arkangyal. – Hogy, ne lázadjak, különben megbüntetnek?... Nézz rám!... Ezek a láncok nem foghatnak le örökké! Én annál sokkal hatalmasabb vagyok… Ne hidd, hogy te különb vagy nálam! Csak azért, mert kiskutyaként követted Michaelt és teljesítetted a kisstílű parancsait! Te is, olyan vagy, mint én.

- Ez nem igaz! - kiáltottam majdhogynem elkeseredetten.

- Ó, dehogy nem. Undorodni fog tőled a többi angyal. Úgy fognak megvetni, mintha engem látnának. A rossz hírem tovább fog élni a Mennyben, a te jóvoltadból! - hangoztatta gyűlölködve Lucifer.

Én azonban ellenálltam a gyűlölködő pillantásának. Közelhajoltam a füléhez és elhaló hangon ezt mondtam neki:

- Szegény Szerencsétlen Barátom! – majd szánakozva megsimogattam az arcát.

Furcsa érzés volt, mintha egy földi állat pofáját érintettem volna most meg volna. Szinte pillanatok alatt nőtt ki a sötétbarna bunda Lucifer arcán; mely gyorsan borította be az egész angyaltestét. Fehéren fénylő szárnyait is elveszette; a tollas végtagok tehetetlenül hulltak alá, majd eltűntek a felhők között. A feje tetejére kecskeszarvszerű képződmények kerültek és szabályos arca, gonosz ábrázatba torzult el. A pofája megnyúlt, állkapcsában hegyes agyarak nőttek, majd a halántékán még két tekintet kezdett megjelenni.

- Ne érj hozzám! – tiltakozott Lucifer; szerintem érezte, hogy a teste megváltozott. - A te szánalmad miatt van mindez! - rám nézett, szemei olyanok voltak, mint a macskának; sárga íriszéből rám villant a haragja.

- Gyűlöllek! - kiabálta egyszerre mind a három szájával.

Az arkangyal fején nemrégiben megjelent három ábrázat, már vajmi kevéssé hasonlítottak egy-egy arcra. Mégis a gyűlölet egységesen lerítt róluk. Mind a három ajak egyszerre morgott, de csak az egyik volt Lucifer eredeti hangja. A bal szélső mély és dörmögőn; míg a jobb oldali iszonytatóan magasan csengett. A bukott angyal mégis a döbbenet legkisebb jele nélkül folytatta mondandóját. Már nem érdekelte, hogy mi történik a testével. Az jobban izgatta, hogy miként bánthatna meg engem.

- Gyere közelebb Fanuel! – morogta felén Lucifer, akár egy állat. – Hajolj csak közelebb!

Én pedig nem tudom miért, de engedelmeskedtem neki. Mintha valami mágia húzott volna közelébe; még az Ítéletvégrehajtók tiltakozó hangját is alig hallottam. Vagy ha érzékeltem is, nem figyeltem rá.

- Fanuel! – szólított Lucifer. – Megátkozlak! Ezentúl, ne legyen egyetlen nyugodt perced se! Minden emléked legyen kínzó fájdalom; melytől még a halál sem menthet meg! - majd a jobboldali szája, melyből a magas hangok távoztak, megcsókolt az arcom.

Égő fájdalmat éreztem a bőrömön és elkaptam a fejemet.

- Ne maradj a közelébe! - fordult felém a baloldali Ítéletvégrehajtó, majd a vállamra tette a kezét, végül elrántott Lucifer közeléből.

Elkeseredetten térdepeltem fel, vártam, hogy valami bíztató fog történni. Azonban tévedtem. A vértes angyalok csendesen néztek rám a sisakjuk alól; miközben Lucifer gyűlölködő szemei még mindig engem vizsgálgattak.

Aztán az őrök megragadták a fénylő láncokat, hátat fordítottak nekem, és foglyukkal együtt elrugaszkodtak a felhőkről. Útjuk az újonnan teremtett Alvilágba tartott, ahová én már nem követhettem őket.

Miközben néztem a kavargó vörös felhőket, mely egy sötét üreget fogtak közre.

„Miért tetted ezt velem Lucifer?” - mondtam magamba, miközben a könnyek elhomályosították a látásomat…”

 

 

 

 

- Miért tetted ezt velem! - kiáltotta sikítva Fanni, és az arcához kapott…

Amint az ujjai a bőréhez értek, azonnal érzékelte a fájdalmat, amelyet Lucifer csókja okozott. Kétségbeesetten kapkodott levegőért… ám gyorsan kitisztult a feje, amikor az álom lidérces képeit felváltotta a valóság. Fanni ott ült az ágyán és a félhomályos szobájában az ágya támláját bámulta. Amikor egy meleg kéz gyengéden megérintette a karját.

- Csak rosszat álmodtál - csillapította Tamás álmos hangja.

- Igen, biztosan - mondta csendesen a nő, és férje mellkasára hajtotta a fejét.

Még érezte, amint Tamás karjai átölelik; de aztán ismét magával rántotta látomása fájdalmas emlékei.

 

 

 

Fanni egyedül ébredt. Odakint már erősen sütött a Nap, ezért az asszony idegesen kapott az ébresztőórához. Elkeseredve tapasztalta, hogy azon már majdnem kilenc óra volt a kijelzett idő.

- Elaludtam! – kiáltotta ijedten a nő.

Ám, amikor visszatette a vekkert, észrevett egy levelet az éjjeliszekrényen. A kézírás Tamásé volt. Fanni egyből felismerte a férfi cikornyás betűit, amik ezt üzeneték neki:

 

Kedvesem!

 

Nem volt szívem felébreszteni. Ezért egyedül készítettem el a reggelit, és a gyerekeket is elvittem az iskolába. Csak késő délután érek haza a munkából. Ne aggódj miattam!

 

Milliószor csókollak:

Tamás

 

 

- Én is téged; Szerelmem! – mosolyodott el Fanni, és magához szorította férje levelét.

Mivel háztartásbeliként nem kellett munkába sietnie, az asszony úgy érezte, hogy ráér a mai napon. Éppen ezért kényelmesen felöltözött és megreggelizett, majd úgy döntött, hogy később szól mentálisan Gabrielnek is; hogy elkezdhetnek gyakorolni.

Mióta Fanni megkapta az angyali erőt. Rájött, hogy most már nem csupán a kardját foghatja meg, hanem mentálisan is tud kommunikálni a számára kirendelt angyallal. Egyszer már tett egy próbát ezzel kapcsolatban, amikor Gabriel tegnap este, a családi vacsoránál beszélni akart vele. Ám akkor az asszony eltompította a hangot, és azt mondta magában, hogy:

„Most nem lehet! Nem vagyok egyedül!”

Minden olyan hirtelen és reflexszerűen történt. Ennek ellenére a hangja egyből eljutott Gabrielhez, ugyanis ő erre azt a választ adta, hogy:

„Megértettem. Majd jelentkezz, ha ráérsz, Fanuel!”

Abban a pillanatban Fanni úgy megdöbbent ettől a szokatlan sztoikusságtól, hogy azt hitte rögtön elneveti magát. A jókedvét aztán elfojtotta és fapofával szeletelte tovább a rántottáját.

 

 

Fanni kellemes érzéssel gondolt vissza erre az eseményre. Végre nem kellett folyton Gabriel utasításait követnie. Elvégre most már ember, és az arkangyal az ő segítője. Nem kell mindig azt tennie, amit Gabriel parancsol.

Éppen reggelije utolsó falatjánál tartott, amikor csöngetett valaki.

Fanni kíváncsian kukucskált a kémlelőnyílásba, és meglátta a napbarnított bőrű, zöldszemű, barnahajú illetőt; aki egy szál, fehér rózsát tartott az álla alatt. Az asszony nem hitt a szemének. Ezért izgatottan nyitott ajtót az ismerősének.

- Flórián! – kiáltotta Fanni örömtől ittasan, majd átölelte a férfit. – De rég láttalak!

- Bizony meg van annak már vagy másfél éve is – válaszolt Flórián, mialatt komolyan ránézett az asszonyra. – De, jól érzed magad, Fanni?

- Persze! Semmi bajom. Csak mostanában rosszul alszom. De ne izgulj! Nincs semmi komoly bajom!

- Értem – nyugtázta a férfi. – És, Tamást merre találom?

- Ma korán ment be dolgozni. Azon kívül a gyerekek is iskolában vannak.

- Értem.

- Gyere beljebb – tessékelte be Fanni. – Odabent nyugodtan megvárhatod őket.

- De csak, ha nem zavarok – felelte finomkodva Flórián, majd Fanni felé nyújtotta a rózsát. – Ezt majdnem elfelejtettem átadni. Tessék!

- Köszönöm szépen! - felelte az asszony és átvette a virágot. – Gyere csak be nyugodtan. Főzök neked egy kávét.

- Azt megköszönném – bólintott Flórián. - Egy kávé mindig jól esik.

 

 

 

Fanni szíve örült, hogy a sok kellemetlenség után, végre egy régen nem látott emberi baráttal is összehozza a sors. Felüdítette Flórián látványa, még annak ellenére is, hogy ilyen váratlanul toppant be hozzá.

Miután hellyel kínálta és letelepedett vele szembe, élvezettek kezdte el hallgatni a férfi választékos szavaival elmesélt kalandjait, ami az afrikai misszionárius tevékenységéről szólt.

Flórián is a református egyház keretein belül dolgozott; bár ő még nem volt felavatott lelkész. Finom modorú és melegszívű férfi lévén, sok embert vonzott a társasága. Emellett elég jóképű is volt; akibe bármelyik hajadon beleszeretett volna. Az asszony nem is értettette, hogy Flórián miért nem állapodott meg még. Fanni mindig a legjobbat akarta barátjának; talán ezért is kérdezgette gyakran azt, hogy miért keres ilyen veszélyes küldetéseket. Erre viszont mindig eszébe jutott Flórián azon érvelése, hogy: „Az Úr szavait mindenki fülébe el kell juttatni! Többek között, ez az én küldetésem.” – És ezekkel a szavakkal szemben, Fanni nem tudott ellenérvet felhozni.

Az asszony elképedve hallgatta a férfi kalandjait; amit ő a bennszülött törzseknél töltött időben élt át. Szó esett a viszontagságos klímáról és a nehezen bejárható területekről is. De Flórián inkább a helyiek mindennapi életéről mesélt sokat. Látszott rajta, hogy élvezete a misszionárius küldetését. Pedig jó pár kilót lefogyott; és a bőre is tele volt különféle csípésekkel.

Ám, efelett Flórián valahogy elsiklott; inkább az ottani munkájáról beszélt nagy élvezettel. A férfi szerette azt, ha tehet valamit az emberekért. Mindenkinek javítani akart az életén; legyen az hívő vagy nem-hívő. Fanni ezen tulajdonságait pedig csak csodálni tudta.

- ... De eleget beszéltem már magamról – zárta le beszámolóját a férfi. – Most azt szeretném, ha magadról is mondanál valamit!

- Nos… - kezdte tétován az asszony. – Velünk nem történt semmi különös sem. A gyerekek jól tanulnak és úgy nőnek, akár a gomba. Tamás, meg a megszokott munkáját végzi. Egyszóval jól megvagyunk. És hála Istennek, mindenki egészséges!

Mosolyodott el szemérmesen a nő; egy kicsit szégyellte, hogy ő nem tud olyan izgalmas dolgokat mondani, minta amilyenekkel Flórián szórakoztatta.

- Ezt örömmel hallom! – válaszolta a férfi. – De, veled is rendben vannak a dolgok? – tudakolta érdeklődve, miközben közelebb hajolt Fannihoz.

- Velem?... Ezt meg hogy érted?

- Ahogy mondtam – a férfi zöld szemivel mélyen az asszony arcába nézett.

- Nincs okom panaszra. Nem értem, hogy miért kérded ezt? Hiszen, megmondtam, hogy minden rendben van a családdal. Mégis miért lennék rosszul!? – kiáltotta hevesen Fanni.

- Én csak aggódtam miattad. Ne haragudj, hogy felzaklattalak! – mondta csendesen Flórián.

- Sajnálom! - válaszolta zavarodottan Fanni. - Nem akartam rád ripakodni, csak…

- Csak? – kérdezte érdeklődően a férfi.

- Hagyjuk, nem akarok róla beszélni! – felelete az asszony és elfordította a fejét.

Fanni képtelen volt hazudni. Talán egykori angyal volta miatt, talán a keresztény neveltetése miatt; még maga sem tudta megmondani pontosan. Inkább elhallgatta az előző életével kapcsolatos dolgokat; de sosem kotyogott a gondjairól. Ez alól, csak a három nappal ezelőtti este volt kivétel; amikor Lucifer látogatásának hála, akarva akaratlanul is el kellett mesélnie férjének az emberré válásának rövid történetét.

- Ne haragudj! – felelte halkan és választékosan Flórián; miközben felállt az asztaltól. – Nem állt szándékomban felzaklatni téged. Sajnálom, hogy mégis így történt!

- Most meg hová mész? – kérdezte Fanni hadarva, miközben elkeseredetten nézett a távolodó férfire.

- Úgy vettem észre, hogy most jobb, ha nem faggatlak. Ezért, inkább jobbnak vélem, ha most távozom – felelt Flórián, majd a bejárati ajtó előtt megállt és visszafordult. – Ám, ha úgy érzed, hogy egyszer el akarod majd mesélni a problémáidat. Akkor rám bizton számíthatsz – bólintott mosolyogva.

- Várj! – kiáltotta Fanni. – Most haragszol rám?

- Ugyan, dehogy! Rád sosem tudnék haragudni – felelte kedvesen Flórián; miközben jobb kezével, barátin végigsimította az asszony arcát. – Holnap délután majd megint ellátogatok hozzátok. Remélem, akkor majd a többiekkel is találkozni fogok! Addig is kérlek, add át az üdvözletemet!

- Ez csak természetes! – válaszolta zavarodottan Fanni, és kinyitotta a férfinek az ajtót.

- Köszönöm! – bólintott a férfi és kilépett az ajtón. – Legyen továbbra is szép a napod!

- Viszlát! – válaszolta Fanni kurtán; majd gyorsan becsukta az ajtót.

Az asszony teljesen össze volt zavarodva. Az utóbbi percekben Flórián túl furcsán viselkedett. Végigsimította az arcát búcsúzkodás előtt?! Pedig ez régen nem volt szokása. Ez a gesztus Luciferre volt jellemző!!! ... És az elköszönése is furcsán hangzott: „Legyen továbbra is szép a napod!” - ő sosem mondta ezt korábban. Ehelyett mindig így köszönt el: „Isten óvjon!”

Fanninak gyanús volt ez az egész. Hiszen mióta Lucifer elbukott nem volt hajlandó kiejteni ezt a szót:  „Isten”. -  Ehelyett inkább különböző szavakat talált ki; mint például azt, hogy „Főnök”. A múltkori találkozásukkor is csak utalt Istenre, de nem mondta ki a nevét.

Ám erre a gondolatra Fanni a fejéhez kapott és megdorgálta magát:

„Miket képzelek?! Hogy Lucifer belebújt volna Flórián testébe!? Ez teljeséggel lehetetlen! Egy olyan tiszta és erős lelket, mint az övé, még maga a Pokol Ura sem hajthatja a hatalma alá. Azon felül nem éreztem a jellegzetes kellemetlen szagot, amikor a közelében voltam!... Lehet, hogy furcsán búcsúzott el; de attól ő még Flórián maradt! Biztos csak a misszionárius küldetése idejében ragadt rá ez a bennszülött szokás. Igen, biztosan!” – bólogatott Fanni. – „Hogy lehettem ennyire gyanakvó; hogy Flóriánt, pont Luciferrel azonosítsam?!! Hiszen ez képtelenség!”

 

 

 

 

- Nem is olyan rossz egy halandótól – mosolygott Gábriel.

- Látom te sem jöttél ki a gyakorlatból - bókolt Fanni.

A fekete asszony göndör fürtjeit összefogta; sötétkék testhez simuló öltözékben volt. Az angyal, viszont ugyanolyan fehér kabátot viselt, mint amit Fanni az első találkozásukkor is látott rajta. Gábriel kezében is egy kéken fénylő varázserejű tüzes kard volt. Ami a nő fegyverével érintkezve, egyből felizzott. Fanuel pengéje is ugyanolyan angyaltűzben égett; Fanni mégis könnyedén tudta kezelni. A feszültség a lángjai azonban nem csak a fegyvereken látszott. Fanni szemében is hasonló tűz lobogott; mely felélénkítette az előző életének harci mozdulatait.

A mai délutánon Gábriel kemény kiképzésben részesítette az asszonyt egy elhagyatott ház tetején. Igazi angyalszablyákkal küzdöttek, ezért Fanninak vigyáznia kellett, nehogy megsebesítsék a különleges kardok. Mivel a legkisebb vágás is súlyos sebet ejthetett halandó testén. Ha például a vállát karcolta volna meg a fegyver, akkor a karcolás egy idő után tovább szakad, és akár az egész karja tőből leszakadhatott volna. Az angyalok fegyvere élesebbek bármelyik emberi harceszköznél. Nem csak könnyen okoznak sérüléseket a halandóknak; de a sebek egy idő után maguktól – bárhogy vannak bekötözve - tovább szakadnak. Már a kard által keltett légáramlat is súlyos égési sebeket okozhat egy emberen.

Ezzel Gábriel is tisztában volt; ezért próbálta féken tartani az erejét, valamint kardjának mágiáját. Nem használta az igazi gyorsaságát, mivel el akarta kerülni, hogy az asszony belehaljon a „kiképzésébe”. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy két félárva gyereket adjon a világnak.

Ám Fanni ennek ellenére is sok horzsolást szerzett, és kisebb zúzódások is voltak a karján. Ez viszont vajmi keveset érdekelte; csupán a harcra koncentrált. El akarta felejteni az összes dolgot, ami a kizökkentheti a koncentrációjából. Még a Flóriánnal való találkozást is - Amit mellesleg meg sem említett Gabrielnek. - kitörölte a tudatából.

- Ne fogd vissza magad. Vetkőzz csak neki a feladatnak! – ingerkedet Fanni, miközben Gabrielre nézett. Úgy beszélt, mint akinek nem is fájnak a sérülései.

- Jó nekem így is. A kabát pedig marad – felelte hűvösen az arkangyal; láthatóan nem értékelte a tréfás megjegyzést.

- Miért? Csak nem félsz, hogy valaki meglátja a szárnyaidat? – mosolyodott el a nő, majd támadt.

Gabriel oldalra fordult, és egy alulról induló csapással semlegesítette Fanni szúrómozdulatát.

- Már így is elég nagy kockázatot vállalok azzal, hogy megmutatom magam az embereknek – felelete az arkangyal, miközben kihasználta a pillanatnyi szünetet; majd ő kezdte a támadást.

Újból meglendítette a kardját, aminek erejét Fanni még kivédte a pallosával, de a hatalmas lendület kirepítette a pengét a kezéből. A nő a hátára esett; majd elterült a panelház sík tetején. Az arkangyal odament hozzá, és a szablyáját finoman Fanni nyakának közelébe tartotta.

- Jobban is figyelhetnél! – mondta közömbösen Gábriel.

- Ugyan már! Ne légy ilyen szigorú! Különben is, ki látna meg? - az asszony olyan nyugodtan beszélt, mintha csak teáznának.

Tudta, hogy az angyal nem fogja bántani, hiszen szüksége volt rá. Gabriel csupán az erejét próbálja fitogtatni ezzel a gesztussal. Egykedvűen felé emelte is a jobb kezét; hogy Gábriel felsegítse; ám a szellemlény ezúttal nem vette magára a segítségnyújtás kötelességét. Szemeivel a feljáró ajtót fürkészte. Vagy inkább a résnyire kitárt ajtó mögött megbúvó hívatlan vendégeket. Az ábrázata komoly, majdhogynem dühös volt. Rá sem nézett a nőre, úgy tette el a hüvelyébe az angyalfegyverét.

- Megláttak minket - suttogta.

- Kik? - kérdezte Fanni meglepődve, ám amint felkönyökölt látta, hogy az ajtó valóban résnyire van kitárva.

- A TE véreid! – morogta Gabriel.

- Az nem lehet, hogy Dávid… és Sámuel is… - suttogta zavartan Fanni és felpattant a tető burkolatáról.

Ránézett az ott álló angyal, szürke szemeibe; ám mivel az nem válaszolt neki semmit sem, a feljáró felé futott és gyorsan befutott a folyosóra. A sötétben nem látott sokat, viszont még hallotta, a vaslépcsőkön szaladó két alak cipőinek tompa zajait. Kicsivel később pedig a bejárati ajtónak hangos csattanását érzékelte. Fanni megállt a lépcsőn, miközben azon gondolkodott, hogy mit tegyen; ha mégis utoléri a fiait. Nem tudta, hogy hogyan magyarázza meg nekik azt, hogy mit csinált most a tetőn egy számukra ismeretlen, fehérkabátos férfivel. Az igazat titkolnia kellett; hazudni, pedig nem akart.

Gabriel sem volt neki túl nagy segítő társ. Az asszony szinte már szégyenletesnek tartotta azt, hogy az arkangyal ennyire közömbös mindenkivel. Így mivel a fiai meglehetősen zaklatottak lehettek most, Fanni jobbnak látta, ha hagyja a dolog megmagyarázását, míg a gyerekek egy kissé megnyugszanak.

Így Fanni végül megfordult és lassan visszament a tetőre; de már nem találta ott Gabrielt.

 

                               V. rész