Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy új élet

 

                                 I. rész

 

"Lebegtem. A felhők között szálltam. A levegő kellemes melege simogatta a bőrömet. Az apró légáramlatokat befogtam könnyű szárnyaim közé. Hófehér tollaim szétnyíltak, és én még feljebb emelkedtem. A felhők felett szálltam. Láttam, ahogy az árnyékom feketén suhan a könnyű égi-vattapamacsokon. Tudtam, hogy rám nem hat a gravitáció. Az én testem más volt, mint azoké, akik a felhők alatt éltek. Az én világom a Menny volt.

Nem csodálhattam sokáig a táj szépségét, valami miatt nagyon siettem. Jobb kezemben egy hatalmas erejű kardot szorongattam. Tudtam, hogy hová tarotok. Éreztem; ott már nem lesz ilyen selymes a felhő, és nyugodt a levegő. Egy háborúba siettem, de akaratom ellenére kellett cselekedtem.

Vér szagát éreztem. Hirtelen szürkeség vett körül; a közelemben angyalok csatakiáltásait hallottam. A levegő valósággal égetett, majdnem kimarta a bensőmet. Köhögni kezdtem, de hamar erőt vettem magamon, és elnyomtam a fájdalomérzetemet. Oda kellett figyelnem, különben végem! Magam elé tartottam a kardomat. Éreztem, hogy valaki mindjárt rám fog támadni.

- Már azt hittem, el sem jössz! - kiáltotta felém egy jóképű, hosszú, szőke hajú angyal.

Ismertem ezt az alakot, ő volt a legkedvesebb barátom. Nyugodt természete, azonban most megváltozott. Harag, és a gyűlölet tüze égett a szemében. Szép arcvonásai is átformálódtak; maga volt a megtestesült izgalom. Szépen ívelt ajkait kinyitotta, majd teli torokból ezt kiabálta felém:

- Csatlakozz hozzám; vagy meghalsz!

- Sosem csatlakozom hozzád, Lucifer! - rivalltam vissza, elszántan.

A szőke angyal arca erre elborult, sötétebben nézett vissza rám, mint eddig valaha; majd szó nélkül felém rebbent. Miközben, a kezében kard villant. - Mégis megtámadna? Engem, a legjobb barátját? – Lucifert, azonban nem aggasztották, ezek a morálkérdések. Jobbjában szorongatott acéljával, egyből az arcom felé sújtott..."

 

 

 

 

- Neee! Miért teszed ezt velem! - kiáltotta Fanni, és verejtékben úszva felült az ágyában.

- Valami baj van? – riadt fel a férje, majd gyorsan felkapcsolta a villanyt.

- Semmi… csak rosszat álmodtam -, az asszony igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, ám arckifejezése inkább savanyú grimaszra fordult. Nem érezte jól magát, a szíve még mindig hevesen zakatolt. Alig kapott levegőt, azt hitte mindjárt megfullad.

- Nem nézel ki túl jól! - mondta a férj aggódva.

- Már jól vagyok – válaszolta Fanni, és a férfi karjára tette a kezét. - Csak egy kis vízre lenne szükségem.

- Máris hozok – felelte az, és kiindult a szobából. – Maradj csak, nyugodtan itt!

- Köszönöm Tamás! – válaszolta megkönnyebbülve a nő.

 

Miközben a férfi a konyhában tartózkodott, Fanni ránézett az ágy előtt álló tükörre. Olyan elgyötört volt benne az arca, mintha, már egy hete nem aludt volna. Sötét, mulatt bőre természetellenesen megfakult, mandulavágású szeme körül pedig újonnan megjelent táskák éktelenkedtek. Már meg sem lepődött azon, hogy a férje ennyire megijedt. Akárhányszor rosszat álmodott, a mellette alvó fekete bőrű férfi mindig megrémült. (Pedig ez elég sokszor megesett az asszonnyal.) Ezen az éjjelen előtörő rémes látomások, mindkettőjüket megviselték.

- Tessék, a víz! – egy határozott férfikéz nyújtotta felé a poharat, ám fekete szemei még mindig aggódva figyeltek.

- Köszönöm! – Fanni, hálásan felhörpintette, az áttetsző folyadékot.

A víz azonnal megnyugtatta száraz torkát. Fanni mohón kiitta a pohár tartalmát, majd visszafeküdt a paplanok közé, nehogy Tamás tovább aggódjon miatta.

Ám, nem jött álom a szemére, a semmibe bámult és visszaemlékezett az álombéli látomására. Ami folyton őt kísértette.

 

 

 

 

Másnap este, kilenc óra tájban, Fanni az ágyában olvasott. Amikor furcsa zajokat hallott tompán leszűrődni az emeletről. Fülelni kezdett, végül arra lett figyelmes, hogy valaki járkál a házban. A gyerekek, már egy órája elaludtak. Tamás pedig délután szólt neki, hogy késő estig a parókián fog dolgozni. Így Fanni rövid időn belül, csak arra következtethetett, hogy idegen van a házban.

Köpenyt vett fel vékony hálóinge fölé, majd az emeletre vezető lépcső aljába sietett. Kezében a mobiltelefonját szorongatta, melybe előzőleg beleütötte a rendőrség számát, hogy ha az esetleges veszély valódi lenne, akkor riasztani tudja az illetékeseket. Fanni szíve hevesen dobogott az izgalomtól. Egy esetleges betörő, akár még a fiait is túszul ejtheti, ha megzavarja tiltott ténykedésében.

Fanni éppen a hálószobájából sietett ki, amikor különös szag csapta meg az orrát. Kellemetlen, bűzös aroma volt; melyet nem lehetet pontosan meghatározni. Nagyjából olyan erőteljes lehetett, mintha gumiabroncsot égettek volna; de ez mégsem kaparta annyira a torkot, és volt egy megnevezhetetlen utószaga is. Fanni ismerősnek találta ezt a szagot. Éppen ezért zsebre tette a telefonját és követte a tompa zaj forrását. Az emeleti szobákat összekötő folyosón már erősen érezte.

„Bent van a gyerekek szobájában!” – kiáltott az asszony fejében egy belső, riadt gondolat.

Sejtette, ki jött el hozzá, ily váratlanul; de nem hitte, hogy az adott személynek lesz bátorsága, felkeresni őt.

Fanni gyorsan, de viszonylag halkan benyitott az ajtón. Nem akarta felébreszteni a gyerekeket, ezért csendesen próbált közlekedni a nyikorgó padlón. Amint szeme hozzászokott a sötétséghez, megpillantott egy sötét ballonkabátos alakot. A betolakodó a szoba közepén állt, nyugodtan nézte Fanni alvó kisfiait.

A sötétbőrű asszony, azt sem tudta, hogy mit mondjon. Az idegen, viszont figyelmen kívül hagyta Fanni zavarodottságát és a gyerekekre nézett, miközben halkan megszólalt:

- Sámuel és Dávid. Szép kölykök. Egészségesek és vidámak. Biztos, hogy a Főnök törvényeire tanítod őket - gúnyosan beszélt, miközben az alvó Dávid gyapjas haját simogatta.

- Attól függetlenül, hogy te gyűlölöd Őt; a fiaim még szerethetik – Fanni azon nyomban felismerte a különös szagú idegen alakot, bár nem örült a viszontlátásnak.

- Szeretnek, de meddig fognak szeretni? Sok minden történhet egy védtelen gyerekkel, akár véletlen balesetek is...

- Ne fenyegess egy anyát! Különben... – kezdte felemelni a hangját az asszony, de a mondat végét elharapta; mivel nem akarta felébreszteni a fiúkat.

- Különben, mi lesz? Elfelejtetted talán, hogy most már csak egy gyenge asszony vagy? Tudom mi a gyengepontod – fenyegetőzött higgadtan a halk férfihang. - A Családod az? Igaz!

- Úgy tudtam, hogy már nincs közünk egymáshoz – fogta halkabbra az anya mondandóját, majd közelebb ment a férfihez. – Éppen ezért nem értem, hogy miért pofátlankodsz ide a lakásomba, és fenyegetsz meg. Te alávaló Szörnyeteg!

- Köszönöm szépen a bókot! – felelte az idegen, majd mintegy nosztalgiázva, becsukta a szemét és elmosolyodott. Fanni látta a folyosóról beszűrődő fényben a fickó arcát, de amit érzékelt az nem nyugtatta meg.

- Sokat változtál – közölte higgadtan a férfi, miközben ő is közelebb lépett Fannihoz. Láthatóan megváltoztatta eddigi hűvös természetét. - Mondhatni egészen kibegyesedtél. Mit ne mondjak, elég helyes halandó lett belőled – válaszolta az idegen és megérintette az asszony vállát.

- Ezt odakint beszéljük meg! – válaszolta határozottan a mulatt nő, de a férfi ujjainak érzetétől megrettent.

Lassan hátrált és kiment a fiai szobájából. A kabátos férfi elégedetten nézte egykori ismerőse feszült mozdulatait; majd lassan ő is kilépett a folyosóra. Halkan csukta be az ajtót, és karvalycsőr szerű orra alatt mosolyogva folytatta mondandóját:

- Csak az a baj, hogy ez a csinos test túlságosan múlandó – közölte még mindig halkan majd az asszony háta mögé siklott és onnan duruzsolt tovább Fanni nyakába. – Hamar ráncossá válik. Arról nem is beszélve, hogy túl könnyen megbetegszik.

- Ezzel nem tudsz megijeszteni – felelte a nő nyugodtan, pedig legszívesebben ellökte volna magától az idegent; viszont az is jól tudta, hogy ezzel a dühös tettével, csak a férfi kedvében járna.

Alattomosság, kétszínűség, gyűlölet és fondorlat jellemezte a magas, kellemetlen illatú idegent; aki a negatív emberi érzelmekből nyerte az erejét. Éppen ezért a nő érezte, hogy csak úgy védekezhetett ellene, ha megőrzi a hidegvérét.

- Eleget éltem már ahhoz, hogy elfogadjam ezeket a tényeket – zárta le Fanni a vitát.

- Micsoda erényesség, és micsoda tisztaság – kezdte az újabb szóbeli támadást, halkan suttogó hangján. – Mondanám, hogy olyan a jellemed, mint régen. Csakhogy a tények ellened szólnak! Hiszen van két porontyod – folytatta a magas idegen, miközben a nő parfümjének illatát mélyen magába szívta. – Mond csak, milyen érzés volt a test gyönyöreinek rabjává válni.

- Ne állíts be úgy, mint egy szajhát! – figyelmeztette erélyesen az asszony, de még mindig nem emelte fel a hangját.

- Eldobtad a tisztaságodat, hogy egy hitvány embertől függj. Mond csak megérte neked ez? Hiszen te több voltál, mint egy egyszerű ember – folytatta az idegen, miközben ujjaival elfordította az asszony állát és a szemébe nézett.

Fannit elhagyta az akaratereje. Az idegen férfi régi emlékeket ébresztett benne, olyan távoli és egykor boldog emlékeket, amikor ők ketten közel kerültek egymáshoz. A nő nem tudta a múltat elfelejteni; még úgy sem, hogy érezte: egykori barátja már nem a régi önmaga.

- Mit akarsz ezzel mondani? - suttogta az asszony; meleg lehelete már szinte súrolta a férfi vértelen ajkait.

- Térj vissza hozzám! – válaszolta a magas alak, és jobbjával átkarolta a nő vállát. – Azt akarom, hogy szeress úgy, mint régen! – majd megcsókolta az asszony homlokát; azután határozottabban folytatta. - Vagy ha másként nem megy. Mert látom, a kéjt jobban élvezed, mint az áhítatot. Nos, ez esetben; abban is benne lennék, ha a szeretőm lennél. Hiszen így mindketten jól járnánk. Szeress a testeddel, Asszony! – szólalt fel hangosabban. - És akkor a kettőnk gyermekei lennének a legerősebbek a világon.

Fanni érezte, ahogy a férfi magához szorítja; talán ettől el is gyengült volna, ám az utolsó mondattól, azonnal észhez tért.

- Én tisztességes házasságban élek! – felelte, majd gyorsan kiszabadította magát az idegen karjaiból. – Attól, hogy régen szerettelek; még nem jelenti azt, hogy most el tudsz csábítani. Nem vagyok gyenge akaratú. És nem dőlök be a csábítási trükkjeidnek. Én rendes feleség vagyok.

- Áh, hát persze! Már házas vagy – bólintott a köpenyes alak, mintha magára sem vette volna az elutasítást; majd ártatlanul hozzátette - Jut, eszembe a férjed tudja, mi is vagy te valójában? A fiaid sejtik, hogy milyen lény szülte őket?!

- Nem hinném, hogy ez rájuk tartozna. És nem is fogom elárulni nekik. Soha! – ezeket a szavakat Fanni egy kicsit hangosabban ejtette ki a kelleténél. Látszott, hogy ezek a kérdések érzékenyen pontra találtak.

- Mit nem fogsz elárulni? És ki ez a férfi? - harsant fel Fanni háta mögött egy ismerős hang.

Tamás állt a lépcső alján; az imént érhetett haza, és szemtanúja volt az ajánlattételnek. Hamarabb jött, mint azt az asszony gondolta volna. Nem is hallotta, ahogy belép az ajtón. Sőt arra sem számított, hogy ilyen korán elszabadulhat a gyülekezettel foglalkozó munkájától.

- Azt hiszem, én most távozom. Nem akarok belekeveredni egy családi perpatvarba - válaszolta még mindig higgadtan az idegen, majd az ajtó felé indult.

Fanni követni akarta, de Tamás a sötét nézése megállásra kényszerítette. Tehetetlenül nézte, ahogy ismerőse éppen férje mellett halad el, és az ajtó felé veszi az útját. Aztán ő is leszaladt a lépcsőn. Még érezte tiszteletes kedvese kezét a vállán, de az izgalom nem bírta maradásra.

- Mindent megmagyarázok! – válaszolta neki Fanni. - Ígérem! De most el kell mennem! - kiáltotta zaklatottan a nő és kifutott a nyitva maradt ajtón.

Utol akarta érni az ismeretlen ismerőst. A bejárati lépcsőn szaladva még hallotta, ahogy a gyerekek nyűgösen kérdezgetik az apjukat, hogy mi volt ez a kiabálás. A nő egy pillanatra megállt. Legszívesebben visszafordult volna, hogy megnyugtassa a fiait. De most, gátat kellett szabnia anyai ösztönének. Ebben a pillanatban a múltjának lezárása fontosabb volt!

Viszont, pillanatnyi lelki vívódásával, úgy tűnt, túl sok időt veszítette el. Hiába futott ki Fanni az utcára, a férfit sehol sem látta. Még a különleges szagát – melyet csak ő volt egyedül érzékelni - sem érezte. Úgy tűnt elpárolgott a nem várt illető.

Egy rövid, de hiábavaló kutatás után, Fanni úgy döntött, hogy muszáj lesz visszamenni a házba; és tisztáznia kell a férjével a dolgokat. Érezte, hogy most már nem titkolózhat tovább. Szembe kellett néznie a múltjával, és meg kellett osztania Tamással is a szörnyű titkot. A lelke mélyén azt remélte, hogy férje meg fogja érteni az álláspontját. Tudta; nem lesz könnyű a magyarázkodás, mégis visszament a házba.

 

                                  II. rész