Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ébredés

 

 1. rész 2.rész  3. rész

 

 1. rész

Au!

Úgy zsong a fejem, mintha másnapos lennék. Még a szememet sem merem kinyitni, hátha a reggeli napfénybe nézve, még kisül. Majd széthasad a koponyám; egyszerre hasogat és borzasztóan lüktet. Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Tegnap még nem is buliztam; korán lefeküdtem az ágyamba. Egyedül, mint egy igazi jólnevelt kislány; most meg arra ébredek, hogy mindjárt megveszek a fájdalomtól.

Oldalra akarok fordulni, de nem tudok; képtelen vagyok megmozdítani a törzsemet. A végtagjaimat is alig érzem, mintha elszállt volna belőle minden vér; zsibbad, és alig tudom megmozdítani. Mégis mi a fene történt tegnap!?

Kinyitom a szemem; először csak hunyorgok a semmibe, aztán gyorsan össze is zárom a pilláimat. Még a nézés is iszonyú kínokat okoz. Bár ami azt illeti nem láttam semmit sem, csupán egy tompa sárgás fényt érzékeltem a világból, és semmi többet.

Újból próbálkozom; ezúttal nagyobbra nyitom a szemhéjamat, majd oldalra fordítom a fejemet. Homályosan látok. Megpróbálok pislogni, de nem lesz sokkal élesebb a kép.

Hol lehetek? Nem látok semmi konkrétat, csupán az erősen megszűrt sárga fényt. Mintha egy vastag hártya lenne köztem és kinti világ között. Furcsa ez a tárgy, mintha sötét erekkel lenne átjárva.

Nyújtom a jobb kezemet, de a zsibbadástól még mindig koordinálatlan a mozdulatom. Ezért csak egy erőteljes karlendítésre futja a lendületemből. Az ujjaim nekicsapódnak, és lepattannak a rugalmas felületről. Mi a fene lehet ez? Mégis, mi történik velem? Szívesen visszaemlékeznék az elmúlt nap eseményeire, csak ne kóvályogna ennyire a fejem.

Mintha egy anyaméhben lennék. Talán újra csecsemő lettem? Vagy, ez csupán egy rég elfeledett álomkép? Nem, az nem lehet!

Nézzük a dolog logikusabb oldalát. Inkább valamiféle inkubátorba kerülhettem, mivel meleg levegőt érzek az arcomon, mintha valamilyen szellőzőrendszer vége lenne a számra tapasztva. Visszafordítom a fejem, és a zenit felé nézek. Fölöttem is ugyanaz az érszerű dolgokkal átjárt barnás hártya feszül; ám itt pántszerűen, hosszanti irányba, egy nagyjából tíz-tizenöt cm-es fémcsík fut keresztül. Ehhez csatlakozik egy vezeték, ami az arcomon lévő dologhoz vezet. Ez a valami tartan életben?

Mintha a közelmúltban, súlyos égési sérülést szereztem volna, és most steril környezetben tartanának. Talán míg aludtam lángra lobbant a házam. Lehet, hogy kimenttettek? Most meg egy steril ágyban fekszem, mint lábadozó beteg.

Ám, akkor miért nem érzem a fájdalmat a bőrömön? Égettem már meg a kezemet, és az pokolian fájt. Most viszont a zsibbadáson – valamint a fejzúgáson - kívül semmit sem érzek. Ez nem lehet fájdalomcsillapító hatása! Szólnom kéne a nővérnek, hogy végre felvilágosítson valaki a történtekről. Kiáltani is próbálok, de képtelen vagyok megmozdítani az állkapcsomat. Megbénultam volna!? Vagy ez a maszk nem eged beszélni?

Valószínűbb, hogy az utóbbi. Újból próbálom mozgatni a végtagjaimat. Kezdetben, csak a kisujjamat. Érzem, hogy most már kezd elmúlni a zsibbadás. Ezúttal képes vagyok felemelni a csuklómat; és a könyökömet is be tudom hajlítani. Kezd rendesen folyni a vér az ereimben. Egy kis tornáztatás után, visszanyerem az uralmamat a végtagjaim felett.

Viszont, az örömöm nem tart sokáig, mivel kétségbeesésem elnyomja ezt a kis sikerélményt. Tudatnom kellene a külvilággal, hogy ébren vagyok. Ki akarok kerülni innen! Már klausztrofóbiás vagyok idebent.

Jobb kezemmel megérintem a langyos, hártyás falú lebenyt; amely ruganyos és nyálkás. Mintha szerves anyag volna. Furcsa, nem láttam még ilyet. Visszahelyezem a karomat magam mellé, és akkor veszem észre, hogy egy meghatározhatatlan színű, kocsonyás anyagban fekszem. A szokatlan „ágyamba” félig belesüppedt a testem. Most már képtelen vagyok meghatározni, hogy hová kerülhettem! A fejfájásom is egyre rosszabb; ezt pedig még az idegesség is felerősíti. Csupán a kín emlékeztet arra, hogy ébren vagyok. Vagy mégsem? Ez egy rossz rémálom, amit az elmúlt napok stressze válthatott ki. Akkor viszont fel akarok ébredni! Mindenütt jobb, mint ebben az átkozott képzelgésben.

Hosszú percek telnek el a vérserkentő végtagmozgatásokkal, de már végre képes vagyok érzékelni a dolgokat. A meleget a testem körül, a zselészerű anyagot; és a fejbőrömbe szúródó kellemetlen nyomást.

Megtapogatom az arcomat, majd a koponyám felé csúsztatom az ujjaimat. Ám idegen, fémszerű dolgokat érzek a fejem körül. Mintha a hajam, drótokká változott volna, és úgy nőtt bele a bőrömbe!

Elkeseredetten próbálok felülni. Szabadulni akarok erről az átkozott helyről! Ám a törzsem nem tud mozogni. Mintha a zselészerű anyag odaragasztotta volna a gerincemet. Fogoly vagyok!

Akár egy kísérleti alanyt, úgy tartanak bezárva. Legszívesebben felsikítanék, ha nem lenne az arcomon ez a nyavalyás maszk. Ki kell szabadulnom! Segítség! Segítsen valaki! Egy emberi lényt tartanak fogva, egy idegen helyen!

Elkeseredetten kapálózok, már az sem érdekel, ha leszakítom a bőröm egy részét a hátamról, viszont ki fogok szabadulni innen. Bármi áron, de eltűnök innen. Összefüggéstelenül mozgatom a végtagjaimat. Úgy dobálom a testem, mint egy beteg, epilepsziás rohama közben.

Az erőlködésem meghozza a gyümölcsét. Nyilallásszerű fájdalmat érzek a gerincemben és a fejemben. Mintha tűk szurkálnák a testemet. De a kocsonyás ágyam végre engedni kezd.

Na, még egy kicsit, és végre felülhetek! Gyerünk! Ne add fel.

Részben kiszabadultam. A kocsonyás anyag, már nem tart fogva. Viszont rettenetesten elfáradt a testem az erősfeszítésektől. És ott van még ez a szerves hártya is, ami elvonja előlem a fényt. A kimerültséggel mit sem törődve, ülő helyzetbe tápászkodom, majd megérintem a rugalmas falat.

Elasztikus és vastag. Elkezdem feszíteni, öklözni, de nem enged.

Élesen visító hangokat hallok. Egymás után, monotonon jajdul fel. Talán a hártya tulajdonosa valójában egy élőlény, ami megevett. Most pedig fájdalmában felsikít, újra és újra. Ez már jelentéktelen a számomra. Kaparom és rúgom. Fájjon neki is, az élet. Átkozza a sorsát, hogy engem nézett tápanyagnak.

Miközben egy erőteljesebb mozdulattal előrehajolok, a fejem hátrahanyatlik; ez nem az én akaratom. A fájdalom az, ami reflexszerűen erre késztet. Egy rendellenesen erőteljes akarat, amit a belém nőt fémdrótok okoznak. Idegesen kapok feléjük, és amelyik a markomba kerül, egyből kitépem. Mint egy őrült, úgy cibálom ki a fejemből az idegen hajszálakat.

Újfajta, meleg dolog folyik végig a kezem. Nem tudom, hogy ez a lénytől származik-e, amiben tartózkodom, vagy most a saját véremet ontom. A félhomályban, ezt amúgy sem tudom megállapítani. Viszont, az összes drótot el kell távolítanom magamból!

Kiszabadulok innen! Akkor is, ha belehalok.

A fájdalom kezd tompulni, viszont már a végtagjaim sem akarnak rendesen engedelmeskedni. A fáradtság egyre jobban hatalmásba kerít. Ennek ellenére, kétségbeesésem még mindig kitart; és emberfeletti erőt kölcsönöz nekem.

Megmarkolom az utolsó drótot is, és kitépem magamból. Viszont ezt nem dobom a kocsonyás anyagba, mint a többit. Megtapogatom a hegyét, és érzem, hogy olyan, mint a tű. Egy rögtönzött ötlettől vezérelve megmarkolom a drótot, és beledöföm a hártyába. Utolsó erőmmel, körülbelül egyméteres szakaszban, vízszintesen végighúzom a börtönöm ruganyos falán. Majd hanyatt vág a kimerültség, miközben a kezemből kiesik a drót.

A feltört, kocsonyásszerű anyag kezd kifolyni mellőlem. Én pedig összeszedve minden erőmet, az oldalamra fordulok, és kezeimmel szétfeszítem a képlékeny, barnás réteget. Ismét fordulok egyet; a saját súlyomat segítségül hívva, hátulról kezdem kipréselni magamat a felvágott résen.

Kiszabadulok belőled, te átkozott Börtön!

Miközben mászok, azon imádkozom, hogy a talaj ne legyen túl messze. Nagy pech volna, ha a szabadulásom pillanata után egyből érne a halál.

 

Nagyjából fél méteres szabadesés után, a kemény talajnak ütközök. A koppanástól összegörnyedek, miközben az oldalamon kuporgok. A magasból még mindig potyog rám a kocsonyásszerű anyag. Hideg van idekint. Vacogok, és nem merem kinyitni a szemem.

Próbálok mozogni a csúszós anyagon, karjaimat előrenyújtva húzom magam az ismeretlenbe. Nem látok rendesen, elvakít a fény. Rettentő világos van idekint, még hunyorogni is alig bírok.

Képtelen vagyok két lábra állni! Kevés az erőm, és a talaj is túlságosan csúszós. Ezért arrébb vonszolom magam. Mozognom kell, különben megfagyok!

Nem hallok semmit sem. A fogva tartó lény már nem visít. Ennek ellenére, távol akarok kerülni tőle.

A sík padlón csúszom továbbra is. Most, viszont már látok is valamit. Fehér, és vakító fények vetülnek rám a magasból, amik, számomra ismeretlen fémből készült, egynemű padló tükröz vissza. Nem látok túl sokat, csupán a vértől pirosló kezemet; amivel próbálom arrébb húzni magamat.

Fáj a szemem!

Mégis a távolba tekintek. Először a helyre, ami fogvatartott. Négy fémtalpon álló, sötétbarna hártyás, félköríves, két méter hosszú tárgy. A lábak és a hártya között, nagyjából fél méter vastagon, homályos zölden és sárgán villódzó gombok sora. Innen szabadultam ki. Egy gép lett volna a szörnyeteg, ami fogvatartott?

Ám nem csupán engem zárt el a fénytől. Néhai börtönöm mellet, még két hasonló szerkezet áll. Mindhárom szerkezetből, a zenitjükön húzódó fémpántból, egy vastag cső indul a plafon felé. A szememmel képtelen vagyok követni a sötét vezeték útját. A fény odafentről, meggátol ebben.

Ismét lefelé nézek; és látom, hogy a nagyjából két méteres távolság, - amit eddig megtettem - vértől és sárgás zselétől mocskos. Nem akarom ezt látni!

Elfordítom a fejem, miközben próbálok két lábra állni; de nem megy. Remegő lábaim megmakacsolják magukat. Kicsúsznak alólam, és én visszaesem a földre. Csupán a tekintetemmel tudok tájékozódni. A padló felületét tükörnek használva nézek előre. Amikor meglátom a legelképesztőbb dolgot, amit még az álmaiban sem képzelhettem volna el.

Nyolc vagy tíz, eltorzított, gyerekméretű lény áll előttem, nagyjából másfél méternyire. Eláll a szavam. A nagyfejű szürke bőrű alakok testét, fényesen csillogó, sztreccs-szerű kezeslábas borítja.

Felpillantok a valós irányba. Lehet, hogy csak rosszul látom a dolgokat. De nem. Hatalmas, kopasz fejű idegenek csoportja áll csendesen előttem, és engem figyelnek, hatalmas fekete szemeikkel.

Nem tudom pontosan leolvasni a szegényes mimikájukat, de némaságukkal érdeklődést mutathatnak felém. Kezdek megijedni! Hová csöppentem?! És kik ezek a lények?!

 

2. rész

 

 

 

 

 

A torz, gyermekméretű szürke lények csendben állnak, és méhszem alakú fekete látószerveikkel vizsgálgatnak. Mint egy csapat óvodás, aki valami szép, repülni képtelen lepkét találtak az udvaron. Nagyjából, olyan gyengének is éreztem magam, mint egy pille, akibe hálni jár a lélek. Csoda, hogy még nyitva tudom tartani a szememet.

Az egyik lény mintha bólintana, majd valamit mond a többieknek, pergő értelmetlen nyelvén, és rám figyelve kiválik a tömegből. Csillogóan feszülő kezeslábasa zsebéből, egy fekete eszközt húz ki. A kis kézi gépezet szinte elveszik hosszú szürke ujjai között. Lassan közeledik felém. Mintha attól tartana, hogy rátámadok.

Nem hiszem, hogy ettől tartania kéne? Az összes erőm ráment arra, hogy kiszabaduljak abból a valamiből. Már képtelen vagyok mozogni, a fájdalmam és a fáradtság ezt nem engedi. Még jobban összehúzom magam, még mindig fázom. Csupán ez az inger tart a tudatomnál. De gondolom a szenvedés már nem fog sokáig tartani; mivel ez az idegen lény, most meg fog ölni azzal a fekete eszközzel, amit hosszú ujjai között tart.

Várom a rám irányzott, halálos sugárnyalábot. Csak legyen minél hamarabb vége. Remélem, nem fog nagyon fájni!

- Mi lesz, te mocskos, szürke idegen! – biztatni akarom a rohadékot, de nem jönnek értelmes szavak a számra.

A földönkívüli sem értheti, mivel már véres testem mellett áll, de nem küld rám semmilyen halálos lövést sem. A fekete eszközt felettem húzza el; először a fejemtől indulva a talpamig, majd fordított irányban vissza. Kétszer, vagy háromszor megismétli a folyamatot, miközben hideg borzongás fut végig a testemen. Ez más, mint az eddigiek, ez a félelem érzése.

A lény újból szól a társainak, akik a közelebb jönnek. Mind hablatyol valamit, de túl gyors ahhoz, hogy megértsem. Szinte nem is veszek ki hangsúlyt, a kódolás is teljen más, mint amit megszoktam.

Képtelen vagyok megérteni, mit mondanak. A fölöttem magasodó hat-hét alak össze-vissza vizsgálgat. Majd újra megszólal az az élesen visító szaggatott hang. Most még hangosabban hallom, mint amikor a kocsonyás burokban feküdtem. Ez nem is egy szörnyeteg fájdalomtól sikító hangja! Hanem valamiféle riasztó! Majdnem megsüketülök tőle!

Aztán ez a zavaró hang elhalkul.

Az idegenek vékony lábai eltűnnek az arcom elől, és egy világoskék emberszerű robot jelenik meg a bejáratnál. Kifejezetten humanoid kinézetű. Egy másfél méteres, fémburkolattal rendelkező gép, ami alól nem is lógnak ki a vezetékei. Az android szélsebesen, apró kerekein felém gurul (melyek talán a talpában lehetnek beépítve). Aztán felém hajol orrnélküli arcával. Csupán egy „szeme” van homloktájban (az is inkább egy nagyobb, lila színben világító LED-re hasonlít), meg egy kis trapéz alakú szája, ez képezi mind az „arcának” nevezett maszkot. Valamit mondanak neki az idegenek, mire az válaszol szaggatott géphangjával. Aztán az egyik, hideg háromujjas fémkezével lefogja a fejemet, majd védtelenül hagyott halántékomra rászorít valami idegen dolgot.

Nem tudok mozogni, de a fájdalomtól összerándulok. Képtelen vagyok megvédeni magam. A legalapvetőbb reflexeim sem működnek. Kezdem elveszteni az eszméletemet. Talán végleg meghalok. Elpusztítanak engem, a sérült „lepkét”!?

 

 

 

 

Meleg van; és semmim se fáj. Ez talán a Mennyország? Meghaltam végre? Kinyitom a szememet, és talán még angyalokat is fogok látni?

Elsőre vakítóan fehér fényt érzékelek. Ám, amint a körbepillantok újra villódzó, világos gombokat látok a világos falban. Semmi sem változott! Vagy mégis?! Most ruha van rajtam. Valami sárga, ujjnélküli, hálóingszerű, műselyem tapintású ruha, mely alig takar valamit. A testem sebei viszont már begyógyultak. Mégis, mennyi ideig lehettem itt?!

Felülök, még mindig a fényes helyen vagyok! De ezt talán egy másik szoba lehet? Nem értem a dolgot.

- Hol vagyok? - kérdem a nagy semmibe.

- Egy űrhajón – válaszolta egy fémesen rezgő hang.

A zaj forrása felé fordulok. Azt a bizonyos androidot látom, aki majdnem megölt. Most is ott ül a fejemnél és rám bámul. Ocsmány egy „őrangyal”! Félre húzódok tőle, de messzire nem jutok, ugyanis egy asztalon fekszem, ami nagyjából fél méterre a talajtól. Jól emlékszem mi történt a múltkor, amikor kizuhantam a barna hártya mögül, és nem akarom, hogy újra bántson ez a gép.

- Ne érj hozzám! – kiáltom az android felé. - Tűnj el innen!

- Eszemben sincs bántani – válaszolja a fémhang rettentő nyugodtan.

- De hát múltkor, majdnem megöltél, te Rozsdás Fémkaszni!

- Az akkori beavatkozás, csak a te előnyödet szolgálta – magyarázta feltűnően higgadtan a gépember. – Elvégre, most már értesz engem, vagy nem?

Miféle „beavatkozásról” beszél ez?! Mit tett velem ez a szörnyeteg?! Nem merem megkérdezni tőle. De, egy valamiben kénytelenek vagyok igazat adni neki. Nehezen ismerem be, de tényleg hasznos az, hogy értem, amit mond. Így legalább már közölhetem vele, hogy nagyon meg fogja bánni, ha továbbra is fogva tart.

Már bele is kezdenék a szidalmazásba, amikor a gép a fejére mutat. Vagyis inkább a fül mögötti részre. Már ha egyáltalán lenne hallószerve; rém esetlenül akar valamit a tudtomra adni.

- Nézd csak meg! – javasolja majdnem rámenős, tegezős stílusban. – Egyből rá fogsz jönni.

Lekászálódok az ágyról, majd annak sima, tükörszerű felületére hajolok. Magamat látom a felületen, néhány aprócska különbséggel. Most tudatosul bennem igazán, hogy nincs is hajam, sem szemöldököm. A bal fülem mögött, pedig egy három centi szélességű, C-alakú, fényes fémlap van.

- Ennek a szerkezetnek hála, megértheted azt a nyelvet, amint az űrhajón beszélünk.

- Ez valami rossz vicc! – fakadok ki és neki esek az androidnak; aki szerintem, úgyis csak egy ember, aki valamilyen fémburokkal takargatja magát. Csak tudnám, hogyan kell a kicsomagolni belőle! – Na és, hol van a kandi kamera!? Csak kerüljek ki innen, esküszöm, olyan pert zúdítok a nyakatokba, hogy azt nagyon-nagyon meg fogjátok bánni! Egy emberrel nem bánhattok így…

- Egy „emberrel” nem is bánnánk így! Te nem vagy valódi „ember”! – emeli fel a hangját a gépszörny.

- De, igenis ember vagyok! Igazi Földön élő ember! Akinek vannak emlékeim az életemből! Felnőtt nő vagyok, aki szellemileg teljesen ép. Szóval, ne adjátok be nekem, hogy most az űrben száguldozunk.

- Pedig ott vagyunk. És normási esetben nem is kéne emlékezned a gazdatested személyes múltjára! – helyesbített az android, fixen nyitott trapéz alakú száján át. - Ezt a képességeket a klónoknál erősen szűrni tudják a Mesterek. Így nem lehetnek személyes emlékeid!

- De igen vannak! Tisztán emlékszem a múltamra! – kiabálok, akár egy dacos gyerek. – Hé, eressz el! Ne szoríts annyira! Ez fáj!

A gépszörny megfogja a karomat, és könnyűszerrel valami ablakszerűhöz ráncigál, amit eddig nem is láttam a teremben. A nyíláson át látom a feketeséget, amin apró fénylő csillagok vannak, és néhány… közeli sötét gömb, talán bolygó. Meg szabálytalan kavicsok, amik esetleg az űrben keringő meteorok lehetnek… Úr isten! Tényleg olyan a látvány, mintha az űrben utaznék! Egy rendkívül fejlett űrhajón!

Összesek. Ez már túl meredek. Félkómásan fordulok a fémember felé, de az átélt sokktól nem tudok beszélni.

 

 

 

Legalább negyedórába telt, mire magamhoz tértem; és akkor is csupán annyit akartam bizonyítani, hogy igazi ember vagyok. Ezért, csupán azt bírtam kinyögni, hogy:

- Ti vagyok a hibásak, hogy egy igazi embert hoztatok el! Azonnal vigyetek vissza a Földre!

- A tévedés kizárva - lépet be a szobába egy nagyjából százhúsz centis szürke emberke. - Ez, az egyed klón. Semmi kétség - jelentette ki, mialatt végighúzott a döbbenettől lemerevedett testemen egy bonyolultan villogó, kicsi kézi-műszert.

- Az nem lehet! – ellenkezem még mindig. – Mindenre emlékszem a múltamból, amíg ti el nem raboltattok, ti „Gazemberek”!

- „Ember”? – kérdi a lény, hadaró hangján az androidtól.

- Ő, így nevezi a fajtáját – tisztázza amaz.

- Márpedig ez nagy hiba! – válaszolja a nagyfejű idegen. – Magyarázd el neki, hogy miként nevezze magát!

- Azonnal, Parancsolóm – helyesel az android, majd felém fordulva válaszol. – Az Uram nem szeretné, ha különleges nevekkel illetnéd magad. Mi a fajtádra a „sapien” nevet használjuk. A bolygódat, pedig „Geom”-nak nevezzük. Kérlek, ehhez tartsd magad!

- De,… de… - habogok. Mégis milyen jogon írják nekem elő, hogy minek nevezzem magam?

- Igazis! – fölényeskedik a szürke emberke. – A te megnevezésed valójában: sapien-klón.

- Az nem lehet! – kiáltom. - És az emlékeim!

- Hát az néha megeshet, hogy belekerülnek a klónok fejébe a gazdatestének múltbéli emlékei, sőt néha némely érzései is. De, olyan még nem fordult elő, hogy ilyen akaratos és feleselő legyen! – majd elgondolkozik, és hanyagul folytatja. – Lehet, hogy mégis megeshet? Elvégre mi nem vagyok tudósok.

- Mit jelentsen ez?! - kérdezem értetlenül; nincs sok erőm kifaggatni; bár ezzel a kijelentésével, most rászolgálna erre.

- Igazság szerint nem lenne szabad tudnod erről, - kezdte a magyarázatot a gép - de Mestereim nem igazi tudósok. Uraim valódi foglalkozása a ti nyelvetekben használt „klónkereskedő” lehetne. Valójában, ők sosem loptak el bennszülötteket a saját bolygóikról. Csupán néhány órára magukkal vitték a hajóra, és eltávolítottak belőlük néhány sejtet. A ti nyelvetekben használt „őssejtjeikből” egy kicsit lecsapoltak; majd egy kis manipulálással, lemásolt sapiens-klónokat hoztak létre. Némi változtatást azért be kellett iktatni, mint például a szabályosabb testalkat, a gyors tanulási képességek, és a test szőr tüszőinek genetikus úton történő eltávolítása...

- Érthetőbben mond, még nem tudja, hogy mire való ez! – figyelmeztette a robotot a Mestere, majd felém mutatott.

- Egyes értelmes életformák nem kedvelik a szőrzetet. Légúti rohamot, azaz „allergiás reakciót”, azt hiszem ti így fejeznétek ki magatokat, válthat ki náluk. Így, könnyen lecsökkenhet a klónok kereskedelmi értéke. Ezért ezt már a kifejlődésetek elején kiküszöbölik.

- Semmi sem a tiéd. Még az általad emléknek titulált dolgokat is tőlünk kaptad – egészítette ki ridegen a szürke fickó.

- A gazdatest emlékeit akkor másolják le, amikor az őssejtjeik egy részét lecsapolják – folytatta meséjét az android. – A bennszülött bolygólakó tudata nem szenved tartós károkat, amíg az űrhajó „vendége”. Mindössze néhány óráig kába lesz; ám ez is elmúlik. Sőt, ha alvó állapotában került ide, akkor észre sem veszi, hogy egy időre eltűnt a bolygójáról. Éberen is mindössze homályos foltokra, és fehér fényekre fog emlékezni. Amit, ha van egy kis esze, álomnak fog vélni.

- Az emlékmásolatokat szelektáljuk, és csupán azt a tudást tartjuk meg, amire feltétlen szükség van. Ilyen a logika alapjai, a beszédkészség, a járás, és a fogás, valamit néhány reflex. – válaszolta közömbösen a Szürke. – Ha ezeket nem töltjük fel a klón fejébe az egyedfejlődésed során, bizonyos időközönként; akkor egy sapien-szerű, tehetetlen élőlényutánzatot kapunk. Úgyhogy jobb, ha hozzászoksz, te nem vagy bennszülött-fajzat. Mióta élsz, sosem jártál a Geomon.

Egyszerre minden világossá vált. A fémkábelek, amik valószínűleg a tudást adták a fejembe; meg valami levegőt szolgáltató maszk. A sötét hártyás inkubátor, amiből kiszöktem. Lehet, hogy tényleg abban éltem egészen idáig?!

- Ezért most el fogtok pusztítani? - kérdeztem elkeseredve, nem is tudom miért mondtam, csak kicsúszott a számon.

Lehet, hogy halottként jobban járnék, mint egy selejtes klónkként; ahogy az a szörnyeteg, olyan kíméletlenül körülírta.

- Nem, fogunk elpusztítani! – emelte fel a szavát a gyerekszerű lény. - Túl sok energiát fektettünk a megteremtésedbe. Bár, könnyen meglehet, hogy az emlékeid miatt kevesebbet fogsz érni.

- Ám, a z'gauudok sokat fizethetnek az emlékekért! – szólalt fel egy újonnan érkező szürke lény. Eddig az ajtószerű nyílásnál állt, de most felém közelít, és hatalmas fekete szemeivel méreget. - Eddig te vagy az első, aki tisztán emlékszik dolgokra az életéből, - biztos túltöltődött az „emlék-szelektátor”, amikor a gazdatested emlékeit másoltuk. Valamint azt is furcsának találom, hogy ilyen hamar fel tudtál ébredni. Az, az eljárás, hogy csak az első kereskedelmi pontnál ébresztjük fel a klónokat. Akik kábák és semmire sem emlékeznek, így könnyű kezelni őket.

- Mi lesz a sorsom? - kérdeztem félénken, már azt sem mertem megtudni, hogy kik is azok a z'gauudok.

- Egyelőre tanulni fogsz! - válaszolta az újonnan érkező idegen. – Ebben az android lesz a segítségedre. Ő fog vigyázni rád, és minden szükséges információval ellátni. Ám ha makrancoskodsz, meg is büntethet – magyarázta, majd a gépember felé fordult és ráparancsolt. – Értetted, 00958-as?!

- Természetesen Mesterem! - helyeselt amaz, és meghajolt, majd felém fordult, és rám nézett lilán fénylő gépszemével.

- Ez a parancs addig lesz érvényben, amíg el nem érkezünk a kereskedelmi pontig. És ha sikerül eladnunk, akkor megszűnik a feladatod! – fejezte be a parancsát a szürke lény, melynek kinézete (az én szemszögemből nézve) nem is különbözött előző társától.

- És ha nem sikerül eladni; akkor mi lesz velem? – félve tettem fel a kérdést; de jobb volt, ha ezt most tisztázzuk. Mivel, gondolom; nem fognak visszavinni a Földre.

- Mész a következő árusító gócponthoz. Előbb vagy utóbb, csak túl fogunk adni rajtad – akaratoskodott az első Szürke. – 00958-as! Magyarázd el, hogy mi lesz a feladata, miután eladtuk!

- Szolgálni fogja a gazdáját - kezdte engedelmesen az android. - Ez minden klón legfőbb feladata. A te nyelvedben úgy mondanák, „rabszolgák” lesznek. Bár ez a kifejezés nem takarja pontosan a valóságot. Miután túladtak rajtad a Mestereim, nem fogsz hozzájuk kötődni többé. A Parancsolóim, mindig annak adnak el, aki a legtöbbet fizeti a klónjukért. Általában a vevő fél is jól jár a vétellel. Elvégre egy ilyen egzotikus faj, mint a sapien, nagyon értékes és keresett áru.

- Hogy érted azt, hogy „értékes áru”? – kérdeztem a gépet.

- Túlságosan távol van a Geom az értelmes galaxisoktól. És, hogy úgy mondjam, a sapien fajok túl sok ösztönt tartalmaznak. Ezért számotokra lehetetlen a fejlettebb élőlényekkel való békés kapcsolatfelvétel. Nem számíthattok erre, amíg a saját fajtátokkal is háborúztok. Persze, ha lerohannának benneteket egy agresszívebb és fejlettebb faj, könnyedén kipusztíthatnák a bolygótok lakosságának nagy részét.

- Amilyen primitívek a fegyvereitek; csodálom, hogy még nem tették meg – vetette közbe az első szürke lény, gúnyos megjegyzését.

- Mindenesetre ez az elszigetelődés, csak a mi hasznunkat szolgálja – folytatta a második nagyfejű „klónkereskedő”. - Ameddig nem lesznek a sapienek valamilyen Csillagközi Védelmi Szerződés védelme alá. Addig szabadon gyűjthetünk be közülük alanyokat a klónjainkhoz.

- A z'gauudok sem érzik előnyösnek a sapienekkel való kereskedést. Pedig, az ő galaxisuk viszonylag közel van a Geom-hoz. Ellenben ti, eléggé egzotikus lényeknek számítatok a körükben. Sokkal jobban értékelik a geom-lakók klónjait, mint ha a caninokat, vagy plemadinokat vinnénk nekik. Bár azok is képesek valamilyen primitív nyelven beszélni; alapjába véve nem valami értelmesek. Arról nem is beszélve, hogy már amúgy is túl gyakori „házi kedvencek”. Ezt a szót megint csak a te dialektusodból vettem – magyarázta a robot. - Olyan sokrétű a nyelvetek, hogy más értelmes intelligenciákat is érdekel. Éppen ezért egy sapien, még ha csak klón is, igazi kuriózumnak számíthat!

- Összegezve; megéri a hosszú utazás. Jól járunk mi is, és a bennszülöttek sem szenvednek túl nagy kárt; csupán néhány sejtet vesztenek el. A klónok pedig nem valós személyiségek, szóval…

Ledöbbentem, mintha nem is érző lény lennék; úgy álltam szó nélkül, és néztem a fölényeskedően pöffeszkedő Szürke monológját. Legbelül üvöltöttem a fájdalomtól; de nem lett volna értelme hadakozni. Csak rab vagyok, semmi más!? Miért pont velem történek ilyen szörnyűségek!

Ismét katatón állapotba süllyedtem. Nem hittem el, hogy ezek úgy beszélnek rólam, mint egy egzotikus állatról. Mire visszatért a figyelőkészségem, az első Szürke, már jócskán előrehaladt a fecsegésében.

-… miután megtörtént a mintalevétel, a bennszülöttek a Geomon, csupán egy kis fémdarabot kapnak a testükben, hogy a fejlettebb lények, legközelebb ne ugyanazt a testet használják fel „donorként” – zárta le a mondandóját a kegyetlen Szürke.

- Mi az agykoponya csontja mögé helyezzük a chip-szerű fémet, de van olyan kereskedő faj is, aki az egyik alkar orsócsontjába, vagy a szárkapocscsontjába ültetik be – szólalt meg ismét a később érkező lény. – Ezeket a fémen tárolt jeleket, természetesen, a mi fejlett műszereink képesek dekódolni. A ti fejletlen „röntgenetek” felismeri ugyan, de fogalmatok sincs róla, hogy mire való.

- Miért csak másolatot visztek kereskedni? Az eredeti sapienek többet érhetnének… - vetettem fel keserű szájízzel az ötletet.

- Ehhez semmi közöd! – csattant fel az első Szürke.

- Maradjunk annál, hogy bennszülöttet nehezebb szállítani, és jóval macerásabb az életben tartása is – magyarázta békítően a kék burkolatú robot. - Amikor a fénysebesség kétszeresére gyorsul fel az űrhajó, abba egyszerűen belehal egy bennszülött sapien. Arról nem is beszélve, hogy ők nem bírnák ki, egy másik bolygó mikroorganizmusait.

- Egyszóval nem éri meg a vesződséget. A Szabadúszóknak, vagyis nekünk egyszerűbb manipulált klónokat tartanunk és nevelnünk útközben – válaszolta a kegyetlen idegen társa.

- Tehát, csak egy áru vagyok – sóhajtottam.

- Látom, rájöttél a lényegre! – hadarta a modortalan Szürke. – Ezentúl viselkedj úgy, mint egy rendes kereskedelmi áru!

 

 

Aztán a két idegen magamra hagyott a világoskék vázú gépemberrel. Úgy tűnik fontosabb dolguk is volt, mint velem foglalkozni.

Az android nem sok információval halmozott el; ezért rengeteg időm volt gondolkodni is. Mint például azon, hogy: milyen régóta látogatnak el földönkívüliek a Kék Bolygóra? Mi igaz a történetekből, amik arról meséltek, hogy valóban elrabolták őket? Tényleg szaporodtak velük? Vannak-e hibrid gyerekek? És csak kereskednek a bolygók között; vagy vannak igazi hódító uradalmak is?

Nem tudtam megkérdezni a robotot erről. Ő úgy is azt mondta, ha erre tereltem a szót, hogy:

- Ezt egy sapien úgy sem tudná felfogni - majd más információkkal kezdett traktálni.

A legközelebbi állomás az Agora 7899 volt. Egy űrállomás, amit egy kereskedőtelepként üzemelt. Itt a különböző gépektől a klónokig mindent meg lehet kapni. Azt mondta a gépember, hogy nagyjából két g’un fényév. (Bár arról fogalmam sincs, hogy ez valójában mennyi idő lehet.)

A hajó nagy részén, szabadon járhattam (A fontos helyekre, mint például a vezérlő, nem engedtek be.), ahol gyakran láthattam az általam Szürkéknek nevezett lényeket. Ilyenkor természetesen mindig velem volt a 00958-as gépember. Talán azért követett, mert azt hitte kárt teszek a Mesterei törékeny, vézna testében. Akik mellesleg nem mutattak felém túl nagy érdeklődést. Javarészt olyan lekezelően bántak velem, mint egy állattal. Körülbelül, úgy kezeltek, mint valami kutyát; akit törzskönyveztetnek, majd betanítanak pár trükkre, végül érzelmek nélkül, jó pénzért eladnak.

Bizonyos fokban a Földön élő főnököm emlékére hasonlítottak. Neki is mindegy volt, hogy az üzletébe milyen állapotba kerül be egy-egy leguán vagy ritka madárpók. Az volt a lényeg, hogy minél hamarabb eladhassa. Erre az esetekre alkalmazott engem, akinek az volt a feladata, hogy minél hamarabb egészséges állatokká tegyem, a hosszú utazástól kimerült és lebetegedett jószágokat. Emlékeim szerint gyűlöltem ezt az állást. Az a sok szegény állat! Mind elkerült a természetes otthonából, hogy aztán a kimerítő és életveszélyes utazás után, különleges házi kedvencként végezzék; egy olyan embernél, aki talán fél évnél tovább nem is fog törődni velük.

Most már valóban át tudom érezni szegény állatok sorsát. Hiszen én is hasonló áruvá váltam. Bár, nem büntettek és nem kaptam bilincset sem béklyót; mégis rab voltam. Egy ismeretlen világban, egy ismeretlen út felé haladva. Az én börtönöm a saját testem lett. Nem születtem, engem teremtettek; és a teremtőim egyben a smasszereim voltak.

 

Nem tudom, hogy mi lesz velem, de érzem, semmi jóra nem számíthatok. Rabszolgának alkottak, és rabszolgaként halok majd meg; a kérdés csak az, hogy meddig fogok így létezni, míg az eredeti gazdatestem szabadon él a Földön és még csak azt sem tudja, hogy én a másolat létezem.

 

3. rész

 

 

 

A „rabszolgahajó” Agora 7899 nevű űrállomás piaca felé tartott; én pedig a fedélzetén raboskodtam. Ám még mielőtt kikötöttünk volna az űrbéli szállítóeszközzel; jó pár (földi) órával a 00958-as gépember meglátogatott. Egy fecskendőszerű pisztolyt hozott ötujjas gépkezében. Majd azt mondta, hogy a benne lévő oldatot a testembe kell juttatnia.

- De hát ezen nincs is tű! – ámuldoztam.

- Nem kell ahhoz fém cső, hogy a bőröd alá juttassuk a vakcinát. Elég a folyadékot hirtelen, magas nyomással kilőni. Ne félj, fele annyira sem fog fájni, mint az ideg-stimuláns- vezetékek!

Ezzel az „inkubátor” vezetékeire célzott; amik anno javarészt a fejemhez valamint a gerincemhez csatlakoztak, és amiket „születésemkor” téptem ki magamból.

- Milyen vakcina ez? – kérdeztem gyanakodva, miközben a pisztolyszerű gépezetet néztem.

- Csak egy-két legyengített baktérium, ami az Agora 7899 szegényes mikroszkopikus világára jellemző. Ez „megtanítja” az amúgy steril immunrendszeredet a védekezésre. E nélkül nem léphetsz ki a piacra, különben az ottani vírusok és baktériumok néhány órán belül megölnének.

Ez az érv eléggé nyomos indoknak hatott. Így nem tehettem mást, mint hogy hagytam, hogy belője az idegen oltóanyagot.

Az android a karomhoz nyúlt, majd megfogta, és hozzáérintette a morbid kinézetű „fecskendőjét”. Végül, hang nélkül, belém pumpálta a vakcinát. Alig éreztem fájdalmat. Mindössze egy kis nyomás érte a karomat. Majd miután megtörtént az oltás, rögtön lefeküdtem egy fehér ágyszerű kiemelkedésre, mivel szinte azonnal álmossá váltam.

Utolsó gondolatom az volt, hogy a 00958-as egy kis altatót is belekevert az úgynevezett oltóanyagomba. Különben nem váltotta volna ki belőlem ezt a hirtelen fáradtságot. Mindenesetre sokat nem gondolkodhattam ezen, ugyanis az előidézett kimerültség egyből rám nehezedett.

 

 

 

 

Nem tudom pontosan, hogy miként kerülhettem az Agora 7899-ra; de mire felébresztettek, már régen kikötött az űrhajó. A gépember volt az, aki ismét a valóságba ráncigált. Kicsit még kóválygott a fejem, és nem igazán tudtam segítség nélkül menni, ezért a „küklopsz” android kihasználta az alkalmat, és két fémkarikát tett a csuklómra.

- Ez meg mi? – kérdeztem kábán.

- Bilincs – válaszolta érzelemmentes hangján. – Nem lenne jó, ha megszöknél!

Mintha tudtam volna. Bár a „bilincseken” azért furcsállottam, hogy nem volt közöttük lánc, így csupán úgy nézett ki, mint két rézből készült, dísztelen karkötő.

Az igazi erejét, csak akkor érezhettem meg, amikor kiléptem az űrhajóból. Amint elhagytam a fedélzetet, a két karperec azonnal felizzott; és közöttük vörös fényben világító, elektromos fénycsóva jelent meg. Az ily módon keletkezett összeköttetés rugalmas volt, de húsz cm-nél távolabb nem engedte távolabb egymástól a két kezemet. Azt is megfigyeltem, hogy ha más testrészemhez is hozzáért a vörös fénycsík, akkor megrázott az ereje. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor egész véletlenül a hasamhoz ért az elektronikus láncom. Azonnal összegörnyedtem a fájdalomtól. Percekig nem tudtam tovább menni a fájdalomtól.

Savanyúan tanultam meg azt, hogy ezzel a „bilinccsel” valóban nem lehet megszökni. A hibámból szerzett tapasztalatom arra késztetett, hogy behajlítsam a könyököm és egy kicsit magam elé tartsam a kezemet. Ez a testhelyzet egy kissé kellemetlen volt; de legalább minimalizáltam az esélyeimet arra, hogy ismét sokkoljam magam az elektromos láncommal.

Miközben a kikötő kifutóján lépdeltem, feltűnt, egy fehérruhás menet, melyet kopasz emberek kétsoros hada alkotott. Nagyjából húszan lehettek, és az egymás mellett haladó alakoknak az egyik keze össze volt kötve társa másik kezével. Mozgásuk meglehetősen lassú volt; mintha még mindig nem ébredtek fel volna teljesen. Ők voltak az újonnan „világra jött” klónok, aki még nem is értették, hogy mi történt velük.

Bár ami azt illeti én sem voltam sokkal tájékozottabb náluk. Azt sem tudtam, hogy ez a menet hová tart. Nem úgy, mint a kicsi szürkék, akik elől haladtak. Jobban mondva ők nem sétáltak, hanem inkább valami miniatűr, fotelszerű, sárga gépezeten lebegtek, nagyjából egy méterre a talajtól. Úgy tűnt nem bírták a hosszas gyaloglást; így a kényelmesebb eszközökhöz folyamodtak.

Androidok fogták közre a nagyjából húszfős, egymáshoz hasonló fénylánccal összekötött klónok kígyósorát. Minden negyedik szerencsétlenre jutott legalább egy gépember. Valószínűleg a 00958-as is köztük volt, de nem tudtam megkülönböztetni őt a többi társától, ugyanis szinte mindegyik android ugyanúgy nézett ki.

Az út, amin most végig mentünk gyéren megvilágított hely volt, óriási fémdobozokkal szegélyezve mind a két oldalán; amit csupán egy-egy kisebb sikátor tört meg. Felnéztem a mennyezetre is, melynek fekete fémszerkezete legalább háromszáz méter magasan borult ránk. A sötét metállapok alatt mesterséges fényforrások lebegtek. Nem tudom pontosan, hogy milyen lámpák voltak ezek, de szerintem egyáltalán nem kapcsolódtak a plafonhoz. Inkább valamiféle lebegő gömbök, vagy lapított korongok lehettek, amelyek összhatása valóságos nappali fényt kölcsönzött a helynek.

Maga a tömeg nem volt nagy. Ezt legalábbis addig hittem így, amíg egy hatalmas főtérszerű placcra nem értünk. Itt aztán mindenféle szerzetet láthattam. A rinocérosz fejű, polip lábakon álló idegenektől; az átlátszó, medúzaként suhanó, szellemszerű lényekig; több szerzet is megfordult. Voltan néhányan, aki egészen emberinek hatottak, másokról azt sem tudtam megmondani, hogy hol kezdődik az élőlény részük és hol fejeződik be a géptestük. A kereskedők árui, javarészt nem voltak kipakolva, inkább valami hologramos kivetítőn jelezték a portékáikat a lehetséges vevőknek. Amire a lehetséges kliensek egymást túllicitálva tették meg ajánlataikat; vagy egyesek az eladóval alkudoztak.

Látszólag mindenki el volt foglalva a saját dolgával; ám azért jó páran fél szemmel rásandítottak a mi kis karavánunkra. Ebből azonnal láthattam, hogy a 00958-as igazat mondott; valóban egzotikus fajnak számított az ember errefelé.

Nem haladtunk túl gyorsan, de így is elég hamar a célhoz értünk. Valahol középtájban lehettünk, amikor az egyik gyerekszerű, szürke lény felénk repült, és parancsot kezdett osztogatni az androidoknak. Akik a klónokat terelgették, és a helyszínen egy pódiumszerűséget kezdtek felállítani.

Túl sokáig nem tudtam nézelődni, ugyanis egy gépember karon ragadott, és hozzám szólt:

- Te máshová mész!

Egyből felismertem a fogva tartómat; a 00958-as gépember volt az, aki könnyedén elvezetett. Együtt követtünk egy másik, elöl lebegő szürke klónkereskedőt. A látottak mostanra már egészen felélénkítettek. De még mindig elkerekedett szemmel engedelmeskedtem az androidnak. Nyugodtan haladtam, mint aki nem tudná, hogy jelenleg épp eladni viszik.

Egy távolabb eső, sikátorszerű helyhez léptünk, ahol egy kisebb csapat humanoidszerű lény társalgott. A szerzetek testét egytől egyig bő és hosszú, tunikaszerű ruha fedte. A szürke lény odalibegett, majd megkezdte tárgyalását, miközben nekünk távol állva kellett várni.

 

 

Kis idő múlva az egyik lény kivált a többiektől, és felém kezdett lépdelni; míg a többi egyhelyben maradt. Miközben a hosszú fehérhajú idegen felénk haladt, ránéztem a „küklopsz” robotra, aki fogva tartott, végül megkérdeztem tőle, hogy:

- Ez lenne a z'gauud? – tippeltem bizonytalanul.

Kérdésemre azonban az android, rövid „Igen”-nel felelt.

A felénk haladó alak lényegében nem volt olyan rémisztő lény, mint ahogy elsőre gondoltam. Nagyjából úgy nézett ki, mint a mi fantasy meséinkben az elfek: egyenes, hófehér haj; mély barnán csillogó bőr; vékony és magas testalkat. Én férfinek néztem, de a hangja távolról olyan lágyan csengett, hogy akár egy nőnek is beillett volna. Szárnyaik ugyan nem voltak, de fehér, tollszerűen elágazó szemöldöke az orrcsontjától, egészen a homlokcsontja végéig elágazott. Egy óvatlan pillanatban úgy láttam, mintha ezt mozgatná is; bár lehet, hogy csak a szemem káprázott. Ám a legfurcsábbak a szemei voltak; hatalmas, skarlátvörös íriszében fehéren fénylett a pupillája.

A z’gauud közvetlenül elém állt és hosszasan személt. Nem tett semmi szokatlant sem, én viszont alig tudtam állni a vizsgálódó pillantását. Kezdtem egyre feszültebben viselkedni. Talán el is futottam volna, ha nincs rajtam a bilincs és nem fogja a karomat a 00958-as gépember.

- Ez az a sapien? – kérdezte lágy dallamos hangján.

- Igen, méghozzá egy nagyon különleges sapien! – felelte lelkesen a feléje repülő szürke lény. – Vannak emlékei az eredeti donortestétől.

- Pontosan mennyit tud a Geom-ról? – érdeklődött közömbösen a Földről.

- Mindent, amit egy igazi bennszülött sapien – válaszolta büszkén a kereskedő.

- Megint mesterségesen túladagoltátok az emlékeket, hogy felsrófoljátok az árat, mi? – kérdezte gyanakodva a z'gauud.

- Nem! Esküszöm, hogy véletlenül sikeredett így! – magyarázta a szürke lény. - Olyan tanulékony, hogy túl sok emléket szívott magába. Tönkre is tette az egyik emléktároló gépezetünket.

- Mindenesetre letesztelném, hogy valóban nem manipuláltátok-e az emlékeit! – válaszolta a z'gauud.

Majd elém hajolt, és akkor vettem észre, hogy fehér, borzas szemöldökei valójában csápok, amik kicsiny száron ültek; és melyek az orrcsontjából eredtek. Ezeket az elágazó szerveket mozgatta, miközben vizsgálni kezdett. Úgy szagolgatott vele, akár egy lepke. Végül megkérdezte:

- Mi a neved?

Nem feleltem. Hiszen nekem nem is volt igazi nevem. Csak egy klón vagyok, akinek csupán valami kód díszeleg a füle mögötti fémem.

Némaságom nem tetszhetett az alaknak, mivel előrenyúlt feketekesztyűs kezével, és megérintette a homlokomat. Vagyis, hát először úgy néztem, hogy valami kesztyű lehet, aztán vettem, csak észre, hogy ez volt a valódi „keze”. A sötét kitinpáncél, hegyes karomszerű képletben végződött; és valójában nem öt, hanem hat újszerű nyúlványa volt. Egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy a fickó egy lepke és egy ember hibridje lehetett.

Ízelt „kezével”, a tarkómra érintette mutatóujj szerű képletét, amitől erős fájdalmat éreztem. A kereskedő erre nem lett ideges, sőt elégedetten nézte a szenvedésem. Viszont az én fejem majdnem széthasadt. A szenvedés pár másodperc alatt elmúlt, amikor az idegen elhúzta tőlem a végtagját.

- Rendben van, megveszem – jelentette ki higgadtan. – Szeretném, ha megkapna, minden szükséges oltást! És jó lenne, ha a fordítókészüléket is áthangolnátok. Ugyanis nem szeretnék továbbra is a „kereskedők nyelvén” társalogni vele!

- Ahogy óhajtja! – válaszolta közömbösen a szürke lény.

- Amanda! – fordult felém ismét a z’gauud. – Jobb, ha tudod, hogy nem foglak továbbra is bilincsben tartani; de nem tűröm az ellenszegülést! Ha továbbra is makacs maradsz, akaratkoordinátort fogok a tarkódra szereltetni – válaszolta higgadtan, majd elment a Szürkével az adásvételemről tárgyalni.

Ledöbbentem. Tudta nevemet, vagyis inkább a földi donorom nevét. Viszont az az „akaratkoordinátort” nevű valami nem hangzott túl biztatóan. Meg is kértem az androidot, hogy magyarázza meg nekem, mi volt ez az egész.

- A z’gauudok kiváló gondolatolvasók. Az iménti másodpercekben felmérte a tudásodat, és emlékeid milyenségét; valamint ezen felül megtudta a nevedet is. Az akaratkoordinátort, pedig egy olyan chip nagyságú készülék, amit ha a tarkódba operálnak, akkor nem mozoghatsz szabadon. Az urad agyhullámainak fogsz engedelmeskedni; amikor és ahogy ő akarja. Ezen szerkezetet a kevésbé értelmes lényeken alkalmazzák, hogy engedelmességre kényszerítsék. Minél jobban ellenszegülsz, annál fájdalmasabb tud lenni; mondhatni, eléggé durva módszer.

- Akkor miért nem tiltják be?! – ellenkeztem felháborodva.

- Ne vedd zokon – felelte udvariasan a gépember. - de te csak egy „értelmes-áru” vagy, semmi több. A kereskedelmi jogok csupán az eladókra, valamint a vevőkre vonatkoztathatók.

Remek! Gondolta magamban; itt még rosszabb lesz a sorom, mint a Földön a háziállatoknak.

Néhány pillanattal később visszatért hozzám a Szürke, amely eladott. Belém nyomott valami oltásfélét, és levette az izzó láncokat a kezemről. Elégedettnek látszott. Biztosra vettem, hogy szép summát kapott értem. Éppen ezért egyre jobban gyűlöltem őt.

- A z’gauuddal kell menned – jelentette ki higgadtan a gyermekméretű lény. - De előbb hajolj felém!

Legszívesebben lefejeltem volna a szívtelen dögöt; de ha akartam volna sem tudtam volna kárt tenni benne, mivel a gépember, még mindig szorította a karomat. Így kénytelen voltam engedelmeskedni. A Szürke guberált valamit a fejembe olvadt szerkezettel, majd a 00958-as androiddal együtt, szó nélkül faképnél hagyott.

Értetlenül és dühösen álltam egyhelyben. Nem tudtam, hogy most mi lesz velem; amíg a z’gauud oda nem jött hozzám és egy más dialektusban azt mondta nekem, hogy:

- Gyere velem! Őket – mutatott állával a Szürkére és a gépemberre – már úgysem fogod megérteni.

Azt tettem, amit a z’gauud mondott; de nem jókedvemben követtem jelenlegi Gazdámat, aki most elhagyta társait és egyedül folytatta velem az útját. Kénytelen voltam engedelmeskedni neki, vagy különben, komolyan megjárhattam volna. Nem tudom miért, de egy belső hang erre figyelmeztetett. Így továbbra is eljátszottam a kezes klónt.

Ám egy idő után kezdett nagyon monotonná válni a menetelés, ezért megkérdeztem a mostani tulajdonosom nevét:

- Megtudhatnám az Uram és Parancsolóm nevét? – kérdeztem némi ironikus gúnnyal, mivel még mindig dühös voltam az iménti eladási jelent miatt.

- Mireisztész vagyok - válaszolta egyszerűen a z’gauud.

- Szóval Mireisztész Uram. Mi a szándéka velem? – faggattam tovább.

- Ezt eléggé bonyolult lenne megmagyarázni. Leginkább az emlékeid érdekelnének, és a tudásod, amit a Geomon eltöltött életed során felhalmoztál.

- Mármint az elődöm emlékei, akiből létrehoztak – helyesbítettem, de nem fölényeskedtem; ugyanis nem akartam, magamra haragítani az idegen lényt.

- Szóval már tudod, hogy mi vagy – közölte higgadtan, nem is lepte meg az iménti magyarázatom. – Ennek igazán örülök. Legalább nem nekem kell elmagyaráznom, hogy mi vagy.

 

Sok kérdés kavargott még a fejemben, de túl feldúlt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem; így csendben maradtam. Tartottam attól is, hogy újdonsült gazdámat magamra haragítva, „aláírjam” a halálos ítéletemet. Elvégre ki tudja, hogy miként bánnak ezek a lények a klónokkal?

Nem tudtam, hogy: Mi lesz velem? Ki is tulajdonképpen ez a Mireisztész? És hogy, mit akarhat tőlem valójában?

A „lepkeember” némán elvezetett az űrcirkálója dokkjához. Itt egészen másfajta hajók sorakoztak, mint amilyenek a Szürkéké volt. Azoknak a lényeknek az űreszköze szárnyszerű képetekkel rendelkeztek. Viszont ezek a repülő szerkezetek fektetett esőcsepp alakú, sima felületű alkalmatosságok voltak.

Hagytam, hogy a z’gauud a zsilipajtóhoz vezessen; mint ahogy azt is eltűrtem, hogy eladjanak. Furcsa volt ez a közömbösség. Tőlem szokatlan módon, nagyon engedelmesnek mutatkoztam. Mintha még mindig bennem keringett volna a múltkor beadott altató, csak most ezúttal az érzelmeimet bénították meg.

A nehéz zsilipajtó lecsukódott előttem miután beléptem a gépbe. Ez a tárgy most már örökre elválaszt a külvilágtól. A fehér falak szinte elvakítanak; a különösen erős világítás javarészt a cirkáló vezérlőjéből szűrődik felém. Behunyom a szememet és felsóhajtok. Mostantól kezdődik meg a rabszolga-korszakom. Kezdek elgyengülni, elhagy az akaraterőm. A földre esem és…

 

 

 

 

 

 

 

Kinyitom a szemem. Hófehér plafont pillantok meg, egy harminc cm átmérőjű tejfehér ufó-lámpa tűz a szemembe. Fáj minden tagom, de lassan felkönyöklök. Ez a környék ismerős nekem! Óvatosan elfordítom a fejemet, ismerem ezt a helyiséget. A vajszínű szekrényt, az asztalt, hűtőt… Ez az én konyhám!

Otthon vagyok! És a saját konyhám kövén fekszem!

 

Már emlékszem, hogy mi történt velem!

Elcsúsztam a konyha kövezetén. És bevertem a fejemet. Talán ezért hallucináltam? Micsoda rém álom! Egy tehetetlen klón voltam, aki eladtak. Még mindig zsong ettől a fejem.

Lassú higanymozgással feltámolygok; még látom, hogy a víz, amit feltettem forrni teljesen elpárolgott az edényben; fehér vízkő gyűrűket hagyva az edény falán.

Mióta lehettem eszméletlen?!

A nappaliba támolygok és felhívom a mentőket.

 

Odabent a baleseti osztályon; a táskás szemű, borostás orvos különféle kérdéseket tesz fel: Nem látok –e rosszul? Nem cseng-e a fülem? Nem szédülök-e? … meg hasonlók.

Aztán néhány egyensúly és reflex vizsgálat után a doktor kijelenti, hogy úgy látszik nem érte erős ütés a fejemet. Ám bevallja; aggasztja az, hogy olyan sokáig eszméletlen voltam a konyhába, ezért a biztonság kedvéért, még készíttet egy röntgenképet a koponyámról.

Miközben folyosón várom az eredményt; akaratlanul is a látomásom eseményein gondolkodom. Milyen agyrémet még sohasem éltem át! Pedig olyan valóságos volt. Mintha éreztem volna, hogy klónként éltem egy űrhajón. Aztán egy idegen Agora nevű helyre szállítottak; miközben folyton azt emlegették, hogy milyen primitív faj az ember – vagy, ahogy ők nevezték sapien...

Mélázásom akkor szakad félbe, amikor az orvos behív, és a röntgenképet vizsgálgatva, kimondja a végső diagnózist:

- Nem kell aggódnia, kedves Amanda! Nem érte komoly trauma a fejét. Semmilyen elváltozást nem látok – válaszolja higgadtan, majd még egyszer a fény felé tartja a fekete-fehér áttetsző képet.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Végre véget érnek a rémálmaim! Már kezdek megnyugodni, amikor az orvos megdöbbent hangja kizökkent a gondolatomból:

- Megkérdezhetem, hogy történt-e korábban, olyan balesete, amiben fém tárnyak ütközött a feje?

- Nem legalábbis nem tudok róla – válaszolom meglepetten.

- Ez különös! – vakargatja borostás állát az orvos. - Pedig van itt hátul a koponyacsontja közvetlen közelében egy kisebb fémszilánk. Látja? - mutatja felém a röntgenképet. – Látja itt ezt a pici, sötét foltot? Mintha valami idegen fém lenne itt, hátul a tarkójában… Biztosan nem volt régebben gyerekkori sérülése? – erősködik tovább.

- Nem… - habogom – Legalábbis nem emlékszem rá.

- Akkor biztosan koszos volt a fotópapír… vagy a röntgengéppel volt egy kis galiba – morfondírozott az orvos, majd egy erőltetett mosollyal folytatja. – Aggodalomra semmi ok! Még egyszer megismételjük a felvételt.

 

Arra még emlékszem, hogy a röntgengép alá befekszem, aztán elhomályosult emlékeimbe bevillan az, hogy a hasonlóan vakító, fényes helyen már feküdtem korábban.

Fél évvel ezelőtt volt egy nagyon furcsa álmom. Este, az ágyamban feküdtem; ám mégis erős fényességre ébredtem. Aztán megbénultam, és mire ismét mozogni tudtam, addigra már kora délelőtt lehetett. Álmomban pedig hasonló szürke kis lényeket láttam, mint amikkel a látomásomban beszéltem.

Most a folyosón várok, ám ezúttal zavarodottságomat, most a beteges gyengeség cseréli fel. Igaz lett volna minden?! Nem álmodtam semmit sem! Lelkileg összekapcsolódtam volna azzal a látomásbeli klónnal?! Az én klónommal! Akinek a szemével úgy láttam, mintha én magam lettem volna! Lehet, hogy tényleg különleges másolatot hoztak belőlem létre?! De akkor mégis, mit akart velem? Miért küldte felém a látomást? Valamit tudatni akart velem? Talán az Igazságot? De mégis, milyen igazság ez! Nem értek semmit sem!!!

 

Már meg sem kell várnom a második röntgenkép eredményét. Úgyis tudom, hogy egy idegen chippel vagyok megjelölve; és így kell leélem az egész életemet. Kész agyrém az egész!!!

Miért pont velem történik meg mindez?! - fut át az agyamon; amikor ismét behívnak a rendelőbe. A doktor most is tanácstalanul bámulja a felvételemet:

- A röntgengép nem volt rossz. Az ön koponyájába valóban egy fémszilánk van beleékelődve – közli, majd próbál valami biztatót is mondani. – De, ne aggódjon! Ez nem fogja az agyműködését zavarni.

Ez a mondata volt számomra az utolsó csepp. Engem megbélyegeztek, és erre csak ennyit bír közölni! Fájdalmasan felnevetek, majd hangos zokogásban kezdek.

 

 

Vége