Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az éjszaka kilence

I. rész

Egy vad éjszaka

 

 

Már jócskán elmúlt éjfél, amikor két fiatal férfi érkezett a várostól távol eső hatalmas épülethez. Az objektum maga, több mint száz éves volt, ám még a ma is jó állapotnak örvendett. Hajdanán eklektikus kastélynak épült - melyet főként az akkoriban „újra felfedezett” érett reneszánsz stílusában alkottak meg -, bár azóta már jó néhány változtatáson túlesett. A legszembetűnőbb például az volt, hogy az ablaknyílások döntő többségét befalazták; és a vakolat elé féldomborműveket állítottak, melyek különféle mitológiai lényeket, illetve héroszokat ábrázoltak. Ezek a stukkók nem mindennapi összhangot alkottak a vajszínű vakolattal. Mindezt pedig az alulról megvilágító lámpák erős fénye engedte láttatni, mely elborította az egész épületet, akár egy hatalmas emlékművet.

A kúrián mindösszesen egyetlen, díszes bejáratot lehetett találni; ám ezen akár egy hintó is kényelmesen beférhetett volna. A tömör, duplaszárnyú tölgyfa ajtónak ezért csupán az egyik felét nyitották ki, hogy a gyalog érkező, kalandot kereső vendégek bejöhessenek. A kastélyból halk és ütemes zene szűrődött ki, néhány eltompult kacaj kíséretében. Ezek a hangok kellemesen csalogatták a két késve érkező férfit; akiknek felett szándéka volt a kastélyba történő bejutás.

A fickók komótosan ballagtak, érezték, hogy még most sem maradtak le semmi lényegesről. Tudták, nem kell sietniük, hiszen már itt vannak az élvezetek kapujában. És hamarosan egy túlfűtött parti sűrűjébe csöppenhetnek. Ezen pedig még az a bosszantó tény sem befolyásolt sokat, hogy idefelé néhányszor eltévedtek a kocsijukkal.

Bizony, sokak számára volt ismeretlen a Draktom Kastély pontos helye; hiszen csak nemrégiben lakták megint az impozáns épületet. Az a pletyka járta, hogy az új tulajdonos - aki fél éve vásárolta meg az elhagyatott lakot; majd erőt, valamint pénzt nem sajnálva a saját ízlése szerint építtette át – egy távoli országból érkezett.

A két legény nemigazán tudta, hogy pontosan mire számíthatnak, mindenesetre a legjobbakat remélve lépték át az előszoba küszöbét, ahol egy komor arcú, óriás fickó állta el az útjukat, hogy elkérje a meghívójukat.

Az ajtónálló kinézete nem volt túlságosan bizalomgerjesztő, ám mivel az ismeretlen parti izgalma fűtötte a két fiatal fantáziáját; azonnal és szó nélkül átadták a cikornyás, fekete betűkkel díszített, vörös kartonlapjaikat. A colos fickó semmitmondó arccal vette át a meghívókat, majd végigmérte a vendégeket; végül elégedetlenül horkantott és némán továbbengedte a két fiatal férfit.

Azok, egy ideig a széles folyosón mentek, majd egymásra néztek.

- Hé, nem volt semmi ez a pofa! – vágta hátba társát az elsőként belépő fehéröltönyös, amikor tisztes távolságba kerültek az ajtónállótól.

- Az biztos – nevetett a társa, aki talpig feketébe volt öltözve; majd követte barátját kellemesen csalogató, világos terem felé vezető folyosón.

Mindkettejük arcát fülledt meleg csapta meg, amikor beértek a parti helyszínére. A terem ugyanis maga volt a tomboló erotika. A két fiatal egyből tudta, hogy mibe csöppent: egy modernkori baccháns buliba.

Az egzotikus zenére jó pár félmeztelen nő ropta kéjes táncát; melyben jókedvűen italozó férfiak gyönyörködtek. A vendégekhez már hozzácsatlakozott néhány könnyűvérű hölgy is, akik kedveskedve mulatatták a bámészkodókat. Ám itt nem ért véget a pajzán szórakozás, ugyanis a terem zugaiban már összejött néhány párocska, akik a figyelő szempárokkal mit sem törődve, a kanapékon fekve, vagy a falnak dőlve, megkezdték szexuális előjátékukat.

- Tudtam, hogy nem bánjuk meg, ha idejövünk! – felelte felizgulva a fehéröltönyös férfi, majd felvette a szokásos lazaságát, és a legközelebbi asztalhoz ment, ahol a boros kupák egyikét felkapva, mohón belehörpintett; végül - mintegy nyomatékot adva elégedettségének - elégedetten csettintett a nyelvével.

Talán a bor, talán valami más miatt; a fiatal férfi, azonnal átvette a hedonista hangulatot, amit merev kísérője egy kissé irigykedve figyelt. Ő nem volt képes ilyen könnyen átadni magát ennek a mesébe illő állapotnak. Túlságosan szépnek találta a helyzetet és ez, valahol belül egy kissé nyugtalanította. Még élénken élt benne a két nappal ezelőtti titokzatos meghívás is, amikor ő és Oszkár az edzőtermükből kilépve megpillantottak egy fekete limuzint, mely pont akkor állt meg előttük. A drága jármű hátsó ajtaja kinyílt és egy idegen, sötéthajú, alulöltözött, dögös bombázó lépett elő. A nő nem beszélt túl sokat, sőt még mielőtt a két férfi kérdezhetett volna valamit, vagy akár belemelegedhetett volna dekoltázsának a csodálatába; megfogta kicsiny kézitáskáját, majd belenyúlt és előhúzott belőle két meghívót. Aztán mindkét kartonpapírt megcsókolta, mélyvörösre rúzsozott ajkaival; végül egy: „Ugye, számíthatok rátok!” – kísérő szavakkal, mosolyogva átnyújtotta Oszkárnak, aki a mohón elvette a meghívókat. A mélyhangú bombázó ezután olyan gyorsan tűnt el, ahogyan megjelent.

- Azt hiszem ez mégsem olyan jó ötlet! – sóhajtott a feszült, sportos külsejű férfi. - Nem kéne ezt csinálnunk. Két nap múlva ott kell lennünk a megyei viadalon.

- Nyugi, nem lesz semmi baj, csak körbenézzünk, jól érezzük magunkat, aztán másnap ráérünk mindezt kipihenni. Különben is, kedves Rókus-barátom, majd jó szokásodhoz híven vigyázol, hogy ne csináljak olyan nagy hülyeséget – válaszolta magától értetődően Oszkár, miután társa kezébe nyomott egy szolid díszítésű, középkorinak ható bronzkupát. – Látod ezt a sok tüzelő szukát?! – mutatott rá a szolidan berendezett teremben táncoló nők egy kisebb csoportjára - Ezek itt mind ránk vágynak.

- Én nem is… - kezdett bele az erőtlen magyarázkodásba, ám Rókus nem tudott sokat mondani, ugyanis barátja figyelmét másfajta érdekesség vonta el.

Egy latinos, miniszoknyás leányzó ment el közvetlenül mellette, erősen riszálva formás hátsóját. Oszkár pedig kigubbadt szemekkel pásztázta a domborulatokat, majd szinte csorgó nyállal, félhangosan ezt mondta:

- Hú, öcsém! Láttad azokat a dudákat! – bökte oldalba Rókust. – És a fenekét… Ez a Bula kell nekem!!! - majd azonnal a hosszú hajú „dáma” után iramodott, miközben szólongatta őt – „Drága szépségem, gyere ide hozzám! Kellesz Oszkár-papának…”

Rókus ennél többet már nem halott a beszédből, ugyanis távolodó barátja szavait elnyomta a muzsika. Ellenben azt még irigykedve nézte, ahogy a cicababa Oszkárra mosolygott, majd azonnal megcsókolta őt. Még messziről is látszott, hogy hosszasan és forrón tapadt egymásra a két száj. Rókus némán figyelte a könnyed barátkozás folyamatát. Még sohasem vett részt olyan partin, ahol a nők ilyen hamar lépre mentek volna. Sőt mi több, ők kezdeményeztek; és Oszkárnak szemmel láthatóan tetszett ez a felállás.

A fekete öltönyös férfi keserű mosollyal az arcán rázta meg a fejét. Ő és Oszkár temperamentuma nagyban különbözött. Rókus az óvatosabb és megfontoltabb emberek erényeivel bírt; mely a sportolói technikáiban is dominált; ellenben Oszkár a szenvedélyes és gyors megoldások híve volt. A látszólag különböző személyiségek kezdetben nem nagyon fértek meg egymás mellett; ám a hosszú évek alatt eltöltött közös edzések, valamint a vívás szeretete barátokká formálta a két ellentétes személyiséget. Még maga Rókus sem tudta hogyan lehetett ennyire jóban ezzel a fickóval, aki oly gyakran volt felelőtlen. Oszkár túl sokat gondolt a nőkre, valamint a hedonista kedvtelésekre; ami gyakori ivászatokban és a dorbézolásokban csúcsosodott ki. Ide is inkább ő rángatta el, pedig Rókust kezdetben nem nagyon akart engedni az idegen, párductestű, amazon meghívásának.

Még most is tisztes távolságról figyelte a könnyűvérű nők viselkedését; hiszen a szíve mélyén ő nem ilyen hölgyekre vágyott. Rókus ideálja egy kedves lány volt, akivel mást is lehet csinálni a szexen kívül; és aki nem fogja őt faképnél hagyni, ha egy kis extra élvezetre vágyik. Az egyéjszakás kaland nem volt Rókus stílusa. Ezért előre látta, hogy ebben a társaságban nem fog olyan személyt találni, akivel komolyabban megismerkedhetne. Már éppen azon volt, hogy itt hagyja Oszkárt nyugodtan szórakozni; ő pedig angolosan távozik és visszamegy a kastély mögött leparkolt járművéhez.

Ám előtte még vetett egy pillantást a termen, csak úgy búcsúképpen; hiszen nem mindennap láthatott belülről egy ilyen helyet. A falon különböző emberek portréja lógott. Első látásra olajfestménynek tűntek, bár azt Rókus nem tudta megállapítani, hogy valódiak-e. Hasonló volt a helyzet a címerekkel is, aminek többségén egy sárkánypár képe dominált. Ellenben a falra akasztott kardok lenyűgözték. Még sohasem látott ennyi fegyvert egy helyen; az egész olyan volt, mint – természetesen a bent tomboló erotikus hangulatot leszámítva – egy hadtörténeti múzeum. Azonnal látszódott a pengék kidolgozásán, hogy korhű mestermunkák. Rókus azon gondolkodott, hogy megérinthet-e egyáltalán egyet is ezek közül; amikor valaki hátulról átkarolva őt, megszólította:

- Talán nem érzed jól magad, itt nálunk?

Mély, mégis valahogyan izgatóan csengő hang volt; mely Rókust egyből arra az asszonyra emlékeztette, aki a meghívót adta neki. Megfordult és elképedve tapasztalta, hogy a hölgyön most még mélyebb dekoltázsú ruha volt, mely szinte alig takart valamit viselőjéből. A férfit pedig ez a látvány ledermesztette. Az ismeretlen nő csábosan formás idomai gyengéden hozzányomódtak a Rókus testéhez, miközben szorosan átölelte a vállait.

- Nézze Hölgyem… - ellenkezett Rókus, viszont a csábítója nem hagyta befejezni a mondatát, mivel mutatóujját, gyengéden, az ajkaira nyomta.

- Ugyan, már! Túlságosan feszült vagy – dorombolta a nő, miközben jobbjával a férfi simára borotvált állát simogatta. – Engedd meg, hogy átadjak egy kicsit a hely kellemes hangulatából.

Majd kivette Rókus kezéből a boros kupáját, belekortyolt, azután a férfi szájára tapasztotta kívánatos ajkait, végül hosszadalmas csókkal adta át a bódító nedűt partnerének. A folyadék hűs és édeskés zamatú volt; ugyanakkor a magas alkoholtartalom, azonnal a férfi fejébe szállt. Rókust kellemes melegség járta át, és tőle szokatlan módon, hagyta, hogy az asszony vegye kezébe az ismerkedésük irányítását.

A félkábult Rókus nem tudta mennyi idő telhetett el az első korty bor után, csupán azt érzékelte, hogy a csábos hang azt mondja: „Csak engedd el magad és élvezd!” - meg – „Nem fogod megbánni…”

 

 

 

Aztán egy borzongató érzés nyilallt bele a gerincébe, a derekától egészen a nyakáig. Ez egy olyan speciális belső „riasztórendszer” volt mely figyelemfelkeltő ingerként futott végig a hátán. Ez a belső ösztön-érzés sosem „tévedett”. Ez mindig tudatosította benne, hogy hamarosan veszély fogja fenyegetni. Ez a képesség egy balesete után fejlődött ki; mely Rókust sokszor segítette, mint a párbajai, mint a magánéleti kockázatok során. Ez az érzés általában akkor is jelzett, amikor a versenyeken a dörzsöltebb ellenfelek ki akarták cselezni; csakhogy ennek a képességnek hála, a vívók többsége nem ért el sikereket.

Rókust most is ez az ismerős borzongató érzés kerítette a hatalmásba; mely egyből felébresztette mély kábulatából. Amint magához tért látta, hogy fekvő teste felett az az asszony térdel, aki a borral kábította el őt. A nő göndör fürtjei között most is csinos arc húzódott meg; ám mosolya valahogy más volt. Most nem egy őrá vágyó nimfomániás asszonyra, hanem inkább egy ragadozóra emlékeztetett. Ezt a gyanút még az is alátámasztotta, hogy a rúzsos ajkak mögül a nagymacskákra jellemző, két természetellenesen hegyes szemfog bukkant elő.

A nő buján dőlt rá, és egy elégedett mosoly után, már éppen a férfi nyakára támadt volna, amikor Rókus szinte ösztönösen cselekedve, elkapta az asszony vállát és eltolta magától. A nőt váratlanul érte az ellenkezés; ugyanis már meg volt győződve arról, hogy áldozatát kellőképpen elkábította. Ennek ellenére, újra próbálkozott. Elkapta Rókus kezeit és a kanapéra szorította.

A férfit meglepte a nő természetfeletti ereje, ki sem nézett volna belőle ekkora vadságot. De nem hagyta magát. Behajlította lábát, támadója alhasához nyomta, majd mielőtt az asszony védekezhetett volna, teljes erejéből elrúgta magától. Ez némileg kizökkentette a támadót; és vadállatiasan rámordult a férfire. Sötét haja az arcába omlott, ennek ellenére Rókus még látta, ahogy a nő vonási eltorzultak; már nem az a kívánatos, vonzó bombázó volt, mint az előbb, sőt, inkább valamiféle vicsorgó szörnyetegre hasonlított. A bőre besötétedett és csupasz hátából denevérszárnyszerű képletek kezdtek előtűnni.

A hárpia kinézetű asszony újra támadt, csakhogy Rókus ekkor már teljesen magánál volt. Most nem kérdezhetett magában ehhez hasonló gondolatok, hogy: „Mi ez a lény? - meg – „Miért akar rám támadni?” - vagy, hogy - „Miért pont engem?”

Most csak az önvédelmi ösztön dominált benne, hiszen tudta, ha nem védi meg magát, a szörnyeteg meg fogja őt ölni. Rókus felpattant a kanapéról; valami fegyver után kutatott a szemével. Szerencséjére kapóra jött, hogy ebben a szobában is voltak azokból a középkori kardokból a falra akasztva néhány darab. Az eredetileg díszítésként szolgáló pengék közül lekapott egyet, és remélve, hogy van némi éle, önvédelmi állást felvéve, maga elé tartotta. Ez azonban nem nagyon hatotta meg a vérszomjas asszonybestiát; karmos mancsával ki akarta verni a férfi kezéből a kardot; csakhogy ezt Rókus nem hagyta. Egy félköríves kitérő után a lény felé csapott; aki emiatt néhány lépést hátrálni kényszerült, nehogy a vas lecsapja a karját. Ám gyorsan visszatért az egyensúlyába. Elégedetten kihúzta magát, miközben megmutatta Rókusnak, az általa ejtett vérző karcolást. A seb a karján nem volt mély, és csodával határos módon, azonnal beforrt.

„Ez a dög halhatatlan!?” – villant át Rókus agyán. – „Képtelenség megölni!?”

Ezért menekülőre fogta a dolgot. Hogy időt nyerjen a lény felé dobta kardját, és amíg az kitért a tárgy elől, ő az emeleti szobából kimenekült; egyenesen le a lépcsőn, ahogy csak a lábai bírták. Csakhogy ezt a bestia nem hagyta annyiban, kiterjesztette hatalmas hártyás szárnyait, és közvetlenül a férfi előtt szállt le, miközben lendületet vett és mancsszerű kézfejével a falhoz vágta a férfit.

Rókus tehetetlenül perült a levegőben, próbálta tompítani saját ütését, ennek ellenére hatalmasat csapódott az egyik címeres pajzsnak a közepébe. Szerencséjére azonban úgy esett, hogy nem veszítette el az eszméletét, ezért próbált megkapaszkodni a tárgyban. Ennek ellenére mégis szédülni kezdett, a tüdejére mért erős ütés miatt. A lépcső közepére esett, magával rántva azt is, amiben eddig kapaszkodni próbált. Gyengeségét a nőstényszörnyeteg egyértelmű győzelemnek fogta fel és jutalmát remélve a hason fekvő férfi felé lépett; majd könnyedén felemelte a felsőtestét, miközben a fejét lefogva, oldalra fordította azt, hogy védtelenné váljon a nyaka. Áldozata hevesen lüktető aortáját vette célba tűhegyes fogaival.

Rókust megrémítette a szörnyeteg szorítása, ezért minden erejét összeszedve, egyetlen, halálos támadásra koncentrált. Amint érezte, hogy távolodik a teste a földtől, ösztönösen megszorította az első tárgyat, melynek észrevette a csillogását. Ezt az eszközt az imént ő maga rántotta le a falról, amikor nekiesett a pajzsnak és kiegészítőinek. A tárgy fogása ismerős volt, a mozdulatot pedig már számtalan alkalommal begyakorolt szúrással kombinálta. A dolgot az őt leszorító asszonyszörnyeteg, védtelené vált mellkasába vájta.

A bestia egy túlvilági hanggal üvöltött fel, majd elengedte a férfit. Rókus háttal a földön volt, így látta, ahogy az általa használt fegyver, - egy húszcentis tőr pengéje - pont a lény szívében állt bele. Amitől a szörnyeteg lemerevedett, akár egy torz szobor, majd világos hamuszínű por-halommá omlott össze a teste. Az egész csupán pár pillanat műve volt. És a veszélyes szörnyeteg, örökre meg szűnt létezni.

Rókus feltápászkodott; egyetlen vágya csupán az volt, hogy kikerüljön innen. Már indult is volna, csakhogy megtorpant.

„Mi van, ha több szörnyeteg is rám támad?... Oszkár te gazember, mibe kevertél engem?!” – aztán Rókus szíve hirtelen összeszorult. – De hiszen Oszi! Még biztosan idebent van!... És amilyen figyelmetlen tud lenni, ha nővel van… mi lesz, ha egy ehhez hasonló rém már rá is támadt...”

Csakhogy nemigazán volt ideje ezen töprengeni, ugyanis egy erélyesen csengő férfihang szólalt meg a háta mögött:

- Hé, te! – ám még mielőtt Rókus megfordulhatott volna, folytatta - Megölted a legkedvesebb szeretőmet!

Nem volt a férfi hangjában érezhető harag, mégis tekintélyt parancsolóan csengett. És amikor Rókus megfordult, a lépcső végénél egy aranybarna, félhosszú hajú, idegent látott maga előtt, aki jobbjában véres kardot, bal kezében, viszont… Oszkár levágott fejét tartotta. A testrész, fekete hajánál fogva lógott a szabályos testfelépítésű, ismeretlen férfi kezében. A halott arc szája még mindig kiáltásra hajlott; valamint fájdalommal vegyes félelemről árulkodott; melyek valószínűleg az utolsó perceinek élményei lehettek.

- Ismerteted őt, igaz? – kérdezte a férfi, ám választ nem várva; felemelte a nyakánál még mindig vérző fejet és az álla fölé tartotta; végül hagyta, hogy nyitott szájába csorogjon a lé.

Rókus elfordult a rémes látványtól. Ez jobban felzaklatta, mint az iménti szörnyeteggel vívott küzdelem. A hányinger kerülgette, miközben torkát egy hatalmas gombóc fojtogatta. Legszívesebben sírva futott volna el, ám a félelemtől képtelen volt bármit is tenni. Térdre esett. Egyszerűen nem bírt a férfi szemébe nézni.

- Nem hallasz!? – mordult rá a férfi, majd pillanatok előtt Rókus előtt termett. – Azt kérdeztem, hogy ismerted-e ezt a Nyomorultat, aki a vacsorám volt?!

Majd az eltorzult fejet Rókus szörnyülködő arca elé lógatta, amitől ő hátratántorodott. Erre a fickó egy alig látható grimasz kíséretében, unottan félrehajította Oszkár maradványát, majd mint, aki jobb reakciót várt volna Rókustól, elégedetlenül elfintorodott.

Rókusnak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Sok mindent gyűlölt az idegen férfiben, de a hullagyalázását képtelen volt elviselni. Főleg azért, mert ez a halott… néhai barátja volt. A félelme, azonnal haragba csapott át, és gyűlölködő tekintettel meredt rá a véres arcú idegenre. Most már az sem rettentette el, hogy ennek a fickónak is hasonlóan hegyes szemfogak meredtek ki a szájából, akárcsak a hárpiabestiának.

Rókus feltápászkodott és a macskapupillájú férfi szemébe nézett.

- Ő a barátom,… és … Oszkárnak hívták! – felelte dühtől remegő hangon.

- Nem érdekel a neve – válaszolta közönyösséget mímelve az idegen. – Engem csak az érdekel, hogy meg akarod-e bosszulni, vagy sem?

Rókus számára egyértelmű volt az amúgy minden épelméjűséget mellőző kérdés válasza. Fűtötte a bosszúvágy; de valahol a tudata legmélyén mégis félt a láthatóan nem emberi alaktól.

- Harcoljunk! Életre-halálra! – lelkesedett fel a macskapupillájú férfi. - Ahogy igazi férfiakhoz illik… Ismered a kardforgatást, igaz?

- Rohadj meg! – préselte ki a szót félhangosan a fogai között Rókus.

Ám a szemében lakozó gyűlölet egy pillanatra meggyengült; ugyanis hangos robaj rázta meg a falakat. A talajon remegés futott végig, mely egy lélegzetvételnyi időre kizökkentette a két férfit. Ezután a szokatlan moraj megszűnt; és sikítások valamint tompa ütések káosza hallatszott. Ellenben Rókus nem sokat tűnődhetett a dolgok mikéntjén, ugyanis ellenfele morgolódó hangja felelevenítette az éberségét.

- A francba! Megint itt vannak! – felelte az idegen férfi inkább magának, mint sem neki; de aztán természetellenes szemét ismét Rókusra szegezte. – Ám ettől mi még harcolni fogunk!

A halandó is pont ugyanerre gondolt. Oldalra futott, és a beszűrődő zajokkal mit sem törődve, lekapott egy általa már kiszemelt, falra akasztott, éles kardot. Még érezte a gerincén végigfutó erőt, amely menekülésre késztette volna; ám most már egy sokkal erősebb érzés tombolt benne. Mégpedig a bosszúvágy.

Rókus azonnal megfordult és küzdelemre elszántan, maga elé emelte a megszokottnál jóval nehezebb kardját.

- Remek választás – ismerte el a különös kinézetű férfi. - Te harcolsz a barátodért, én pedig a drága Roxánomért! Nincs is jobb, egy bosszúszomjas küzdelemnél! – majd mániákusan folytatta – Annál élvezetesebb a vér, minél hevesebben verte a szív!

Rókust már nem érdekelték ezek a szokatlanul vérszomjas szavak; erőt vett magán, majd ellenfele felé vágott.

- Szóval nem szereted a formaságokat? – kérdezte elégedetten a férfi, miközben kardjával eltérítette a pengét. – Helyes; mert én sem!

Ezúttal ő támadt. Olyan hevesen és erősen lendítette a fegyverét, hogy Rókusnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy kivédje azokat. Már régen nem érezte a bor kábulatát, mégis szemmel láthatóan lassabban védte magát ellenfele villámgyors vágásaival szemben. Az alak nagyon gyors volt. Mégis Rókusnak valahogy az utolsó pillanatban, még időben sikerült kivédeni a támadásokat. Eddig sebesülés nélkül kitartott. Hiszen nem csupán az élete volt a tét.

Aztán elérkezett a pillanat, amikor az ellenfele rosszul védte ki az ő csapását; a pengéje túl távol került a testétől, amit Rókus megpróbált kihasználni és szúrt. A szívét vette célba, hasonlóan a hárpiaszerű szörnyeteghez, csakhogy, ez a lény szinte erre számított. Gyorsan megpördült és a szúró támadás elől kitérve, megvágta Rókus bal oldalát.

A seb nem volt olyan mély, viszont fájt, és erősen vérzett. Éppen ezért a sebesült összegörnyedve az oldalához kapott. Amit az ismeretlen élvezettel nézett. Aztán a kardjáról lenyalta a frissen rátapadt vért. Majd akár egy minőségi bort, ízlelgetni kezdte.

- A tiéd jobb, mint a másiknak volt – jegyezte meg elégedetten.

- Dögölj meg! – kiáltotta Rókus, majd újra megszorította a markolatot és térdelő helyzetben a férfi felé suhintott.

Csakhogy a penge nem érte el az ellenfelét, és ezt az alak kihasználva, felülről le akart csapni a sebesült áldozatára. Ám a semmiből váratlanul, rövid süvítő hang kíséretében egy hosszú bot termett Rókus teste és az éppen lesújtani készülő kard közé. A penge belehasított az egyenes fába, de képtelen volt átvágni azt. Ami, a nem emberi lényt igen csak bosszantotta. Aztán váratlanul elengedte fogságba esett fegyverét és oldalra nézett.

- Ebből maradj ki, Szajha! – rivallt rá a küszöbön álló nőre.

Rókus csak ekkor vette észre, hogy a lépcsőbe egy két méter hosszú lándzsa ékelődött, és ennek a fegyvernek a bot része mentette meg az életét. Abba az irányba tekintett, amerre az ellenfele.

- Tudod jól, hogy nem tehetem – válaszolta a fiatal nő, miközben magára sem vette a sértő megnevezést.

- Ez fiú az enyém! És nem nyugszom, amíg meg nem kaptam az összes csepp vérét! – felelte rögeszmésen a férfi és eltűnt, majd egy pillanattal később a terem másik végén vált ismét láthatóvá, hogy lekapjon egy újabb kardot a falról.

- Add fel Nikander! – szólította fel higgadtan az asszony. – A csatlósaid többségét már úgy is likvidáltuk.

- Soha! Érted?! Soha sem hátrálok meg! – üvöltötte Nikander, majd a látszólag védtelennek tűnő, feketeruhás nőre támadt.

- Perenna!... Hagyd, majd én! – kiáltotta egy ismeretlen férfihang, majd az asszony mellett egy magas hosszú hajú alak jelent meg, akinek mind két keze szablyát szorított; és szinte azonnal kivédte a kard csapását.

- Kettő egy ellen? Jól van, nem bánom – morogta Nikander, miközben látta, hogy a nő is előveszi a következő fegyvereit, melyek egy-egy harminc centi hosszú fokos volt.

- Vagy inkább négy az egy ellen! – helyesbített egy földöntúlian mély hang fenyegetően higgadtan, és egy apró termetű maszkos valaki jelent meg, aki hasonlóan szabott fekete ruhát viselt, mint a lándzsás nő és a bajtársa. Őt szorosan követte egy behemót férfi, akiről már messziről látszott, hogy nem érdemes vele ujjat húzni.

- Értem. Szóval itt van a fél Társaság – nyögte keserűen a szavakat Rókus volt ellenfele.

Majd gyűlölködően a csapatra nézett, aztán pillanatok alatt köddé vált. (És nem is jelent meg többé a teremben.)

Rókus nem értette az iménti esetet. Összezavarodott. Mindenesetre hálás volt, hogy megmentették az irháját. Ezért elindult a csapat felé, és már éppen köszönetet akart volna mondani a lándzsás lánynak, ám a döntő pillanatban szavai nem azt mondák, amit valójában szeretett volna. Mivel mélyen belül inkább az izgatta, hogy mi volt ez az egész jelenet.

- Nem mintha nem lennék hálás – kezdte Rókus – De tudni akarom, hogy kerültetek ide, és mik voltak azok a lények, amik megtámadtak?

- Szerinted, mik voltak? – kérdezett vissza sejtelmesen a fiatal nő.

- Micsoda kérdés ez? – hőkölt meg a sebesült férfi, miközben Perenna elé állt.

- Szerintünk sejted, hogy kik voltak azok, akik megtámadtak – vágott közbe a mélyhangú, kicsike ember.

- Hát azok,… afféle szörnyek… – találgatott zavartan Rókus, maga sem hitte el, amit mondott, aztán ránézett a maszkos alakra és önkénytelenül kicsúszott a száján a kérdés - Te meg ki vagy?

- Mondd meg mit láttál, és én elárulom, hogy ki vagyok – kötötte az ebet a karóhoz a kicsike emberke, akinek méretei leginkább egy gyerekéhez hasonlítottak.

- Azok – a férfi próbált válaszolni, de a maszkos kérdése igencsak megzavarta; félt attól, hogy értelmes dolgot mond-e majd egyáltalán. Félt, hogy netán hülyének néznék.– Vámpírok… - zavarodott válasza inkább kérdésnek hatott, sem mint egyértelmű kijelentésnek.

- Igen, vámpírok – úgy mondta a kicsi idegen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Mi pedig rájuk vadászunk.

- Ez képtelenség! – rázta a fejét Rókus, majd ismét a Perenna nevű nőre nézett. – Hiszen vámpírok a valóságban nem is…

Ám a mondatát már nem tudta befejezni, ugyanis valami váratlan fájdalmat érzett a tarkóján; majd hirtelen minden elsötétült előtte. Rókus pedig eszméletét vesztve a földre zuhant.

 

 

II. rész