Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amazon és a félelf

 

VIII. rész.

 

Majdnem tíz hónap telt el a sárkánykalandja óta, Midrenner népe mégis, olyan hamar elfelejtette az esetet, mintha meg sem történt volna a hírhedt esemény. A polgárok az utcán nyüzsögtek, és buzgón végezték éppen aktuális munkájukat. A lakosok többsége igen elfoglalt volt; ezért nem is tűnt fel nekik, a gyanúsnak lopódzó köpenyes alak, aki a főtér északra nyíló, homályos sikátora felé igyekezett. Olyan csendesen mozgott, akár egy tolvaj; így a szokásossá vált, nyár végi, vásári forgatagban észrevétlen maradt a jelenléte.

A nyurga idegen befordult egy rejtett, komor mellékutcába; és a sikátorban megbúvó kuruzslócégér alatt, egy kopottas, vastag ajtón zörget. Mozdulatai ingerültséget árultak el. Az alak jobb kezével egyre erősebben kezdte verni a rozoga fafelületet. Ám, beletelt egy kis időbe, amíg a helyiség tulajdonosa személyesen is hajlandó volt megmutatta magát. A szürkeszakállú, elhanyagolt külsejű öregember lassan mérte ki minden egyes mozdulatát; eleget ért meg már ahhoz, hogy tudja: A sietség, az ő korában már meglehetősen ártalmassá válhat.

A vénség - vastag cvikkere mögül - hunyorítva nézett fel az előtte álló csuklyás férfire, aki sürgetve visszatolta az öreget a saját boltjába; majd magát is beljebb tessékelte. Aztán rögtön rákérdezett a lényegre:

- Meg van, amit kértem?

- Üdvözlöm Uram! – köszöntötte udvariasan a vén vajákos; ám amint észrevette kliense szúrós pillantását, rögtön a tárgyra tért.

Lassan odatotyogott az asztalához, miközben azt magyarázta, hogy:

- Közvetlenül a vérébe kell juttatni a mérget. Ajánlom, sebezze meg a sárkány legvédtelenebb területeit! Mint például az orrlyukai környékét; ahol meg tudja vágni. Azon a helyen nem védi a vastag pikkelypáncélja. Csupán kenje be vele a harc előtt a fegyvereit; és amint a szörny húsába mélyed a fém, azonnal hatni fog a szer. Remélem, nem kell külön figyelmeztetnem arra, hogy vigyázzon vele! Mert ez a méreg egy ekkora testnek, mint amilyen a magáé; azonnali halált okozhat. Jobb, ha nem sebesíti meg magát, mivel ennek a vegyületnek nincsen ellenszere! - figyelmeztette a kuruzsló, miközben egy kicsiny üvegcsét tett a kopott asztalra, ami csordultig volt az olajos állagú, mélybarna anyaggal. – Tudnia kell azt is, hogy egy kifejlett nemesfémsárkányt, még ezzel a méreggel is, nagyon nehéz lesz megölni!

- Az már legyen az én gondom! - morogta türelmetlenül Selendaro a csuklya alól.

Aztán elővett néhány aranyat és az asztalra dobta; majd nem törődve a veszéllyel, hogy a világ egyik legveszélyesebb mérgének vált a tulajdonosává, hamarjában felmarkolta a kicsiny üvegcsét.

Amilyen gyorsan jött, olyan hamar távozott is. Az öregnek még, csak azt sem mondta, hogy: „Köszönöm!” vagy „Viszontlátásra!”

 

Ez - a közel - egy év gyötrelmes volt a számára. Igaz, hogy túlélte a sárkánykalandot, és egy időre letelepedhetett; mégis elátkozottnak érezte magát. És nem csupán a fájós keze miatt. Azt hamar meggyógyította az a vén vajákos, akinél az imént tette meg villámlátogatását. A kis öreg kiválóan tudta a dolgát. Kotyvasztó szakértelmét pedig elérhető áron kínálta. (Nem mintha a pénz fontos lett volna a hosszú-életűnek; mivel busásan jövedelmezett a rendfenntartó munkája.) A kuruzsló különösebb kérdezgetés nélkül, akárkinek teljesíteni tudta a rendelését. Bármilyen szert össze tudott állítani; legyen szó, akár szerelmi bájitalról, akár erős méregről.

Ahogy mostanában Selendaro festett, mindkét varázsitalra szüksége lett volna. Ugyanis jóképű vonásait igencsak eltorzította a bűntudat és az önmarcangolás. Egyre csak Cattierán járt az esze, akit nem egészen egy éve cserbenhagyott. Már az udvarhölgyek kegyeit sem kereste, sőt még Sindora kedvességét is egyre gyakrabban elutasította. Ez pedig, a fiatal szolgálólányt arra ösztönözte, hogy ne járjon folyton a félvér után. A fiatal nőnek lassan kezdett elege lenni a férfi lelkizéséből, mégsem volt képes elhagyni őt teljesen. Továbbra is - egy bizonyos fokig – sóvárgott érte. Selendarót azonban, már egyáltalán nem érdekelte Sindora; a hetekben csupán egy dologra tudott koncentrálni:

Vissza akart jutni a sárkány barlangjához.

Mégis nehezen szánta rá magát az indulásra, mivel attól tartott, hogy ha esetleg visszatérne a Sraiml-bércekhez, akkor talán látni fogja halott szerelme széttörött páncélját és lecsupaszított csontjait. Viszont, ha erre gondolt, szinte beleőrült a tudatba.

Éjt nappallá téve nyomozott az ezüstsárkány után; ám az elmúlt hónapokban nem hallott felőle semmi gyanúsat. A rettegett hüllő egy települést sem támadott meg azóta, hogy elrabolta Ikiellát. Ellenben a félelf hallott egy olyan mendemondáról, ami magyarázatot adhatott erre. A hiedelem szerint: az a sárkány, aki elrabol egy fiatal nőt és azt megeszi, akkor száz évre álomba merülhet. – Ennek a hírnek az igazától, pedig Selendaro valósággal rettegett.

A bizonytalanság megőrjítette. Egyfelől ott volt a pergamen tartalma – Amely azt sugallta, hogy a halhatatlan nemesfémhüllők emberi szolgát tarthatnak maguk mellett. -, másfelől az utóbbi a monda is visszahangzott a fülében. A jelen helyzetben, pedig mind a két magyarázat hihetőnek tűnt; ugyanis a bestia tíz hónapja nem adott hírt magáról.

Selendaro nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy szárnyas gyíknak hagyta martalékul az egyetlen nőt, aki valóban jelentett neki valamit. Miért is nem ölte meg azonnal azt a halhatatlan dögöt, amíg aludt? Akkor Cattierát nem kellett volna magára hagynia.

A mai napon, azonban a félelf végleg elhatározta magát:

- Megbosszullak, Szerelmem! - mondta magának eltökélve. – Ha kell az életem árán, de elégtételt veszek!

 

 

 

 

 

Cattiera a sárkány ölelő karjaiban nézte a sötétzöld füvet; melyre, a szélrázta fák lombjának játszadozó árnyéka vetült. Minden apró fuvallat kész kis árnyjátékot teremtett a földön, ami szinte történeteket „mesélt el” a szerelmes párnak. A nőt lenyűgözte a látvány; boldogság és béke élt a szívében, amit javarészt Tarkenzisnek köszönhetett.

Azt kívánta, hogy ez a pillanat örökké tartson; ám óhaja nem teljesült maradéktalanul, ugyanis egy idő után feltűnt neki szerelmének aggályos viselkedése. A sárkányférfi nemrégiben még gyengéden babusgatta, most, viszont lehajtott fejjel magába fordult.

- Régóta el kellet volna mondanom… – törte meg végül a halhatatlan hangja a csendet, de meggondolta magát és elhallgatott.

- Mit szeretnél elmesélni, Kedvesem? – Cattiera érdeklődve nézett bele társa hatalmas, fekete szemeibe.

- Azt, hogy miért élek itt egyedül – kezdte Tarkenzis, majd belekezdett hosszas vallomásába. - Hajdan egy kisebb ezüstsárkány csoporttal laktam ezekben a hegyekben. Összetartottunk akár egy népes család. Elbújva laktunk a barlangjainkban, szinte alig mutatkoztunk más élőlények előtt; de az emberek mégis féltek tőlünk. Aztán kitört a Harmadik Sárkányháború, és én elvesztettem mindenkit, aki fontos volt a számomra. Amikor egyedül maradtam, meg akartam halni. Testem elpusztítására pedig az örökké tartó álmot választottam. Ám néhány évszázad múltán, egy idegen, rendkívüli érzés felzavart szendergésemből. Éber állapotomban társtalanabb voltam, mint valaha. Haldoklott a lelkem, és vele együtt a testem; de valami miatt mégsem tudtam ismét álomra találni. Tudod, a sárkányok testének kevés dolog árthat; viszont az egyedüllét a mi alkatunkat is megnyomoríthatja. Ezért raboltam el azt a szüzet, aki után, ti is hamarosan megérkeztetek a barlangomba...

- De, miért Ikiellát? Miért pont egy herceg lányát kellet elrabolnod? – érdeklődött Cattiera.

- A közemberek nem védik annyira a lányaik ártatlanságát, mint a nemesek; így nehéz megállapítani, hogy szüzek-e még.

- És ez miért olyan fontos? – kérdezte meghökkenve az asszony.

- Nem igazán értem a női lélek titkait - vallotta be restelkedve a hüllőember -, de úgy vélem, hogy az a lány, aki egyszer már volt férfival; az a továbbiakban is vágyódni fog az effajta a gondoskodásra. Viszont, egy szűz még ismerheti ezt az élményt, és úgy hiszem, ezáltal nem is igényeli a szexuális törődést.

- De hiszen emberré is tudsz változni…? – kezdte a mondatát Cattiera; ám nem fejezhette be; ugyanis a sárkány komoran közbevágott.

- Ellenben, a mi törvényeink tiltották azt, hogy emberekkel egyesülve; kevertvérű utódaink legyenek.

- Akkor meg miért szeretkeztél velem?! – kérdezte riadtan az asszony; viszont abban nem volt biztos, hogy a választ valóban tudni akarja.

- Nem, nem, semmit sem bántam meg! – tiltakozott határozottan Tarkenzis, amint észrevette szerelmének arckifejezését; majd mintegy megnyugtatásként, megcsókolta az asszony homlokát. – Én sosem éreztem ezt a törvényt helyénvalónak. És, ígérem! Még ha születnek is gyermekeink, ugyanúgy fogom őket szeretni, mint az édesanyjukat – válaszolta szelídebb hangnemben a sárkány és ismét átölelte a nőt.

Cattiera félt megtudni, hogy milyen gyerekek születhetnek ebből az egyesülésből; mégis érdekelte a téma. Ám, még mielőtt rákérdezhetett volna, Tarkenzis szinte megérezve a gondolatait, ekképp válaszolt:

 

- A fél-sárkányoknak, hajdan, talán még a félelfeknél is sanyarúbb volt a sorsuk. Régen, mikor még nem tiltották a vérkeveredést; született néhány utód, akik túlnyomórészt emberi formát birtokoltak. Ellenben a sárkányalakjukat alig, vagy csak részlegesen voltak képesek felvenni. Szárnyakkal azonban mindegyik leszármazott rendelkezett. Így ha az emberek egy óvatlan pillanatban észrevették őket repülés közben, akkor könnyedén szörnyetegeknek vélhették.

Mivel a félvérek nem tudtak teljesen sárkánnyá változni, a törzsünk - más varázshüllő törzsekkel egyetemben - nem igazán fogadta be őket. Általában lemondtak róluk; vagy egyesek - a szégyenérzet miatt - már születésükkor megölték a leszármazottaikat. A kicsiny kitaszítottakat, általában szülőjének emberi fele vette magához. Mivel a kevertvérűek gyakran el tudták rejteni a szárnyaikat, könnyebben elvegyülhettek a humán világban. Ezzel viszont nem oldódott meg teljesen a problémájuk, ugyanis a félvért ért erős fizikai fájdalom, vagy hatalmas mágia, könnyedén előcsalhatta a titkukat. A hibridek ennek ellenére vonzódtak a varázsláshoz; kiválóan tudták a bűbájokat alkalmazni. Idővel akár a legnagyobb mágusokká is válhattak; ha hagyták őket kibontakozni.

A legtöbbjük azonban gonosz célokra használta veleszületett tehetségét. Fekete boszorkányságot tanultak; és ezen förtelmes tudásukat, a tisztavérű halhatatlanok ellen fordították, vagy világuralomra törekedtek. Te talán már nem is ismered a legendát; de hajdan, egy Khatnal nevű mágus, azért robbantotta ki az Első Sárkányháborút, mert bosszút akart állni az édesanyján, aki a halhatatlan sárkányok népéből származott. De nem csupán őt szándékozott elpusztítani. Az egész hüllőfajt gyűlölte, amiért azok születésekkor megtagadták. Amint Khatnal kellőképpen megerősödött, sötét lényeket - valamint erőszakkal, elfeket és embereket is - bevett a terveibe; akik minden alattomos kívánságát teljesítették. A háború kegyetlen volt. Mindét részről hatalmas veszteségeket követelt. Végül a sárkányok faja győzött. Ám, ami ez után következett, az mindent megváltoztatott.

A háborúk előtt, hüllők és emberek úgy-ahogy, de megfértek egymás mellett. Nem mondom, hogy szerettük egymást, de kölcsönösen hasznot húztunk a közösen eltöltött évekből. Mi megtanítottuk a halandóknak a fémek megmunkálásának alapjait (Akkoriban szabadon vehettünk fel emberszerű alakot.); ők meg patásokat, mint: birkákat, szarvasmarhákat valamint kecskéket - tenyésztettek a számunkra. Alapvetően nem volt gond az együttéléssel, de miután Khatnal az emberi lényeket végleg ellenünk fordította; a halandók örök utálattal tekintettek ránk a csatározások után. A gyűlölködők csapataihoz, pedig még az elfek népe is csatlakozott, amint befejeződött az Első Sárkányháború. Azóta retteg és iszonyodik tőlünk mind a két faj.

Az események után, a megmaradt ezüstsárkány kolóniák kénytelen voltak szétválni, és a világ különböző pontjain új kolóniákat létrehozni. A mi nemzettségünk pár fős csapata, pár év vándorlás után, letelepedett – a ti nyelvetekben ismert - Sraiml-bérceknél. Ezen a helyen született meg egy olyan kegyetlen törvény, amely hivatalosan is kimondta, hogy: „Tilos a sárkányok vérének keverednie más fajokéval!”

Én erről, akkoriban, semmit sem értettem, hiszen csak pár év múlva bújtam ki a tojásból. Azt sem tudtam, hogy miként néznek ki azok az emberi lények. Kölyök koromban, szüleim tanítását követve, sosem hagytam el a bérceket. Ám velem ellentétben, sokan a korosztályomból kíváncsiak voltak a halandókra. Így néhány évtized múltán, néhányan meglesték az embereket; majd hasonló alakot varázsolva maguknak, felvették velük a kapcsolatot. Ezen próbálkozások, kezdetben, katasztrofális helyzeteket szültek. Az átalakult fajtársaim még járni is alig tudtak két lábon, nemhogy beilleszkedni a falvakat lakó halandók közé. Éppen ezért egy vén nőstény, aki fittyet hányt a tilalomra, titokban tanított nekünk, kölyköknek, pár dolgot az emberekről. Hiszen korának köszönhetően, ő még ismerte a háború előttről, a rövidéletűek szokásait.

A titkos képzéshez én is csatlakoztam, mivel az egyik öcsém rajongott az emberekért. Hiába tiltották a szüleink, egyre több testvérem csatlakozott a tanításokhoz. Végül a vén nőstény, javaslatát, hivatalosan is a vezetőink elé tárta; és ők, bár kezdetben haboztak, engedélyezték azt, hogy a fiatalok megtanuljanak néhány emberi viselkedésmódot. Döntésüket azzal magyarázták, hogy egy esetleges humanid támadás alkalmával, harc nélkül is el tudjunk menekülni az emberek haragjától. Nem mintha nem tudtuk volna megvédeni magunkat; de akkoriban az ezüstsárkányok törzse épphogy csak gyarapodni kezdett; éppen ezért minden eszközzel védelmezni kellett minden fajtársunkat.

A kiképzés öt-hat évig tartott, ami nagyjából arra épült, hogy megszokjuk a halandó testet, és elsajátítsuk a tárgyaik használatát. Azonban a gyakorló idő alatt is folytonosan az emberi alakban kellett maradnunk. Ezért a közlekedés, a bércek üregei között meglehetősen veszélyesnek bizonyult, mivel a rövidéletűek alakjában nem tudtunk repülni. (Sőt kezdetben, még hegyet sem voltunk képesek mászni.) Ezért a vezetők, mágiával kialakítottak néhány eszközt; a transzport köveket, amiket már te is használtál. Ezek a rendszerek arra szolgáltak, hogy a különböző barlangokba könnyedén ellátogassuk. Az ehhez szükséges bűbájt, pedig a mi sárkányvarázserőnk éltetette.

Amint letelt a gyakorlásra szánt idő, néhányunk visszavedlette az eredeti alakját. Közöttük voltam én is; nem mintha nem élveztem volna az emberi alakban eltöltött éveket, csakhogy az igazi testemhez jobban ragaszkodtam. Ellenben sok hím – köztük az említett kisöcsém is – szabad akaratukból rövidéletűek maradtak; elhagyták a lakhelyünket, és további információgyűjtésre indultak az emberekhez.

Jól is ment volna a dolog; csakhogy néhányan nem elégedtek meg a figyeléssel. Ezért idegen alakjukban letelepedtek a városokban; ahol néhányan elcsábultak az emberasszonyok ölelésétől, és házasságokat kötöttek velük. Ám, ez a tiltott családalapítás hamar kitudódott, ami miatt a törtvényünk irgalmatlan megtorlást követelt. A vezetőink halandó alakban keresték fel a bűnösöket; majd az éjszaka leple alatt, mindenkit elveszejtettek. Bár, még így is sikerült néhány félvérnek túlélni az üldöztetést; viszont nagyon sanyarú élet volt az osztályrészük, és hamar keserves halált haltak.

A sorozatos gyilkosságok után, vezetőink mindenkinek megtiltották, hogy felvegyék humanoid alakunkat. És hogy, csak a legszükségesebb esetekben, csakis álcázás, vagy menekülés céljából választhatjuk ezt a formát. Én pedig ezt a törvény boldogan teljesítettem, mivel addigra már sok ismerősöm esett áldozatul a kegyetlen mészárlásoknak. Akkor úgy hittem, sosem lehetek boldog az emberi alakomban. Ám, amióta megismertelek téged, Szerelmem; belátom, hogy tévedtem.

 

Tarkenzis lezárta a szörnyű múltidézést, és megpróbált bíztatóan mosolyogni. Viszont Cattiera még midig elszomorodva nézett kedvese arcára. Ezt pedig az ezüsthajú férfi is észrevette. Ismét megcsókolta az asszonyt; majd letérdelt eléje, miközben lágy hangon megszólalt:

- Kérlek, felejtsd el azt, amit az imént mondtam! Ez már a múlt, és senki sem emlékezik már rá rajtam kívül. Csak azért vallottam be mindent, hogy ne legyen közöttünk több titok. Ám nem szeretném, ha továbbra is ezen aggódnál! Inkább kérlek, válaszolj egy fontos kérdésemre! Szeretnéd-e velem összekötni az életed?

Cattiera összerezzent, és zavartan talpra ugrott; ez a lánykérés váratlanul jött a számára. Tarkenzis szemébe nézett. Látta, hogy a férfi komolyan gondolta, amit az imént mondott; de az amazon mégsem tudott erre az egyszerű kérdésére azonnal válaszolni. Mindennél jobban vágyott arra, hogy a sárkány megkérje a kezét; viszont a hallottak alapján, kétségei támadtak a házasságot illetően. Már az is tanácstalanságra kényszerítette, hogy Tarkenzis halhatatlannak számított, ő maga pedig, nagyvalószínűséggel még a hatvanat sem fogja megérni.

- Lennél a feleségem? – kérdezte ismét a férfi.

A hajadon még mindig mereven állt. Az iménti történet és a mostani kérdések, heves ellentétei voltak egymásnak. Azonban szíve mélyén mindig is erre várt, mióta jobban megismerte a sárkány emberalakját.

A válasz, viszont váratott magára; mivel mielőtt Cattiera ajkai szólásra nyíltak volna, Tarkenzis figyelmét hirtelen elvonta valami szokatlan dolog.

 

A sárkányférfi összehúzta ezüstös szemöldökét, és a távolt kezdte kémlelni. Cattierára is rátört az ismerős tapasztalat; a veszély érzete, mely feszültté tette minden idegszálát. Ám cselekedni képtelen volt, mivel Tarkenzis szó nélkül talpra állt. Az amazon mellé lépett; azonnal a karjaiba kapta és a völgyben lévő transzportkőhöz sietett vele. Letette az asszonyt a laposra csiszolt korongra; majd lelépve a talapzatról, el kezdte mondani az aktiváló varázsigét:

- Lamtans mo Tarkenzis …! – de Cattiera rémült hangja félbeszakította.

- Ne!! Miért akarsz elhagyni?! – kétségbeesett szemei, egy kicsit megenyhítették a sárkányt.

- Nem sokára visszajövök; ígérem! – nyugtatta a halhatatlan, miközben visszalépett hozzá, és a nő arcára tette meleg kezét.

- De… mondanom kell neked valamit… - habogta a hajadon.

- Majd ha visszatértem hozzád, Kedvesem! – válaszolta Tarkenzis, és egy gyors csókot lehelt Cattiera ajkaira. – Majd, ha visszaérkeztem a barlangomba, akkor nyugodtan válaszolhatsz a kérdésemre. Bízom a döntésedben!

A varázsige ismét felcsendült; ezúttal az ezüsthajú férfi végig is mondta a szavakat. Cattiera könnyeivel küszködve figyelte szerelme körvonalát, amíg a mágia el nem lopta halvány alakját előle. Aztán az asszonyt végleg elkapta a varázsörvény és visszarepítette a sárkány barlangjába, mielőtt az tiltakozhatott volna ellene.

Amint megszűnt a rúnák izzása, a férfi féltérdre ereszkedett, majd jobb kezét rátette a mágikus transzportkőre, miután halkan ezt suttogta:

- Xaitmall - ami sárkánynyelven annyit jelentett, hogy „Bezár”.

Aztán megfordult és elindult arra, ahol az idegen betolakodót érezte. Az jövevény különleges erővel bírt, ami Tarkenzist feszülté tette. Éppen ezért, jobb alkarját pikkelyes, karmos manccsá változtatta.

Ellenben a többi testrésze halandó alakjában maradt; így vette bele magát az öreg fák alkotta, sötétzöld rengetegbe.

 

 

 

 

 

Selendaro egy régen használt bűbájjal próbálkozott. Gyermekkorában kénytelen volt kísérletezni ezzel az elf-varázslattal; de egykori otthona fáival nem tudta rendesen felvenni a harmonikus kapcsolatot. Így számtalan sanyarú tapasztalattal gazdagodott a „távolba-látás” terén; amiben csukott szemmel, egy nagyjából tíz méteres félkörben érzékelni tudta a személyeket és a mágiát. Ám ez a táv jelentéktelennek, tűnt a maga száz méteres, normál úton történő nézésével szemben. Mivel nem lángolt benne elég elf erő, képtelennek érezte magát az igazi kapcsolatteremtésre az elf-fákkal; amik rendes esetben bárhová elrepíthették volna a tudatát, ameddig az erdő tartott.

Selendaro eddig a napig, haszontalannak vélte a korán sem eredményes gyakorlásait; ugyanis, ezt a különleges kapcsolatot csupán az elf tölgyekkel lehetett kiépíteni, és azok nem álltak minden rengetegben.

Ezek az ősi fák viszont mások voltak. Öregek és bölcsek; így a félelf, amint megpróbált először hozzájuk kapcsolódni, szinte azonnal összhangba került velük. Mintha a fák csak rá vártak volna egészen idáig. Amint a férfi szertartásosan köszöntötte a tölgyet, melyre felmászott; tüstént a segítségét kérte egy bizonyos hajadon megtalálásában. Remélte, hogy ha Cattiera még él, az erdőben kell lennie; vagy ha mégsem, hát akkor legalább felderítheti a terepet a sárkánnyal való harcok előtt.

Az erdőben akart a bestiával megküzdeni, mivel ez volt az ő igazi terepe. A barlangban nem sok esélye lett volna; de ha be tudná csalni a fák közé, akkor legyőzheti.

Amint becsukta a szemét, belső látására (egyfajta hetedikérzékére) hagyatkozva, akadálytalanul haladt tudata a fák lombkoronái között, akár a szél. Könnyen szállt. Pillanatok alatt, kilométereket tett meg, amikor végre megpillanthatta Őt. Az idegen, sötétzöld ruhákat viselő, némán álló, mahagóni szín hajú Cattierát.

Selendaro azonnal felismerte szerelmét; szíve az örömtől hevesen dobogott. A látomás olyan közel volt, hogy akár meg is érinthette volna. Már a karját nyújtotta érte; át akarta ölelni az asszonyt. Amikor váratlanul, hatalmas erőteret érzékelt az amazon közelében. A zavaró tényezőt egy hosszú ezüsthajú férfi jelentette, amely szerelmével szemben térdelt. Az ismeretlen alak szúrósan feléje nézett, mintha megérezte volna a jelenlétét. A jelenés azt sugallta neki villámló, fekete szemei, hogy: Azonnal tűnjön el innen! Nincs itt semmi keresnivalója!

Az ismeretlent baljóslatú varázsaura vette körbe, mely idegen erőket képviselt. A váratlan látottak kilendítették koncentrációjából a félelfet, aki elvesztette az egyensúlyát, és majdnem lecsúszott a magasan meredő faágról. Esését csupán egy vékony ágacska akadályozta meg, melyhez az utolsó pillanatban kapott oda; és mely azonnal eltörött, amint a hosszú-életű egyensúlyba billentette magát.

„Higgadj le, te forrófejű bolond!” – korholta magát a férfi.

Ilyet sose tehetett, amikor még az elfekkel élt. Ha mestere most látná a szerencsétlenkedését, büntetésből, legalább két napig nem adna neki enni.

„A nesztelenség az elfek erénye! Bezzeg ezt egy ilyen hitvány alak, sosem fogja megérteni!” – hangoztak a férfi emlékeiben egykori tanítójának szavai.

Selendaro úgy-ahogy próbálta összeszedni magát. Az ismerős ághoz húzódott, és bocsánatot kérve a tölgytől, újra a segítségét kérte. Ezúttal eredménytelenül.

Hiába próbálkozott nem találta meg az összhangot, ami ahhoz kellett, hogy ismét a „távolba lásson”. Ehhez a hosszú-életű gondolatai most túl zavarosak voltak. Koncentrációját az idegen férfi dühödt arca és hatalmas energiája, valamint Sindora gyűlöletének emléke is akadályozta.

Pár nappal ezelőtt a hajadon valóságos malíciát kapott, és a fejéhez vágta azt, hogy: „Csak játszadoztál az érzéseimmel!” - Igazából a zsoldos sosem mondta neki, hogy valaha is feleségül fogja venni. Hiszen most Cattiera mindennél fontosabb volt a számára. Erre azonban a lány hisztérikusan azt kiabálta, hogy: „Még az sem biztos, hogy egyáltalán még él!” - Mire a férfi szó nélkül otthagyta Sindorát, aki azzal vádolta meg: „Csak azért mész el, egy állítólagos sárkányölésre, hogy tőlem megszabadulj! Ezért jobb lesz, ha nem is térsz vissza!”

A férfi nem értette miért jár most ilyen múltbéli dolgokon az esze. Talán az ősi tölgyek varázsereje juttatták eszébe a lányt? Talán azt akarták mondani neki az elf-fák, hogy jobban tenné, ha hazamenne? Hiszen Cattierát egyszer már elhagyta.

Azonban Selendaro tiltakozott ezek ellen az idegen gondolatok ellen:

„Cattiera él! És ennek a különös férfinek a rabja. Az imént, olyan rémült volt az arca. Ki kell őt szabadítnom, mielőtt végleg elemészti a szolgasors!” – fogadkozott magában.

Lemászott a fáról, és teljes harci felszerelésben, az előbb megidézett hely irányába kezdett rohanni.

„Meg kell nyugodnom, különben oda a rajtaütés lehetősége!” – figyelmeztette magát a félelf. – Nyugodt fejjel kell harcolnom, vagy elveszek!”

Majd ismét elgondolkozott azon, hogy ki lehet ez a különleges aurába burkolt, ezüsthajú férfi, aki oly komoran figyelt felé. Mintha a különleges lény érzékelte volna az éppen odaszálló tudatát. Talán már találkozott is vele régebben? Csak most nem ismerte fel azonnal. Selendaro nem volt benne egészen biztos, hogy mivel válthatta ki az idegen ellenszenvét. Ám egyszer csak, egy váratlan pillanatban eszébe jutott egy régen hallott elf-legenda…

 

 

 

 

 

Cattiera várt, bár lelke minden érzelme tiltakozott ez ellen. Nem bírta sokáig a bizonytalanságot, így hamar elhatározta magát, és a sárkányrúnás boltív alá állva elkiáltotta magát:

- Sraiml! – ám hangjára semmi érdemleges sem történt.

A mágikus szöveg nem izzott fel, és nem repítette őt vissza a völgybe. Ezért a nő kétségbeesetten, többször is elismételte a varázsigét; ám a transzportkapu jelei sötétek maradtak.

Cattiera elkeseredetten járkált a hűvös barlang kövein; miközben akaratlanul is egy közelgő katasztrófa képeire gondolt. Akkor volt hasonlóan tehetetlenül várakozó helyzetben, amikor fiatalon lerészegedett nevelőapja hazatértét várta. Akkor is csak azét maradt fenn, hogy gondját tudja viselni annak a megtört embernek; aki, őt hajdan, a feleségével együtt, szeretetben nevelte fel.

Azon a napon is virrasztva várta, amikor azt a szörnyűséget tette vele. Aztán az erőszak után mindent fel kellett adnia, ami az otthonához kötötte.

- Elég volt! – kiáltotta a nő. – Nem akarok erre emlékezni!

A zavaró „déja vu” érzés eltűnt, és gondolatait csupán egy szó ismétlése töltötte be:

- Sraiml!... Sraiml! Sraiml! Sraiml! – de még mindig nem történt semmi érdemleges.

Végül a hajadon kiborulva ezt suttogta a félhomályba:

- Miért!… Miért tetted ezt Tarkenzis? – majd könnyes szemmel a földre borulva sírni kezdett.

Lelkébe nyomasztó fájdalom költözött. Úgy érezte, a csend megsüketíti. Megérzése azt súgta, hogy nagy baj fog történni szerelmével. Legszívesebben kirohant volna a barlangból, hogy lemásszon a hegyről. Ám mégsem mozdult. Tarkenzis azt mondta, hogy maradjon itt. Viszont, ő így képtelen várakozni!

Cattiera lenézett a völgy nyugati végére, de nem látott semmi szokatlant. Aztán visszarohant a barlangba, és újból próbálkozott a transzportkővel. Ám mivel az most sem működött, úgy döntött, hogy megkeresi rövidkardját és maga mászik le a sziklafalon. Azonban, csupán csak kicsiny tőrét találhatta meg; mivel a sárkány - hónapokkal ezelőtt - titkos barlangraktárába rejtette egykori fegyverét. A felhalmozott értékekre nyíló ajtót, viszont egyedül Tarkenzis tudta kinyitni. Így Cattiera, csupán a kis varázstőrét tudta az övére csatolni; és amint leereszkedett a szerpentinszerű kiszögelléseken, ösztönösen az ős-tölgyrengeteg irányába eredt. Amelyre a sárkányférfi tekintett korábban olyan szigorúan meredt.

„Segítenem kell! Tarkenzis, most sebezhető, hiszen ember! Nem veszíthetem el őt!” – zakatolt a nő fejében az rettegés.

 

 

 

 

 

 

A sárkány a homályos ős-öreg erdőben futott, majd megállt és elkiáltotta magát:

- Meddig akarsz rejtőzködni még, te hitvány, kétszínű Gazember!?

Ám kérdésére nem szóban kapta a választ. Az ellenséges felelet egy nyílvessző képében érkezett; ami hátulról, Tarkenzis vállát találta volna el, ha a hüllőférfi nem perdül meg a kellő pillanatban. Törzsével elfordult, és jobb, mancsszerű tenyerével, a nyíl után kapott. Mivel a fegyver fanyelének közepét markolta meg; Tarkenzis döbbenten tapasztalhatta meg, hogy nem éppen szokásos nyilat tart a „kezében”.

A tárgy nehezebb és hosszabb volt, mint az átlagos méretű lövegek. Ez a sárkány számára pedig igazi újdonságnak számított. A nyíl hegye több, horgokkal és apróbb mélyedésekkel volt ellátva, mind a két ellentétes oldalán. Ha egy ilyen eltalálja emberként, azonnal meg is ölhetné! Mivel ez a fegyver a testébe könnyedén bejuthat; viszont kihúzni, súlyos károsodások nélkül képtelenség lenne. Ez ellen, pedig a mostani elnyomott gyógyító ereje sem érne túl sokat.

Megszagolta a nyíl tollas végét. Ismerős bűze volt. Amiből Tarkenzis egyből következtethetett az alattomos támadóra. Amikor emberi alakban volt, közel sem érezte olyan jól a szagokat, mint amikor hüllőként tanulmányozta a dolgokat. Viszont, még így is fel tudta ismerni a bizonyos félelfet.

 Az ezüsthajú férfi úgy döntött, hogy ebben az alakjában akart szembekerülni ellenfelével. Mivel, ha a rejtőzködő alak meglátja igazi alakját, félelmében úgy el fog bújni, hogy talán sosem találja meg. Tarkenzis emlékezett rá, hogy nem ez volna az első alkalom; hiszen már volt szerencséje a cserbenhagyó félelfhez. Nem értette, hogy a kevertvérűnek miként lehetett annyi bátorsága, hogy ismét idejöjjön; és rátámadjon. Viszont, azonnal belátta, hogy nem lehet könnyelmű a rejtőzködő ellenfelével szemben. Elvégre az erdő, mint csatatér, az elfek megszokott birodalma.

Tarkenzis felkészült az üldözésre. A mostani eltévesztett lövés a sárkány előnyét szolgálta; mivel a nyíl haladási irányából, be tudta mérni támadójának a helyét. Ezentúl óvatosabban, de kicsit sem lassítva az erdő keleti iránya felé futott, miközben a fák ágait figyelte.

Csakhogy arra Selendaro is rájött, hogy elhamarkodott célzásával elárulta a helyét. Ezért el kellett hagynia eddigi lesállását. Elf vérének köszönhetően, éles helyzetekben még jobban előjött gyors és nesztelen lopakodási képessége. Ezért nem habozott, íziben a legközelebb eső, jobb oldali ágra ugrott.

Tarkenzis követte a támadót. Tudta, ha tökéletesen felvenné sárkányalakját; a sűrűn álló ős-öreg, szent tölgyek lelassítanák. Sőt, akár meg is állíthatnák a hatalmas testét. Javarészt embernek kellett maradnia, különben elveszíti a behatoló nyomát. Miközben futott, felelevenítette a félelf gesztenyebarna szemeinek árnyképét, melyek nemrégiben még a fák között figyelték őt és életének értelmét. Tarkenzist pedig ez rettentően felingerelte. Iszonyatos féltékenység kerítette hatalmába, miközben elüvöltötte magát:

- Nem kaphatod meg! Sosem lesz a tiéd Cattiera!

Selendaro erre a kijelentésre elveszítette az önuralmát, és elhibázta egyik lépését az ágon, amin eddig futott. Tévedésével halk neszt okozott, ami a sárkánynak felfedhette jelenlegi helyét. Ám a félelf gyorsan kiküszöbölte hibáját; megvetette a lábát, majd két nyilat helyezett az idegére és célzott, mielőtt az ezüsthajú a fája alá ért.

Tarkenzisnek minden ügyességét latba kellett vetni, hogy a két löveget egyszerre tudja elkapni. Veszélyes játék volt ez a részéről; hiszen ezek a nyilak sokkal kiszámíthatatlanabbnak látszottak, mint amiket eddig megszokott. Gyorsabbak és alattomosabbak; mivel nem csupán a kivitelezésük volt más, hanem a hegyükön még valamilyen méregféle is bűzlött. A szagát nem tudta rendesen kivenni, viszont a sárkány biztosra vélte, hogy ez nem éppen az ő előnyét segítené.

Selendaro néma, átkokat szórt az ezüstpikkelyekkel bevont kezű alakra. Sejtette, de nem gondolta volna komolyan, hogy ez az átkozott hüllő valóban képes felvenni egy ember alakját.

Miközben új fedezéket keresett, visszaemlékezett a varázslatos látomására. Az a mágia, ami jelenésében belengte az ezüsthajú férfit, túl erős volt ahhoz, hogy humanoidé legyen. Ez csakis sárkányméretű teremtmény energiája lehetett. Ez pedig magyarázatott adott arra a legendára, ami nemrégiben az eszébe jutott.

Gyermekkorában hallotta, hogy a platina-, az arany- és az ezüsthüllők, képesek voltak felvenni az emberek alakját; hogy gond nélkül beszivároghassanak a halandók városaiba. Azonban kis változtatásokkal, akár az elfek testét is képesek lehettek magukra ölteni, hasonló célokat elérve.

Az ő elf-településük határára is betévedt egy nemesfémhüllő, úgy kilencszáz évvel ezelőtt; csakhogy a halhatatlan erdőlakók erős védőmágiája, azonnal felfedte a valódi kilétét. A bestiára az őrszemek azonnal rátámadtak. Így, a félig átváltozott, megzavarodott sárkányt, kis veszteségek árán, viszonylag gyorsan el tudták üldözni a területükről. Mindez persze régen történt. Azóta nem láttak hasonló lényeket. Sőt, ami az illeti Selendaro nem is hitt igazán a históriában. Ám most ez az ezüsthajú hím, szokatlan kinézetű, jobb karja végleg magyarázatott adott mindenre.

Most már, végre ki tudta egészíteni a pergamen írását, amit télen olvasott Midrenner kolostorában. A szöveg nagyjából, így szólt: Téves az elképzelés, miszerint a nemesfémsárkányok az általuk elrabolt szüzeket felfalják. Mivel ezeknek a lényeknek kiszámíthatatlan a viselkedése; megeshet, hogy mégsem bosszantja fel foglyuk ellenszegülése. Sőt az is megeshet, hogy szórakozást lelnek a rabjuk személyiségében, ezért maguk…

„… is emberré válhatnak!” – villant fel Selendaro fejében a logikusnak hangzó befejezés. Sőt, ahogy a félelf elnézte a dolgokat, ez tűnt a mondat leghelyesebb kipótlásának.

Ennek ismeretében, viszont a hosszú-életű még dühösebbé vált. Szinte megőrült attól a gondolattól, hogy mit tehetett Cattierával ez az erőszakos, mágikus hatalommal bíró, emberalakot öltött bestia.

„Végeznem kell vele, mielőtt teljesen sárkánnyá változna!” – sürgette magát a félelf, ám a szeme elé táruló látvány kizökkentette gondolataiból.

Takenzis messzire elhajította a mindkét Selendaro-féle speciális nyilat, majd levette sötétkék köntösét, és megismételte önmagát:

- Sosem lesz a tiéd Cattiera! – kiáltotta, miközben megszabadult az ingétől is. – Nem hagyom, hogy elvidd őt tőlem!

Hangos és mély sárkányüvöltéssel zárta le kijelentését, majd elővarázsolta ezüstös, hatalmas szárnyait. A bőre kérgessé, valamint fémesen csillogóvá vált. Végtagjai megnyúltak és sötét karmai is megerősödtek. Nadrágjának szövete széthasadt, a megizmosodó combjaitól, valamint előbújó hosszú farka miatt. Tarkenzis nagyjából a másfélszeresére nőve, félig sárkánnyá változva, elrugaszkodott a földtől és a levegőbe emelkedett.

A tőle nyugatra eső, harmadik fa alsóbb ágait vette célba, amin pár másodperccel ezelőtt még a félelf lőtte rá nyilait. A hüllőember számítás nélkül is képes volt meghatározni az idegen menekülési irányát; mivel ebben az alakjában már megérezte Selendaro szagát.

Nem lepte meg, hogy már nem találja azon a fán a félvért. Figyelmét a támadó szagára koncentrálta. Balra vette az irányt és lerebbent a vastag ágról. A szemére és a fülére nem hagyatkozhatott, tekintve a félelf ügyes rejtőzködő képességét, valamint nesztelen mozgását. Ám, a szaga elárulta számára Selendaro helyzetét. Ha nem lett volna az ellensége, talán még el is ismerné a képességeit; ám Cattierát nem engedhette át ennek a félelfnek! Inkább meghal, de őt sosem adja át.

A félig átváltozott sárkány pontosan követte Selendaro irányváltoztatásait. Az egész harc csakhamar, egy hosszadalmas, üldözéssé silányult. Viszont a hosszú-életű az egyik pillanatban megtörte a monoton futást és ellőtte az egyik nyilát.

Vesztére cselekedett, nem csupán értékes idejét vesztegette a célzásra, de a kapkodás – valamint üldözője megváltozott alakja miatti döbbenetében - tőle szokatlan módon rosszul célzott. Emiatt a lebegő sárkánynak, csupán szárnyának izmos és keménypikkelyes végét kellett használnia arra, hogy eltérítse a válla felé tartó nyilat.

Ezután Tarkenzisnek nem volt szüksége gondolkodásra. Miközben hátracsapta a szárnyait, mély levegőt vett, és hosszúra nyúllott képéből egy kisebb, de rettenetesen forró tűzgömböt köpött, az éppen előtte guggoló Selendaróra.

A félelf nem tehetett mást hátradőlt, és szabadesést kihasználva leugrott az ideiglenes helyéről; viszont felfelé libbenő aranyszőke hajának végét, még így is megperzselte a sárgán izzó lánggolyó melege.

A hosszú-életű a mélybe zuhant; miközben számtalan vékonyabb oldalhajtást tört le testével. Viszont, mivel élete kezdetét a fák között töltötte, könnyedén meg tudott volna kapaszkodni, egy számára biztonságosnak tűnő, vastagabb ágban. Csakhogy az a bizonyos fa nem akart a keze ügyébe kerülni. Gyorsuló szabadesésének megállításához már egy légtornász ügyessége is kevésnek bizonyult volna.

Ellenben, aki az elf vért birtokolta, annak volt még esélye. Selenaro pont az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy vaskos törzsben, ami leállította az esését. Innen már könnyedén le tudott ugrani az erdő talajára; ami nagyjából három méterrel lejjebb helyezkedett el. Amint földet ért, azonnal, biztos fedezék után nézett. Szüksége is volt rá, ugyanis felülről egy újabb, hasonlóan pontos tűzköpet csapódott be a félelf érkezési helyére.

A kecsesen ereszkedő Tarkenzis folyamatos tűzlöveg sorozatot fújt a menekülőre, ám Selendaro cikkcakk alakban menekülve kerülte el a felülről érkező támadásokat. Majd egy vastagabb fa törzse mögé bújva ellőtte újabb mérgezett nyilát. Ezúttal a sárkányember nagy felületű szárnyát véve célba.

Tarkenzis még lebegett, amikor érzékelte a sebesen feléje repülő lövedéket. Újabb levegőt véve, egy lángcsóvával próbálta meg elégetni a nyilat; viszont a kiszámíthatatlan pályájú fegyver különleges kivitelezése miatt, tüzét nem tudta pontosan rá célozni. A vessző ugyan megszenesedett, azonban nem porladt szét a hőtől; és a sárkány bal szárnyát lyukasztotta át. Tarkenzis felüvöltött a fájdalomtól, elvesztette egyensúlyát és a földbe csapódott.

A hatalmas erő keltette örvény a levegőbe keverte az apró, száraz avarrészecskéket, valamint a port, mely megzavarta Selendaro látását.

„Eltaláltam!” – örvendezett a félelf.

Aztán megfeledkezve az óvatosságról, a lezuhant sárkányember közelébe merészkedett, ám a biztonság kedvéért még egy újabb löveget helyezett íja idegére.

„Most kell cselekednem! Amíg a zuhanástól eszméletlen!” – növelte az önbizalmát Selendaro.

Már a szörnyeteg közvetlen közelében volt; és alig látott valamit a szálló szennyeződésektől, ennek ellenére a szárnyas lény vélt helyére célzott. Viszont Tarkenzis nem ájult el a becsapódásakor; sőt kihasználva az alkalmat, hevesen nekitámadt a félelfnek. Hosszú ezüstfarkának erőteljes csapásával oldalra kényszerítette az íjat, aminek lövege ártalmatlanul, a sötét erdőtalajba fúródott.

Selendaro gyötrelmében felüvöltött, miközben kénytelen volt megválni fegyverétől. Hátrányát, Tarkenzis egyből ki is használta. Karmos kéz-mancsát a fájdalommal küszködő félvér nyakára szorította, majd a még mindig tartó vehemens lendületével, a legközelebbi fához szorította.

A félelf lába tehetetlenül kapálózott a levegőben, miközben tegezének kemény széle a lapockájába mélyedt. A szörnyeteg jobb marka kíméletlenül szorította légcsövét. Selendaro már azt hitte vége van. Hiába csapott rá mindkét kezével a hüllő kifeszített alkarjára, az meg sem érezte az elkeseredett próbálkozásokat. A hosszú-életű nem értette, hogy kerülhetett ilyen ellehetetlenedett állapotba:

„A méregnek már hatnia kellett volna… Miért nem veszít az erejéből?” – gondolta elkeseredve, aztán bevillant a lángcsóva képe, mely akadályozta a nyilának útját. – „Hát persze! A tüzének hője hatástalanította a mérget!”

Selendaro látása már homályosodott, és karjait is alig tudta felemelni. Halk hangjával is csupán néhány szót tudott kipréselni magából:

- Nem halhatok meg… még ki kell szabadítanom…

Tarkenzis, viszont dühödten belevágott a monológba:

- Cattiera az enyém! És feleségül fogom venni! – fekete szemei haragosan nézték a félelfet. – Semmi közöd sincs már hozzá! Hiszen cserbenhagytad, és inkább egy másik lánnyal törődtél a döntő pillanatban.

A mélyen morgó szavak újfent felébresztették a félelf haragját, mely váratlan erővel ajándékozták meg a gesztenyebarna szemű férfit. Ezért ökölbe szorította jobb kezét, és dühödten a sárkányember könyökhajlatába csapott. A hüllő elvesztette kontrollját a karja felett, és marka akaratlanul szétnyílt; majd fájdalmában, néhány métert hátrált. Viszont, miközben elengedte a félelf nyakát, hüvelykujjának karma felsértette ellenfele bőrét.

Selendaro a törzsnek dőlt, levegő után kapkodva próbált erőt gyűjteni a támadásra. Mialatt a sárkányférfi fájós karját masszírozta; a félvér kiürítette elméjét, mialatt levonta a kellő tapasztalatot:

„Lehet, hogy sárkány és nagy ereje van; de attól a hajlataiban ugyanolyan gyenge és érzékeny, akár a többi humanoid lény”- ennek a ténynek az ismeretében, pedig felkészülhetett a döntő ütközetre.

A félelf karcolása nem volt mély, és ütőeret sem ért; így az aranyhajú férfi egy időre, úgy ahogy kimenekült szorult helyzetéből. Vérző nyakával mit sem törődve feltápászkodott, majd leoldotta magáról eldeformálódott tegezét, és előhúzta mindkét hosszúpengéjét; hogy szembenézzen a harcra készülő, felbőszült szörnyeteggel.

- Ki fogom szabadítani Cattierát! Még akkor is, ha az életem múlik rajta! – kiáltotta Selendaro, és a sárkányférfire támadt…

 

 

 

 

Cattiera értetlenül nézett körbe a rengetegben, nem látott semmi szokatlant, de továbbra is aggódott.

„Valaki volt itt, és Tarkenzis aggódott emiatt. Miféle betolakodótól akartál megvédeni Szerelmem? Miért kellett olyan gyorsan biztonságba helyezned?” – az amazon fejében csupán egy név merülhetett fel.

- Az nem lehet, hogy visszajött! – kiáltott fel. – Nem lehet ennyire ostoba, hogy újból idemerészkedik! Hiszen megígértettem vele, hogy távol kell tartania magát ettől a helytől!

Felhúzta szoknyájának szegélyét, és sebes lábakkal futott tovább befelé az ősi tölgyerdőbe. Nem tudta merre lehet a szerelme. Csupán az ösztöne vezértelte lépteit. Elkeseredetten kiabálta Tarkenzis nevét, de sehonnan sem jött válasz.

 

 

 

 

A félelf pengéi fékezhetetlenül forogtak, és hárította a sárkány kemény karmainak támadását. A két nemes fém, és a halálos mancsvégek hevesen csattogtak a félhomályos erdőben. Mindkét férfi jól harcolt, az összecsapások kimenetelét képtelenség volt meghatározni.

Selendaro mérgezett pengéivel a sárkányférfi hasára vágott, ám a fém lecsúszott a kemény pikkelyekről, anélkül hogy felsértette volna ellenfele bőrét. Nem ez volt az első eset, amikor képtelen volt sebet ejteni a szörnyetegen, a szörnyeteg ezüstpáncélja túl kemény volt.

„Nem tudom megvágni a végtagjait, túl kérges a bőre. A fejét kell támadnom!” – bíztatta magát a félelf.

Ám, ráfázott a pillanatnyi mélázására, mivel a sárkány, karma váratlanul lecsaptak és végigszántottak a mellvértjén. A kegyetlen jobbjának ujjai teljes erővel belemartak a fa páncélba, majd amikor elakadtak, a szörnyeteg megmarkolta azt, és a félelf képébe, közvetlen közelről egy tűzlángot akart fújni.

Selendaro mellkasát felsértették a karmok, ám ő a fájdalommal mit sem törődve, belevágta fegyverét a vértét szorongató, torz kéz tulajdonosának, belső felkarjába. A döfés szinte közvetlenül a sárkányember honaljában mélyedt; ahol nem védték a vastag a pikkelyek.

Tarkenzis megrándult a váratlan kíntól; emiatt pedig nem tudta rendesen kivitelezni a tűzfújást. A félelf irányába, csupán füst és kisebb lángok hagyták el a pofáját. Selendaro mégis kénytelen volt lehajolni, mivel a feldühödött sárkány szárnyának karmos végével, felülről fejbe akart vágni.

Ehelyett csupán a vállát találta el; ami Tarkenzist nem igazán töltötte el elégedettséggel; ugyanis ellenfelének képe gyorsan homályosodni kezdett, és az egyensúlya is megingott. Ennek ellenére mégis újabb támadásra szánta el magát.

A félelf eltávolodott a nemesfémsárkánytól, aztán ismét harcra emelte pengéit. Tudta, hogy a méreg, már az őt segíti a harcban…

 

 

 

 

Cattiera azt hitte, hogy képtelen elviseli ezt a hirtelen rátörő magányt. Szoknyája szélét már régen szétszaggatták az ágak bokrai; és a sok futástól már levegőt is alig kapott. Amikor váratlanul az erdő sötétjében egy halovány alakot pillantott meg, akinek széles, férfias vállai voltak.

Örömmel vegyes aggodalommal; gondolkodás nélkül, a félhomály felé sietett. Nem ismeret fel a háttal álló idegent, de remélte, hogy Tarkenzis az. Amint közeledett felé, már azt is látta, hogy az illetőnek világos, hosszú a haja van. Nem pillanthatta meg az arcát. Azt viszont világosan érzékelte, hogy az illető erős fájdalomtól szenved.

Az amazon az idegen felé kiáltott, és mikor az kezdett visszafordulni, Cattiera mindennél jobban rákoncentrált az arcára; éppen ezért nem nézte merre lép, miközben feléje igyekezett. Az egyik tölgy kiálló gyökerében pedig megbotlott, és elesett. Az amazon nem tudta kivédeni zuhanását, ezért térddel az avarra esett. Az utolsó pillanatban még le tudta tenni a kezét így nem terült el a földön, viszont a férfi arcát elvesztette a látómezőjéből. Próbált feltápászkodni, de az izgalomtól remegő lába ezt az egyszerű mozdulatsort jócskán megnehezítette.

 

 

Egy férfias, hosszú ujjú kéz nyúlt, némán a fiatal nő felé. A közelben lévő férfi meghallotta a kiáltását és hozzá sietett.

Cattiera nem mert felnézni rá nézni, attól félt, hogy az arc, amit lát az nem Tarkenzis-é lesz, hanem valaki másé. Hevesen dobogó szívvel, egy pillanatra behunyta acélkék szemeit; majd vett egy nagy levegőt, és kinyújtotta jobb kezét, amit a férfi tenyerébe tett. Remélte, hogy annak a férfinek az arcába fog nézni, aki a legkedvesebb a számára. Aztán felemelte a fejét, mivel tudni akarta, ki segíti fel most, ebben a pillanatban.

 

 

Selendaro semmit sem tudott mondani, amikor megpillantotta a földön térdelő szerelmét. Egyből felismerte Cattierát. Sárkánykarmok okozta sebesüléseivel mit sem törődve, a félelf odasietett hozzá; majd határozottan, de gyengéden felsegítette az asszonyt.

Az amazon hiába nézte hosszasan az ismerősnek tűnő félelf arcát, valahogy mégis idegennek érezte. Ez az aranyszakállas, vértől mocskos, sovány idegen. Alig hasonlított, régi bajtársára. Csupán mandulavágású szeme, és gesztenyebarna írisze árulkodott egykori ismerőséről.

Az összezavarodott asszony megijedt; és riadtan elengedte a félelf kezét, majd hátrált tőle.

- Hol van Tarkenzis? – kérdezte zavartan.

- Cattiera, nem ismersz meg? – kérdezte Selendaro, figyelmen kívül hagyva az amazon kérdést feléje közeledett.

A hajadon, pedig tovább hátrált, egészen ki az erdőszélre. Idegesen kapkodta a fejét, miközben arra gondolt, merre lehet a sárkánykedvese. Látta, hogy Selendaro vértől mocskos és több helyütt sem borítja. Mégsem akarta elhinni, hogy ők ketten összecsaptak.

- Cattiera! Mi lelt, Cattiera?! – kérdezte zavartan a férfi, miközben követte a nőt a fénybe.

 

 

A félelf még tisztán emlékezett arra, hogyan végzett ellenfelével. Az a fenevad koncentrációja lanyhult az ütközetük alatt. Egyre homályosabban láthatott, mivel nem oda csapott le, ahol ő tartózkodott.

Selendaro könnyedén kitért, a most már veszélyesnek nemigen nevezhető karmok elől. Viszont a vérveszteség az ő koordinációját is gyengítette. A sárkánydémon, pedig még mindig képes volt tűzet hányni, ami kellően összegyűjtött erő nélkül, most inkább tűzcsóvaként lövelltek ki a lángok a fenevad szájából.

Bár nagy előnyére vált a hosszas játszadozás, az ő életét is veszélybe sodorhatta volna, hiszen még az elfek gyógyító képessége sem ért túl sokat a közvetlenül elszenvedett égési sérülésekkel szemben. Ezért Selendaro gyorsan támadt.

Oldalról rontott rá a hüllőemberre, és a korábban, nyílvesszejével átszúrt bal szárnyának közepébe döfött, majd egy jól irányzott vágó mozdulattal a lebeny eredési helyéig hasította a rést. Egy erős lefelé tartó hasítással, pedig sikerült a szárny alsó tájékát is levágnia. A sárkány összerándult a kíntól, és a földre zuhant; tehetetlenül lógó bőrredőjét már nem tudta kellőképpen mozgatni, így az előre borult; elfedve a nehezen lélegző lény arcát.

A szabadon hagyott, szétnyílt seb, könnyű célpontot szolgáltatott a haragtól fűtött hosszú-életűnek. Több se kellett a félelfnek; a sárkány miatt érzett gyűlölete nem engedte meg azt, hogy a méreg végezzen vele. Ő maga akarta kioltani az életét.

A félholt, összegörnyedt szörnyeteg hasához lépett és felülről, a vízszintes sebbe mélyesztette balkezes pengéjét. Ez a fém eddig még nem „ízlelte” meg a sárkány vérét, most viszont kegyetlenül „belemart” az inakba és húsba, meg sem állva a gerincig, ahol bár némi ellenállásba ütközött ugyan; de Selendaro haragjában feltört lendületével szemben esélye sem volt a varázslattal átalakított, erejét vesztett csontnak. A félelf pengéje derékszögben elfordult, miközben iszonyú dühvel vegyes lendülettel átszúrt ellenfele két hátcsigolyája között, végleg elvágva ezzel a lény gerincvelőjének idegeit.

Nagy a valószínűsége annak, hogy ha a sárkánynak lett volna elég ideje, akkor nem csupán a bőrét erősíti meg, hanem a szárnyait, és a csontvázát is. Ám erre nem volt lehetősége, és a félelf ennek köszönhette győzelmének egy részét. Nem csupán a méreg, hanem ellenfele büszkesége is az ő előnyét szolgálta.

Bár ezzel a győzelemmel, is hatalmas vereséget szenvedett el. Nem tudta, hogy Cattierát hová rejthette el az ellenfele. Ezért otthagyta a tetemet, és fájdalmaival mit sem törődve, társa keresésére indult.

Az igazi megkönnyebbülés akkor érte, amikor szerelme, önmaga talált rá. Most viszont nem értette, hogy az asszony miért ilyen zavarodott.

 

 

 

Az amazon rápillantott a fényben álló férfi arcára. Volt társa olyan lelki állapotban figyelte őt, ahogy eddig még sohasem. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, arca elhanyagolt volt. Nagyon hasonlított a régi nevelőapjára, mielőtt az, megerőszakolta volna.

Selendaro közelebb lépett Cattierához, így az asszony észrevette, hogy mámorító boldogság ég a szemében. A félelf megszállott tekintettel az amazon szemébe nézett:

- Cattiera! - kiabálta, majd gyorsan, és durván átölelte. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. A sárkány elbűvölt és rabságban tartott. De, most már vége az átoknak!

A harcos nő megdermed a rég látott, mégis idegen ismerőstől. Selendaro elf rúnákkal mázolta tele a homlokát, bizonyítva ezzel csatájában aratott győzelmét. Ez egy régi, barbár erdei elf szokás volt. Amit az egyik kalandozásuk után mesélt el neki a férfi. Az írás jeleneket nem tintával, hanem az ellenségnek a vérével írták az arcukra.

Most egykori társa bőrét is hasonló „ékesség” fedte, ám ezek a vörös jelek másmilyenek voltak a Nap fényében. Az ezüstösen csillogó vér rászáradt a férfi homlokára.

 

 

Cattiera sosem hitte volna, hogy régi bajtársa képes ezt megtenni. Nem akarta elfogadni azt, amit a saját szemével látott. Lábai a földbe gyökereztek; egyszerűen képtelen volt iszonyattól lemerevedett testét megmozdítani. Így azt is tehetetlenül hagyta, hogy Selendaro ismét magához húzza, majd váratlanul és hevesen megcsókolja. A félelf ajkai úgy forrtak a sajátjára mit, ha soha többé nem akarná elengedni. A férfi szenvedélyesen tartotta Cattierát a karjaiban; mialatt boldogságtól feltüzelt teste, erőszakkal kívánta magának a szerelmet.

 

 

 

Az amazon egy darabig tétlenül hagyta Selendaro gesztusait; de végül jobb keze, lassan és észrevétlenül, lenyúlt az övén fityegő tőrért. Majd tokjából kirántva, az őt szorongató félelf hátának, bal felébe szúrta. A penge könnyedén álhatolt a hosszú-életű kikeményített bőrpáncélján, és belemetszett a húsába. A csodás tőr áttörte a férfi egyik bordáját, majd a tüdejébe ágyazódott.

A varázslatos fém erőtere pedig megtette a további, nagyfokú roncsoló hatást. A fegyver, haladási irányát követve, átlósan átvágott a meggyötört hörgőkön, egészen a férfi szívéig.

Selendaro ajkai eltávolodtak az amazonétól. Karjainak szorítása is egyre gyorsabban gyengült, végül egy idő után elengedték az asszonyt. A félelf értetlenül hátrált szerelmétől. Mialatt az eszméletlenséggel küzdött, csupán ennyit tudott kinyögni:

- Mi… miért… - ám mondatát nem tudta befejezni; a száján vér buggyant ki, mely végigfolyt megdöbbenéstől és a gyötrelemtől eltorzult állán.

- Már félek tőled… - hebegte könnyeivel küszködve Cattiera. - Tudom, hogy bántanál, ha megtudnád a titkomat…

Ellenben Selendaro, már nem ismerhette meg a nő rejtélyét. Szíve elszorult, és nem csupán a varázslatos penge okozta fájdalomtól. Látása elhomályosult, majd a földre esett, ahol azonnal elérte őt a vég. Utolsó pillantásával, kihunyt az élet a szeméből. Azokból a szemekből, melybe oly sok lány lett szerelmes; és melyek hajdan még Cattierát is megigézték.

 

 

 

 

A nő elfordult a félelf összegörnyedt holtestétől. Túl sok veszteség érte. Ennek nem így kellett volna történnie! Rossz sorsa ismét megmutatta neki szeretteinek halálát.

Elkeseredetten zokogott, miközben térdre esett. Egykori társa vére mocskolta be ruháját és kezeit. Tarkenzis holttestéttől pedig, még csak el sem búcsúzhat; hiszen kevés az esélye, hogy megtalálja, ebben a hatalmas, sötét rengetegben.

Mindenkit elvesztett! Mihez fog most kezdeni?!

Cattiera fejében még az is megfordult, hogy öngyilkos lesz, és meghal ő is, ebben titkokat őrző rengetegben. Elkeseredetten nézett maga elé, miközben sokáig mozdulatlan maradt. Aztán végleg elhatározta magát.

Feltápászkodott, majd letörölte könnyeit, és elindult az országút felé. Miközben sétált aggódva, alig láthatóan domborodó hasára tette a kezét. Még nem tudta, hogyan fog boldogulni mindezek után. De abban biztos volt, hogy mindenáron meg fogja óvni szerelmének gyümölcsét.

 

 

 

                                 Vége

 

 

Vissza a Kisregényekhez