Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amazon és a félelf

 

VII. rész.

 

A sárkány kellemes társaságnak vélte a „megszelídült” amazont. A hüllőt nem tudta pontosan, hogy fog alakulni kettejük hosszú távú kapcsolata; de mivel Cattiera közel került hozzá, úgy döntött kockáztat. Az idő múlásával, vonzalma egyre jobban erősödött, „lakótársa” iránt; és már számára is kellemetlené vált, átkának jelenléte. Éppen ezért, pár hét múlva, már annyira megbízott a fiatal nőben, hogy megszabadította őt nyakláncbéklyójától. Sőt Cattiera, még ráadásként a tőrét is visszakapta.

Az asszony, pedig saját akaratából döntött úgy, hogy továbbra is Tarkenzis közelében marad. A sárkány mindig udvariasan viselkedett vele; csupán az volt az egyetlen kívánsága, hogy az amazon mellette maradjon. Cattiera, már néha kedvelte is az „öreg” szárnyas gyíkot. Volt az ezüsthüllőben valami, amihez vonzódott; bár maga sem tudta volna megmondani, hogy valójában mi az. Talán, mert magányos, és neki is mély titkai voltak, akárcsak neki. Sorstársának érezte a halhatatlant, ezért is kötődött hozzá.

A fiatal nő egyre több időt töltött Tarkenzissel. Biztosra vette, hogy a halhatatlan hüllő igazából, csak társaságra vágyott, és hajdan, emiatt rabolhatta el a herceg lányát is. Természetesen ezt nem azért tette, hogy meggyalázza. A hüllő méretei túlságosan eltérőek voltak, egy embernővel való egyesüléshez.

 

 

Tarkenzis, néha, napokra is eltűnt. Ilyenkor általában, távoli helyekre ment táplálkozni – ezt a lehetőséget most már könnyedén kivitelezhette, mivel Cattiera addigra önellátóvá vált, saját élelemszerzése terén.

Ilyenkor a hajadon kihasználta a szabad alkalmat, és a völgyében fekvő erdőt fedezte fel. A hüllő megtanította rá, miként juthat le mágiával, pillanatok alatt a célállomására. Ehhez, pedig mindössze két varázsigére volt szüksége, amely a sárkány-transzportkapukat aktiválta. Az egyik ilyen szerkezet Tarkenzis barlangjának bejáratát képezte. (A rákarcolt sárkányrúnákat a harcosok akkor láthatták először, amikor beléptek a hüllő szikla folyosójára.)

Akkor a szárnyas gyík módosította az eredeti varázst, és egyesítve azt az arany nyakláncával; egy erős „vendégmarasztaló” átkot képzett, mely fogságra kényszerítette női áldozatait. Ám, amint megszűnt a konok bűbáj, a kapu valódi rendeltetése előtérbe került; vagyis a gyors transzportálás a bércek üregei, valamint a völgy között.

Cattierának, csupán be kellett állni a barlang bejáratának boltíve alá, és el kellett kiáltania azt, hogy: „Sraiml”. Azután, a mágia hatására, az beszélő körüli árkádon, valamint a földön, másfél méteres sugárban, bíbor színben felizzottak – az előzőleg alig látható – titokzatos rúnák. Amely fénynyalábok örvényleni kezdtek, majd közelebb húzódtak az utazni vágyó személyhez. Amint a varázslatot használó bőréhez ért, azonnal eltüntették azt; és, máris a hegyek lábánál elhelyezkedő, három méter átmérőjű lapos sziklán termett az utazni vágyó. Amelynek szélén, hasonló sárkányrúnák kezdtek halványodni, ugyanolyan lila pompában; végül a titokzatos sárkány karcok „kihűltek”.

Talán, ez a varázsige szolgáltathatta a magyarázatot, a hármas hegyek közös nyelvbeli nevének. Lehetséges, hogy még régen, egy erre járó halandó meghallhatta, a hangosabban elhangzó parancsszót, és az emberi félreértések eredményeként, megszületett a bércek neve. Ám, ez a „keresztelő” meglehetősen gyérnek hangzott, tekintetbe véve a valós sárkánynyelvbéli szó értelmét, amely „völgy”-et jelentett.

Az amazon előszeretettel használta a mágikus transzportkapukat; így könnyen, és gyorsan lejuthatott az erdőbe. Amikor először próbálta ki a varázsszerkezetet, tisztelettel adózott a mágia előtt. Bár igencsak elcsodálkozott azon, hogy a sárkányok bűbájai, még évszázadok után is tökéletesen működtek.

Cattiera nem értette, miért volt a hüllőknek szükségük, ilyen kapukra, hiszen szárnyaik lévén, azonnal leérhettek volna a hegyekről. Valamint, ez a faragványok által bezárt háromméteres kör, meglehetően kicsinek bizonyult egy kifejlett sárkány testének befogadására. Jobb híján, a nő arra a következtetésre jutott, hogy régebben, talán a halhatatlanok, emberi, vagy emberszerű szolgákat alkalmaztak, akik a gyors kiszolgálás érdekében, igénybe vették a mágikus vivő-köveket.

Ha az amazon, vissza akart menni a sárkány barlangjába, ugyanúgy rálépett a völgyben elterülő, lapos kőfaragványra, és el kellett mondania azt, hogy:

- Lamtans mo Tarkenzis k’ramter! - ami nagyjából annyit jelentett, hogy: „Vigyél Tarkenzis barlangjába!” - amitől a rúnák ugyanúgy felizzottak.

A jelek szerint, minden sárkány üregébe bevezethetett ez a mágia; és a tulajdonosnak személyre szóló címek lehettek. Így Cattiera könnyen el tudta elképzelni, hogy a többi barlangba is mászás nélkül bejuthasson; ám Tarkenzis felvilágosította róla, hogy felesleges ezen fáradoznia; mivel hiába sorolná fel a többi üreg tulajdonosának nevét, az amazon nem ért volna célt a fáradozásával, mivel az ezüsthüllő már évtizedek óta egyedül lakot ezen a helyen.

A fiatal nő szerette volna megtudni, mi történhetett a többi sárkánnyal. Ám, látva a szárnyas gyík bánatos tekintetét, tiszteletben tartotta, annak múltjának titokzatosságát. Nem akart fájdalmat okozni, mivel jól tudta, milyen érzés megbolygatni valakinek a fájó emlékeit. Hiszen neki is meg volt a maga szégyenletes takargatnivalója.

 

 

Az erdő talaja, ma is csodálatosan szép, egységes rozsdaszínben pompázott. A fák ágai, már régen lehullajtották koronájuk ékeit, viszont törzsük, még így is egyenesen, tiszteletet parancsolóan ágaskodott az égbolt felé. Javarész száz évnél idősebb tölgyek alkották az erdőt; a bércek közelében, amik viszonylag távolabb helyezkedtek el egymástól. Viszont, a kristályvizű halastavon túl, fél mérfölddel arrébb, vénebb fák éltek, mint azt ember elképzelhetné.

Némelyik még varázserővel is rendelkezett; mivel a régi tölgyek nagy része, közvetlenül az Ős-elferdő makkjaiból keltek ki. Még a sárkányok sem tudták pontosan, miként kerülhettek ide a magoncok; az viszont előnyükre vált, hogy a különleges növények, megvédték őket a nyugatról érkező városiak hódításaitól.

Az elf tölgyek ágai, még télen is sűrűn álltak, és meglehetősen erős oltalmat nyújtottak. Éppen ezért, nem sok lágyszárú élt meg az avarszintjükön. Csupán néhány különleges taplógomba kapaszkodott a vén fák kérgébe. A nagyobb testű állatok közül is, csak a g’norg-ok merészkedtek be erre a területre.

Különleges emlősök voltak, akikkel még a sárkányok sem mertek kikezdeni. Első látásra, a g’norgok vaddisznószerű lényeknek tűntek, ám ők sokkal erősebbek és alattomosabbak voltak, a hasonló kinézetű rokonaiknál. Bundájuk fekete, szőrük vastagabb; agyaraik pedig, hatalmasabban, és hegyesebben meredtek ki a pofájukból, mint bármely más vadkannak. Senki sem tudhatta, mi okból tűrik meg a vén elffák ezeket a lényeket.

 

Hiába közeledett a hideg tél, Cattiera rengeteg időt töltött a halastó környékén. Varázslatosnak vélte a tölgyest, akárcsak a közelben elterülő kisebb ligeteket. Az ősrengetegbe nem látogathatott el, viszont a veszélytelenebb területeken bőven találhatott ehető bogyókat, valamit, kalandokat.

A kisállatok, meglepő módon, nem féltek tőle, sőt előszeretettel jöttek a közelébe. Különösen a fémzöldszínű díszes futóbogarak, gyűltek köréje nagy számban, amint letelepedett a liget sárgás fűvére. Az amazon nem nagyon ismerte ezeket a rovarokat. Azt viszont tudta, hogy nagyon ritkán lehet megtalálni őket az ember lakta területeken; mivel a helyi varázslók előszeretettel fogdosták össze ezeket a lényeket; különféle átkos löttyeik elkészítése érdekében. Ellenben, itt rengeteg bogár élhetett háborítatlanul; és mivel Cattiera nem félt a rovaroktól - Már számtalan éjszakát töltött a szabadban, és egyáltalán nem zavarta őt a jelenlétük. - előszeretettel vette kézbe az ártalmatlan páncélosokat; akik minden egyes alkalommal csiklandozták a bőrét, miközben ízelt lábaikat emelgették a tenyerében.

A zoológiai ismerkedések után, az amazon egy kis magányt is érzett, amikor Tarkenzis nem volt vele. Ilyenkor könnyedén átélhette mind azt, amitől a sárkány is szenvedett éveken keresztül.

Minél jobban megkedvelte a hüllőt, annál kevesebbet gondolt vissza Selendaróra. Biztosra vette, hogy egykori társa, már régen hazavitte a herceg lányát, és most is csinos nőknek udvarol. Elfelejti ezt az egész sárkánykalandot, és tovább kalandozik az utakon.

Ellenben a félelf közel sem lehet olyan boldog, mint ő; itt, ebben a háborítatlan paradicsomban. Ahol szabadon járhat, és nem kell a férfiak mocskos ajánlatait hallgatnia. Végre gyökerekre talált, és nem kell céltalanul bolyongania. Úgy vélte, ilyen lehet a tökéletes harmónia, amire annyit vágyakozott.

Idilli nyugalma majdnem tökéletes volt; csupán néhány éjszakáját keserítették meg, a múlt gyökereiből táplálkozó, rémálmai.

 

 

 

 

 

„A sárkány, valószínűleg nem ölte meg Cattierát, hiszen szüksége volt egy nőre. Másként miért rabolta volna el Midrenner Urának lányát?... Amikor, a társam rám támadt a barlangban, akkor is a hüllő irányította. A herceg lányához nem kellett az effajta mágia, hiszen őrá könnyedén rá tudta kényszeríteni az akaratát az erőszakos hüllő. Viszont Cattiera, aki jártas volt a harcművészetekben, már nagyobb problémát jelenthetett. Ő tisztaszívű és bátor; nem lehet csak, úgy megfélemlíteni. Kellett hozzá valamilyen mágia, hogy a szolgájává tegye” – elmélkedet Selendaro, miközben egymaga járőrözött, Mirdenner sikátoraiban.

Szokatlanul csendes, és hideg volt ez az éjszaka. Annak ellenére, hogy az újév első napját ünnepelték, egy ember sem merészkedett ki az utcákra. Ez nem is volt csoda, hiszen a városőrség félelf parancsnoka tartotta rendben a várost. A bűnözés visszaszorulásával egyidejűleg a polgárság is rettegett a különleges osztagtól, amit Selendaro irányított.

Mára, már az ártatlan járókelők sem mertek napnyugta után kimerészkedni a házaikból, mivel a hosszú életű és portyázó társai, lepelbe burkolózva járták a sötét sikátorokat; és bármily gyanús mozgást észleltek, annak a tulajdonosára, kérdés nélkül, azonnal lecsaptak. Az elkapott személyt általában megverték. Viszont volt, akit börtönbe vetettek; majd az első lopást, vagy erőszakos cselekményt, az ártatlan fogoly nyakába varrták.

Ellenben, ezen az éjszakán, még az osztag sem dolgozott. Csupán Selendaro járta egymaga, a hóval borított, csendes főteret. Gondolatai, ismét a sárkányos eseten jártak. Akkor azt hitte, hogy szeretett társát megölték; ám ez az elképzelés, most megdőlni látszott.

A folytonos, midrenneri kolostorokban töltött keresés, meghozta gyümölcsét. A tengernyi dokumentumok átolvasása közben, megtalált egy régen elfeledett, kétes eredetű, repedezett pergament, ami az Első Sárkányháború kitörését ecsetelte. A cikornyás, fekete betűkkel tarkított – közös nyelvbéli - írást, a félelf kedvetlenül fogta a kezei közé. Ám, amint elolvasta a hetedik bekezdés elejét, azonnal érdekesnek találta az irományt. A következő mondatok igencsak megragadták a figyelmét:

„… Téves az az elképzelés, miszerint: a nemesfém sárkányok, - pontosabban fogalmazva, a platina, az arany, valamint az ezüst hüllők – az általuk elrabolt szüzeket, azonnal felfalják, amint a barlangjukhoz érnek. Mivel ezek a lények másfajta viselkedést tanúsítanak, mint mi emberek; nem lehet kiszámítani az akaratukat. Lehet, hogy mégsem bosszantja fel az, ha a foglyuk dacolnak az akaratukkal. Sőt az is megeshet, hogy szórakozást lelnek az áldozatuk személyiségében, ezért maguk…”

A folytatásra már nem jöhetett rá a félelf, mivel a pergamen további részei, már annyira olvashatatlanná kopott, hogy Selendaro képtelen volt kivenni a betűket.

Ezután, már csak remélte, hogy a mondat úgy folytatódik, hogy: „… ezért maguk mellett tarthatják, szolgálóként.”

A kutatása ismét eltökélte arra, hogy újra a sárkánylikvidálására koncentráljon. Nem érdekelte Sindora rosszalló arckifejezése, aki kicsit sem kedvelte a félelf „hobbiját”, valamint a folytonos munkamániáját. Selendaro nem értette, miért olyan morcos mostanában az a lány, aki hajdan bármit megtett volna érte.

„Ha nem tetszik neki a küldetésem, akkor miért lóg folyton a nyakamon?”- gyakran tette fel magának ezt a kérdést a hosszú életű, ám mivel a válaszra sehogy sem jött rá; inkább nem foglalkozott vele.

Ezért számára fontosabb dolgokra, koncentrált. Elképzelte, hogy Cattiera még mindig él, és hogy rá vár, hogy kiszabadítsa:

- Ne félj Cattira, megmentelek – suttogta a félelf az éjszakába. - Mihelyt megtalálom az sárkányölés legbiztosabb módját; kiszabadítalak! Szerelmem!

Ez az ígéret, új erőt adott a lelkének:

„Mindenképpen megölnöm a dögöt!” – határozta el magát a félelf. – „Különben sosem törik meg a bűvölet, és a varázsnyaklánc átka.”

 

 

 

 

 

Egy hideg, kora tavaszi napon, amikor Tarkenzis nem volt a barlangban, Cattiera egyedül ment ki a közeli tóra, halat fogni. Viszont, amikor odaért a befagyott felszínű vízhez, egy röfögő, megtermett g’norg, púpos hátát vette észre, a part túloldalán.

A sárkánytól, már hallott a vadkanszerű lények természetéről, és jobbnak látta, ha nem száll harcba ezzel a teremtménnyel. Az amazon lemerevedett a szokatlan látványtól; nem volt jellemző, hogy a g’norgok egészen a halastó közeléig kimerészkednének. Erre valószínűleg, a kemény tél miatt bekövetkező élelemhiány késztethette.

Cattiera oldalra fordult. Remélte, hogy a lény nem veszi észre. Esze ágában sem volt, egy tőrrel, és egy pecabottal harcba bocsátkozni az agresszív lénnyel.

Csakhogy ez a g’norg nagyon éhes lehetett; ugyanis egyből megérezte az amazon szagát. Hatalmas, fekete testével, azonnal üldözőbe vette a lehetséges áldozatát. Cattiera eldobta horgászfelszerelését; majd lélekszakadva, elfutott az ellenkező irányba. A transzport kő túl messze volt tőle, és fára mászni sem lett volna elég ideje; ugyanis üldözője rettenetesen gyorsan közeledett feléje. Az amazon a tó peremén rohant, viszont a víztömeg nem alkotott szabályos kört. Így az első nagyobb görbületnél, az amazon a befagyott tó felszínre ugrott, hogy csoszogva egérutat nyerhessen üldözője elől. A tó középe felé vette ez irányt, ahol előzőleg, már jó pár léket vájt a horgászáshoz.

Remélte, hogy a lény nem meri ide követni, vagy legalábbis ügyetlenebbül fog mozogni a jégen, mint ő; így nyerhet egy kis időt. Úgy tűnt, igaza is lett. Mivel a g’norg, amint rálépett a csúszós tükörszerű felületre; párosujjú patája a sík felszínen, azonnal kicsúszott alóla, és itt már képtelen volt tovább üldözni a nőt. Némi csúszkálás, és nagyobb esés után, a „vadkan” jobbnak látta visszakúszni a partra.

Az amazon megkönnyebbülten fellélegzett, csakhogy öröme nem tartott sokáig, mivel a mellette vágott lék jege hangos robajjal beszakadt; és ereje Cattierát is megával rántotta. Egészen idáig az asszony nem vette észre, hogy a napokban, az enyhébb, tavaszi éjszakák miatt, hajszálvékony repedések keletkeztek a lyukak közelében.

Úgy tűnt, figyelmetlensége végzetesnek bizonyult, mivel Cattiera, a fagyos vízbe esett. Testét a hideg kínozta, képtelen volt megkapaszkodni a letört jég szélében. Próbálta kihúzni magát, ám nem talált biztos kapaszkodót, ezért keze folyamatosan lecsúszott az éles peremről.

A fiatal nő, az övén lévő, kis tőréért nyúlt. Gond nélkül kihúzta azt, bőrtokjából, majd beledöfte az éles, cikcakkos élű lék jegébe. Erősen megragadta a markolatot, és utolsó erőmorzsáit is összeszedve, egy lendületes lökés kíséretében, kihúzta magát a felszínre. Ám, épphogy stabilon érezhette felsőtestét; amikor a saját súlya alatt, ismét beszakadt a megnagyobbodott perem.

Cattiera testét ismét ezernyi tűként kezdte szúrni a fagyos víz, miközben ijedtében, még a kését is elejtette. A kis penge a mélybe süllyedt, meg sem állt a tó sötét mélyéig, ahol az iszap azonnal elrejtette a fegyvert.

Az amazonnak, csupán, néhány hangos kiáltásra maradt csak ideje. A sárkányt hívta, de végtagjai egyre nehezebben bírták a tehetetlen kapálózást. Teste lassan kezdte feladni a harcot, öt perc múlva, már a levegővétel is nehezére esett. A nő fanyarul gondolt vissza az emlékeire. Mindig is frigid nőnek tartotta magát, ám azt sosem hitte volna, hogy egyszer, valóban a fagy okozza, majd a halálát.

„Selendaro, Tarkenzis! Merre vagyok!? Ne hagyjatok, így meghalni!” – sikította egy hang a tudatában.

Cattiera, már képtelen volt tovább a felszínen maradni, ezért tehetetlenül a víz alá merült.

Bénultan hagyta, hogy a mélység lehúzza. Sötétben volt, de még halványan érzékelte, hogy süllyed... Ám, egy nem várt pillanatban, egy ismeretlen erő, váratlanul elkapta a karját, és felfelé rántotta. Ismét hideg levegő töltötte fel meggyötört tüdejét.

A sötétségben, pedig egy ismerős, aggódó hang szólalt meg:

- Ne halj meg, kérlek!

Aztán az asszony, már semmi mást nem érzett…

 

 

Cattiera egy félhomályos barlangban nyitotta ki a szemét. Egy fiatal, hosszú hajú férfi tartotta a karjaiban pőre testét. Az idegen aludt, vagy legalábbis olybá tűnt, hogy bóbiskol. A hajadon nem értette, hogyan kerülhetett ide. Nem is volt elég ereje ezen gondolkozni, inkább ösztönszerűen hozzásimult az idegen ruhátlan, sima bőréhez. Ezt nem csak a teste melegéért tette, bár az is vonzotta. Női ösztöne, azt súgta, hogy ez az alak mentette meg az életét, és hogy mellette biztonságban van. Nyugalmat érzett mellette. Akarta ezt a védelmet, amit csak az idegen közelsége nyújthatott számára.

Cattiera nem akarta, hogy látomása eltűnjön, ezért még közelebb bújt hozzá. Jobb lábát átvetette a férfi lábain, és átölelte vele. Érezte, ahogy az idegen keménysége lassan, nagyon lassan, a belsőcombján kúszik felfelé. Az amazon már érezte, ahogy a meleg erekkel átjárt, kemény hímvessző, lehűlt nagyszeméremajkához ér, és mindjárt be fog hatolni. Cattiera egyre izgatottabbá vált, behunyta a szemét és feszülten várt. Akár egy szűzlány, úgy feküdt a feszültségtől megbénulva, tehetetlenül.

Az idegen alak csípője, viszont mozdulatlanná dermedt. Nem használta ki a kínálkozó lehetőséget, és nem akarta így, magáévá tenni. Látszólag nyugodtan feküdt Cattiera mellett a prémeken. Addig a pillanatig, amíg váratlanul megmozdult a karja, majd még szorosabban magához vonta a nőt. Cattiera, pedig megértette a gyengéd gesztust.

Az idegen megmentette, és cserébe nem vár el tőle semmilyen szexuális hálát. Az amazon megnyugodott; a férfi mellkasához érintette az ajkait, majd hálaképp, egy gyengéd csókot lehelt rá.

Azután ismét magához ragadta az önkívület.

 

 

Ez egyszer, teljesen nyugodt volt az álma; csupán órákkal később tért ismét magához. Az idegen férfi még mindig mellette feküdt. Cattierában, csak most kezdett tudatosulni a rendellenes helyzete.

- Mit tettem? - habogta halkan, úgy érezte, szajhaként viselkedett, ezért gyorsan elhúzódott az ismeretlentől.

Szégyellte magát. Igaz, hogy halál-közeli állapota szokatlanul heves felajánlkozásra késztette; de ez akkor is helytelen viselkedés volt a részéről. Legszívesebben elbújt volna szégyenében; ami részben sikerült is, mivel prémtakarója alá rejtette az arcát.

A szürkehajú, mégis fiatal férfit, Cattiera rémült suttogása ébresztette fel. Lassan kinyitotta fekete szemeit, és mosolyogva a nőre nézett, miközben jobb kezével, megérintette az amazon prémbeburkolt vállát; aki összerezzent a gyengéd gesztustól.

- Ne félj! - hangjának üteme hasonlított a sárkányéra, ám sokkal kellemesebben zengett.

Az idegen ismét felemelte a kezét, ám ezúttal a nő homlokát vizsgálgatta. Tudni akarta, hogy van-e még láza. Miután érezte Cattiera bőrének forróságát, egy pillanatra felhúzta szürke szemöldökét; ám, amint visszagondolt a helyzetükre, már biztosra vélte. A lány, csupán elpirult, és egy kissé zavarban van, ami teljességgel érthető reakció volt a részéről. A férfi, úgy gondolta, muszáj tennie ez ellen valamit, ezért ismét megszólalt:

- Hát nem ismersz meg? Pedig már egy ideje együtt élünk.

- Tarkenzis?… - kérdezte meglepődve Cattiera, viszont a lelke mélyén, már biztos volt a válaszban. – … Emberi alakot is tudsz ölteni?

- Csakis miattad. Ha nem teszem meg, örökre kihűlt volna a tested – válaszolta, miután felkelt, majd gyengéden betakarta a nőt. – Szörnyen átfagytál. Azt hittem, már sosem ébredsz fel. Most pedig jobb, ha tovább alszol. A törékeny, emberi szervezetet iszonyatosan meg tudja sínyleni a hideg okozta fájdalmakat.

Tarkenzis, most már, úgy vélte nem lesz semmi gond, ezért magára hagyta Cattierát. S, bár a sárkány szívesen feküdt volna még mellette, nem akarta, hogy a nő tolakodónak vélje a közelségét.

Az amazon ismét tanácstalanul kuporgott a földön. A sárkány egy újabb titkos oldaláról mutatkozott be. És nem csak azért, mert teljesen meztelen emberi alakban sétált el mellette; hanem, mert megmentette az életét. A nő prémtakaróját a szemére húzta; a jelen helyzetben, így érezte illendőnek. Ám, azért még kikukucskált a távolodó emberalakra. Titokban megleste izmos hátát, és formás fenekét; majd elégedetten tapasztalta, hogy Tarkenzis igazán kellemes külsejű férfivé változott át.

 

 

 

Ez után az éjszaka után, már semmi sem maradt ugyanaz. A halhatatlan továbbra is emberi alakban élt az amazon mellett, és vigyázott rá. Természetesen, ilyenkor ruhákkal takarta be a testét; bár ódzkodott a ráboruló szövetektől, a nő kedvéért még ezt is hajlandó volt elviselni. Minden értékes pillanatot Cattiera mellett akart tölteni.

Kívánta a lányt. Úgy érezte, vonzódik hozzá, akár egy férfi, a nőhöz; de nem sietette a dolgokat. Arra várt, hogy az asszony is vágyódjon rá. Azt akarta, hogy Cattiera döntse el, melyik pillanatban akar egyesülni vele.

Ám ilyenkor a belénevelt erkölcsének hangja megfeddte a sárkányt:

„Eszedbe ne jusson! Megbecstelenítenéd az ezüstsárkányok etikáját?! Tudod, hogy nem vihetsz az ágyadba egy emberasszonyt sem. Ezt tiltják a törvényeink!”

„Erről nem akarok vitatkozni!” – kiáltotta Tarkenzis lelke.

„Évtizedeken keresztül éltél egyedül. Akkor most miért tennéd meg?” – faggatózott tovább az erkölcsi én.

„Nincs értelme magyarázkodom egy elképzelt hangnak – vitatkozott önmagával a sárkány. – Lehet, hogy én teremtettelek a hosszú magányomban; de most, már nincs erőd felettem. Fél évvel ezelőtt, mikor asszonyt találtam magamnak, megszűntél a számomra!”

„Elraboltad el a herceg lányát?! Mondhatom nagy tett volt! Az a liba nem tett mást, mint nyavalygott és zabált. És ez a Cattiera! Az erkölcstelenségbe húz!” – felelte kegyetlenül az etika hangja.

„Miért kínzol, ismét?!” – vinnyogta magában Tarkenzis.

„Mert perverz, és fajtalan tettekre gondolsz. Addig nem fogok eltűnni az életedből, amíg csak élsz. Ezt a mocskos vágyat pedig, verd ki azonnal a fejedből!” – parancsolta a belső tudat.

„Nem hagyom, hogy lelkiismeret furdalást ébressz bennem! Hallgass és tűnj el, örökre!” – utasította a férfivé vált halhatatlan.

Az erkölcsi hang erre nem válaszolt, és Tarkenzis egy időre megkönnyebbült. Viszont, a sárkány érezte, hogy ezzel még nem nyerte meg a „csatát”. Hiszen, belső tudata mindig visszatért. Tisztában volt, hogy helytelen lenne az, amire gondol, és titokban igazat adott volna a régi erkölcs hangjának, ám teste és érzelmei mást súgtak a lelkének.

 

 

 

Egy késő tavaszi napon Cattiera éppen a padlót seperte, amikor a sárkányférfi mögé lépett, gyengéden megfogta a lány vállát, és megfordította.

- Szeretnék mutatni neked valami! – válaszolta nyugodt hangon Tarkenzis – De bármit is látsz, kérlek, ne ijedj meg!

Cattiera bólintott, de nem értette a dolgot. A sárkány, egy szépen kidolgozott, hullámos élű, kis tőrt mutatott fel neki, melynek kétélű, ezüstfényű pengéje, még a barlang félhomályában is szépen csillogott. Majd feltűrte bal karján a köntösét, így a lány láthatta, hogy a csupasz emberkaron sűrű ezüstpikkelyek sora jelenik meg, aztán egy kisebb sárkánymarokká alakul át. A nő nem tudta mire vélni a dolgot ezért hátrált, viszont a kíváncsisága nem hagyta őt elmenekülni. Tarkenzis arca komoly maradt, miközben embertestétől idegen, sárkánykarja felett keresztben elhúzta a tőr pengéjét, anélkül, hogy annak éle valóban hozzáért volna. Az így keletkezett sebből, pillanatok alatt, vér buggyant ki; mutatva ezzel, hogy a kis fegyvert, láthatatlan erőtér öleli körbe. Ez a mágia hatástalanította az ezüstpikkelyek áthatolhatatlan védelmét; sőt mi több, egy időre megakadályozta a sárkány öngyógyító varázslatát is.

- Tarkenzis, a kezed! – kiáltotta Cattiera, és már nyúlt is a kendőjéért, hogy bekösse a sérülést.

Viszont, a férfi szelíden figyelmeztette:

- Semmit sem kell tenned! Kérlek… várd ki a végét!

A hím, a nő felé mutatta karját, amin a mélyvörös árnyalatú, ezüstösen csillogó vér ömlött a pikkelyekre, majd lecsöppent a barlang kövezetére. A folyadék, - rövid időn belül - amint megfelelő mennyiségben ráterült a sebre; kezdett megalvadni. Egyre szürkébb heggé vált, mely elállította a vérzést.

- A sárkányokat szinte lehetetlenség megsebezni; ám ez a kis varázstőr képes arra, hogy még a kemény páncélunkat is átvágja. Ennek ellenére, hihetetlen gyorsasággal gyógyulunk – magyarázta Tarkenzis, miközben ismét emberivé változtatta a karját, amin már egyáltalán nem látszott az imént okozott heg. – Szeretném, ha ezt a tőrt elfogadnád tőlem! Ezzel szeretnélek kárpótolni a saját fegyveredért, amit elvesztettél. Ennek a kis pengének, olyan varázsereje van, ami lehetővé teszi, hogy mindent át tudjon vágni, vagy szúrni; akár a legkeményebb páncélt is, ha kell. Kérlek, legyen ez mindig nálad!

Cattiera nem tudta, hogy mit mondjon, nem mert a tőrért nyúlni, ilyen erős fegyvert még sohasem használt. Kétségeit az oszlatta el, amikor Tarkenzis a fegyvert az őt megillető, speciális tokba helyezte. A bőrhüvely átlagosnak tűnt, ám felszínén egy hosszú és kacsú sárkánymintázat tekeredett; bizonyítva ezzel azt, hogy mágiájával képes féken tartani a tőr erejét.

Az amazont lenyűgözte a tőr; még soha senkitől sem kapott ekkora ajándékot. Mégsem mert megmozdulni, így a sárkányférfi, maga kötötte az övére a fegyvert.

- Használd, csak nyugodtan, sosem tompul el az éle. És ha… - a hüllő szava egy pillanatra elakadt. – És, ha úgy éreznéd, hogy veszélyt jelentenék a számodra… biztosan tudod használni ellenem is. Így szerezhetsz némi előnyt, hogy elmenekülj tőlem, ha úgy véled, veszélyessé válnék a számodra – Tarkenzis az utolsó mondatot szinte suttogva mondta, majd a lány vállára tette jobbját.

- Sosem jutna eszembe, ellened fordulni! – kiáltotta a lány, és Tarkenzis nyakába borult.

Eleredtek a könnyei. Nem tudta megmondani, hogy pontosan miért sír; de mélyen érintették a sárkány szavai. Eddig még egy férfi sem volt hozzá ennyire őszinte. A hüllő, annyira megbízott benne, hogy a varázsfegyverrel együtt, még a saját gyengepontjának titkát is a kezébe adta. Hatalmas ajándékot kapott, emiatt pedig megtisztelve érezte magát.

 

 

Aznap éjjel Cattiera, megint szenvedett a rémálmai miatt. Sikítva ébredt fel, amikor ismét átélte meggyalázásának sötét részleteit. Verítékben úszva, benedvesedve és remegő térdekkel kelt fel saját prémjeiről. Nem tudta mi hajtja, de a sárkányhoz akart menni. Úgy érezte szüksége van a jelenlétére. Valami vonzotta a testét, és az akarata ezúttal nem tiltakozott ellene.

Az ember alakban pihenő Tarkenzis barlangrészéhez lépett. Az alvó férfit bámulta, akinek meztelen teste (a sárkány nem tudott úgy aludni, hogy ruha fedi a testét), prémes fekhelyén pihent. A fiatal nő szerette volna megérinteni, újra át akarta élni azt a biztonságot, amit jeges balesete után érzett. Azt a jót kívánta, ami a sárkányból áradt.

Ismét hosszá akart simulni izmos testéhez, újból átölelni, mint akkor. Finoman nyúlt a sárkány hosszú szürke hajához, amikor a váratlanul felébredt Tarkenzis, hosszú ujjai megállították. A férfi hatalmas markában szinte elveszett Cattiera törékeny női keze. Az erősebb nem tagja felült a prémjein, és titokzatos, fekete szemeivel az amazonra nézett:

- Mit akarsz?! - nyers mondata ellenére, a sárkány hangja nem volt dühös.

- Melléd fekhetek? - könyörgött kétségbeesetten a nő.

- Megint rosszat álmodtál?

Viszont, Cattiera válasz helyett, már átkarolta őt, és a vállára borulva sírni kezdett. Tarkenzis megfogta az asszony arcát, és belenézett könnyektől nedves, acélkék szemeibe.

- Egy széplány sose sírjon. A könnyek elveszik a fiatalságát – nyugtatta a férfi, és megcsókolta a nő szemhéját az egyik, majd a másik oldalon.

Szép lassan törölte fel könnyeit az egész arcáról; amelyek sósak voltak, ám Tarkenzis mégsem érezte annak. El sem merte hinni, hogy az amazont a karjaiban tarthatja. Hányszor vágyakozott már erre a pillanatra. Annyi hosszú éven át volt magányos, és most végre valaki akarta őt. Vágyott az érintésére, nem futott el előle, nem rezzent meg, amikor hozzáért. Cattiera, csak vele akart lenni, és nem azért, mert ő volt az egyetlen emberalkatú hím a közelben.

A férfiben akaratlanul is felmerült a gyanú, hogy ha a többi sárkány még élne, vajon, mit szólnának ahhoz, hogy egy emberlányt visz most az ágyába. Biztosan megszólnák ezért a tettéért, sőt az is lehet, hogy elüldöznék a klánjából.

„Viszont ők, már nincsenek!” – Tarkenzis ezzel hallgatatta el a zavaró emlékeket a fejében. – Csak Cattiera és én vagyok itt.”

Keskeny szája lassan az amazon ajkához araszolt, miközben a nő azon kapta magát, hogy combjai akaratlanul is szétnyílnak, és a férfi ölébe ül. Nem állította le a gyengéd közeledést, hagyta, hogy tovább csókolgassa, miközben ujjai gyengéden Tarkenzis vállait cirógatták, majd lejjebb csúsztak, egyre lejjebb. Amikor a férfi legombolta róla a hálóingjét, és egy váratlan, de óvatos mozdulattal a prémekre fektette a felhevült nő testét. Kezeik egy pillanatra összefonódtak, de aztán tovább haladtak a simogatások ösvényén.

Cattiera felhúzta hosszú combjait, és lábaival átfogta a partnere csípőjét. Szokatlanul forrónak érezte a hím bőrét; mintha partnere testét a vágyon kívül más is égette volna. Bár ezzel most nem akart foglalkozni, csupán arra vágyott, hogy Tarkenzis kényeztesse. A férfi, pedig nem váratta sokáig, behatolt a gyönyör kapujába. Lassan ringatni kezdte csípőjét, és már éppen élvezni kezdte a kéjt; amikor egy felbőszült, idegen hang, fájón üvölteni kezdett a fejében:

„Hagyd abba te Őrült! Tudod te egyáltalán, hogy mit cselekszel?! Ez egy ember! Egy EMBER!!! Hiába vettél fel egy idegen férfialakot. Nem fajtalankodhatsz egy rövidéletű asszonnyal!” – a belső tiltástól zsongott a sárkány feje; hasogatott lelkiismeretének feddő szavai. – „Azonnal hagyd abba!”

„De magányos vagyok, és ő megért engem…” - kezdte a magyarázatát Tarkenzis; ám belső erkölcse letorkolta:

„Szégyent hozol az Ezüstsárkányokra! Te, átkozott Idióta!”

„Miért nem hagysz végre békén! Boldog lehetnék” – tiltakozott elkeseredetten a hím, lelkiismerete ellen.

„De milyen áron?!” – kérdezte erkölcsének hangja. – „Büszkeséged maradványit, pont most tiprod szét!”

„De én szeretem… szeretem Cattierát!”

„Ne beszélj zagyvaságokat!” – dübörögte a kegyetlen hang. – „Azt még, úgy ahogy megértem, hogy magad mellett tartod „társalkodónőnek”. De hogy ezt tedd vele?! Ez egyszerűen megbocsáthatatlan!”

- Valami baj van? – suttogva Cattiera, miközben Tarkenzis keskeny ajkait csókolgatta. – Miért bátortalanodtál el, Kedvesem?

- Kérlek, ne haragudj rám! Hibát követtem el – magyarázkodott Tarkenzis, és gyengéden eltávolodott Cattiera szeméremajkaitól.

Zavarodottan elfordította a tekintetét, helytelennek vélt tette miatt, és feltérdelt a prémekről.

A nő nem értette Tarkenzis bizonytalanságát, ezért ő szánta el magát a vezető szerepre. Felé nyújtotta kezeit, és megszólalt:

- Nem hibáztál. Én is ugyanúgy vágyom rád – felelte vágytól epedve, az összezavarodott férfinek.

Aztán hosszú lábaival átkarolta a hím csípőjét, és összekulcsolt bokáival, szerelmének börtönébe zárta. Azután mindegy az utat mutatva, visszaterelte a sárkány férfiasságát a neki szánt hüvelyébe. Partnere pedig ismét felvette az ütemet, és lassan, de izgatóan előre-hátra ringatta altestét.

Cattiera elégedetten felnyögött, amint szeretője megtalálta a megfelelő ritmust, mely a gyönyör netovábbját hozta el a számára. Mámorában, szinte levegőt is elfelejtett venni; ajkain át ziláltan pihegett a sárkány fülébe.

Tarkenzis testét is elöntötte a forróság, a zavaró belső hangja is elhallgatott. Fekete szemeit becsukta, és a nő hosszú hajának illatát magába szívva, hagyta, hogy a többi porcikája is elaléljon partnere ölelésében.

Érezte a nő forró leheletét, vékony emberbőrén. A kéjes sóhajok és a szerelmi cirógatások, még jobban felajzották a testét. Ajkaival a nő formás kebleit csókolgatatta, aztán az anyajegyét kezdte nyalogatni villás nyelvével, végül már nem is a szájával élvezete a nő bőrének selymességét, hanem egy egyre hosszabbra nyúló pofával, melyben tűhegyes fogak kezdtek nőni.

Hátából két vékony hártya vált el, azután a szürke redők pillanatok alatt megerősödtek, szárnyakká alakultak, és elégedetten csapkodtak, lehűtve ezzel a körülöttük izzó, forró levegőt.

Cattiera megneszelte a változást, ahogy a férfi farkcsontja megnyúlt, és egy hosszú, apró pikkelyekkel borított erős nyúlvány „születik” meg; melynek heves ingását még a bokái között is érezte.

Próbált nem oda figyelni a különös dolgokra, amit a bőrével érzékelt. Csupán a gyönyörre akart koncentrálni; ennek ellenére, mégis kinyitotta a szemét. Rögtön észrevette, hogy a férfi mellkasa ezüstös fényben csillog. Már hosszúra nyúlt, karmos mancsok tartották törékeny testét. Érezte a hátán a görbe sárkány körmöket, amelyek ugyan nem mélyedtek bele, még fel sem sértették, de veszélyt jelentettek vékony bőrére.

Tarkenzis megpróbált olyan gyengéd lenni, amennyire csak lehet, de már nem tudta irányítani felajzott testét; önkéntelenül kezdte felvenni az eredeti alakját. Hiába próbált uralkodni magán, a szenvedély nem hagyta, hogy leállítsa az átalakulását. Szárnyai egyre erőteljesebben csapkodtak, miközben még mindig Cattierával szeretkezett. A föld eltűnt alóluk, és mint a sárkányoknál zajló, rituális párzási nász során szokás, a levegőbe emelkedve folytatták egyesülésüket.

Cattiera ölelése, erős kapaszkodássá vált, ám szeretője szárnyas-pikkelyes teste egyre nagyobb lett; és a nő, már nem érezte olyan kellemesnek a testi szerelmet. Hüvelyébe fájdalmat érzett, azt hitte, valami kezdi szétfeszíteni belülről. Nehezen bírta ezt elviselni, ezért felkiáltott.

- Tarkenzis! Kérlek ne! - könyörögte, miközben próbált közel hajolni, a félig átváltozott sárkány hegyes, ezüstszínű füléhez.

 

Tarkenzis fekete szemei kinyíltak, kétségbeesetten vette észre, hogy a levegőben lebeg, és hogy rémült szerelmét pikkelyes mancsai között tartja. Ijedt borzongás futott keresztül a testén, amikor a nő riadt arcára, és összeszorított szemhéjára pillantott. Rögtön rájött, hogy ezt a szenvedést ő okozza neki. Szíve összeszorult, mintha egy láthatatlan jeges kéz markolta volna meg. Elkeseredetten próbálta felvenni emberi alakját, szárnyaival lassan leereszkedett, és igyekezett minél gyorsabban felölteni humanoid testét.

Feltápászkodott, és finoman leválasztotta magát a még mindig őt szorongató Cattierát. Félve nézte, hogy szerelmének nem esett-e valami baja. A nő sértetlennek látszott, viszont a sárkány nem tudhatta, hogy mi zajlik a lelkében. Cattiera szemei, már nyitva voltak, mégis kifejezéstelenül meredtek rá; hófehér, törékeny alkata, pedig tehetetlenül hevert a karjaiban. A férfi, csak félve, remegő kézzel, mert hozzáérni; és az arcát simogatva esdekelt a bocsánatáért:

- Sajnálom! Ne haragudj! Elkapott a hév… Nem tudtam... - a torka összeszorult, majd egy elkeseredett fogadalmat tett. - Többet nem fordul elő.

„Látod, Én megmondtam! Sárkány és ember sosem egyesülhetnek!” – szólalt meg ismét a sárkányok erkölcsi hangja.

„Én Ostoba Gyík!” – nyöszörgött magában Tarkenzis.

„Már mindegy. Úgyis ez volt az utolsó alkalom, hogy a közelébe engedett!” - a belső hang megfájdította, a férfi összezavarodott lelkét. – „Azt hitted a karjaidban tarthatod? Büntetlenül?!”

„Igazad van – Tarkenzis gondolatait fájdalomba borította ez az elismerés. - Elvesztettem a fejem és … majdnem megöltem!”

„Ezek után sose fogja hagyni, hogy akárcsak megérintsd” - helyeselt az etika hangja.

„Szánalmas alak vagyok! Nem érdemlem őt meg…”

 

Ám, a belső erkölcs, erre már nem válaszolt; mivel ebben a pillanatban, Cattiera puha ajkai értek Tarkenzis keskeny száját. A nő átkarolta, és közel húzódott hozzá, majd forró leheletével ezt suttogta:

- Nincs semmi baj. Semmi baj!

A férfi hozzásimult, - és több száz év után - majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Úgy bújt Cattierához, mint akit attól fél, hogy örökre elveszítené. Viszont, szerelmében még a gondolat sem merült fel, hogy elmeneküljön a hímtől. Vele maradt, és élvezte a gyengéd cirógatásait.

Cattierát megbabonázta a sárkány. Kezdetben félelmetesnek, később lenyűgözőnek találta szerelmi partnerét. Nem haragudott rá, amiért átváltozott; sőt így legalább biztosan tudhatta, hogy Tarkenzis is élvezte az egyesülésüket. A sárkány nem is okozott akkora fájdalmat, inkább csak a pillanatnyi rémület erősítette fel a hüvelyében érzett kellemetlen nyomást.

 

Nemsokára mind a ketten kimerülve, de boldogságban úszva, egymás karjaiban aludtak el.

Cattiera álma békés volt. Már nem is emlékezett a régi sérelmekre, most már csak azt sajnálta, hogy miért nem akarta ezt hamarabb. A rossz gondolatok eltűntek, mintha egy varázslat kiseperte volna a tudatából. A szeretkezéssel gyógyította meg a régi fájdalmát. Az első nemi aktust, csupán elszenvedte, akaratán kívül történt meg vele. Viszont, most más volt a helyzet, ezúttal ő is akarta; és Tarkenzis vigyázott arra, hogy ne essen baja.

A hajadon, már érezte; végre átélhette, hogy mi is a teljes, odaadó, és forró testi szerelem. Végre, valódi nőnek érezhette magát, és úgy döntött, kell neki ez a szenvedély.

VIII. rész