Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amazon és a félelf

 

VI. rész.

A félelf és - a sajgó hátsója miatt, folyton panaszkodó - Ikiella, végre elérték Midrenner városának csukott, bejárati kapuit. Már sötét, holdtalan éjszaka volt, ezért a fáradtan bóbiskoló, nyurga kapuőrök unottan méregették a két, szutykos, szakadtruhájú, csapzott hajú idegent.

- Kik vagytok? És mi dolgotok a városban? – tudakolta unottan az első őr; ám a személytelen hangnemben feltett kérdések, azonnal előhozták a hercegkisasszony, fúria természetét.

- Mégis mit képzeltek, kihez beszéltek, aljas parasztok! Én vagyok, az! Az Úrnőtök!

- Hogy kicsoda? – folytatta a párbeszédet, a vörös üstökű kérdező, miközben hatalmasat ásított.

- Nem hallottad, te Fattyú?! – visította a szűz. - Én vagyok, Ikiella hercegkisasszony! Akit elrabolt egy veszedelmes sárkány! És akit, Ti képtelen voltak megmenteni. Ti férfiaknak nevezett Csökevények!

- Ön nem túl kedves, hölgyem! – figyelmeztette a másik őr a feldúlt hercegkisasszonyt; majd rőt társához hajolva, ezt súgta a fülébe:

- Te! Biztos, hogy ez a lány, Ikiella?

- Nem tudom – húzta fel a vállát az első kérdező. - Szerinted, hasonlít a főtéren felállított, kedvesen mosolygó szoborra?

- Nem hiszem – rázta a fejét a társa. – Ez a lány ahhoz túlságosan… - egy kicsit elgondolkozott. Nem nagyon talált megfelelő szót, miközben a szűz, dühösen szikrázó szemeivel őt bámulta; de egy idő után, megemberelte magát, és befejezte megkezdett mondatát - más.

- Miket beszéltek?! ÉN VAGYOK IKIELLA HERCEGKISASSZONY! – sikította, telit torokból a szűz. - Eresszetek be gyorsan, mielőtt megharagszom!

Erre az éktelen lármára, az őrök szeméből, azonnal eltűnt a kábulat. A megtermett lánynak olyan vörössé vált az arca, hogy a két strázsa azt hitte, mindjárt fel fog robbanni a méregtől. Selendarónak, viszont már nagyon elege volt Ikiella folytonos rikácsolásából. Ezért, kihasználva a nyurga férfiak néma döbbenetét, előidézte a legméltóságteljesebb énjét; majd hidegvérű nyugalommal megszólalt:

- Ő valóban az Úrnőtök. Ezt személyesen garantálom; mivel én Selendaro vagyok, aki a keresésére indult.

- Hallottátok Nyavalyások?! – pöffeszkedett tovább a dundi lány – Eresszetek be, de azonnal!

- Ahogy óhajtja Kisasszony! – felelte egyszerre a két őr, miközben sietve meghajoltak; majd azonnal kinyitották a nagy fakaput.

 

 

A kisasszony pökhendien lépett be városába; ám előtte még vetett egy bosszús - „Ezt még nagyon meg fogod bánni!” - pillantást a vörös strázsára. Ennek ellenére, mégsem szólalt meg, miközben a két férfi, figyelő szemeinek kereszttüzében, elindultak a hercegi rezidencia irányába.

Ám pár méter után, a hölgy gondolt egyet, és éles kanyart véve, a kastély főútja helyett; balra vette az útját. Egyenesen a fáradt vándorok elszállására felépített, fogadó negyed irányába. Miközben a szűz egy szűkebb utcácskába irányította hófehér paripáját, Selendaro váratlanul mellé ügetett, majd keresztbe állítva almásderesét; felemelt hangnemben figyelmeztette a lányt, hogy a kastélya nem arra van.

Ez az óvás, viszont egy percre sem hatotta meg Ikiellát; sőt inkább fölényeskedve visszafeleselt az értetlen félelfnek:

- Nem érdekel! Minél előbb meg akarok szabadulni ettől az átkozott gebéről. Nem bírom a hosszas lovaglást, tönkre teszi a fene… - zavartan elhallgatott, majd egyből módosított - a hátamat… És magad is láthattad az őrök viselkedését! – kiáltotta feldúltan. - Nevetség tárgyává tettek! Ezért, nem vagyok hajlandó, ilyen előnytelen állapotban, mutatkozni az alattvalóim előtt.

- De, már éjfél is elmúlt. Alig járja néhány ember az utcákat… – kezdte mentegetőzését a zsoldos, de feladta a próbálkozást; és inkább maró gúnnyal azt kérdezte: - Mégis, hová akar menni a Kisasszony?

- Oda, ahol tudják, hogy kell viselkedni, egy magamfajta nemessel! – zárta le dölyfösen a mondandóját Ikiella. Azután, hófehér paripájával kikerülte Selendarót, és annak hátasát, hogy zavartalanul tovább mehessen.

Kísérője nem akart vele többet vitatkozni, ezért hallgatott. A visszaútjuk során, már szinte berekedt, annyit veszekedett a lánnyal; aki minél jobban közeledett Midrenner városa felé, annál jobban előtérbe állította fúria természetét. Az iménti húzásán, a zsoldos, meg sem lepődött. Még azt sem érdekelte, hogy az elé vágott hercegkisasszony, most védtelenül bóklászik a városban.

Ennek ellenére, mégis követte védencét, aki ösztönösen, a negyed legpazarabbnak látszó fogadója felé vette ez irányt. Maga az építmény, egy háromemeletes, takaros faház volt. Földszinti, hatalmas ablakain át, kedvesen hívogató fény szűrődött a félelf nyúzott arcára. A látvány, vonzotta Selendaro szemét, és amint közelebb értek, a falon lógó címeren, ezt a feliratot olvashatta: „Isten hozta”.

Kedves szavak voltak ezek a megfáradt léleknek, ám a zsoldos nem érezhetett megkönnyebbülést, mivel a kisasszony ráparancsolt, hogy azonnal hívja ki eléje a tulajdonosnőt. Selendaro, ökölbe szorította fájós kezét, majd némi szünetet engedélyezve magának, némán elszámolt tízig. Nem akarta, pont most, a célegyenesben, hirtelen felindultságból, agyonütni a lányt.

„Ha már eddig eljutottam; átadom az apjának, még ha belegebedek is!” - mondta magának a férfi; miközben, látszólag engedelmesen eleget tett a szűz nem túl udvarias kérésének.

 

 

Beletelt egy kis időbe, amíg a tulajt megkereste. A középkorú, meglehetősen sápadt, hollófekete hajú asszony; lélekszakadva, hófehér hálóköntösében rohant ki a hercegkisasszonyhoz, amint megtudta, hogy az odakint várja. Hajdan, ő is egy midrenneri udvarhölgy volt, ám egy idő után távoznia kellett a kastélyból. – Egy „rosszindulatú” pletyka szerint, azért, mert nem látta el megfelelően szeretői szerepkörét, miután megszülte Ikiellát.

Viszont, az újszülött – hivatalosan - a herceg feleségétől származott; így az akkor még csecsemő kisasszony az udvarban maradt, és úgy nevelkedett, mintha törvényes gyermek lett volna az uralkodópárnak. Ikiella, semmit sem tudott valódi származásáról. A hercegnő, akit az édesanyjának ismert meg, még a halálos ágyán sem árulta el neki, hogy igazából nem az ő vére. Az uraság, pedig fejveszés terhe mellett, megparancsolta ex-udvarhölgyének, hogy tartsa titokban a lányával való rokoni kapcsolatát.

A kecses, hollóhajú asszony, megfelelő anyagi juttatásban részesült; aminek következtében, meg tudta venni magának ezt a város szélén álló, hatalmas fogadót. Nem volt ereje elköltözni Midrennerből, mivel azzal végleg lemondott volna a lányáról. Viszont így, gyakran kínozta anyai szívét, ha megpillantotta a dölyfösködő Ikielláját. Ekkor mindig az jutott az eszébe, hogy azért vált ilyenné, az egyetlen gyermeke, mert ő nem lehet mellette a fontos pillanataiban; az apja pedig nem nevelte a lányát igazán, csupán kényeztette, mint egy udvari kiskutyát.

Az asszony szívfájdalmát, kemény munkával gyógyítgatta; úgy tett, mintha boldogan élne. Ám, amikor híre ment a sárkánytámadásnak, a fogadósnő, rövid időn belül, látszólag érthetetlen okból, ágynak esett.

Betegsége konoknak látszott, és bármilyen írt kevert neki ki az orvos, a gyógyulás elkerülte. Egészen, a mai éjszakáig, képtelen volt lábra állni. Viszont, amikor egy akaratos, elhanyagolt külsejű félelf az ágyához lépve közölte vele, hogy Ikiella lent várja a fogadója előtt, és beszélni szeretne vele. Az asszony ereje egyből visszatért. Hinni akarta, hogy édeslánya valóban itt van, ezért nem vonta kérdőre Selendaro igazát. Szinte pongyolában futott le a herceg kisasszony elé. Ahol a szüzet, földöntúli boldogsággal üdvözölte, és személyesen kísérte be a házába.

Elképesztő nyugalommal hallgatta, a kisasszony végeláthatatlan panaszkodását. Anyai gondoskodással cirógatta a dundi Ikiellát, aki végigmondta az összes vélt és valós sérelmét, ami az útja során megtörtént vele. Végül, a lány hajlandó volt elárulni azt is, hogy miért pont ide jött el:

- Szükségem lenne koszra, és kvártélyra. Úgy halottam, hogy ez a város legjobb fogadója, így méltán várhatom el, hogy megfelelően elégítsék ki, az én a kifinomult igényeimet. Természetesen, az apám minden fáradozását kellőképpen meg fogja jutalmazni – zárta le határozottan a mondandóját Ikiella.

- Bármit kívánhat, Kisasszony! Szerény házam, csupán Önért van – válaszolta a hollóhajú asszony; aki megkönnyebbülten, szerető féltéssel ölelte magához a szüzet.

Ikiella, viszont nem honorálta a túlzott közeledést; elhúzódott a tulajdonosnőtől, és azonnal osztogatni kezdte parancsait, a szolgálók felé. Első kívánságai azok voltak, hogy: menten fürödni akar, de csakis rózsaolajjal és tengeri fürdősóval fűszerezett kádba, hajlandó belefeküdni. Továbbá, akar egy talpmasszázst, ami megnyugtatja az idegeit; valamit, egy levendulaillatú ágyat, ahol elalhat.

A tulajdonosnő igyekezett teljesíteni a szűz minden óhaját. Szelíden tűrte Ikiella hepciáskodását. Nem úgy, mint a szűz közelében sürgölődő szolgálólányok, akik szinte gutaütést kaptak az egyre-másra elhangzó, magas fokú igényektől.

Az egyik bögyös cseléd ennek hangot is adott, amikor épp a konyhába ment le gyümölcsért a kisasszonynak:

- Egy kis éjféli nassolnivalóra vágyom! – utánozta Ikiella nyivákolós hangját, majd komorabban folytatta: - Jobban jártunk volna, ha a sárkány még a barlangjában széttépi azt a Ribancot.

- Ne beszélj ilyeneket Sindora! – figyelmeztette a jókora kerülettel megáldott szakácsnő, miközben feléje mutatott főzőkanalával. - Még a végén megharagszik a munkaadód, és kirúg.

- Nem hiszem, hogy megtudná – húzta fel a vállát a lány. – Állandóan azt a nyafkát babusgatja. Nem is ismerek rá.

- Akkori is hallgass, te Ostoba! – folytatta megtermett asszonyság. – Nagy bajt hozhatsz a fejedre, ugyanis nem vagyunk egyedül.

Tokás állával, a helyiség legtávolabbi sarka felé bökött; ahol egy félhomályos asztalnál, Selendaro étkezett. A zsoldos nem bánta, hogy részben megszabadulhatott Ikiellától; így maradt egy kis ideje pihentetni megtépázott idegeit. A konyhában talált menedékre, ahol a jószívű szakácsnőtől, kapott egy kis forró levest; amit most búskomoran kanalazgatott – ügyetlenebb – baljával; miközben kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Csupán Sindora hangja józanította ki keserű gondolataiból. A szolgálólány szívéből beszélt, már jó ideje, ő is hasonló véget kívánt volna a herceg kisasszonynak.

Gesztenyebarna szemeivel érdeklődve nézett, a kedvére való fehérnépre. Ám a telt keblű lány ezt félreértelmezhette, mivel riadtan tekintett vissza a félhomályban ülő aranyhajú férfire.

- Nem úgy értettem!... – kezdett mentegetőzni a lány.

- Jól tudom, hogy mit érzel - válaszolta egyhangúan a félelf. – Négy napon át kellett elviselnem a nem túl kedves természetét.

Egy halvány mosoly kíséretében, intett Sindorának, aki megkönnyebbülve, kivirult arccal indult el feléje. A cselédlány, amint felismerte a híres zsoldost, máris bátrabban közeledett. El sem hitte, hogy ő az a híres zsoldos, akiért minden korabeli hajadon oda volt. És mivel úgy látta Selendaro nem neheztel az iménti, őszinte kijelentéséért, az asztalához ült.

Korában már találkozott a jóképű, nőcsábász félvérrel, amikor a férfi, teljes pompájában és magabiztosan, lovagolt ki a városból. Akkor csupán egy szál vörös rózsát tudott átadni neki, most viszont, végre szemtől-szembe beszélhetett vele. Ujjongva Selendaróra nézett, majd a szakácsnő figyelő szeminek kereszttüzében, kedveskedve belekezdett a csevegésbe:

- Hallottam, megmentette a Kisasszonyunkat. Ez nagyon derék volt Öntől.

- Igen – sóhajtott a félvér, és ránézett bekötött kezére. - Drágán meg is fizettem érte.

- Jó ég! Hogyan sérült meg?! – döbbent meg a lány a koszos fásli láttán.

A választ meg sem várva, tiszta vízért és kenőcsért futott; majd lefejtette Selendaro kezéről a megszürkült, véres gennyel átitatott rongyokat, hogy kitisztíthassa a sebét. Ám, amint meglátta a férfi markát, riadtan felkiáltott. Még sosem látott ehhez hasonló, szétroncsolódott végtagot:

- Úristen! Maga ilyen kézzel vívta meg a csatát! – sikította a lány, mialatt elképedve nézte a váladékozó, több helyütt feketére égett bőrdarabokat, amik alig fedték el az izmokat a félelf tenyerében.

Erre a jelenetre még a szakácsnő is abbahagyta a munkát, és a párocskához sietett, hogy lássa a riadalom okát.

- Hagyjuk! Ne beszéljünk róla – sziszegte Selendaro, miközben elfordította a fejét, mivel nem akarta látni szégyenteljes sérülését. – Szeretném, ha nem foglalkoznának vele.

- Butaság! – kiáltotta a lány – Holnap reggel elkísérem egy megbízható vajákoshoz. Ő meg tudja gyógyítani a kezét, még akkor is, ha átok okozta. Kérem, bízzon bennem!

Selendarót elbűvölte a szolgálólány őszinte kijelentése. Miközben nézte a fiatal nőt, hamar megkedvelte, annak szeplős arcát, ami annyira emlékeztette őt, Cattiera finom bőrére. Viszont a kezébe nyilalló fájdalom, egyből magához térítette a harcost, és elhúzódzkodott Sindorától.

- Lefekszem – felelte a félelf, feleselést nem tűrő hangon; miközben jobb kezére, hanyagul rátekert, egy, az asztalról zsákmányolt, tiszta fáslit. - Szeretném, ha valaki megmutatná hová fekhetnék le! Hálás lennék érte.

- Csupán egy szabad ágyunk van… – kezdte a szakácsnő, de elhallgatott – Viszont nem hinném, hogy az méltó lenne Önhöz.

- Nem vagyok válogatós. Akár az istállóban is elalszom.

- Arról szó sem lehet! – kiáltotta a megtermett asszonyság. – Innen kilépve, a földszinti folyosó legvégén, jobbra, van egy használaton kívüli szoba. Eredetileg a javításra szoruló bútoroknak tartottuk fenn, ám, ha nem zavarja a zsúfoltság. Ott nyugovóra tud térni. Az ágynak tudtommal nincs semmi baja.

- Köszönöm! – felelte a félelf, majd sietve elindult a mondottak irányba.

- Elkísérem – jelentette ki a Sindora, és lelkesen követni kezdte a férfit, ám a szakácsnő rászólt.

- Sindora, neked dolgod van! – figyelmeztette az asszony, miközben egy szőlőfürtökkel teli tálat nyomott a lány kezébe. – Vidd csak fel a „nassolnivalót”, ha nem akarsz az utcára kerülni.

 

 

 

Hiába feküdt a puha ágyába, Selendaro bűntudata miatt, képtelen volt elaludni. A jobbja egyszerre szúrt és lüktetett. A nyugodt szobában meghatványozódott a fájdalom érzete. Alig, hogy leheveredett, az egyeletlen plafont kezdte bámulni üveges szemekkel, és belegondolt a sanyarú jövőképére.

Mit fog mondani, ha Midrenner Ura megkérdezi tőle: Miként szabadították ki a lányát? Vagy, miért nem jött vissza velük együtt Cattiera? Avagy, mit fog tenni, miután visszajuttatta a lányát?

Bár ezek a kérdések jelentéktelennek tűntek, azzal az eggyel szemben, ami legbelül folyton gyötörte a félelfet. Ez a megválaszolhatatlan dilemma pedig az volt, hogy: Miért hagyta magára szerelmét a döntő pillanatban?

Nagyjából egy órája marcangolhatta magát ezekkel a gondolatokkal, amikor Selendaro fejében, váratlanul elhallgattak a kérdések. A férfi figyelme, ezúttal, az elhagyott folyosón közeledő alak lábainak kopogására terelődött; melyet egyre hangosabban kísért a nyikorgó fapadló. Az idegen, a félelf ajtaja felé közeledett, majd megállt előtte, és kopogás nélkül, csendesen benyitott. A sötétben fekvő Selendaro, ösztönösen, ágya mellé felállított, balkezes pengéjének markolata után nyúlt. Ám, amint észrevette, hogy a betolakodó, csak az a lány, akivel a konyhában beszélt, oldalra rejtette az acélt. Sindora nem vette észre a támadásra kész, komor félelfet, mivel szeme, még nem szokta meg a bent uralkodó sötétséget. Gyorsan be akarta csukni maga mögött az ajtót, azonban tervét nem tudta csendesen végrehajtani, mivel a hosszúéletű gorombán ráförmedt:

- Tűnj el innen! Nincs itt semmi keresnivalód!

A szolgálólány megrezzent, de befejezte megkezdet mozdulatát; majd amint ismét félhomályba borult a szoba, csendesen megszólalt:

- Ne haragudj, hogy csak így rád török. De… szeretnék veled lenni! – kérlelte, a világos hálóköpenyébe burkolózott lány.

Sindorát magával ragadta a félelf varázslatos kisugárzása; ezért nem bírt magával, és testközelből is meg akarta őt ismerni. Az összes legendát, valamint pletykát betéve tudta, ami kapcsolatban állt a zsoldos félvérrel. Még lepedőakrobata természetét is izgalmasnak találta; sőt, mivel ő sem volt az, a gátlásos hölgyemény, bizonyítékként, ledobta magáról rövid hálóingét.

Pár percig, ruhátlanul állt Selendaro ágya mellett; hagyva, hogy a hosszúéletű gyönyörködhessen feszesen telt emlődomborulataiban. Különösen, a hűvös levegőtől, kívánatosan kidudorodó mellbimbóiban.

Aztán, karjait dörgölve, a hidegre panaszkodott; majd megfelelően válogatott, könyörgő szavaival, megadásra kényszerítette Selendarót. Aki paplanja alá engedte, a rimánkodva borzongó hajadont.

Sindora valóban reszketett, de nem a szoba állítólagos hidegétől. Az a tudat késztette vacogásra a testét, hogy egy igazi hőssel lehet most együtt. Mindig is ezt akarta, csupán Selendaróra vágyott. Valósággal rajongott a férfiért; és ez az érzés, belső feszültséget okozott a lelkében, ami remegésre kényszerítette gyenge, nőies alkatát. Amint Sindora lefeküdt, hozzábújt az ágyék körős félelfhez, majd borostás állát simogatva, negédesen suttogott tovább:

- Szomorú vagy. Szeretnélek megvigasztalni! – ajánlotta fel a segítségét a fehérnép, majd szájon csókolta Selendarót.

A harcos ajkai, viszont nem viszonozták a kedves gesztust. Továbbra is érzéketlenül feküdt, az anyaszült meztelenre vetkőzött lány mellett, miközben sötét szemeivel tartózkodóan nézett vissza rá. Viszont ez, még nem törte meg Sindora kedvét. Újra megcsókolta a férfit; majd simogató ujjaival egyre lejjebb haladva, gyengéden cirógatni kezdte a bőrét. Többször is próbálkozott, hogy felélénkítse Selendaro férfias vágyát. Ám a kezdetleges kísérletei, sehogy sem akartak sikerrel járni; mivel a harcos nem tudott komolyabban közeledni a bögyös teremtéshez.

A félelf nyomorultul érezte magát. Ilyen rossz még sohasem volt az ágyban. Normális esetben, azonnal magáévá tette volna a kívánatos virágszálat; ám most még az erekciója is nehezen ment végbe. Pedig, szerető társnőjének ügyes ujjai, hamar kiszabadították férfiasságát, ágyékkötője börtönéből.

Sindora érezte, hogy ha lelket akar önteni a férfiba, akkor használnia kell különleges képességét. Ezért húsos ajkait gyakorlatiasan rácsusszantotta, a zsoldos péniszére, és segítőkészen izgatni kezdte. A telt keblű asszony, készséges szolgálóként, mindent megtett, hogy meggyógyítsa, a félelf érzelmi betegségét. Miközben himbálózó mellbimbóinak dombocskái a zsoldos combját csiklandozták; a nő kényelmesebb testhelyzet keresve, szétnyitotta lábait, és letérdelt a puha ágyra, majd bal karját előre nyújtva, meleg kezével, a félelf mezítelen felsőtestét simogatta; mialatt jobb tenyerével, a szájüregéből kicsúsztatott - megnagyobbodott – hímtagot, kifogástalan minőségben, kezdte el ingerelni. Fürge ujjai, olyan kellemes érzetet ajándékozott Selendaronak, amit eddig még soha, egy lánytól sem kapott meg. A férfi fellobbanó örömét, még az is fokozta, hogy alázatos szolgálója, bíztatóan mosolygott vissza rá. A félelf láthatta, Sindora csillogó szemeiben, hogy még ma este egyesülni akar vele. Ezért, pedig mindent hajlandó megtenni neki.

- Azt akarom, hogy boldog légy! – suttogta a szerelmes asszony, és újra szájába vette a megkeményedett, termetes phalloszt.

Nyelvével még egy kicsit kényeztette a lüktető erekkel átjárt, érzékeny bőrt, majd határozottan szívni kezdte a hímszervből kifröccsenő, fehér magot. A vadmacska, már biztosra vette lelki orvoslásának sikerét. Olybá tűnt, Selendaro búskomorsága, varázsütésre tűnik el. A harcos egyre kellemesebben érezte magát. Az észveszejtően élvezetes incselkedés, közben hátrahajtotta fejét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Testét elöntötte a jól ismert forróság. Már késznek érezte magát az intim együttlétre. Boldoggá akarta tenni, odaadó szeretőjét; ezért kezeit nyújtotta érte, majd megfogta Sindora törékeny vállait, és megragadva azt, borostás arcához húzta, a készségesen felajánlkozó nőt.

Amikor fáslis jobbjába, villámlásszerű szúrás nyílalt, mely pillanatok alatt megbénította az egész tenyerét. A félelf összerezzent a fájdalomtól. Az élesen metsző kín, azonnal tönkretette, a tökéletesnek ígérkező pásztoróráját. Azon kívül, még fel is elevenítette emlékezetébe vésett szégyenét, ami ismét mély depresszióba taszította.

Sindora izgatottan vágyott arra, hogy a hős férfi, olyan mennyországba röpítse, amit csak egy félelf adhat meg neki. Azt hitte elégséges tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy még egy búskomor férfit is tüzes szeretővé változtasson; ám vigasztalása nem járt sikerrel. Az, az átkozott seb, mindent elrontott! Pedig a nő alig várta, hogy véget érjen szobalányi „túlórája”. Most meg szomorúan kellett megtapasztalnia, hogy Selendaro, még az ő asszonyi ölelésben, sem képes örömöt találni.

 

Az est hátralévő részét passzívan töltötték. A zsoldos, a nő dús keblére borulva oldalra nézett; az ablak zsalujának rése mögött megbúvó, szűk sikátor letargikus képére. Fájt neki a gyors hűtlensége, mellyel, pár nap alatt megcsalta az amazon emlékét; de még az a gondolat is elkeserítette, hogy valójában meg sem érdemli ezt az életet. Cattiera sosem várt el tőle hűséget; most mégis gyűlölte magát az iménti kellemes percekért. Miért is kellett neki a közelébe engednie ezt a lányt?!

A félelf önutálatba süllyedt, de mégsem volt elég ereje elkergetni Sindorát; hiszen a nő olyan kedves volt vele, mint eddig senki más. Talán ő lehet az egyetlen, aki megértheti őt!

Selendaro bocsánatot kért tétlenségéért, amit „fájó keze” okozott; majd baljával, barátian átölelte a cselédlányt. Érezni akarta, hogy a fehérnép mellette van, ezekben a nehéz órákban is.

Belül mardosta a kétségbeesés és a bűntudat. Zokogni, viszont nem tudott. Mióta az eszét tudta, sohasem sírt; még Cattiera elveszésekor sem.

Az érzéseiről egy szót sem szólt. Titokban, már az útonálló legyilkolását is gyalázatos bűnének tartotta. Szinte sajnálta a fickót, aki balszerencséjére, kihívta egy egyenlőtlen küzdelemre. Ám, amint jobban belegondolt, a fickó a mocskos mondatára; amivel a szájára merte venni Cattierát. Megint felforrt a vére. Akkor is hasonló dolog történt vele. Ott, a poros úton, elpattant benne egy lélekhúr, és helyére, kegyetlen ösztönszál nőtt, ami azonnali bosszút követelt. Az akartat, pedig meg is kapta, amit akart.

Ezen az estén, viszont, régi tette, már túlságosan távolinak tűnt. Selendaro önsajnálata, súlyos teherként nehezedett a mellkasára, ami fojtogatni kezdte.

Sindorának is elment a kedve a szeretkezéstől. Egy része még örült annak, hogy imádott hősével lehet együtt. Mindig is vágyott a zsoldos tapintható közelségére; ám nem pontosan erre a tétlen állapotra.

Végül, kénytelen kelletlen, de beletörődött a helyzetbe, és szó nélkül visszaölelte a férfi, barátkozó gesztusát. Azután behunyta a szemét, majd megpróbált nyugovóra térni. Viszont, belső izgatott sóhajai, nehezen hozták el számára az álmot.

„Végre Selendaro mellé fekhetek, egyelőre legyen elég ennyi. Elvégre, most vesztette el a szeretőjét. Nem léphetek azonnal, az amazon helyébe. De, majd reggel! Reggel megmutatom neki, hogy mennyire odaadó tudok lenni. Bebizonyítom a szerelmemet! Mert számomra, Selendaro mindennél fontosabb!” – gondolta mosolyogva Sindora; majd kezét, a félvér ép baljára kulcsolta.

Érzékeltetni akarta, hogy vele van. Most még a sárkánykaland eseményei sem érdekelték. Keserédes boldogsága, minden érzését felemésztette. Ápolónői gonddal figyelte, ahogy a félelf lehunyta igéző szemeit, azután ő is elaludt. Álmaiban, pedig egy Midrennerben élő, boldog családot látott; amiben ő a feleség, Selendaro a férj, és közöttük három, kis, hegyeskés fülű, aranyhajú csemete rosszalkodik, egy takaros ház kertjében.

 

 

 

A szoba ablakán kopogó, hűvös, őszi szél, megrezegtette a súlyos zsalugátereket, hogy utat nyithasson a kíváncsian bekukucskáló, hajnali napsugaraknak. A fények, úgy találtak rá a szendergőkre, mintha két szerelmes pihenne, egymáshoz bújva, egy szenvedélyes éjszaka után. Ám ez a látszat csalóka volt; mivel a félelf, amint kinyitotta mandulavágású szemeit, kibújt a lány karja alól, és finoman a paplanra helyezte Sindora finom, fehér kezét.

A formás szolgáló, viszont azonnal felébredt a gyengéd érintéstől. Rámosolygott, az ágy mellett öltözködő férfire, és „jó reggelt” kívánt. Azután, rábeszélte a némán figyelő félelfet, hogy negyedóra múlva – mikor már mindketten kényelmesen elkészültek - kövesse őt, az orvosságos emberhez.

 

 

 

Csak késő délelőtt tértek vissza a fogadóba; viszont ezt senki sem vette észre, mivel az éppen ébredező Ikiellával volt mindenki elfoglalva. A félelf belépett a fogadó konyhájába. Bal kezében egy kis orvosságos üvegcsét szorongatott; amit színültig ellepte, a benne lötyögő zavaros, zöldes színű folyadék.

Selendaro elégedetten szemlélte az új kötését, amit az öreg vajákost tett rá. A fásli alatt megbúvó, különleges gyógynövénykenőcs, kellemesen hűsítette a tenyerét. A férfi, viszont nem sokáig élvezhette a nyugalmat. Mivel derűjét, hamar eloszlatta, Ikiella, emeletről leszűrődő, hangos nyavalygása:

- Ezekben a rongyokban nem mutatkozhatok, édesapám színe előtt!

- De Hercegkisasszony! Ez a legdíszesebb ruhánk, amit az ön méretében találtunk - mentegetőzött a fogadó tulajdonosasszonya.

Viszont, erre a magyarázatra, Ikiella részéről, csak még nagyobb kiborulás lett a válasz. A hollóhajú nőnek rengeteg energiájába, és idejébe telt, hogy a hercegkisasszony morcosságát lenyugtassa.

 

 

Legalább dél lehetett, mire e Ikiella kisasszony, megjelent a fogadó szalonjában. Mostanra elég kényelmesen érezte magát ahhoz, hogy az őt kiszolgáló pórnéppel is megoszthassa élete legveszélyesebb kalandját. Többször belekezdett a történetbe, mire végre egy szépen kikerekített mesével állt elő. A középpontban természetesen ő állt, mint szenvedő áldozat, és mint egyetlen, hihető szemtanú. A szűz élvezte, hogy ő állhat a figyelem középpontjában, ezért igyekezett kézmozdulatokkal is kísérnie, eltorzított előadását:

- … Selendaro egymaga harcolt a sárkány ellen, viszont kardjának pengéje nem fogta a bestia pikkelypáncélos bőrét. Ám, amikor jobbjában tartott pengéjével kettévágta a sárkány felénk küldött, halálos tűzgömbjét; felhevült a fegyvere. A fém iszonyú erőt kapott, ami még a Hősöm kezét is megégette. Ő viszont, ezzel nem foglalkozott. Tovább támadt, és apró miszlikbe vágta a sárkányt. Mivel felhevült kardjai, ezentúl, úgy vágták a dög kemény húsát, mint az érett dinnyét…

Sindora egy kissé távolabb, de csillogó szemmel figyelte a kitalált történetet; majd lopva, a félelfre kacsintott; aki bosszúsan hozzáhajolt, majd ezeket a szavakat súgta neki:

- Nem kell elhinni mindent, amit hallasz.

Feldühítette, hogy Cattierát, és az ő kis átoknyakláncos galibáját kihagyta az előadásából. (Ehhez képest, hosszúkéseinek karddá titulása, semmiségnek hatott.) Viszont, a harcosban volt annyi értelem, hogy ne ellenkezzen a középpontban lévő; saját birodalmában pöffeszkedő Ikiellával. Magában már, csak azért könyörgött az elfek istenéhez, hogy végre elindulhassanak a palota irányába.

 

 

Kora délután volt, amikor Selendaro kinézett az istállóba. A távolban Sindora is követte őt; amióta, pár órácskát a félvérrel töltött az éjszaka, egyszerűen nem lehetett levakarni a zsoldosról. A lány, bár úgy tett, mintha dolgozna; valójában mindig arra járt, amerre a férfi. Közeli jelenlétét a harcos is érezte, de nem mutatott feléje különösebb figyelmet.

Cattiera hátasának, és a saját lovának épsége, jelenleg jobban aggasztotta.

„Szegény páráknak, legalább annyira hiányozhat Cattiera jelenléte, mint nekem” – mormolta magában a félelf, mialatt az istállóhoz közeledett.

Bele sem mert gondolni abba, hogy a fogadó ifjú lovászinasa, mennyire elhanyagolhatja a rábízott jószágokat. Éppen ezért, úgy vélte, ha már mindenki Ikiellával van elfoglalva, akkor ő kifényesíti a paripák szőrét. Bár, jól tudta, hogy fél kezével nem végezheti el a rendesen a munkáját. Ennek ellenére el akarta látni a paripákat.

 

Az igazi meglepetés akkor érte, amikor belépett az istállóba. Ott, nem két elhanyagolt párát, hanem két tisztára fésült szőrű, fehér és vörös szalagokkal felcicomázott hátast talált. Útra készen, felszerszámozva.

Selendaro nem akart hinni gesztenyebarna szemeinek. Aztán, amint jobban elgondolkodott, a helyzeten, haragosan összehúzta szőke szemöldökeit. Almásdereséhez lépve, hangosan megszólalt:

- A kis Dög, mindent alaposan kitervelt – ingatta a fejét a férfi. Egyből rájött, az egynapos kényszerpihenő, valódi okára: – Nagy ünnepséggel, és teljes pompával akarja tudtára adni a városának, hogy visszatért – sóhajtotta, miközben oldalra fordult, hogy megpaskolhassa a hófehér ló, izmos nyakát.

Selendaro sajnálta szegény teremtést:

„Nem volt elég annak a Cafkának, az, hogy elveszejtette az igazi gazdádat; még folyton szidalmazott is. Most meg, újra rád akarja pakolni a súlyos hátsóját?” – morgolódott magában a félelf.

Hangosan, viszont, csupán néhány bátorító szót mondott a meggyötört fehérségnek, majd ismét kilépett a napfényes udvarra.

 

 

 

A szűz végre elérkezettnek látta az időt, amikor teljes pompájában; lóra ülve, elindulhasson a kastélya felé. A tömeg éljenezve összeverődött, miközben virágokat lengetve köszöntötték a két jövevényt. Az elől haladó, kedvetlen Selendarót, és a vidáman integető Ikiellát, aki jobbra-balra szórta a csókjait. A félelf szerette volna, ha ez az egész jelenet, minél hamarabb lezajlik; viszont a szűz nem nagyon sietett, saját dicsőítésének elsietésével.

A félelf, végül - Cattiera ígéretének eleget téve – „épségben” szállította vissza, a felcicomázott Ikiellát, Midrenner hercegének. Eszében sem volt szemet vetni az elkényeztetett nőszemélyre, aki elvette tőle a legfontosabb dolgot. Az életének értelmét.

Napnyugtakor, nagy csinnadrattával, az egész város szemtanúja lehetett; az aggódó apa, meg a hófehér paripán érkező szűz, gyönyörű színjátékszerű egymásra találásának. Amit a kastély udvarának virágokkal feldíszített lépcsőjén rendeztek meg. Az éljenző tömeg, boldogan tapsolt, miután meghallgatták a lány izgalmas - jól begyakorolt – történetét; valamint a herceg meghívását egy hatalmas, fényűző lakomára.

 

Az egész város ünnepelt. A konyhából, csak úgy özönlött a finomabbnál finomabb pecsenyék és péksütemények, mely minden járókelőnek egyformán jutott. Az utcákon, és a kastély udvarán zenészek, valamint csepűrágók szórakoztatták a mulatni vágyókat. Látszólag mindenki jól szórakozott.

Kivéve Senedarót. Ő undorítónak tartotta az egész hajcihőt. Mintha Ikiella, csak azért maradt volna egy egésznapot a fogadóban, hogy az apjának, titokban, legyen ideje megrendeznie ezt a fényűző ünnepséget. A félelf, csupán arra nem jött még rá, hogy a hercegkisasszony, kit küldhetett el az üzenettel az apjához. Bár, ez valójában, nem is igazán érdekelte.

Rosszkedvét még az a tény sem vidította fel, amikor a lakoma elején, a hájas herceg maga mellé hívatta, és „hatalmas jutalmat” adott a zsoldosnak. Az előre megbeszélt aranyakon felül, az uralkodó, még azt is megengedte neki; hogy, mint tiszteletbeli polgár, a városában dolgozhasson. Természetesen, nem akármilyen munkakörben. Őt nevezték ki a rendfenntartók főnökének. Ezen felül a nemes még egy új nevet is adott neki:

- Ő a „Sárkányok darabolója”! – kiáltotta vidáman a herceg; majd tovább folytatta. - Aki, képes volt egymaga megölni egy kifejlett sárkányt, hogy megmentse az egyetlen leányomat.

Selendaro fanyarul mosolygott, ezt a béna megnevezést gyűlölte a legjobban. Jobban utálta, mint azt, ha Félelfnek szólítják.

Az uraságnak, viszont kifejezetten tetszett maga kreálta név, és elégedetten zsebelte be a lelkesen tapsoló tömeg elismerését. Cattiera jutalmazásáról, egy szót sem ejtett, sőt úgy tett, mintha nem is két harcos indult volna el, lánya kiszabadítására. Még mindig nem bocsátott meg az amazonnak; amiért elutasította őt azon az éjszakán. Akkor kegyetlenül megalázta őt, ezért, a herceg úgy vélte; mostanra már az sem igazán fontos, hogy él-e vagy hal-e a zsoldosnő.

A megmentés legendáját, – amit, Ikiella többször is előadott ezen a napon - szájról-szájra adták át. Természetesen, minden előadásnál torzul egy kicsit a história, és úgy jutott tovább az emberek fülébe. Ez ellen, a félelf nem tett semmit sem.  Nem volt hajlandó megszólalni az ügyben, így a herceg lányának históriája vált véglegessé, amiben: Cattiera, már a harc legelején lesett a hegyről, és a tetemét sosem találták meg. – Az ámuló tömeg, pedig nem firtatta a kisasszony szavait.

Így a hosszú életűt, egyedüli hősnek titulálták, és elismerve szóltak hozzá. Sindora, pedig valósággal istenítve rajongta körül Selendarót. Aki, néhány napos gondolkodás után, úgy döntött, hogy elfogadja a felkínált állást. Bár, utálta a várost; egy időre, mégis letelepedett.

Bűntudatból vállalta ezt a helyzetet. Megfelelő körülményeket akart teremteni arra, hogy felkészüljön, a következő harcra:

„Amint meggyógyul a kezem, folyamatosan edzeni fogok! A bosszúm, pedig rettenetes lesz. Törleszteni fogom Cattiera önfeláldozását. A szörnyetegnek mindenáron halnia kell!” – határozta el magát Selendaro.

 

 

VII. rész