Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amazon és a félelf

 

IV. rész.

Reggel volt; a madarak épphogy csak ébredeztek; viszont a korai időpont ellenére meglehetősen szép tömeg gyűlt össze Midrenner kastélyának udvarán. Közöttük, is feltűnően sok volt a csinos, fiatal nő. Nagy valószínűséggel a félelf látványáért (és talán, néhányan az amazon miatt is) kijöttek; hogy sok szerencsét kívánjanak a hősöknek; akik nemsokára visszahozzák, szeretett hercegkisasszonyukat.

A tömeg, az udvaron, kétoldalt felsorakozott; miközben kendőikkel integettek. Csupán néhány istállófiú sürgölődött, és tette a dolgát; bár néha ők is megálltak elcsodálkozni a két harcos bátorságán. Irigykedve bámulták, a hősök fegyvereit, és azt, hogy milyen kivételes kalandban lehet majd részük; miközben nekik, itt kell robotolniuk. Bár, amikor eszükbe jutott, hogy milyen bestiával kell a zsoldosoknak szembenézniük, egyből elment a kedvük az ábrándozástól.

Csípős volt a levegő, a fák sárguló levelein, csillogó harmatcseppek gyűltek össze. Cattiera a kezére lehelt, hogy felmelegítse elgémberedet ujjait. A figyelő szemekkel mit sem törődve, próbált a természetre figyelni, mintha az, megsúgta volna neki, hogy merre vegye az útját.

„Az idén, korán fog jönni a tél” - gondolta az amazon, majd könnyedén a lovára pattant, ami már felszerszámozva várta őt.

Selendaro, aki a közelében ásítozott, már egy kissé nehézkesebben kecmergett fel hátasára. Látszott rajta, hogy még szívesen pihenne az ágyában. Kábaságából, még az ujjongó hajadonok hada sem rázta fel. Selenaro egykedvűen nézelődött a palota emberei között, és amikor megpillantotta, az ismerős, arisztokrata vénembert, azonnal megkeménykedtek finom vonásai.

A herceg, egy alacsony erkélyen; ideiglenesen kihelyezett trónján ült. Szótlanul nézte, a két útrakészülődő zsoldost. Volt a szemében némi harag, és ez nem csupán az amazonnak, hanem az udvarhölgyeit elcsábító félelfnek is szólt. Viszont, pillanatnyi sértődöttsége felett hamar győzött a hideg okozta didergés. Az uralkodó, ezért úgy döntött, hogy ideje gyorsan véget vetni a búcsúnak; ami után, ismét a meleg tróntermében pihenhet. Az uraság, felemelte fehérkesztyűs kezét, majd hanyagul intve, tudomásul adta az indulóknak, hogy jóváhagyja távozásukat.

Még egy „Sok szerencsét!” – jókívánság is elhagyta keskeny ajkait; azután, intett az apródjaiknak, hogy kísérjék vissza a kastélyába.

A félelfet, láthatóan bosszantotta, a rideg, arisztokrata viselkedés; ám Cattiera nem bánta, hogy gyorsan szabadulhat Midrenner uralkodójának tekintetétől. Lovaik patái, lassan megindultak az apró macskaköveken; miközben a tömeg hangosan, és hevesen integetve búcsúztak a távolodó hősöktől.

 

Cattierának, csupán egy rosszmájú csipkelődésre lassított le a kastélyból kimenet, hogy Selendarót, legalább egy kicsit jobb hangulatra derítse:

- Látom, az éjszakád nagy része álmatlanul telt – jegyezte meg vidáman, miközben a férfi gyűrött arcát bámulta.

- Eléggé – felelte a félelf; és még kajánul el is mosolyodott kijelentése végén.

- Remélem, megtudtál valamit a rablással kapcsolatban?! – sóhajtott az amazon, miközben integetett az összeverődött közönségüknek; majd sebesen, a külső kapu felé indította lovát.

Esze ágában sem volt a város utcáján összeverődött tömeg, figyelő szeme előtt kikérdezni a férfit. Feszültté tette a sok, bámuló tekintet, ezért ismét gyorsításra bíztatta lovát.

Selenadro elgondolkodva nézte társa, hosszú mahagóni szín hajfonatát; amin a gyors vágta hatására, szinte táncolt a nő a hátán. Mivel a félelf ismerte az amazont annyira, hogy tudja, mit érezhet társa, ha a figyelem központjába kerül; jobbnak látta, ha ő is sietősre fogja a dolgot. Ám előtte még annyi szabadidőt engedélyezett magának, hogy lehajoljon egy bimbózó, vörös rózsáért, amit egy még szebb virágszál nyújtott feléje a hátasa mellett állva; aztán egy ujjongó női sikoly kíséretében, elvágtatott Cattiera után.

 

Miután, ismét az elhagyott úton ügettek, az amazon újfent feltette kérdését:

- Megtudtál valamit az „udvarhölgyektől”? – bár mondatának vége, igencsak ironikus hangzásúra sikeredett, azért megpróbált kérdéséhez komoly arcot vágni.

- Nem igazán – válaszolta fintorogva a félelf. – Mindegyik egy ingatag, álszent mesét adott elő; mintha összebeszéltek volna. Röviden, valami olyasmiről hablatyoltak, hogy az elrabló egy sárkány volt; aki két héttel ezelőtt csapott le, a rózsalugasban sétálgató herceg lányára. S, mire észbe kapott volna az udvar őrsége, már el is tűntek mind a ketten. Olyan gyorsan történt mindez, hogy azt sem tudták megállapítani; milyen fajta bestia lehetett a tettes. Valaki vöröset-, mások aranysárkányt véltek látni. A rablás maga, egyszerűen zajlott le. A szárnyas gyík, furcsamód nem tombolt, nem borított lángba semmit sem; csupán a szüzet akarta, aztán gyorsan továbbrepült: észak, vagy inkább észak-keletre. Azóta elindult egy-két felderítő a kisasszony keresésére, ám eddig senki sem tért vissza a veszélyes küldetésükből, hogy beszámoljon az újabb fejleményekről. Így Midrenner ura kétségek közt gyötrődve, senyved a trónján ülve; és napi rendszerességgel, egy-két órát siránkozik, elveszett lánya után – ironizálta a félelf, története végén.

- Akkor valahol a Sraiml-bérceknél lehetnek – tűnődött Cattiera, miközben akaratlanul is elmosolyodott Selendaro kijelentésén.

Ő is, ezt a lehetséges úti célt derítette ki a cselédektől. Véleménye szerint, csupán ez a hely lehetett a leglogikusabb búvóhely egy sárkány számára. Az amazon, a félelfre nézett, majd határozottan, elrikkantotta magát:

- Akkor mire várunk? Irány észak-kelet!

Ez a vidámság még a fáradt férfit, is új energiával töltötte fel. Sejtette, hogy Cattiera rájött arra, hogy a Hármas Sraiml-bércek az egyetlen olyan hely, ahol még egy hatalmas hüllő is jól érezheti magát. A nehezen megközelíthető magaslatok, kitűnő menedéket nyújtottak egy rejtőzködő bestiának; és számtalan ürege, elég tágasak voltak ahhoz, hogy egy óriási gyíkot, és rabolt kincseit befogadja.

Bár mindkét harcos tudta, hogy nem lehetnek könnyelműek, - mivel még egy lovag sem tért vissza élve onnan – biztosra vették, hogy ez a sárkány, nem ostoba bestia. Óvatosnak kellett lenniük! A bércek, különben is, kétnapi vágtára voltak Midrenner kastélyától, nem is beszélve a hegymászásra, és a keresésre szánt időről.

 

 

„Ezek meg hogy kerültek ide?” – nézett meglepődve Cattiera az úton ácsorgó öttagú férficsoportra, akik fényes kardjukat kivonva, előttük álltak.

- Útonállók vagytok? – kérdezte a félelf, bár nem kellett megerősítenie a válaszban.

- Add át a lovadat; meg az összes pénzedet, és akkor talán, nem bántunk! – fenyegette meg Selendarót, egy feketeszakállas, mogorva arcú alak; aki minden kétséget kizáróan a bandavezér volt. – De persze, ez a nőre nem vonatkozik – dörmögte kajánul; majd Cattierához lépett, és feléje emelte kardját. – Veled még egy kicsit el fogunk szórakozni, Cicám!

- Igen?! – kérdezte, meglepettséget játszó arccal az amazon.

- Légy Jókislány, és szállj le a lovadról! Dolgom van veled, Aranyom! – ordította a borzas szakállú férfi; mire társai hangos nevetésbe kezdtek.

Cattiera sejtette, hogy ez a rablóbanda, csupán nemrégiben verődhetett össze; különben biztosan felismerné, hogy egy páncélos nő és egy állig felfegyverzett félelf, nem lehet könnyű préda; ám ezek a férfiak, túlságosan fel voltak paprikázva ahhoz, hogy elgondolkodjanak ezen a nyilvánvaló tényen. Kicsit sem titkolták, hogy ki akarják élni férfias vágyaikat; mind mereven figyelték Cattiera nőies alakját, miközben kajánul mosolyogtak.

Az amazon levette vastag köpenyegét; és látszólag engedelmesen, leszállt a lováról, miközben a borzas szakállú bandavezér kardja követte ereszkedő mozdulatait. Amint a nő lelépett a földre; a rabló könnyedén észrevehette, a nő formás keblén ékeskedő, szederalakú anyajegyet. A férfinek, egyből megakadt a szeme a mély dekoltázson; így figyelmetlenségét kihasználva, Cattiera pillanatok alatt kirántotta rövidkardját.

A rablófőnököt meglepte a hirtelen támadás. Alig bírta elkerülni az éles pengét. Ügyetlenül ugrott félre, majd káromkodva, kardját maga elé tartva rátámadt.

Intenzív harc alakult ki a bandita és az amazon között. Amit a többi útonálló, nem nézhetett tétlenül. Próbáltak, főnökük segítségére sietni; ám, mielőtt azok Cattera közelébe érhettek volna; egy nyílvessző fúródott előttük a talajba. A legközelebb eső, nyurga fickó lábától épphogy csak pár milliméterre volt; így a figyelmeztetés pillanatnyi megadásra késztette a támadót.

- Maradjatok ott, ahol vagytok! – kiáltotta fenyegetően Selendaro; kezében már egy újabb nyílvessző jelent meg, melyet felajzott íjának húrjára tett. –Nem viccelek! Még egy lépés, és a következő a szívetek lesz!

A fiatal, colos banditára hatott a fenyegetés, és megmerevedetten állt, mintha gyökeret eresztett volna; ám távolabb társai nem lepődtek meg annyira, mint kellett volna, ezért a félelfet kezdték rohamozni.

Ketten lándzsát tartottak a kezükben, ám a harmadiknál kés volt. Selendaro ismét kilőtte nyilát, ezúttal, a bökőt szorongató, izmos bandita vállát találva el. A félelf, nem akarta őt megölni; csupán harcképtelenné tette. A testes férfi, eldobta fegyverét, és átkozódva a földre esett. Selendaro, elugrott a lováról, miközben a küzdő Cattierára pillantott.

A nő még mindig harcolt a borzas banditával, bár előre láthatóan, az amazon bizonyult jobb fegyverforgatónak. Mégis, hagyott ellenfelének egy kis időt, hogy összeszedje magát, az épphogy csak kivédett támadások után. Cattiera, úgy ahogy, kerülte a halálos támadásokat; viszont kihasználta, hogy a harcban, végre levezetni a palota ura által keltett belső feszültségét. A nő kardja határozott lendülettel táncolt a kezében, melyet, alig bírt követni az elképedt bandavezér.

A félelfet, felbuzdította e rövidke jelenet; ő sem akart kimaradni a mókából, ezért előkapta hosszúpengéit, és a lándzsájukkal hadonászó fickókra nézett. A harc újabb fejezetéhez érkezett; Selendaro könnyedén forgott, és gyors mozdulatokkal térítette el a feléje bökő első lándzsát. Aztán felváltva védekezett, a meglehetősen ügyetlenül támadó fiatalokkal szemben. Akiket, pár percen belül ledöntött, a saját, rosszuk kivitelezett támadásuk. A fiúk fegyverei eltörtek; ők maguk pedig, tehetetlenül terültek el a földön. A félelf, sajnálkozva megszemlélte az ostoba kamaszokat; el sem akarta hinni, hogy ily kevés harci tudással és ilyen fiatalon, képesek voltak rablásra adni a fejüket. Már-már azon volt, hogy elzavarja őket, mielőtt nagyobb bajuk esne, amikor meghallotta Cattiera feléje intézett parancsát:

- Fejezd be a mókát! Indulnunk kell!

Az amazon, ledöntötte a bandavezért, és a nyakának szegezte rövidkardját. A bandita tehetetlenül feküdt a földön, kardja túlságosan is távolra került tőle.

- Máskor beszélj tisztelettudóbban, amikor egy hölggyel találkozol! - figyelmeztette, majd ismét Selendaro felé fordult. – Ha kiszórakoztad magad, elindulhatnánk, Selendaro?

- Ti… ti vagyok azok!!! – hebegte a bandavezér. – A híres zsoldosok!?

- Úgy is mondhatjuk – válaszolta a félelf, aki almásderes lovára pattant, és időközben Cattiera mellett termett.

- Mehetünk – válaszolta nyugodtan, mialatt a hófehér hátas gyeplőjét, az amazon felé nyújtotta.

Cattiera, pillanatok alatt, a nyeregben termett, és hátat fordított a döbbenettől lemerevedett banditáknak. Nyugodtan lekaszabolhatta volna ezeket a szerencsétlen idiótákat, viszont nem kedvelte az effajta vérontásokat. Úgy gondolta, elég, ha megszégyeníti a bandavezért; az a többiek számára, úgy is elég nagy büntetés lesz majd.

Igaza is volt; a többiek elképedve nézték a szakállas férfi vereségének eredményét. Majd, észbe kaptak, és némán a főnökükhöz futottak, hogy felsegítsék. Csupán, egy ostoba különc kezdett bele hangos átkozódássorozatába. A késes férfi; aki időközben kihúzta vállából a nyilat; üvöltve szidalmazta a távolodó az amazont. A szájhős, Selendarót is szolgalelkűnek nevezte; akit nem tekintet másnak, mint az általa „ribancnak” titulált, nő talpnyalójának.

A hosszú-életű, az elején, próbálta elengedni a füle mellett a szidalmakat; ám amikor a bandita a „félelf kutya” megnevezéssel illette, megállította lovát; és egy kis, zöld petárdaszerű dolgot vett elő az övén fityegő erszényéből. A hengeres tárgyat végighúzta a hosszanti irányban húzódó, érdes csíkokkal tarkított alkarvédője felületén; amitől az egyik vége füstölni kezdett. A tárgyat, egy erőteljes lendülettel a sértegető bandita felé dobta.

A szájaló alak, először megrémült, és a földre vetette magát; ám amint eseménytelenül eltelt egy kis idő, a bandita láthatta, hogy a kis petárda, csupán csak füstölögni tud. Az izmos férfi felnevetett, majd újabb átkokra nyitotta a száját, amikor a bandavezér rászólt:

- Elég, legyen te ost…

Ám figyelmeztető hangját, egy éles mennydörgésszerű hang szakította félbe, aminek ereje földre döntötte az összes útonállót. A kis robbanószer, hatalmas lyukat ütött előttük a keményre taposott földútba; aminek hatalmas rögei erőteljesen csapódtak vissza a földön heverő banditákra, akik a fejüket fogták, és meg sem mertek mozdulni a váratlan támadástól.

 

- Muszáj volt, pont ezt használnod? – kérdezte komolyan Cattiera, miközben a robbanás hangjától feszültté vált lovát, nyugtatta.

- Te is hallottad minek nevezett?! – felelte sértődötten a félelf, majd diadalmas elégedettséggel folytatta. - De most legalább megtanulja, hogy nem kifizetődő banditának állni.

- Ám, azt csak akkor tanulhatja meg, ha túlélte a te kis petárdádat! – emlékeztette az amazon.

- Biztosan túlélte – nyugtatta meg Selendaro. - Ez volt a legkisebb elf-petárdám; és nem a közvetlen közelében szórtam el, így nem okozhatott túl nagy kárt.

- Remélem, igazad van! –sóhajtotta Cattiera; ezek a banditák nem voltak éppen a szíve csücske, de embereket sosem szeretett megölni.

Figyelmét inkább az előttük magasodó Sraiml-bércekre szegezte.

„Még félnapi vágta, és ott lehetünk a hegyek lábánál.” – gondolta az amazon, és eltökélten megsarkantyúzta izgatott lovát.

 

 

 

 

 

- Minek gyújtottál fáklyát? - kérdezte mérgesen a félelf, miközben az előtte haladó amazont nézte. A banditákkal való küzdelem lelkesedése mára már eltűnt. A hosszú, sötét barlang komorsága elkedvetlenítette a férfit.

Nem ez volt az első alagút, amit végig kellett járniuk. A magaslat széles üregei, mind egyformának tűntek, és hiába járták át azokat; eddig semmilyen sárkányra, vagy hercegkisasszonyra utaló jelet sem találtak. Már az is csodának számított, hogy nem tévedtek el eddig az alagutakban. Ám, ezt csakis a jó tájékozódási képességgel megáldott félelfnek köszönhette Cattiera. Kritikus helyzetekben, Selendaro volt az, aki visszavezette őt a kijárathoz.

A férfi, nem tudta meghatározni, hogy kik építhették a barlangokat; viszont abban biztos volt, hogy nem a természet műve. Csupán néhány cikornyás betűkre emlékeztető karcolásnyomokat láttak az üregek bejáratánál. Ami arra utalhatott, hogy a barlangokat, hajdan értelmes, civilizált lények lakták; bár ez a jelen helyzetükben, vajmi keveset segített.

- Veled ellentétben, én nem látok a sötétben - bosszankodott Cattiera, akit szintén dühített, a reménytelennek tűnő kutatás.

- Nem kéne ekkora füsttel közeled egy sárkány felé; így könnyedén magadra vonhatod a figyelmét! Ezeknek a dögöknek, kiváló szaglásuk van! - figyelmeztette a feszült hosszú-életű.

- Elvégre egy sárkány, mégiscsak egy sárkány! – háborodott fel Cattiera. - Tudom, hogy veszélyes ellenfél, de ha észre sem veszem, hogy fogok vele megküzdeni? - mentegetőzött a nő.

- Szó sem lehet küzdelemről! – csattant fel a férfi. - Az a feladatunk, hogy visszavigyük a herceg lányát. Ha a szárnyas gyík ismét megtámadja a várost, az már nem a mi gondunk lesz. Egy mágiaismerő (arany)sárkány megölése, meghaladja a mi képességeinket - Selendaro a fejét ingatta; nem szerette a félmegoldásokat, de ez a feladat túlságosan is veszélyesnek tűnt.

Igazából azt sem tudta, hogyan szöktethetnék meg a foglyot. És, utólag visszagondolva, még az is bosszantotta a férfit, hogy nem kapták meg a szokásos előlegüket; mintha Midrenner ura biztosra venné a kudarcukat. Gondolatai, a völgyben szabadjára eresztett lovaikra vándorolt. Szeretett volna minél hamarabb, a hátasán ülni; a tússzal vagy anélkül, már nem igazán érdekelte.

- És a bejáratra karcolt varázsjelek, sem sejtet túl sok jót – zárta le hangosan a félelf, morcos gondolatmenetét.

- Nem ez volt az első üreg, amin ezt láttuk – nyugtatta az amazon, majd a férfi felé fordult, furcsállotta, hogy társa percről percre idegesebb. Mintha, érezne valamit, amit nem akarna elmondani. Éppen ezért Cattiera köntörfalazás nélkül rákérdezett - Ismerted a faragványok jelentését?

- Nem, és ez nagyon bosszant! - morogta a férfi.

Cattiera furcsán nézett a félelfre, mindig magabiztos bajtársa, most nagyon óvatos volt. Ha nem ismerné, azt mondaná: hogy retteg valamitől. Már számtalan szabadítási tervet megfogalmaztak maguk között, de egy sem tűnt kivitelezhetőnek. Egy idő után Selendaro, már fel is adta a tervek szövögetését, mivel életében talán először, nem sok esélyt látott a sikerükre.

Végül arra az elhatározásra jutottak, hogy, ha lehetséges, minél kevesebb zajt keltve, kell megszabadítani Ikiellát, sárkány béklyóitól; majd elrohannak vele az üregen át, a barlang bejáratánál felállított elf-robbanószerig, (Ez jóval nagyobb volt, mint amit Selenaro a banditák megleckéztetésére használt.) ott, aztán meggyújtják, hogy az üldöző sárkányra omoljon saját barlangjának bejárata.

Ez a petárda nem volt olyan nehéz, mint az emberi dinamitok, így könnyebben szállíthatták, egyik helyszíntől a másikig. Arról a hatalmas előnyéről nem is beszélve, hogy nem volt a szokásos értelemben vett gyutacsa; így akkor is felrobbant, ha víz érte a felszínét. A végét, csupán egy durva kövön kellett végighúzni, - akár egy gyufát - majd letéve a kívánt helyen, gyorsan elmenekülni. Miután a lőszer felrobbant (kb. öt perc kellett hozzá), hatalmas és erőteljes pusztítást idézett elő.

Persze, ez nagy valószínűséggel, nem ölte volna meg a bestiát; de adhatott annyi menekülési esélyt, hogy a szörnyeteget a törmelék, napokig maga alá temesse.

Ritka és titkos tudás kellett egy ilyen „petárda” elkészítéséhez; ilyet még az emberek sem láthattak minden nap. Még Selendaro számára is különösnek hatott, hogy elfnépe megmutatta, ennek a robbanószerkezetnek az elkészítését. A férfi, még az amazonnak sem volt hajlandó elárulni a petárda elkészítését. Mivel jól tudta, hogy mennyire veszélyes; esze ágában sem volt, felelőtlenül csevegni róla.

 

Ez a barlangi túra is pont úgy kezdődött, mint a többi, sötét alagútjárás; amikor is, hosszas gyaloglás után a zsoldosok, egy tágas terembe értek, ahol egy vastag fal állta az útjukat. Ám ezen a helyen, más volt a környezet, mint amit megszoktak. Ebben a barlangban, a plafonról alácsüngő, megbűvölt, fehérfényű kristályok adták a terem világosságát; mely szinte nappali hangulatot kölcsönzött. Ezáltal könnyedén láthatóvá vált minden és mindenki, aki a teremben volt. Így, a harcosoknak, most már szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy megtalálták, amit kerestek.

Az összegömbölyödötten is hatalmasnak tűnő, ezüstszínű sárkány mellett. Ikiella, a hercegkisasszony feküdt, tisztes távolságban. Állatprémek borították a nemesi sarj testét, de még, így is kivehető volt duci alakjának gömbölyded vonalai.

Cattiera, amint meglátta őt, akaratlanul is eszébe jutott kéjenc megbízójuk; és valahogy már, nem is nagyon akarta megmenteni a lányát. Arra kezdett gondolni: „Ez az egész úgysem éri meg. A sárkány pikkelyei túl erősek, hogy a kardjaikkal, akárcsak megsebezzük.”

Épp szólni akart Selendarónak, hogy inkább menjenek más kalandot keresni; ám mielőtt ezt közölhette volna. A félelf, már oda is settenkedett, könnyű lépteivel a herceg lányához; majd halkan ébresztgetni kezdte. Az amazon, bánatosan, a fejét rázta. Elvégre, mit is várhatott volna, egy vérbeli szoknyavadásztól?

Az igazat megvallva Selendaro nem úgy gondolta a dolgot, mint ahogy látszott. Ez a fehérnép, amúgy sem csigázta fel. Épp ellenkezőleg; azért sietett, hogy minél hamarabb kiszabadítsa Ikiellát, és eltűnhessenek erről a helyről. A lányon, viszont nem voltak, sem láncok, sem béklyók; sőt, amint az úri lány magához tért, egyből a férfi nyakában ugrott, és siránkozva előadta, szenvedéseinek történetét.

 

„Tiszta apja. Le sem tagadhatná” - morgolódott magában Cattiera, majd a párocskához lépett, és halkabb beszédre intette a pufók leányzót.

Ám, az csak a fejét rázta, és hisztérikus hangján elmondta, hogy a sárkány tegnap degeszre tömte magát; és ha jóllakottan alszik, akkor semmi sem ébresztheti fel.

- Ennek fényében, segítség nélkül is megszökhetett volna - adta az ötletet Cattiera.

- Emiatt sajnos nem tehettem - mutatta a lakában lógó túldíszített arany-nyakláncra. - A sárkány varázsolta a nyakamba, és nem tudom levenni. Márpedig, ha rajtam van a barlang bejáratánál tovább, nem tudok menekülni.

Miközben ezt mondta, olyan szomorú képet vágott, hogy Selendaro, szinte gondolkodás nélkül az ékszer után kapott, hogy megszabadíthassa tőle az arisztokrata lányt. Azonban, elviselhetetlen fájdalom nyílalt a kezébe; ami arra késztette, hogy elengedje a mágikus nyakéket. A férfi, jóvágású arca, eltorzult a kíntól. Jobb tenyere pedig, olyan súlyosan megégett, mintha a medált, egész eddig, tűzben izzították volna.

- Nyavalyás sárkánymágia! - üvöltötte fájdalmában; majd aggódva a bestiára nézett, aki az átkozódás ellenére, meg sem mozdult a fekhelyén.

„Valóban, úgy tűnik, hogy semmi sem ébresztheti fel. Talán még meg is ölhetném álmában, ha akarnám.” – gondolta Selendaro. – „Így legalább megszűnhetne a fogva tartó átok.”

Már éppen nyúlni akart a fegyvere után, amikor a herceg lánya aggódó arccal, ismét a nyakában termett. Hisztérikus hangon, azt mondta, hogy:

- Jaj, szegénykém! Mit tettek veled?! Nem tudhattad, hogy ezt a nyakláncot csakis, egy másik asszony veheti le a nyakamról.

- Akkor, majd én leveszem - határozta el magát Cattiera, mivel már nagyon unta a herceg lányának színpadi drámaiságát (és ő nem érzett semmilyen késztetést arra, hogy a sárkányra támadjon).

Így is elég nagy szerencsének érezte, hogy a szörnyeteg nem ébredt fel a nagy zajra. Úgy gondolta, hogy amint megszabadítja Ikiellát a nyakéktől, csendben és gyorsan eltűnnek. Talán ezzel túljárnak a sárkány eszén; aki valószínűleg, azért vezette be ezt a különleges átokmegtörő kritériumot, mivel nem számított arra, hogy egy nő is eljöhet a barlangjába, szüzet szabadítani. Ez érthető is volt, hiszen erre a feladatra, általában férfiak vállalkoztak.

Éppen ezért, most sikerülhet nekik a merész húzás. Cattiera, elmondta a többieknek, tervének, egyszerű folyamatát:

- Amint megszabadul a kisasszony a varázslat alól, rögtön kifutunk innét. Világos? – az ötlet ellen egyik félnek sem volt panasza; szó nélkül, szinte egyszerre bólintottak.

Cattiera egy közeli sziklának támasztotta fáklyáját, majd letérdepelt Ikiella mellé. Kicsit, azonban vonakodott hozzáérni a lánchoz, mivel a félelf megégett kezének látványa, még mindig élénken élt az emlékeiben. Egy ideig méricskélte az ékszert; majd amilyen gyorsan csak tudta, megragadta a lány vastag nyakáról nem kívánt ékszert, és a földre dobta. Aztán gyorsan a tenyerére nézett, ám azon nem voltak sérülésnyomok.

A hercegnő igazat mondott; viszont az amazon érezte úgy, hogy korai lenne most még az öröm. Amint a nyaklánc hangos koppanással a földre csapódott, elkezdődött, az igazi veszedelem.

 

A zaj maga nem volt nagy, viszont a megtörő varázs ereje felriasztotta, az eddig a pontig nyugodtan szundikáló sárkányt. A bestia felemelte hosszú nyakát, és fejéhez képest, hatalmas fekete szemeivel, kábán rájuk bámult.

Egy nyíl röppent ki Cattiera háta mögül, ami pont a hüllő szemébe fúródott volna; ha az, vastag, pislogó hártyájával nem védi ki a támadást. A nyílvessző, ártalmatlanul pattant le a szarupajzsról, ami miatt (és talán fájós keze erőltetése miatt is) Selendaro dühödt káromkodásba kezdett. Nem gondolta volna, hogy a szörnyeteg legsebezhetőbb pontja, ennyire védve legyen.

Cattierának, esze ágában sem volt megvárni a felingerelt sárkány kitörését.

- Gyerünk! – adta ki a parancsot, majd a kijárat felé fordította Ikiellát, és mindketten futásnak eredtek.

Eközben Selendaro visszavette az íját a hátára, és ő is azonnal rohanni kezdett.

A sárkány habozott. Mivel, még el voltak gémberedve az izmai, kifizetődőbbnek látta, ha a menekülők felé, inkább egy hatalmas tűzköpetet fújt. A célzás eléggé rosszul sikerült; a forró gömb akadálytalanul továbbhaladt a barlangban. Miközben gazdája, mérges morgolódások közepette, kibogozta magát kényelmetlen alvópózából.

 

A lélekszakadva menekülő csapat, élére Ikiella került, mögötte az időközben felzárkózott félelf, és végül a fáklyáját szorongató Cattiera zárta az üldözettek sorát; aki időnként megállt, és figyelmeztette az elől haladókat a forró tűzgolyók támadására.

Végre elérték a barlang bejáratát. Ikiella, alkatát meghazudtoló ügyességgel, gyorsan szökkent ki a napfényre. Majd a félelf következett; végül Cattiera haladt volna át a kapun, ám egy láthatatlan akadály ezt nem engedte.

A harcos nő hanyatt esett, ami miatt, fáklyája is kiesett a kezéből. Az asszony kétségbeesetten kapott fájó mellkasához, amikor váratlanul felfedezte magán a hercegkisasszonyról leszakított nyakéket. Most őt tartotta fogva a varázstárgy, és akárhogy próbálta levenni, lánca, olyan szorossá vált, hogy szinte már fojtogatta. Cattiera előkapta tőrét; ám hiába próbálta meg szétfeszíteni a megbűvölt aranyszemeket; azok annyira együtt maradtak, mintha egységes akaratuk lett volna.

Az amazon, utoljára, tett még egy elkeseredett próbát a kijutásra; aminek következtében, ismét a földön találta magát.

Selendaro ép kezével, Cattiera alkarjához kapott, és ki akarta húzni őt; ám bajtársa testét még így is gátolta a láthatatlan akadály. Végül, az amazon elkeseredett lépésre szánta el magát. Lerázta magáról a félelf kezét, és hangosan rákiáltott:

- Hagyj itt! És meneküljetek; minél messzebbre innen! – azután Cattiera hátrapillantott; mivel már egészen közelről hallotta a sárkány morgását.

- Nem hagylak itt! - ellenkezett a férfi, és visszalépett a barlangba.

Ám erre, Cattiera még jobban ráripakodott:

- Már nincs sok idő! Tűnj el! Ha nem indulsz el azonnal, én magam foglak megölni! – fenyegetésének, mintegy nyomatékot adva, előhúzta a kardját, és a közelében álló társa mellkasának szegezte.

Selendaro a fejét rázta; tudta, hogy Cattiera úgy sem fogja bántani. Ám váratlanul, Ikiella odakintről elkapta a sebes kezét, és húzni kezdte a félelfet. A férfi felszisszent, viszont nem mozdult; továbbra is mereven figyelte Cattierát.

- Nekem, így is jó lesz – kiáltotta elkeseredetten a nő. - Ha meg kell halnom; tudd, hogy bátran néztem szembe a sorsommal. De neked nem szabad visszajönnöd bosszút állni! Ígérd meg, hogy nem jössz ide vissza! Esküdj!

Selendaro, viszont nem tudta mit tegyen. Aztán gondolt egyet, és durván kilökte Ikiellát a napfényre; majd az amazon mellé állva, mindkét hosszúpengéjét kirántva, várta a sárkány közeledtét. Harcra kész pozíciót vett fel, hogy ha kell, ő haljon meg elsőként; de nem fogja magára hagyni Cattierát.

Az amazon elkeseredetten nézett Selendaróra; kinek önfeláldozása, jobban elkeserítette, mint saját átoknyaklánca. Viszont, szíve nem engedhette, hogy az egyetlen férfi, aki fontos volt a számára, egy esélytelen küzdelembe bocsátkozzon. Karja gyorsan mozdult; megmarkolta rövidkardját, és a férfi nevét kiáltva, Selendaro felé sújtott.

Az amazon fegyvere, veszélyes közelségbe került; viszont a félelf gyors reflexei révén ügyesen kikerülte. Ikiella látva a jelenetet, egy hangos sikítással, távolabb csúszott a barlangtól; majd miután feltápászkodott, tehetetlenül toporzékolni kezdett. Félt a „megkergült” amazon haragjától; viszont féltette a jóképű félelfet. Végül is, azt tette, amit ebben a helyzetben tudott; éles visításával felverte az egész környéket.

 

- Mi lelt, Cattiera! – Selendaro próbálta túlkiabálni, a fenevad morgását, és Ikiella sikongatásait – Nem ismersz meg!

Az amazon, azonban szótlan maradt, és ismét támadásra emelte fegyverét. A rövidkard érces hanggal csattant, a félelf pengéjén, miközben az, próbálta elkerülni a támadásokat. Az egyoldalú harc zaját, eközben egy hangos, mennydörgő sárkányüvöltés törte meg. Ez, egy pillanatra kizökkentette a két zsoldost, és meredten álltak egymás előtt. Aztán Selendaro hátrált, majd elkeseredve az amazonra kiáltott:

- Sárkány mágia kényszerít, erre! – kiáltotta a férfi. - Harcolj ellene, Cattiera!

- Menekülj!… – Cattiera hangja elcsuklott, miközben a könnyeivel küszködött. – Különben, az én áldozatom hiábavaló volt… Siess, kérlek!

- Soha! Nem hagylak itt! – ellenkezett Selendaro, majd a barlang, hosszú folyosójának végére pillantott, amiben a sárkány ezüstszürke feje jelent meg.

A félelf döbbenetét kihasználva, Cattiera, visszahelyezte hüvelyébe a kardját, és szó nélkül nekifutott a félelfnek. Lendületével kisodorta őt a barlangból, viszont saját teste, ismét nekiütközött a láthatatlan átokfalnak. A hatalmas erő eltaszította, és Cattiera a kemény kövezettre eset.

 

Minden, olyan gyorsan történt. Selendaro, a tehetetlenül ácsorgó hercegkisasszony karjaiba esett. Ikiella pedig, aggódón vonta köré a karjait, és hisztérikusan sikítozva; ismételten megszorította a félelf sérült kezét. Azután, kezdte elhúzni a zavarodott férfit a barlang szájától, aki a fájdalomtól megbénulva, képtelen volt ellenkezni.

 

Cattiera tehetetlenül nézte őket a földről. Mondani akart valami bíztatót a férfinek, ám nem tudott megszólalni. Titokban, sok szerencsét kívánt lelki társának; aki bár akarata ellenére, de egyre jobban távolodott tőle.

- Élj sokáig Selendaro! – suttogta, szinte magának. – És kérlek, felejts el örökre!

Majd, feltápászkodott, és ismét előrántotta kardját; hogy harcba szálljon, a lassan feléje közeledő sárkányszörnyeteggel.

 

A férfi, szerette volna megcserélni bajtársa és Ikiella helyzetét; ám jól tudta, hogy az események, ezt számára, lehetetlenné tették. A hisztériás szűz, olyan erősen szorította megégett kezét, hogy a fájdalom, majdnem megőrjítette. Viszont, Selendaro, szívében nagyobb kínt érzett, mint sebes bőrén. Hiszen ott kellett hagynia azt, aki a barátja és szerelme volt egy személyben. Akinek meg akarta mondani, hogy mindig csak rá vágyakozott. Be akarta vallani, szereti őt.

Nem bírta tovább, ellökte magától a hercegkisasszonyt, hogy visszafuthasson Cattieráért; ám egy feléje tartó, újabb tűzköpet, megállította sietős lépteit.

 

Cattiera megint a földön feküdt.

Épphogy le tudott bukni a veszélyes tűzlapba elől, amikor az kirepült a barlangból. Vízszintes helyzetét, viszont nem tarthatta sokáig; mivel, a hatalmas sárkánygyík közelsége, veszélyesen fenyegetővé vált. A hüllő, szinte teljesen előtte állt, és elégedetten bámulta a földön fekvő, kinti alakokat.

Cattiera, azonnal felpattant; szeme sarkából még rásandított a Selendaro-Ikiella párosra; akik, látszólag sértetlenül, kezdtek felkelni a földről. Megkönnyebbülése, viszont nem tarthatott sokáig.

Az amazon szemében, harci tűz kezdett lángra lobbanni; majd félelmet nem ismerve, mindent feladva, rátámadt a sárkányra:

„Gyere, te bestia! Rendezzük le az ügyünket, minél hamarabb!” – gondolta Cattiera; ha ez a dög mindenáron végezni akar vele, akkor tegye azt gyorsan.

 

V. rész