Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az amazon és a félelf

 

II. rész

 

A félelf csendesen figyelt; aggódott, a földön fekvő amazonért. Tartott attól, hogy Cattiera össze fog roppanni szörnyű múltjának súlya alatt.

„Ha másnap sem fog változni a hangulata, akkor képtelen lesz rendesen teljesíteni, jelenlegi küldetésüket” – gondolta Selendaro.

Még látta, ahogy harcostársa válla néha-néha megrázkódik; aztán némiképp megkönnyebbülve hallotta, amint a fiatal nő pityergésének helyére, lassanként, halk szuszogás lép.

Felkelt a földről és megkereste, legelés közben elkószált almásderesét, amit az amazon hófehér hátasa mellé vezetett. Gyengéden megveregette mindkét állat nyakát; néhány nyugtató szót súgott a fülükbe, majd kipányvázta őket a közelben. Általában nem féltette ennyire a lovaikat, hiszen tudta, az okos paripák nem kóborolnak túl messzire. Mégis, úgy érezte; foglalkoznia kell velük egy kicsit, hogy addig is elterelje gondolatait Cattiera szomorú történetéről.

Végül, Selendaro visszatelepedett a tűz mellé. Újra ránézett, a szendergő nő mozdulatlanul fekvő alakjára; aztán a félelf is nyugovóra tért. Lassan behunyta a szemét, ám az álom elkerülte; ehelyett, tudata folyamatosan Cattiera múltján járt. Sajnálta társát, és most már bánta, hogy rákérdezett az amazon gyerekkorára. Jobban szerette a harcosnőt, mintsem ekkora bánatot okozzon neki. Mindig kiegyensúlyozottnak ismerte az asszonyt, sosem hitte, hogy olyan seb van a lelkében, ami még mindig nem gyógyult be teljesen. Selendaro, könnyedén átérezte társa szörnyű emlékeit, hiszen hajdan az ő édesanyja is hasonló szörnyűségeket élt át.

 

Törékeny, erdei elfnő volt; akit, egy arra vetődő emberi vadász elkapott, és meggyalázott. Ebből az erőszakból született meg ő, Selendaro, a nem kívánt gyümölcs.

A kisfiú sokszor láthatta, hogy édesanyja mennyire szenved a kegyetlen megszégyenítéstől. A kecses elfasszony minden nap, egymagában, egy sziklán ülve búslakodott. Ajkai hallgattak, ám a szemei folyton beszéltek. Szavak nélkül magyarázták el a kis félelf fattyúnak, hogy annyi év múltán, még mindig nagy szenvedést okoz neki: az erőszaknak, a meggyalázottságnak és a bánatnak azon különös keveréke; ami tőrként marcangolja szét, szerencsétlenült járt asszonyi szívét. A kalandor, tisztán emlékezett a szomorú, könnyben úszó szemekre; melyeknek, ezen az éjszakán, Cattiera volt a tulajdonosa.

Selendaro sosem értette, hogy édesanyja miért hagyta őt megszületni. Avval, természetesen tisztában volt, hogy az erdei elfeknél a fiatal élet elvétele, megbocsáthatatlan bűnnek számított; azt, azonban sosem tudta elfogadni, hogy a többiek folyton kínozták. Lenézték és bántalmazták, különösebb ok nélkül kötözködtek vele.

Ebben az erdei klánban, a félvér nem számíthatott túl nagy jövőre; a kultúrából is, csupán a legalapvetőbb dolgokat tanulhatta meg. Egy magányos, különc elföreg volt az, aki „önfeláldozón” kioktatta néhány fogásra - köztük az íjjal és a hosszúkéssel való küzdelemre -; ám Mestere kegyetlenül bánt vele, és gyakran ok nélkül megverte. Selendaro sokáig tűrte ezeket a megaláztatásokat. Aztán harminc évesen, megelégelte anyja némaságát, valamint a többi halhatatlan távolságtartó viselkedését. Így, szó nélkül otthagyta eddigi, nem túl vidám életét. Senkitől sem búcsúzott el; még hátra sem nézett, amikor kilépett az elfek erdejéből.

 

Reménykedve indult el egy másik világba, úgy érezte, hogy a halandók között több esélye lehet a normálisabb életre. A beilleszkedése nehézkesen indult, de szép lassan minden emberi szokást és etikettet megtanult. Először egy zsoldosseregnél szolgált. Ott sajátította el a nyelvet, és az „igazi férfiasság” mintáját. Katonáskodó éveit, néha még élvezhetőnek is találta; viszont a pénzért való puszta emberölés tudata, nem igazán tette elégedetté. Arról nem beszélve, hogy itt, ugyancsak hamar irigyekre lelt, olyanokra, akik gyűlölték: gyors regenerálódó képességét, és hatalmas sikerét a lányoknál.

Így három év múlva, ismét szakított régi életével; és, mint magányos kalandor járta a falvakat, kegyetlenül irtva az emberekre támadó szörnyetegeket. Volt is munkája bőven; a tartományok háborúi miatt, sok katona esett el a harcokban, így a vidéki községek védelmét, csupán földtúráshoz értő parasztok láthatták el. Ők, azonban nem jelentettek ellenfelet egy-egy kifejlett troll, vagy szabadon bóklászó, kisebb orkcsapat ellen. Egy sokat tapasztalt zsoldos, viszont könnyedén felvehette velük a küzdelmet; és Selendaro pontosan ezt tette.

Hősies harcaival, hamar elismerést szerzett a falusiak körében. Különösen nagy sikere volt a fehérnépeknél, akik ámulva csodálták, amint megpillantották. A nőket sosem érdekelte az, hogy a félelf milyen elhanyagoltan, vagy szutykosan tért vissza a csatából; egyszerűen odavoltak a társaságáért. Még Selendarónak is feltűnt, hogy félvére miatt, az ő arca nem olyan kemény vonású, mint az átlagos emberférfiaknak; így egy idő után már nem is csodálkozott az asszonyok feltétel nélküli vonzalmán. Valamint, a készségesen felkínált szerelmükön.

Mint a legtöbb férfi, aki gyermekként nem kapott elég szeretetet; Selendaro is az egyéjszakás testi gyönyörökben találta meg a boldogságát. Amelyik nőre szemet vetett, azt különösebb nehézségek nélkül megkapta. Elég volt pajkosan rákacsintani a kiválasztott hölgyre, vagy néhány bókot szólnia; és estére már a karjaiban tudhatta az asszonyt, vagy a lányt. Másnap reggel, pedig egy gyors búcsú után folytatta útját, egy újabb kalandja felé.

Szeretői egy kicsit sírdogáltak, ám a félelfet nem hatotta meg ez az álszent pityergés; könnyedén továbbindult a következő falu felé. (S, mivel kiváló harcos hírében állt, a felszarvazott férjek, vagy a hirtelenharagú apák sem merték útját állni, hogy megbosszulják a „családjukon ért sérelmüket”.) Így, nem lehetett mást tenni; a fehérnépek beletörődtek a kegyetlen elhagyásba, és élték tovább vidéki életüket.

Seledaro könnyűvérűeknek tartotta az emberasszonyokat, ezért nem akart egy éjszakánál többet eltölteni velük. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott; ezen pedig a szebbik nem rimánkodása, mit sem változtathatott. Néhanapján utálta is magát emiatt. Azt gondolta, úgy viselkedett a szeretőivel, mint szemérmetlen apja, elf édesanyjával. Ám, hamar elvetette ezt az érvelést. Megmagyarázta a kellemetlenkedő belsőhangjának, hogy az ő esetei mások voltak. Ő, sosem kényszeríttet egy emberasszonyt sem a szerelemre. Mind saját akaratukból döntöttek úgy; szükségük van a félelf egyéjszakás szenvedélyére.

 

 

Minden férfi szívét, legalább egyszer, megkínozzák a nők, ez alól még Selendaro sem volt kivétel. Igaz, hogy nem tartotta sokra azokat a fehérnépeket, akikkel eddig összebújt; ennek ellenére, egy asszony mégis mély lelki sebet hagyott benne.

A félelf, már legalább tíz éve folytatta kalandor mesterségét, amikor egy kisebb, északi faluba hívták, hogy pusztítsa el a helyi mocsár szörnyetegét. A munka tisztának látszott; a jutalomban már jó előre megegyezett a helyi vezetővel, és mint mindig, a felét előre kérte.

Selendaro, azonnal a küzdelem helyszínére sietett. Könnyedén mozgott; tökéletesen ki tudta használni halhatatlan vérének előnyeit: mint a kiváló egyensúlyérzéket, és a könnyű lépteket, - melyet szinte alig akadályozott az ingovány süppedős talaja.

Gyorsan elintézte a szörnyet. A lomha, gigantikus, piócaszerű lénynek esélye sem volt két, halálos hosszúpenge ellen. Csupán, egy gyors szúrás a fejbe, és a dög kifeküdve terült el a lábai alatt. A falusiak tisztes távolságból, de nagy élvezettel figyelték Selendaro hőstettét. Bár a félelf nem érezte küzdelmét nagy győzelemnek; hiszen az óriáspióca nem látszott valami nagy ellenfélnek. Az emberek mégis gyűlölték a szörnyeteget, mivel – elmondásuk szerint – az gyakran mászott ki a mocsárból, hogy kiszívja a közeli legelőn pihenő barmaik vérét. Aztán gyorsan visszatért a mocsárba, ahová, a falusiak nem mertek a rém után menni; mivel a kiszámíthatatlan talaj, könnyedén a vesztüket okozhatta.

A falusiak meséje ellenére, Selendaro mégis lemondott fizetsége második feléről. Nem érezte megérdemeltnek, ezért a könnyű győzelemért. Küzdött ő már, háromfős ork csapat ellen is; ehhez képest ez az „óriásféreg” nem volt ellenfél.

Estére, Selendaro az aranyakon kívül, másfajta jutalomban is részesült. A falufőnök formás, platinaszőke lányát, igencsak kívánatosnak találta. A könnyűvérű, bögyös fehérnép, pedig könnyen a kegyeibe fogadta a jóképű félelfet. Nem kellett a hajadont sokáig puhítani, az rögtön az ágyába hívta a hőst. Az apa természetesen nem tiltakozott, lánya szívélyes gesztusa ellen; inkább elment a helyi kocsmába és megkönnyebbülten hátradőlve, számlálgatta megmaradt aranyait.

Eközben a szőke, forróvérű hajadon elégedetten fogadta, a félelf izmos teste által nyújtott örömöket. Mialatt Selendaro, szerelmi partnere nyakát csókolgatta; határozottan, de ütemesen egyesült vele. Vad mámorukat felerősítette, a falu főteréről beszűrődő, ritmikus zene, és a fesztelen örömujjongások, amik a két szeretőt még forróbb tűzbe hozta. Selendaro különösen izgatónak találta jelenlegi párját. Gyönyörűsége, akkor hágott a tetőfokára, amikor a lány pozíciót váltott, és átvette szerelmi aktusuk irányítását. A feszes fenekű hajadon, szétnyitott combjaival, a fekvő férfi kemény hímvesszője felett térdepelt le; majd miután ismét hüvelyében érezte, a hatalmas falluszt, erőteljes lovagló mozdulatokkal elégítette ki, Selendaro titkos vágyait. S, miközben hevesen nyargalt, hosszú körmeivel, a félelf csupasz mellkasát simogatva, a nő is átadta magát az igazi kéj élvezetének.

Selendaro nem is kívánhatott volna mennyeibb éjszakát. Kevés alkalom volt, amikor ennyire jól érezhette magát. Általában, mindig neki jutott a domináns szerep az aktusokban; ám most, hogy végre őt is megfelelően kényeztették, egyre elismerőbben tekintett az odaadó hajadonra. A nő testével, és tökéletesen alkalmazott szexuális gyakorlatával, a félelf maradéktalanul meg volt elégedve. Bár élvezte a szőkeség páratlan tevékenységeit, nem vonzotta az a tudat, hogy közelebbről megismerkedjen vele. Ez a lány is, csak egy szokásos egyéjszakás kalandnak ígérkezett.

A félelf bonyodalmai, akkor kezdődtek, amikor ebben a fülledt pillanatban, kopogás nélkül, egy idegen toppant be a szobájukba. Az ünnepontó, barnahajú lányt Lerettának hívták, aki Selendaro egyik régebbi szertője volt. A zaklatott nő, elképedve nézte az összegabalyodott párocskát, akiket tökéletesen megvilágított a nyitott ajtón át beszűrődő erős fény. Leretta, bár minden jól látott, mégsem lépett beljebb; csupán állt a küszöbön, és értetlenül habogott.

A félelf egyből felismerte a hívatlan betolakodót. A kicsit butácska, karcsú hajadont, akivel hét hónapja találkozott; és akit ő maga vezetet be a tűzkeresztség rejtelmeibe. Ez a Leretta, viszont nem látszott annyira soványnak, mint ahogy Selendaro megismerte. Bár az arca most is beesett volt, gömbölyödő pocakja, mindent elárult a férfi sötétben is kiválóan látó szemeinek.

A szőke lotyó, azonnal ki akarta küldeni a megesett lányt, hogy nyugodtan folytassa, amit elkezdett. Ám a félelf lelökte magáról, és a ruhájáért nyúlt. Magyarázkodva kapta magára hosszú bőringét, majd idegesen a butácska, barnahajú hajadon kezéért nyúlt. Az viszont, sikítva futott ki az előkelő házából. A falufőnök lánya szitkozódott, és átkozta a félelfet, hogy milyen udvariatlanul bánt vele. Selenarót, azonban, ez nem érdekelte. Azonnal, Leretta után iramodott.

Hiába volt éles a férfi szeme, a falu főterén mulatozó forgatagban, szinte azonnal elvesztette a kismama nyomát. A hőst folyton feltartották a vigadó falusiak, és a poharukat emelték feléje, hogy igyon velük; így, Leretta nagy előnyhöz jutott. Ennek ellenére, Selendaro mégsem adta fel az üldözést.

Tudni akarta, hogy a gyermek, amit a lány a szíve alatt hord, valóban az övé-e. Az eltelt idő nagyjából stimmelt, hiszen Leretta látszólag most lehetett a hetedik hónapban. És még így, ilyen állapotban is utána jött, hogy őt megtalálja. A félelf elérzékenyült, soha egy lány sem követte ilyen hűségesen. Biztosra vette, a többi nő tett azért, hogy ne essen teherbe. Viszont Leretta, nem. Ő vagy túl ostoba volt ehhez, vagy nem akarta. Lehet, hogy a lány mégis szerette? Mindent meg akart tudni.

Selendaro eddig a napig lehetetlenségnek tartotta, hogy valamely emberasszony megtermékenyüljön tőle, mivel jól tudta; az elf férfiak nehezen hozták áldott állapotba a feleségeiket. Azt hitte, az ő magja is hasonló az övükéhez; ám a jelek szerint ez mégsem így volt. Hiszen, nemsokára apa lesz! A boldogság izgalmától felbuzdulva, lelki szemei előtt már meg is jelentek lehetséges jövőjének képei: van egy lány, aki igazán szereti, végre letelepedhet és Lerettát el fogja venni feleségül. - Képzelete szárnyra kapott a boldogságtól. Ha nem élhet elfként, él majd emberként. Csupán meg kell találnia Lerettát, akinek még ma megkéri a kezét.

 

Ám mire beérte Lerettát, mosolya egyből eltűnt az arcáról. A kismama egy mély szakadék szélén állt, gömbölyödő pocakjára tette mindkét kezét és keservesen zokogott. Olyan sűrűn folytak a könnyei, hogy a félelf azt hitte, mindjárt kisírja a szemét. Selendaro próbált beszélni vele, elmondta a közös jövőjükről szőtt álmait, miszerint: el fogja vetni kalandor életmódját, megállapodik és hűséges lesz hozzá élete végig. - Ám amint észrevette, hogy a lány a sokat sejtetően, domborodó altestére bámul, sejtette, hogy szavai súlyos ellentétben állnak mostani tettével. A férfi tett egy félszeg lépést feléje, de Leretta ezt fenyegetésnek vélhette, és egyetlen szó nélkül, azonnal levetette magát a feneketlen mélységbe.

Selendaro felüvöltött, elkeseredetten nézett arra a helyre, ahol pár pillanattal ezelőtt az asszony állt. Majd a szakadék peremére futott, de nem mert lenézni, inkább gyorsan a lány után mászott a sziklákon, aminek a peremei még egy elf számára is túl veszélyesnek tűntek. A férfi, azonban mit sem törődött az erős széllel, és az éles sziklákkal. Puszta kézzel, olyan gyorsan ereszkedett le, amilyen gyorsan csak tudott. Viszont a völgy aljára érve; hamar elkeserítette a kismama összezúzott, véres holtestének látványa. Selenaro, a képpel mit sem törődve, átölte az szétroncsolt tetemet, és szorosan magához szorította. Könnyes szemekkel, azt kérdezte tőle:

- Miért tetted ezt?… Miért vetted el tőlem a boldogságot?!

Ám Leretta fagyos ajkai, nem szóltak hozzá.

 

A félelf reményvesztetten bolyongott a hideg éjszakában, mely annyira lehűtötte a testét, mint az iménti öngyilkossági jelenet a szívét. Szenvedett; egy asszony miatt, aki esélyt sem adott rá, hogy megmagyarázhassa bűnét. Pedig ő valóban el akarta venni Lerettát, és boldoggá is tehette volna. Miért nem hagyta meg neki ezt az örömöt a lány?

Önsajnálat teljesen lelombozta a félelfet, már azt sem tudta, hogy mit cselekszik. Csupán, hajnalban botorkált vissza a faluba; azt is, csak azért tette, hogy a ruháit és a fegyvereit magához vehesse. Nem válaszolt a falusiak kérdésére. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért véres a keze és az inge. Kábán gyűjtötte össze a motyóját, - amit a falufőnök lánya, addigra rég kidobált az utcára - miközben mit sem törődött a lotyó átkozódásaival. Végül, elindult az úton; bár fogalma sem volt róla, merre menjen.

Álma, hogy valakivel boldogságban élheti le életének, legalább egy részét, örökre semmivé foszlott. Magányosan baktatott fogadótól fogadóig, és minden este leitta magát, ameddig el nem fogyott a pénze. Azután, új harc után nézett. Ezzel pedig elölről kezdődött sorsának sanyarú ördögi-köre. Legyőzte a szörnyet, orkot, trollt, vagy bármi mást, ami ártott az embereknek. Felmarkolta a fizetést, és egy könnyű nőcskével, egyéjszakás vigaszt keresett. Ám ezúttal vigyázott arra, hogy a szeretői mind tapasztalt asszonyok legyenek, akik még véletlenül sem esnek teherbe. Ha lehet így mondani, - Leretta esete után - még kevesebbre becsülte a nőket, és nem csak azokat, akikkel összebújt.

 

 

Cattierával viszont egészen más volt a helyzet. A harcos nőt nem az ágyban ismerte meg, hanem egy küzdelem során. Az amazon is ugyanannak a falunak a védelmére kelt, mint amire Selendaro, csupán Cattiera egy kicsit gyorsabban volt nála. Bár a félelf lemaradt a juttatás feléről (mivel, azt az amazon előre megkapta), titokban azért remélte, hogy a harcosnő elbukik, és majd ő lesz az a hős, aki másodszorra elintézheti az orkokat. Természetesen dupla jutalomért (a megalkudott pénzért, és a falu legszebb lányának szerelméért). Kevesebb harcra is számíthatott ellenfeleivel, mivel bízott abban, hogy a szörnyetegek addigra elég fáradtak lesznek ahhoz, hogy ne tudjanak teljes erejükből küzdeni. Már előre látta győzelmét; így, markát dörzsölgetve lapult meg a közeli bokrok között, és várta a harcos „cafka” halálát.

Cattiera egy orkot, már megölt. A másik, hasonlóan ronda társával, pedig most próbált meg végezni. Fekete, vértől mocskos, rövid kardját kivonva, elszántan küzdött a jóval nagyobb, és erősebb szörnyeteg ellen.

Az amazon gyorsan mozgott. Tökéletesen forgatta halálos pengéjét. A félelf pedig elbűvölve kezdte szemlélni harcos mozdulatait, valamint formás idomait. A hosszú combját, amit alig takart ruha. A domborodó mellvértjét, amely jól kiemelte Cattiera nőies alakját. A sejtelmesen áttetsző, rövid ujjú, világoszöld ingét; mely tökéletesen összhangban volt, hosszú, mahagóni-szín hajával. Az asszony világos bőrét, melyet ellensége sötét vére mocskolta be. Ám Selendaro még, így is szépnek, és kívánatosnak találta a harcosnőt. Minél tovább nézte annál inkább vágyott Cattiera győzelmére. Hosszú idő után, végre, olyat érzett egy nő iránt, amit eddig soha. Szeretett volna közelebbről is megismerkedni a küzdő amazonnal.

Ábrándozását, azonban Cattiera szorult helyzete törte meg, amint halálos veszélybe került. A harcos elesett, a közelében fekvő, bűzös szörnyeteg tetemében, majd tehetetlenül elterült a földön. Amit az ellenséges ork, azonnal ki is használt. Már a nő fölé magasodott, hogy durva vaskardját a hátán fekvő harcos szívébe döfje; amikor, levegőbe nyújtott mancsa, váratlanul megmerevedett…

A félelf pont az utolsó pillanatban lőtte ki halálos nyilát. Mely, hátulról átmetszette a szörnyeteg kemény vassisakját, majd az ork tarkóján átfúródva; végzett a monstrummal. A vessző hegye, a szörnyeteg domborodó homlokán bújt ki ismét; ami után nem sokkal, a dög erőtlen nyögése hallatszott. Aztán, az ork lemerevedetten, arccal előre a földre dőlt.

Cattiera, épphogy el tudott menekülni a feléje eső szörnyeteg útjából. A nő először fel sem fogta, hogy mi történhetett vele. Aztán, amint előállt a nyíl tulajdonosa a sűrű bokrok közül, megkönnyebbülve vette tudomásul; segítsége, egy félelf személyében érkezett. Egy rövid ismerkedés után, tisztázták a harcok menetét. Bár Selendaro nem ragaszkodott hozzá; az amazon, később nekiadta jutalmának a felét. (Mivel a nő ezt, pont így tartotta igazságosnak.)

Cattiera az esti mulatságban sem eresztette el magát: evett, egy keveset ivott, aztán lefeküdt. Majd a szobájába lopódzó félelfet, olyan lendülettel vágta ki, hogy a férfi erősen elgondolkodott azon: Az amazon, valóban asszony-e.

Másnap, azonban Selendaro bocsánatot kért, és kárpótlásul felajánlotta, hogy vele maradna, mint kalandortársa. Cattiera vonakodva bár, de elfogadta a különleges ajánlatot. Nem akarta tiszteletlenül elutasítani a félelfet, hiszen mégiscsak neki köszönhette az életét. Végeredményben a férfit, ő is jó harcosnak vélte; csupán a vérmérsékletével volt némi problémája. Ezért kikötötte, hogy csakis egyenrangú társakként járhatják az útjukat; valamint, soha sem lesz köztük munkakapcsolaton kívül szorosabb barátság.

Selendaro megfogadta, hogy úriemberként fog viselkedni. Minden mást megígért volna, a harcosnőnek, hiszen lenyűgözte őt Cattiera szűzies arca. Egyből beleszeretett, azokat a nagy, acélkék szemekbe, amik alatt pajkos szeplői tarkították az asszony hófehér bőrét. A domborodó keblén ékeskedő szederalakú anyajegyért, pedig egyen rajongott. Elhatározta, hogy meg fogja szerezni magának a harcos hölgyet, tartson bármeddig is.

     Viszont, számításiba mindig hiba csúszott. Ha úgy közeledett Cattierához, mint egy nőhöz, akkor az, határozottan, és néha eléggé fájdalmasan utasította el. Legtöbbször kis tőrét szorította a félelf nyakához, bizonyítva ezzel a korábban megbeszélt tényállást; miszerint, semmi sem lehet köztük a barátságon kívül. Selendaro egy idő után feladta a próbálkozásokat, de szíve napról napra jobban epekedett harcostársa iránt. Az amazon volt az egyetlen nő, aki a félelf szívének igazán kellett.

Selendarónak minden tetszett Cattierában, többek között az, hogy társa jóváhagyja különc életstílusát; és sosem rendez féltékenységi jelenetet, szabados éjszakái miatt. Az asszony, minden tekintetben elfogatta őt; úgy kezelte, mint a tulajdon bátyját. Amibe a férfi egy idő után beletörődött; vagy legalábbis akképp tett, mintha megbékült volna a helyzettel.

 

 

III. rész