Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A láda titka

 

 

Betegsége egészen kicsi korában kezdődött. Öt éves volt, amikor látása hirtelen romlani kezdett. Az orvosok diagnózisa szerint egy különösen veszélyes fertőző-baktérium fág támadta meg a lány mindkét szemét; ám pontosan képtelenek voltak meghatároznia a gyógymódot. Akármilyen műtétbe kezdtek, a gyermek szeme nem reagált rá; sőt, egyre jobban romlott. Így, nem tudtak mást tenni, mint hogy szemüveget írtak fel neki.

Egyre erősebbet és erősebbet; és mire a lány nagykorúvá vált, majdnem elvesztette a szeme világát. A tárgyakból, csupán elmosódott foltokat látott; még, ha csak egy méter volt a távolság. Olyan vastag volt már a pápaszeme, hogy már általános iskolában is szégyellte felvenni. Árváknak fenntartott, közoktatási intézménybe járt; ám nem szívesen tette ezt, hiszen, ott mindig gúnyolódtak vele, különlegessége miatt. „Szódásszifon”, így csúfolták; mivel pápaszeme olyan vastag volt, mint egy régi szódásszifon alja. Szegény látáskárosult lánynak, ezek miatt a körülmények miatt, nem volt barátja, leszámítva az egyetlen kollégiumi szobatársát, Ritát. Ő általános óta, mindig mellé állt, ha a többiek gúnyolódni próbáltak vele. Viszont Ritának más elfoglaltságai is voltak, ezért nem lehetett mindig mellette, emiatt Ramóna gyakran érezte magányosnak magát.

A fiatal gyerekek gonoszkodása a legborzalmasabb, amit egy kis beteg átélhet, ami az idők folyamán egyre súlyosabb sértegetéssé vált. A gyengénlátó főhősnő, ezért megkeményítette a szívét, és ha tudott, azonnal visszavágott, ha sérelem érte. Általában a szócsatákból, mindig ő került ki vesztesen, viszont annyit azért elért, hogy pár napra, vagy esetleg egy hétre, békén hagyják megkínzói.

 

Ezekre, a nem is olyan messzi, múltbéli eseményekre gondolt Ramóna, amint egy kátyús úton haladó kocsi, hátsó ülésében zötykölődött egy régi kúria felé haladva. Tegnap múlt el tizennyolc éves; amikor végre megtudta, hogy korán megboldogult szülei, végrendeletükben, ráhagyta ezt a kastélyt. Mivel az elhunytak, a kis árvát jelölték meg egyetlen örökösüknek, az úrilakot feltétel nélkül megkaphatta. Hagyatékát, Ramóna, kezdetben meg sem akarta nézni, ám Rita ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjenek ide. Még maga sem tudta a pontos okát, viszont szerette volna, ha magányos barátnője végre tartozik valahová; erre pedig a régi családi háza tökéletes helynek adódott.

Az hosszú és fárasztónak ígérkezett, és a megérkezés öröme is elmaradt, amint megtalálták a birtokot. A látvány, ami fogadta őket elég lehangoló volt.

Rozsdás vaskapu mögött kiszáradt gyep halványsárga színét mutatta az érkezőknek. Néhány kidőlt tuskó, ami egykoron magas fa lehetett. A nagy házat pedig, haldokló cserjék gyér sora fogta közre. Középen dór oszlopokkal díszített pavilon, mely mögött, korhadt bejárati ajtó állt. Helyesebben fogalmazva, már félig nyitva volt. Amit egykor ajtónak lehetett nevezni, az, ma már csak egy falnak támasztott korhadt deszkára emlékeztetett. Az ablakok mindegyike ki volt törve. A vakolat, szinte nem is látszott; a tetőn, pedig lyukak éktelenkedtek.

- Örülhetsz, hogy nem látsz! Ettől úgy is csak sírva fakadnál! - fordult a járművet vezető férfi Ramónához.

- Nagyon vicces vagy, Norbi! Biztos a humorérzékedért szeret Rita! - vágott vissza a lány. Nem értette, miért kell neki egyátalán itt lennie; ezt az öntelt barmot, aki mindenért sértegette, ki nem állhatta. A mai napig sem tudta elképzelni, hogy a barátnője mit szerethet benne.

- Muszáj állandóan veszekednetek?!- korholta őket Rita. – Ha már itt vagyunk, akkor jobb lenne, ha inkább megnéznénk rendesen az épületet.

- Ez egy romhalmaz. Nincs itt semmi látnivaló - morogta Norbert. – Menjetek, ha akartok, de én a kocsiban maradok!

- Ahogy gondolod. Mi Ramónával bemegyünk – jelentette be Rita, és kiszállt a kocsiból.

- Ne bolondozz! Miért mennél be?! Még a végén a fejedre dől ez a romhalmaz – dohogta a férfi, aki végül mégiscsak elindult a két lánnyal.

 

Elsőként Ramóna lépett be a kúriába. Bár látása elégé gyenge volt, mégis tudta mi hol van. Emlékeiből tökéletesen fel tudta idézni a ház alaprajzát. Minél többet tartózkodott bent a kúriában annál jobban meg jött a kedve a régi szobák felfedezéséhez. Az első hely, amit felkeresett régi gyerekszobája volt. Hajdani kis birodalmát az emeleten találta meg, és egyből le is telepedett ott.

Míg a többiek a földszinten kutattak, addig Ramóna belépett a szobájába. Egykoron rózsaszín falak festéke megkopott. A por pedig vastagon belepte a padlót. A lány letelepedett a koszos ágyára, melynek sarkán egy kismackó ücsörgött. A rég nem látott játékát, erősen magához szorította. Emlékezni akart boldog gyerekkorára; ám e helyett egy rémisztő kép villant fel a tudatában. Múltbéli látomásában, egy ládikából fény tört elő, amikor kiskezeivel felnyitotta azt. Pedig szülei megtiltották neki, hogy hozzányúljon. Mégis megtette. De hol is történt ez meg vele? – Hát persze! A dolgozószobában!

 

Amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a lépcsőn. Átfutott az ebédlőn, és benyitott az apja dolgozószobájába. Odabent találta a párocskát. Norbert tartott valami a kezében, és próbálta kinyitni. Ramóna közelebb ment. Attól félt, hogy azt a dobozt tartja a kezében, amit homályos emlékében látott. Most már biztosan tudta, hogy néz ki a szelence. Egy kis fekete ládikó, melyen aranyszálak futottak végig. A kacifántos vonalak, díszítő elemek lehettek; vagy inkább valamiféle írás. A lapos dobozka nem volt nagy, űrtartalma kb. egy liter lehetett.

„Igen, ez az a ládikó; amit az a Féleszű a kezében szorongat!” – kiáltotta egy hang Ramóna fejében. – „Mindjárt kinyitja! Nem szabad! Nem hagyhatom!”

- Ne nyisd ki!- kiáltotta, és odafutott a férfihez.

Majd kikapta kezéből a dobozt, és kiszaladt a szobából; ám még így is hallhatta a Norbert gúnyos megjegyzését:

- Ez a liba totál lökött!

 

Visszament az emeleti szobájába. Ott ölébe vette a ládikát. Próbálta elolvasni az arany betűket, de nem jutott semmire. Amúgy is utált betűzgetni. Fájt tőle a szeme, és a háta. Mivel túl közel kellet hajolnia a szöveghez, hogy egyátalán láthasson valamit. Általában, mindent Rita olvasott fel neki, ő meg csak ült mellette és hallgatta. Most viszont, nem engedhette mag magának ezt a luxust.

Félve fogta meg a szelencét. Ezt nyitotta ki öt évesen, amikor unatkozott. Azt játszotta, hogy ő volt Pandóra, és ezt meg is bánta. Nem kellet volna kinyitnia a szelencét. Ezt akkor még nem tudta, és nagy árat fizetett a kíváncsiságért.

Más lehetőséget nem ismerve; végigkopogtatta a szelencét. Üregesnek találta az alját. Megfordította. Találomra megnyomta a két rövidebbik felét. És a ládika külső alja levált; hangos koppanással jelezte földetérését. Egy apróra hajtogatott levél került elő a fenékrészből. Féltőn hajtogatta szét, majd óvatosan belepillantott. Felismerte a szép és kacifántos vonalakat, amit apja írt egykoron. Érezte, hogy hasznos információkat rejt magában ez a levél. Egész este az írást elemezgette.

 

Másnap, kísérőiket elküldte bevásárolni. Valamit ki kellet találnia távoltartásukra. Amint elmentek, nekilátott a papíron leírt előkészületekhez. Az előszoba közepén sót morzsolva egy kört alkotott. (A konyhában talált egy zacskónyit.) Meglepődve tapasztalta, hogy a házból nem nagyon hiányzik semmi sem. Ramóna úgy vélte, hogy a ház rozoga állapota tartotta távol a rablókat, a próbálkozástól. Pedig a hajdani úrilakban, sok értékes bútor rejtőzött. Bár az idő alaposan meggyötörte őket, a lánynak még mindig ugyanolyan szépnek hatott a tárgyak képe, mint régen. Az előszobában, felgöngyölítette a poros szőnyeget, és a csupasz fapadlón elkezdett rajzolni egy hatalmas kört.

Édesapja levélből megtudta, hogy a só a Föld jelképe. Ez szimbolizálja materiális világot. A kör pedig az örök védelmet jelenti. Az átmérő kb. négy méter lehetet; nem sikerült valami szépen, de a célnak megfelelt.

Ramóna, nagyot sóhajtott. Remélte, hogy sikerülni fog. Majd kezében a rettegett ládával bekúszott a kör közepébe. A szelencét letette a földre, majd mellé térdelt. A papírról lefordított szöveget egész éjszaka memorizálta, míg végre, kívülről megtanulta. Nem nagyon hitt a boszorkányságban, de úgy érezte nincs más választása; ezért elkezdte kántálni a rigmust:

 

Ha e fedelet kinyitod,

Lakóját előhívod!

Megbánod halandó, ha így teszel

Elveszted világát szemednek!

 

De nincs veszve semmi,

E láda majd segít!

Hívd vissza az ártó démont,

Kinek neve YTRÉNOR.

 

YTRÉNOR hagyd el

E halandó testet!

Parancsolom: Térj vissza világodba!

Minek e láda a kapuja!

 

A varázsszöveg végére érve, Ramóna úgy érezte teljesen megvakult; csupán sötétséget látott, majd fájdalmat érzett egész testében. A feje lüktetett. Szemeiből pedig valami sötét füstszerű kezdett szivárogni. Ami lassan alakot öltött.

Egy denevérszárnyas lény kelt életre. Vézna hosszúkás kis teste, farokban végződött. Feje emberéhez hasonlított, ám szemgödrében maga az Üresség lapult. Sötéten kavargott benne az éj, mely oly hatalmas volt, mint a végtelen Univerzum.

A démon szabálytalanul cikázott a légben. Ki akart jutni, hogy újabb áldozat után nézzen; ám mihelyt a kör által határolt részhez ért. Megrándult apró teste, mintha fájna neki a továbbjutás. Újra próbálkozott; ám ismét visszatántorodott. Egy láthatatlan akadály zárta le a szabadságba vezető utat. Ytrénor megzavarodva, összevissza kavargott a levegőben. Idegesen csapkodott szárnyaival, nem tudta merre repül, hiszen vak volt.

Ramóna felnyitotta a szelence tetejét, és még egyszer felszólította:

 

Parancsolom: Térj vissza világodba!

Minek e láda a kapuja!

 

Fehér fény tört elő a ládikából. Mint egy polip karjai. Elkapták kis fekete alakot, és magával húzták; le, a láda fenekére. Ytrénor visítozva kapálózott, de mást nemigazán tehetett. Egyre jobban közeledet a megnyitott világa felé. Eredetileg a lény át se fért volna a szelencén. Ennek ellenére egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett benne, míg végül teljesen eltűnt. Csupán egy kis fény szűrődött ki az átjáróból; majd a ládika teteje magától visszacsapódott. A megrémült Ramóna néhány percig csak térdepelt és maga elé nézett. Aztán amikor egy kicsit magához tért, csak ennyit bírt kinyögni:

- Vége!

 

 

 

Mire a többiek visszajöttek. Ramóna, már megkönnyebbülve állt az ajtóban; szemüveg nélkül, széles mosollyal az arcán. Amikor Norbert kiszállt a kocsiból, gúnyosan vigyorgott, és utánozta Ramóna vakon tapogatózó mozdulatait, amit Rita morcos pillantással jutalmazta. Ramóna azonnal észrevette a nagy csendet, és ezt megtörve, odakiáltott a férfinek:

- Hé Tökfilkó! Jobb, ha tőlem tudod, hogy: nem csak a humorod pocsék, de az arcod is baromi rusnya!

- Nem is láthatsz! Vakegér! - morgolódott a férfi.

- Ó dehogynem. Kapa áll, hosszú görbe orr, lenőtt vörös haj. El sem hiszem, hogy ilyen ronda hajfestéket képesek piacra dobni!

Barátnője nem hitt a fülének, amit Ramóna mondott, az mind igaz volt. Viszont nem értette, honnan tudhatja, hiszen barátnője majdnem vak volt, és Norbi sohasem engedte magához túl közel, hogy a lány megnézhesse, hogyan néz ki a férfi. Most meg messziről kiabálja, hogy Norbi festi a haját.

- Az nem lehet!… - kiáltotta döbbenten.- Te látsz???

- Azt hiszem, tartozom egy hosszas magyarázattal – mosolygott Ramóna, és beinvitálta Ritát a házva.

 

 

Rita hiába hallgatta végig a történetet, nem hitt a fülének.

- Hogy lehet, hogy nem vakultál meg teljesen? - kérdezte meglepetten.

- Gondolom azért, mert amikor ötévesen kiszabadítottam a démont, még tudatlan és ártatlan lélek voltam; a démon csak a felnőtteknek veszi el teljesen a szeme világát. Ám gyerekként, valami védelem járhatta át a testemet. Talán most is csak, azért voltam gyengénlátó, mert még alapjába véve fejlődő szervezet vagyok. Hiszen, biológiai értelemben huszonöt éves koromig fejlődök; ám ha, nagy valószínűséggel, elérem a kitűzött korhatárt. Teljesen megvakulok. Ez is meg volt írva a levélben, amit a doboz alján találtam.

- Mi legyen a ládikával? – kérdezte izgatottan Rita, akit mindig is érdekeltek a természetfeletti események; és hogy barátnője csodával határos módom meggyógyult, nem tudott betelni a felemelő érzéssel.

- Mivel az átjáró hatalmát, a saját bőrömön, illetve szememen éreztem. Úgy döntöttem; a továbbiakban, én fogok rá vigyázni!

- Azt hiszed, hogy ezzel a mesével meg tudsz etetni?! - gúnyolódott a hallottakon a férfi.

- Ki akarod próbálni az átkát? - kérdezte ártatlanul Ramóna. Miközben a dobozt felé tartotta, úgy mintha ki akarná nyitni. Erre Norbert cinizmusa rögtön elszállt. A férfi legalább két lépést hátraugrott; mialatt riadtan, tartotta maga elé mindkét kezét, és, így kiáltott:

- Ne merészeld!...