Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kenyér 

 

 

A kislány megkötötte hófehér kötényét, gondosan kisimította a szövet ráncait, majd feltűrte kék vászoningjének hosszú ujját. A magas konyhaasztal közelébe helyezett sámlira lépett, és egy nagy dobozból, lisztet hintett a tiszta gyúródeszkára. Mindent úgy készített elő, ahogy azt, hajdan megmutatták neki; amikor nővére bevezette a kenyérsütés folyamatának rejtelmeibe. Akkor árgus szemekkel figyelte minden apró mozdulatát, és hosszasan tanulmányozta a gyúrás technikáját. Mindent megjegyzett, a kelesztés idejét és a kemence hőmérsékletét. Hogy miként dagadt a szakajtóban a tészta, majd miként nyeri el végső állagát a kemencében, miközben a teteje fényes aranyra barnul.

Mára minden mozdulatot alaposan begyakorolt, és végezte ő végezhette e fontos feladatot.

 

 

Fehér hópelyhek tömött serege takarta be a téli tájat. A magas toronyablak párkánya, is jócskán jutott a puha égi kristályokból, melyek fehérre festették a gondosan kirakott köveket; csakúgy, mint minden mást a jó meleg szobán kívül volt. A hó betakarta, és megnyugtatta a természetet, talán ezzel is jelezni próbálta, hogy elérkezett a tél altató hatalma.

Az öreg Kaptacsári varázslót, viszont érdekelte sem az idő, sem a makulátlan táj. Ő erőtlenül, és haldokolva feküdt az ágyán.

Matuzsálemi korát régen elátkozta. Már régóta várta a végső nyugalmat, de mivel erős bűbájjal rendelkezett a teste, varázsereje mindig életbe tartotta. Az első ötszáz évben még küzdött a hosszú életért és a fiatalságért; aztán az évtizedek múltán, beletörődött a korába, és az ezzel járó fájdalmakba. Annyi szörnyűséget megélt már, hogy szinte kívánta az örök békét. Ahol nem sikítanak a megkínzott asszonyok, nem hörögnek a haldokló katonák, és nem sírnak árván maradt gyermekek. A helyeket, már fel sem tudta sorolni, ahol hajdan harcolt. Egyre többször emlékezett vissza a csatákra, amit fiatal csatamágusként átélt. Úgy vélte, így kínozza őt a végzet, amiért annyira ragaszkodott az élethez.

A mágus az ágyán feküdt. Jártányi ereje sem maradt, minden egyes lélegzetvételért küzdött; de még mindig képtelen volt meghalni. Számtalanszor próbált már mérgekkel véget vetni az életének, sőt, egyszer még ki is ugrott a tornyából, de a benne lángoló mágia mindig meggyógyította.

 

 

Kaptacsári ágyánál, egy zsenge kislány jelent meg, tálcával a kezében, melyen gőzölgő kenyérszeleteket sorakoztak. A varázsló már régen megérezte a gyermek jelenlétét, mielőtt az, belépett volna a szobába. Felfigyelt a hatalmas, természetfeletti mágiára, ami belőle áradt. Ám ami a lány kilétét illette, az túllépte minden eddigi elképzelését. Sejtette, hogy egyszer eljön érte, csak nem így, ilyen alakban. Arról, pedig álmodni sem mert, hogy személyesen fog neki megjelenni.

 

A kislány halvány rózsaszín, fodros ruhát viselt; melyhez jól illett, halványlila masnija, ami törékeny derekát átkaroló, selyemöv dísze volt.

Fiatal, majdhogynem pufók arcával szelíden nézett a haldoklóra. Ha szabad így fogalmazni, szakasztott úgy nézett ki, mint egy ártatlan gyermek, egy aprócska kivétellel. Amit Kaptacsári azonnal sejtette, amint szemtől szembe látta a kislányt.

Ő volt az.

A tökéletesen kidolgozott porcelánbaba testbe bújtatott, öröklétű Nyugalom. Akinek a bőrét, sosem érte hűvös zápor, kicsiny kezeit, nem gyötörte fagy és sohasem kínozta a forró, nyári nap.

Az öreg nem így képzelte el Őt. Sokkal félelmetesebbnek és visszataszítóbban hitte, csak úgy, mint minden halandó, aki még nem találkozott vele személyesen. A vén varázsló, inkább egy hosszú, feketeruhás, vézna alakra számított; hatalmas, éles kaszával, visszataszító, aszott arccal és csontváz karral. Egy öregemberbe bújt gonoszul mosolygó jelenésre gondolt, ha az Ő nevét hallotta. Viszont, most, hogy itt állt előtte személyesen, a legkevésbé sem hasonlított egy félelmetes szörnyetegre.

Neki ártatlan arca volt, amit hosszú, világosszőke göndör fürtök koronáztak. Nagy jáde színű szemei, úgy csillognak, mint két ékkő. Pajkos szeplői virítottak, hamvas, rózsaszín bőrén, és piros szájának sarka mosolyra húzódott. Első látásra nem látszott többnek, egy kétéves kislánynál; holott egyidős volt az Élettel.

Emberkéz sosem nem árthatott neki, Ő viszont könnyedén dönthet, a halandók életéről.

Sosem öregszik, és sosem pihen. Ő vágja el életed fonalát; mert ez az Ő „játéka”. Gyermeki szeszéjjel dönti el, hogy ki haljon meg születése pillanatában, és ki érje meg az aggkort. Sosem kap ezért senkitől sem fenyítést; számára úgyis az a legnagyobb bűnhődés, hogy folyton ezt a munkát kell végeznie.

Közönséges halandók könnyedén gyermeknek nézhetik, nem láthatnak át az álcáján. A hangja fiatalon cseng, de sötét tapasztalatok bújnak meg a szavai mögött.

Nem fárad el sohasem, és nem is lesz álmos.

Ajkai ártatlanul mosolyognak; ám derűje mégis keserű. Mivel folyton, arról kell döntenie, ami más számára az örök pihenést jelenti; ám magának, ezt a kegyet sosem adhatja meg. Időtlen belső lénye ősi; azért epedezik arra, amit nem kaphat meg.

 

Az öreg Kaptacsári, már biztos volt abban, hogy ki látogatta meg. A mágus, viszont nem érzett félelmet, sőt inkább megnyugvás, és boldogság járta át ráncos és gyenge testét. Ránézett vendége tálcájára, majd halk rekedt hangján megszólította az ágyánál álló „kislányt”:

- Már megettem a kenyerem javát... – kezdte mosolyogva, ám megjátszott nevetésre, csakhamar köhögési rohamba fúlt.

- Minden nap ilyet eszel, de amit én sütöttem számodra azt, csak egyszer ízlelheted meg - mondta nyugodtan a gyermek, némi komolysággal az arcán.

- Ki... vagy... te? - kérdezte a mágus, miután újra nyugodttá vált a légzése, bár tökéletesen biztos volt az idegen lány, valódi kiléte felől.

- Jól ismersz, engem. Sokszor sóvárogtál utánam - válaszolták nyugodtan a telt ajkak. - Elhoztam a végzetedet, hogy, majd a helyedre új élet teremhessen. Így volt ez mindig; így állapodtam meg a Testvéremmel. Tőle megkaptad a létezés jogát, és én hagytam, hogy sokáig élvezhesd. Nem a szánalmas életnövelő varázslataid ennek az oka; hanem az, hogy kegyesen hagytalak élni. Ám mától minden másként lesz, csupán venned kell a kenyérből.

Az öregembert nem kellett bíztatni. Színtelen szájával, egy „köszönöm” szót rebegett, miközben csontos ujjaival, a felkínált tálca felé nyúlt. Levett egy kellemesen meleg, gőzölgő szeletet a tányérról. Finoman beszakította aranybarna kérgét, és a kenyér beléből csippentett egy kis darabkát. Fogatlan szájában helyezte, ahol szinte elolvadt a nyelvén, a sült tészta puha falatja.

Megízlelte, a Halál kenyerét.

 

A mágus lehunyta vén szemeit, és végig nézte a kovászból előtörő mágia által megjelenített életképeit. Újra átélte a fájdalmakat, és a szenvedést; ám a jó és vidám napok is ugyanúgy jelen voltak az ízek világában.

Erőtlen keze összeszorította, az omlós testi táplálékot. Érezte a Halál kenyerének az összes alapanyagát: a betegséget, a nyomorúságot, a fájdalmat és az elkeseredettséget, melyek mind a varázsló életét jelentették. Ezekből a rossz élményekből készült végül el az ő kovásza. Az egyik pillanatban arra gondolt, hogy, ha több jó emléke lett volna, talán édesebb lehetne a tészta is, ám Kaptacsári mégsem panaszkodott; hiszen végre elérkezett az, amire vágyott. Remélte, hogy a látomások hamar véget érnek, és átadhatja testét az örök pihenésnek.

 

A „kislány”, végignézte az utolsó lélegzetvételeket, és elégedetten nyugtázta kenyerének hatását. Nem érzett szánalmat, az éltes ember halála miatt, már régen megszokta, hogy ez a feladata. Számára egy élet kioltása, rutinná vált, amit naponta többször is gyakorolt. Ám az ilyen nagyhatalmú varázslók halála különleges volt, őket csak a saját kezűleg sütött kenyerével lehetett végleg elaltatni; és ezt „kislány” jól tudta.

Közelebb hajolt Kaptacsári teteméhez, kicsi kezével végig simította ráncos arcát. Egy kicsit irigyelte az öreget, furcsamód megkedvelte az öreget. Több mint száz év telt el a mágus első öngyilkossági kísérlete óta. Akkor nem ment a közelébe, mert tudta, hogy varázsereje meg fogja menteni. Viszont a távolból szemmel tartotta a férfit. Számtalanszor hallotta, hogy az agg érte könyörög, Ő mégsem jött. Talán azért tette, mert tudni akarta, hogy a halandók meddig bírják elviselni az életet. Hasonlóságot érzett a matuzsálem erős életvarázs átka, és az ő sorsa között megbúvó párhuzamban. Azt gondolta, ha valaki megértheti egy kicsit, az, csakis a mágus lehet. Lehet, hogy ezért is hagyta őt ilyen sokáig élni. Ám végre elérkezettnek látta az időt, hogy könnyítsen a varázsló szenvedésén, melyet a puszta évei jelentették a számára.

Gyengéden megfogta az asztalra terített kendőt, és letakarta vele a mágus fakó, ráncos arcát. Felvette a tálcát a földről, majd nyugodtan elsétált. Olyan nesztelenül távozott, ahogyan érkezett. Nem sietett sehová, a dolgát rendre befejezte. Nyomtalanul eltűnt a sűrű hóesésben, még mielőtt megtalálták volna Kaptacsári holtestét.

 

 

A házvezetőnő kis unokája, Tomi, lépett be elsőnek a toronyszobába. Kis falovacskájával a kezében, közeledett, a fekvő Kaptacsárihoz. Érdeklődve figyelte, hogy miért van letakarva az arca. A kisfiú nem lehetett több három-négy évesnél. Még sosem látott halottat. Így, kíváncsian szemlélgette a letakart öreget, aki nem szuszogott, mint azt oly gyakran tette, mikor aludt. A kisfiú, megpróbálta élesztgetni:

- Bácsi! Keljen fel, Bácsi! - ám hiába szólongatta, a mágus nem reagált.

Tomi azt hitte a varázsló, csak meg akarja tréfálni; ezért nevetve, húzta le róla a halotti leplet. A fehér vászont egy darabig a földön húzta, aztán magára terítette. Egy darabig azzal játszott, hogy egy helyben, körbeforgott; majd lefeküdt a földre, és a szövettel letakarta magát, mint ahogy ezt Kaptacsári bácsin látta. Ám hamar megunta ezt az egyoldalú játékot, és ismét a vénember teteméhez lépett. A közelében ácsorogva észrevette, a meggyötört kenyérszeletet, az öreg aszott kezében.

- Ugye adsz, belőle nekem is? - kérdezte vágyakozva; de mivel nem kapott választ, magától értetődőnek vette, hogy megkaphatja a kenyeret.

Lefejtette a lilás, vékony ujjakat, és kikapta a szeletet, a vén tenyeréből. Majd megszagolta a friss, omlós, kenyeret.

A kicsinek, még annak ellenére is étvágygerjesztőnek tűnt az étek, hogy a néhai Kaptacsári, már belecsippentett. Ám mivel, most nem volt éhes, a nadrágzsebébe gyömöszölte „új szerzeményét”. Mindig is irigyelte, a mágust, aki olyan finom falatokat ehet. A kis Tomi is meg akarta kóstolni azokat a csemegéket, amiket Kaptacsári bácsi kapott; ám nagyanyja mindig rászólt. Rosszabb esetben, még a kezére is csapott; viszont most nem volt itt, és nem tilthatta el a kenyértől.

A kisfiú, ismét megfogta a fekvő varázsló kezét; egész érdekesnek találta, hogy az nem olyan meleg, mint az övé. A házvezetőnő pont akkor lépett be, amikor a kicsi arról kezdte faggatni a halottat, miért olyan merev és hideg a teste. A nagyanyó, azonnal felismerte a helyzetet. Szörnyülködve nézte, ahogy unokája az élettelen mágus közvetlen közelében álldogál.

Hisztériás rohammal vitte ki a gyereket, majd fellármázta az egész cselédséget és rokonságot, hogy közölje velük a szörnyű hírt.

 

 

A torony folyosóján, siralomének szállt, megkezdődött a temetési ceremónia. Eközben a kisfiú a konyha lócáján ücsörgött. Unatkozott, és kezdett egyre éhesebbé válni. Aztán eszébe jutott a nadrágjában lapuló kincs. Az öreganyja nem vette észre; nem találhatta meg. Hiszen a kicsi jól elrejtette a finomságot.

Nézegette, majd lefejtette ropogós héját, és háttal állva, hanyagul a tűzre dobta. Sosem szerette a kenyér kérgét, mindig nagyon rágósnak találta. Ami igazán érdekelte, az az omlós bél volt. Játékból, golyóvá gyúrta, miközben az ölébe morzsák potyogtak. Majd miután megfelelőnek találta, boldogan a szájához emelte.

Ő is megízlelte, a mágus halál-kenyerét.

 

Viszont Tomi, alighogy ráharapott, máris kiköpte a falatot. Keserű volt az íze! Rosszabb, mint bármely orvosság, amit eddigi élete folyamán bevetettek vele. Grimaszoló arccal, nézte jobb kezében lapuló kenyérgombócot, majd sértődötten a tűzbe dobta.

A kemence lángjai mohón elfogadták azt, amit a gyermek elutasított. A tűz nyelvek természetellenesen, lilás színűre váltak, miközben hevesen pusztították a kenyérbelet. Ettől a látványtól, egyből elszállt a kisfiú haragja; vidáman, tapsikolt, amit meglátta az érdekes színű lángokat. Viszont a csoda nem tartott sokáig; a tűz, hamar visszanyerte eredeti fényét, amint elemésztette lakomáját. A kisfiú, ismét látni akarta a csodát, ezért felvette a földről a nemrégiben kiköpött falatot, és néhány nagyobb, összegyűjtött morzsával együtt, beleszórta a kemencébe. A mágia, ugyanúgy megismétlődött, akárcsak az előbb; a lila lángocskák táncát, a kis Tomi elégedet örömujjongása kísérte.

Lenyűgöző látvány volt; olyan varázslatos dolog, mint minden más, ami Kaptacsári bácsit folyton körüllengte.